Délmagyarország, 1967. február (57. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

nrcius 24-én délután kettő és három óra között Csurgóék háza előtt egy részeg motoros fölhajtott • jardara, és a ház előtt labdázó gyerekek közül a kisebbet. a négyéves Katit a falnak nyomta. Az eszméletlen kislányt a körzetorvos azonnal kórházba szállíttatta, ahol megallapitották, hogy súlyos agysérülést szenvedett, állapota válságos. Csurgó István a késő esti vonattal hazautazott, mert rokonuk nem volt a városban, meg különben is készre ígért két eipötalpalást, amit a reggeli órakban be kellett fejeznie. A körzetorvos kilenc óra tájt betelefonált a kórházba, de semmi biztatót nem mondtak neki. mert csak azokat a vigasztaló semmiségeket ismételte, amiket a reménytelen esetekben szokott. Viszont, az. iskolaigazgató délután amúgyis a városba készült, megígérte, hogy Csurgónét maga mellé veszi. Délelőtt — Csurgó István alig tette le a kisuvickolt,, megújított cipőket — beállított két civil úriember. — Csurgó Itsván? — Az vagyok. Egyikük mutatta az igazolványt. — Tessék — hökkent meg a foltozó suszter, s gyorsan széket húzott elő a konyhábol. — A maga lánya bizonvos Csurgó Katalin? — kérdezte az egyik szigorú homlokráncolással. — Az... volt — szaladt ki Csurgó száján, de annyira meghökkent ettől a múlt időtől, hogy egész belefehéredett. — Volt? — kapta el a szót a ránros homlokú — Nem tudom kérem — válaszolt nagyon csöndesen — reggel még élt. — Vele történt a baleset? — Vele. Elütötték. — Kicsoda? — szegezték neki a kérdést, dr olyan hegyesen. mintha legalábbis ő maga fejszével rontott volna a saját gyerekének. — Gidai Sándor. — Bejelentette? — Nem. Kts sóhajtás. A ránros homlokú hátrább tolja fején a kalapot. Most a második húzódott előbbre, kisebb hangja volt mint a társanak. de minden szónak nyomatékot adott egy kis szünettel, amit sokféleképpen lehetett érteni. — Azt tud ja,... hogy ebben a dologban ... benne van ... a szülői felelőtlenség. — Nem hiszem kérem — rázta a fejét Csurgó. — A gyerekek a járdán ugráltak. — Labdával? — vágott közbe a szigorúbb. — Avval. — Felügyelet volt? — Minek lett. volna • Járdán? — Az mindegy. Es ha a labda kigurul a kocslútra? — De nem gurult — Idebentröl látta? — Nem láttam. De a nagvobbik gyerek... — Gyerek, gyerek. Beijed, aztán ossze-visszahazudntfk A meggondoltabb föláll. — Szóval ... ha jelenteni akarja ... magát is terheli a felelősség... Érti ugve? — Aztán megenyhülten hozzátette. — Hát az adó? Fizetgeti rendesen? — A számlákat — zavarodott meg Csurgó István — az asszony tartja rendben ö meg átszaladt az igazgtóékhoz, ígérték neki ... — Hagvia csak — legyintett a ráncos homlokú jóindu'attnl. — Maid legközelebb Nem olyan sürgős. Elmentek. Csurgó István csak annyit ertett. hogy a lánya halálán kívül másfé'e veszedelem is leselkedik rajuk. De hogy mi lenne az. tulajdonképpen, s hogy ezek a:: urak mit akartak tóle tgyálta'án? Iparos embernél adót emlegetni semmi jot nem jelenthet, Estefelé — az igazgatnék kocsija még nem hozta vissza Csurgónét — beállított maga Gidai Sándor. A rossz kis műhely tele lett a nagv darab emberre!, hogy Csurgó szinte lélegzethez se jutott tőle. — A kislány? — kérdezte, s kcszonés helyett sapkájához. érintette a kezét. Cstireó váltat vont, — Nem tudom. — Hogy nem tudja? — A feleségem meg odavan. — Baj. baj — mondta részvéttel. Csurgót elöntötte a meleg. — Mit akar tőlünk. Gidai úr? — Tudja. Csurgó bátyám... — Gida leült a délelőttről kintfelejtett székre. — Nagyon szeretném, ha egyezségre jutnánk egymással. — Nincs nekünk egyezkedni valónk. Se beszélni valónk. — Hát éppen ... — Gidai cigarettacsomagot húzott elő Csurgó felé kínálta. — Úgy gondolom, magának se hiánvzik hogy irle-odHCitálják mindenféle hivatalokba, utána niee lön a felelősségrevonás, tudja hogv van ez, mit kerestek a gyerekek az utcán felügyelet nélkül, labdával ráadásul. Csurgó lassan érteni kezdte ezt a beszélgetést. Ezt la meg a délelőttit is. — Mert azt csak sejti. Csurgó bátyám, hogv maga se viszi »! szárazon, ha nagy oor keveredik a dolog körül. — Gidai úr elütötte a gvereket — tartotta magát Csurgó, dr már belülről Ijedten fülelt a saját kemenv hnngiá-a Itt volt ez s bátyámozás. Gidai egykorú vele. mér inkább idősebb lehet egv-két évvel. Eddig ha szólt hozzá: — No Csurgó, mi lesz. a cipőkkel — sose tett a neve után semmiféle bátyámét — Elütöttem? csóválta a fejét Gidai, és leereszkedő jóindulattal nezett a suszterra. — Ahogy vesszük. — Nem vehetjük másképp —No. no... — emelgette a mutató ujját. — Nein olyan biztos. Tava'v a faluban nagyon beszéltek egy furcsa históriát. A község hatarában elütöttek egy motoros embert. Az autó — ketten is felismerték Gidai Skodáját — megállt kicsivel odább, s kiszállt belőle nem Gidai Sándor, hanem valami egyenruhás férfi. Magasrangú méghozzá. Odament a motoroshoz, aki akkor szedte össze magát az ijedtségből. Szót váltottak — senki se hallotta —. a motoros aztán gyalog tolta a motort a szerelőig, s hiába kérdezgették, hol szerezte a masina ezeket a csúnya mátfo'tnkat? Nem is tudodott ki később se a dolog. Arról Picg beszélni se érdemes, hogy takarodtak a falubeliek az útról, ha Gidai motorozáshoz készülődólt. Mindenki Ismerte a mániáját, bolondul hajlott motorral, autóval ewformán De azért egyszer se írták fel gyorshajtásért. Hanem a városból több fele rangos ember járt hozzá bort kóstolni, pálinkát, pusztítani. Nagy hazat vitt Gidai Sándor. rossz nyelvek szerint feleséget is azért tartott, hogv legyen, aki főz. süt ennyi vendégre. Meg vadászni is kijárt a városiakkal, s ha elkaptak egy-egy nyulat, nála jártak a végire még az nap éjszaka. Gidainérol leginkább azt tudták, hogy kifogástalanul érti a vadhús készítését, fővárosi szakácsok tanonckodhatnának nála. Most. mindez nagy össze-visszaságban fordult meg Csurgó István fejében, s egyszerre izzadni kezdett a sok rendetien gondolattól. — Szó'-a), Csurgó bátyám — csapott a térdére Gidai Sándor — én a békesség híve vagyok. Nem tudom magának milyen a természte. dé én valahogy nem szeretnem, ha köztünk kitörne a háborúskodás. Mégiscsak földik vagyunk meg iparosok mind a ketten. Mit járassa rajtunk a nyelvét mindenféle pletykás vénasszony? Hát azért úgv gondoltam, vállalom a magam részit. A kórházi költséggel ne vergődjön, azt én elintézem. Legalább ezzel is könnyítek a sorsukon. Maga pedig — úgyse segítene vele — nem veri nagydobra az ügyünket. Ennyi az egész. Rendőrök, tanácsi emberek ne üssék az orrokat a mi dolgunkba, nem igaz? Csurgóban megingott a büszkeség. Ez a Gidai hatalmas ember, többször bebizonyította. A tavalyi motoros se az. első eltussolt ügye volt. nem is az utolsó. Ha bajba kerül, majd kimossak a jóbarátok. Hanem őt. Csurgó Sándort eláshatják egész életére. A kórház viszi a pénzt, mintha kilopnák a bukszájából. Hát minden az ő baja legven? — Maid meggondolom — nyögte ki nehezen. — A feleségem sincs itthon... De azért Gidai tudta, hogy ennek a dolognak a végire jár, nyugodtan ihat egyet a nagv ijedtségre. A megszeppent kis suszter kétszev is meggondolja, hogy kikezdjen vele. Meg is gondolta Egv hónap múlva pedig, mikor Katikát olyan szédülős-kótyagnsan kiengedték a kórházból, Gidai 'egyenlítette ki a számlát, A kislány nem lett rendes többet. Feküdt kelt. elszokott a beszédtől, összerókézta az ágyat, maga alá vizelt. Az orvos nyugtatta őket, hogy még javulhat. Jó esztendő telt el, mikor Csurgó Istvánnak idézőt hozott a postás. Csak annyit olvasott ki belőle, hogy neki szól, s hogy minder. kétséget, kizáróan az ügyészségen akarnak tőle valamit. Semmi másra nem gondolhatott, csak arra, hogy ellene megy a játék. Az a két nyomozó azóta se ment ki a fejéből. Bemártottak. Szentül hitte, Katika dolgában érkezett el a felelősségrevonás órája. Csakhogy nem az szorul, aki a hurkol érdemli, hanem ő, ó issza itt a feketelevest., ahogy egész életében neki csak a gondból, veszódségből jutott ki. Mindenfélére elkészült, Ügy búcsúzkodott otthon, mint aki nem egyhamar jöhet vissza. Aztán fekete ruhában, ünneplő kalapban bevonatozott a városba. Valami gépírónő féle vette ót tőle a papírt, s bekiáltott egy nyitott ajtón: — Itt van az egyik tanú a Gidai-ügyben. Szemüveges, idősebb férfi kérdezgette. Rövid, világos kérdések követték egymást, könnyű volt felelni rájuk. Mikor történt, hol történt, hogy történt. Csurgó mondta volna, hogy ö így meg úgy nem vigyázhatta minden lépésüket, de az asszony kiszólt a gyerekekre nem egyszer, és azt senki se kívánhatja el egy keze után éli iparos embertől, hogy a járdán labdázó gyerekeit pásztorkodja. mert a járdán ugve. a saját házuk előtt, azt hinné az ember, biztonságban vannak, meg eféle. A szemüvegest azonban láthatóan nevn érdekelte a magyarázkodás, s végül idegesen rá is szólt Csurgóra. — Mit védekezik? Nem maga itt a vádlott, hanem Gidai Sándor. — Gidai? — hökkent meg Csurgó, s hitetlenkedve tekerte a nyakát, — Csak nem az én lányom miatt? — Azért is — legyintett a szemüveges — meg még vagy tíz másik dologért. A maga ügye csak úgy véletlenül esapedott hozzá. De ne búsuljon, anélkül is összejön neki egy-két éves ülnivalója. M agyar László Bukás BERKI VIOLA KIOSZK ANPRASST LAJOS Munkásőrök Az aszfalt dübörög. A város dübörög. A Földgömb dübörög. A Kozmosz dübörög. Az Egység felvonul, az Egység ünnepel: (ott látom őket is, kik már nem jöttek eV) kék tömb, mint vert-acél, napfényben villogó, árad, mint tengerár, izzik, mint tűzgolyói — „De szép így ez a had, együtt!" — „S külön, (külön?" — „Nézd életrajzukat: szemükben, mellükön!" En hallom, mit dübörög e tízéves menet (s látom, jó kézben látom próbált fegyveremet); — „Vérünk vörös, hitünk is az, szivünk is az. Kezünk e fegyvert szorítja most s a szerszám velünk dalol, ha menetünk megindul s mint kéklő sziklafal a zúgó, szennyes árnak gátként feszül a mellünk! (— Nézd e gárdát: viharban cserzett arcukról a múltat, jelent s jövőt, — jövőnket — látod együtt: négy nemzedéknyi sorsot!) S mig az űrben műbolygok úsznak: harcok szünetében (mint ősi álmot) felhúzzuk a tornyot, mely egyetlen lesz, s egyetlen a jelszó világnyi-csúcsán, lángcsóvás: „Szabadság!" Lépj hát velünk, s tekints előre bátran: még harc a sorsunk — s győzelmünk odább van!"... Az aszfalt dübörög. A város dübörög. A Földgömb dübörög. A Kozmosz dübörög. Az Egység felvonult, Az Egység ünnepelt. S ott láttam őket is, kik nem jöhettek el. 1967. febr. 17. harmincezerért A kisvasúti állomásépület emeleti lakasában. ahol életem igen je'entős ével peregtek le — az utolsó* elemi iskolai és az első gimnáziumi évek — az előszoba falán, vékony, sötét rámában, egy kép knmorlott. Különös kép. művészi értéke talán a semminél is kevesebb Kezdetleges nyomdatechnikával sokszorosított egyszerű, egyszínű kórajz. Sok képet láttam azóta, világhírű remekművek egész seregét, nagv mesterek eredeti alkotásait, tárlatok, kiállítások kincstömegét, megrázó hatású művészi kompozíciókat, a velencei képtár, a bécsi Kunsthistorische Museum. a leningrádi Ermitage csudáit. Sokszor telt csordultig a lelkem áhítatos gyönyörűséggel. De azért soha. egyetlen képnek sem volt olyan mély, megrázó hatása rám. mint annak az olcsó reprodukciónak. Ha lecke után nyargalva iparkodtam lefelé a játékos udvarba, a kis előszobán mindig lábujjhegyen osontam át. Az a kép kápolnává mngasztosította az e'őszobát. Sokszor álldogáltam előtte és kerekre nyílt szemmel bámultam rá. Borzongva betűzgettem feliratait. Gverekszívem rajongással és gyűlölettel telt meg ilyenkor. Rajongással a magvar szabadságharc hősei és vértanúi, olthatatlan gyűlölettel hóhéraik iránt. Alkotója igen sok apróbb és nagyobb mezőre osztotta a képet. Minden mezőben külön kép: egy-egy véres jelenet a magyar históriából. Amint Caraffa. vagy Haynau pribékjei az oltár előtt szúrják szíven a szabadságért imádkozó papot. Amint a fehér kabátos-osztrák katonák szuronyos négyszögének közepén véresre botoznak egv honleányt. Amint a budai Vermezőn fejét veszik Martinovics apátnak és társainak. Amint sortűz oltja ki a pesti Újépület udvarán Battyhvánv Lajos életét. A hátborzongató kisebb képek véres koszorúba ölelték a középsőt, a legszörnyübbet. Kilenc bitófa sorakozik az aradi vár udvarán. A távolabhiakat már szent szimbólummá avatta az osztrák c.sá*"'.ár vérbosszúja, az előtér bitófái még áldozatukra " várnak. Oldalt, rozoga szekéren a súlyosan sebesült Damjanich tábornok, térde között mankóval. Öt szerettem a legjobban, talán azért, mert amikor rákerült a sor — így mesélte apám — dörgő hangon mordult a hurokkal ügyetlenkedő osztrák hóhérra: — Vigyázz n szakállamra! A vértanú-koszorú alsó résziének közepén. külön keretbe foglalt szöveg. VaJami ajánlás-féle. Apám Aradon született, a tizenhárom vértanú városában, mindössze tizennégy évvel a szabadságharc hős tábornokainak kivégzése után. Amikor nyiladozni kezdett az értelme, még elevenen élhetett, a város falai között a közvetlen élmény, október 8 örökké lázító emléke. Apiától pedig, aki nemzetőre volt a szabadságharcnak. a tündérmeséknél is szebb meséket hallhatott a vörössapkásokról, tsaszesről. Piskiröl. Kápolnáról. És Világos sincs messze Aradtól ... Persze, hogy tüzes negyvennyolcas volt ha'áláis. már amennyire mint államvasút! alkalmazott lehetett, Utálta azokat, akik a hatvanhetes kiegyezés után kiárusították a márciusi eszméket és lojális hódolattal borultak a leefőhh aradi hóhér, ..a mi jó öreg királyunk" I. Ferenc József trónusának zsámolyára. Sokra persze nem vitte a vasúti rangl-ürán. jHő előtt nvugdílba kergették. Ez azonban már magánügy. A lényeg az a szemlélet és szellem, amely odahza. az állomásfőnöki lakás apró szobáiban uralkodott az első világháborút megelőző esztendőkben. Ezeket a gyerekkori emlékeket pedig az keltette életre bennem, hogy az ország most is vá'asztósra készül, akárcsak ötvenhét esztendővel ezelőtt, 191 D-ben. A kis falu. amelynek állomásán rendetlenkedtem tízéves koromban. R kiskundorozsma—kisteleki választókerülethez tartozott. Arrafelé majd mindig véres dolog volt a kénviselőválasztás. Sűrű volt azon a tájon a mélyen tisztelt választónolcáiok vére. a kortesháborúk forgatagában könnyen marokba akadt a csizmaszárban lapuló konyhakés, és igen hatékony • argumentumnak bizonyult néha a fokos, az ólmosbot -s. Sohasem •olt könnyű dolga annak a koe6 OtL-MAGYAHORSiAi Vasárnap, IMI. február 1%