Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

teás a mpvésae?ek orszísntjain fi humanizmus két ere A velencei akadémián van sorban is az életről van itt egy Giorgione kép, ezt a cí- szó, az életről, mint mozgásrnet viseli: Vihar. A cím in- ról és változásról, keletkezéskább félrevezető, mint eliga- ről. zító, holott felvillan az A villámlás maga égi elégen a villám, felhők gyüle- lentétek termette fényesség, kéznek az idilli táj felett. De Nyomában ott jár a terrrvéa cím félrevezető: mert ilyen- kenyítő eső. A primitív emformán nem tudunk mit kez- ber mindig is szimbólumot deni a kép bal oldalán látott ég és föld nászában, a nyugodtan álló férfialakkal, maga emberi-természeti vis a jobb oldalán kuporgó, szonyainak kozmikus előkégyermekét tápláló anyával, pét szemlélte benne. A hindu Semmi módon nem reagál- miniatúrákon a szerelmi jenak a közelgő égi háborúra lenetek ábrázolásához gyakés nem is ismeretes semmi- ran festenek villámlást, esőt. féle történet, sem görög, sem De bőven élnek ezzel, mint keresztény, amellyel kapcso- hangulatfestéssel, a modern latba lehetne hozni őket. Te- filmrendezők is. A lét belső gyünk kísérletet, és adjuk a mozgása, dialektikája nyer képnek a Család címet, Így ebben képi megfogalmazást: már inkább van értelme a ellentétek egyesüléséből szüszituációnak: a férfi őrt áll, letik újjá az élet. Az angyali az asszony gyermekét szop- üdvözlet fényes angyala, a tatja. Még az állatvilágból is Jézus születéséi jelentő üstöismert szép szereposztás ez: kös misztikus meghirdetői a a hím ébersége, a nőstény lét megújuló természetének; anyai gondja. Giorgione képe profán, de Érezzük azonban, hogy a nem kevésbé költői megfokép mondanivalója ezzel galmazása ennek. Imea renesincs kimerítve. Nevezzük szánsz humanizmus legszebb most talán így: Élet. Érielme virágzásában: az ember önígy kitárul és hármas réteg- magára ismer az addig terzödést mutat. A természeti mészetfelettinek képzelt tűiéiről beszélnek a föld és kö- lápban. Társadalmi-térmévek, a víz és a növényzet, a szeti összefüggéseiben szemkét gyönyörű, zöldlombú fa, léli egy-egy villanásnyira az amely összefogja a jelenetet; életet. Giorgione képén ezt a levegő ée a villámlás. Bi- szolgálja az is, hogy a férfizonyos értelemben az. emberi alak ruhát hord; így kifejelét is a természet része csu- ződik a férfilét korhoz köpán. Persze a társadalmi lét- töttebb, történelmileg megröl is szólni kell itt, hiszen határozottabb karaktere. A a család annak sejtje, de nő ruhátlanságában az örök arra utal a távoli város és anyaság jut kifejezésre. F.ba közeli romok is arról be- ben folytatója is annak a haszélnek; a társadalmi lét ve- gyománynak, amelyet a kőlejárói, képződményét, elha- korszak szobrászától a görögyott csonthéja. De harmad- gig és a reneszánsztól a modern művésze\J * tig követhemindent magába kép! S mindez csak a kérdés gondolati oldala. A velencei reneszánsz festészetet úgy ismerjük általában, mint a színgazdagságnak, az élet érzéki pompájának elsőrendű festői kifejezését. Talán ennek is tudható be. hogy Giorgione képét sem szokás ilyen oldalról vizsgálgatni, mint mi A szerző vázlata Giorgione képéhez tettük: gondolkodás nélkül is élvezik érzékeink. Milyen zen- I gése a színeknek: gyantásan áttetszők és puhán bársonyosak, mint boruló nyáridőben, mikor nem tör be éles napsugár sem és nem is nyeli el mélységüket még az esti homály. Édesek, mir.t az érett fürt, porhanyósak. mint a jó föld. és ittasan telítettek, mint esó után a levegő. Zeneként hat a szemre, még akkor is, ha nem szólal meg mellette Vivaldi muzsikája. Zokogó boldogság is lehetne és mégis mennyi nyugalom. Ilyen teljességgel megfogalmazott, költői képe a világnak kevés akad. Égbekiáltó ellentmondás a sorsa, az élet festőjét ifjan ragadja el a pestis, a fekete halál. Mintha sokat kellett volna élnie és gyorsan, olyan koncentrált ebben a képben minden, ami az életben emberi módra szép. Szemléletének humanizmusa ma sem veszítette el érvényét. A Picasso kép címe egyenesen ez: Élet. Modellek állnak egy műterem puszta fala előtt. Mögöttük csak egy festőállvány, amelyet eltakar két róhelyzett kép. Balról ruhátlan emberpár, egymásnál menedéket kereső, riadt, boldogtalan ölelésben. Szerelmesek. A nő önfeledt bizalommal búvik meg a férfi keblén. A férfi kezét felemelve mutat a kép jobb oldalán álló proletár anya karjában szunnyadó gyermek felé. A szerelem és a gyermek két külön szférába szakadt; a férfi éber mozdulata a természeti és társadalmi lét ellentmondásosságát fejezi ki. A szerelmespár félve gondol szerelme következményeire, az anya nyomorában örömtelenül emlékezik a szerelemre. Egész tartása, dermedt tekintete erről beszél. Ugyancsak bánatot fejeznek lei az állványra helyezett képek, egy-egy újabb mozzanatát Gál Sándor Picasso festménye mutatva meg ugyanennek a szituációnak. Mar ebben a tényben a formabontás első csiráját látni. Illik is ez a tartalomban felfogott szakadékhoz. A nagyméretű vászon tónusa kékes, a részvétnek, az együttérzésnek színakkordjait szólaltatja meg holdfényes monokróm skálán. A kép dátuma 1903. Picasso képe nem azonosul kortársai stiláris formuláival. A spanyol realizmus hagyományai a klasszikus forma megújítására ösztönzik, hiszen maga is spanyol, Velázquez, Greco és Goya hazájából. 14 éves korában érett festőként kezeli az ecsetet, s már ekkor is szívesen > festi a szegény emberek, koldusok figuráit. Toulouse-Lautrectől, a párizsi mulatók festőjétől is tanul, de nem áll meg a leleplezésnél. Együttérzésből részvétbe és cselekvő azonosulásba csap át, s a társadalom kitaszítottjait eszménnyé emeli. A kék korszak egyes darabjai előlegezett Brecht-illusztrációk is lehetnének a Koldusoperához. A bennük megnyilatkozó emberség o század elejének bizonyára legszebb festői dokumentuma. Humanizmusa egy nagyrahivatott forradalomnak, a proletárforradalomnak történelmi előestéjén fordul az elhagyottak felé, akik helyzetüknél fogva igazabbak szemében, mint uraik. VINKLER LÁSZLÓ Forog a emez Forog ez a fekete lem.z itten, ahol ülök a világ közepén gyönyörű muzsikát sír a pici tű a hangokból gótikus csarnok emelkedik fölém. S benépesül ez a forgó palota, mely pillanatonként semmivé válik, de ugyanakkor újra felépül vele forognak a gondok, az emlékek, az álmok, hogy a fej már szinte beleszédül. Forognak a szikár napszámosok, vállukon tarisznya, hatalmas bajszuk lelóg az űrbe csorbult kapájukra az emlékek gyémántpora rakódik szúette citerájuk úgy zeng, mint Orfeusz hegedűje. S megindulnak a tengerisorok selymesen, üszkösen, zöld kardokkal aranyló, göcsörtös buzogánnyal viharzó kavargásuk így vonul a zsellérek után az évszázadokon által. Jönnek a sörényes társak, a lovak is repedt patájuk Cuppanva merül a sárba esővert dűlőutakon bodrozódik belőlük az angyalhaj-ezüst pára. ügy forognak itt körülöttem megnyúlt testtel, lobogó farokkal, mint vásári társuk s belevegyül az omló muzsikába fájdalmas nyihogásuk. Mert nincs bocsánat a mi vétkeinkért, amiket ellenük elkövettünk: borotvaéles herélökések a vér sugallta indulatot fékező zabiák, büszke nyakukba eltéphetetlen igát vetettünk. Hányszor vetettem én is a kopott hámot az alázatosan álló kis szürke nyakába, míg apám kimért, metronóm ütésekkel a kaszát kalapálta. Aztán indultunk a gyérfényú hajnalon — várt a vadszedres búzatábla. Délben asszonyok telepedtek a diófa alá hatalmas testük fénylett a verítéktől szemérmetlenül elterületek aztán és aludtak fűszeres illat hullt rájuk a lombról, a diófa sok ezer leveléről... Itt forgatja most őket is körülöttem a fekete lemez, az emlékeket kavaró muzsika árja látom mezítlábas nyomukat a porban néma harangként leng szoknyájuk a csípő ritmusára. Itt forogsz te is körülöttem a szeleknek kitárt nagybimbós, tejszagú mellel egyik kezedben élénk mezei virágcsokor katicabogarat emelsz a magasba másik tenyereddel. Itt úszol körülöttem, te örök társ, mégis elérhetetlen tudom-e a neved és láttalak-e már vagy csak fájdalmas vonzásod delejez engem? Forog a mindenség. Az orgona hatalmas bazalt-oszlop sípjai szólnak forog a mindenség, fénytengelye suhog, fényküllői ragyognak. Az éjszaka domborodó hasán már tapintható az embrió-holnap. Siklót I ónos Nem Dante nyomán, anno 1966 „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." Ez a felirat hiányzott, én tudtam, hogy csak gyöngülő szemem nem látja, de az mégis ott van a sötét, kovácsoltvas kapu fölött. Fekete márványlépcsők ereszkednek alá, pontosan negyvenhárom lépcső a tornácig. Itt két irányba szélesül az előtér. Langyos, párás levegő telepszik a tüdőre. Az ajtónálló magas termetű, közömbös tekintetű ember, sötétlila zubbonyt visel. Olyan, mint a mesebeli ördög, csak vasvilla helyett nagy kulcsot hordoz magával. Várom tőle a bebocsátót: Itt el kell hagynod minden törpe gondot s mint. holtra nézned minden földi búra. Elértük ahol meglátod a keserű népet, a sok gonoszt s eszeveszett bolondot. (Dante) Bólint és nem szól semmit. Szörnyű a zaj a tornác végén, mindenféle hangok és szavak: lágy dallam és melodráma, dübörgő-hörgő kiáltozás, fulladásos suttogás keveredik észbontó ricsajjá ... és hangos dobogás és változó zöngések kalimpálása, zizegő neszezés, mintha erős szél fújna, fagyosan száraz ágak között. Vékony kis udvaroncféle bújik elő • egy nagy tükör mögül. Fekete, mint az éjszaka. Nyckergö hangot ad, kenetlen kerekeskútból a víz húzására emlékeztet: — Ne fél-jen! Men-jen bát-ran! Beléptem a nagy terembe. Mitikussá vegyített és tompított fényszínek alatt ülnek viaszos arcú nők és férfiak. Az oktogon alakú terem fekete márvánnyal burkolt, valóban pokol, legalábbis egy nagy közös koporsó. Sötét huzattal borított sz.é!;ek. fekete márványlapokkal fedett asztalok körül nagyméretű tálcákkal futkosnak fekete ruhás emberek. Szemben az ajtóval, nagyobt méretű asztalnál — láthatólag ez a fóasztal — öten ülnek, javakorabeli emberek. Mellettük van egy szerényebb, kétszemélyes helyecske. Oda megyek és leülök. — Kik ezek? — kérdezem az érkező fekete ruhást. — Nagy emberek — rebbenti a két szót és tovább lép. Figyelem őket. diszkréten, mint egy jól képzett érdeklődő. — Na milliomos, te gyakran itt vagy? — kérdezi az asztal végen ülő, eluanyagolt külsejű. — Ritkán. — Pedig tehetned. — Hogyne — adja a lapot kevély hangsúllyal a pufók képű, apro szemű milliomos. — Na és, hogy lettél milliomos? — heceelődik tovább az asztalfőn ülő. — A forgószéllel. Egyszer csak elkapott, földobott a magasba, ott aztán kézbe vettem a kantárokat és jó utamba fogtam a csöndesülő szeleket — Filozófus válasz. — Pedig te vagy a filozófus. Csak azt azt tudnám, HL mi a filozófia? I — Találd ki. — Könyvet írsz. szigorú, hideg téziseket,, cikkéket. Megfellebbezhetetlenül ítélkezel, mint egy tudós isten. — Akkor mondd meg milliomos a következőket! — Nem találgatok és nem filozófálgatok, nem vagyok tréfamester és tudóskodó ingerenciám sincs. — De te is ember vagy, ugye? — Hülyéket beszélsz. — Figyelj, mi ez? Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni, Ott kell annak • egtanulni, Hogyan kell a dudát fújni... — Valami versféleség. Mondom, nem mesterségem az ilyesmi. — Tudóm. — Én milliókat hajtok az államnak, te meg százezreket firkálsz el belőle. — Na látod. Ezért vagyok itt. Ezért? — A versike, nem versike csupán. Mottó József Attila kötete, a Medvetánc előtt. Népdal, de ez. a négy sor az emberiség legnagyobb filozófiája. — Hagyjuk abba. Látod, ezért nem szeretek veled leülni. — Igazad van, \Telem nagyon kevesen ülnek le. A dudásságnak az efféle szakmákban rettenetes gyötrődés az ára. Hidd el milliomos, csak a mélyből hozott tapasztalat adhat megnyugtató, jövendőt igazgató és embert szerető filozófiát — Szóval gyötrődsz. Pedig kár. — Tudom. Hideg fejű tézisek — pokoljárás nélkül. Micsoda ragyogó is lenne. — Ahogy jobb, úgy csináld! — Hideg fejjel jobb, de a filozófiának is van lelke, érzése. — Ezt még nem hallottam. — Mivel nem a márványkockák, vagy sós vizek, hanem az ember számára kell, hasonlítania kell az emberre. Marxnak az a legnagyobb érdeme, hogy filozófiáját az emberre szabta. S ezt most már emberien is kell továbbszőni. Ez gyötrelmes szenvedés — pedig ez a filozófia, önálló gondolatokkal, tiszta szándékkal gazdagítani ezt a jó eszmét. — őszintén kérlek, hagyjad abba, mert belepistulok. — Egy szót sem szólok. Füleltem ott, mint süket disznó a búzában. Ilyesmit én még nem hallottam, s már bántam, hogy a főhely mellé telepedtem. Most meg oda csámborog valahonnan egy világos spórtkabátot viselő ember és megáll az asztalfőnél. Előrehajol és rászól a filozófusra. — Hát édesapám, remélem tudja, hogy micsoda bűnök nyomják az ön lelkét. Az fölnéz a hívatlanra, bágyadt arisztokratizmus árad ebből a fejmozdulatból, testtartásból és szótlanságból. — Majd én megmondom. — Hallgatom. — ön egy szemét filozófus, akire az életben is köpnek. — Helyes. — Helyes? — Természetesen. Van, akinek a köpés a tudománya és van, akinek a filozófia. Gyakorolják a tudományukat, mert fizetnek ezért is, azért is. A sportkabátos jövevény megakad. Lehet, hogy a hevítő folyadék is gátolja a gondolatait — Persze a sok burzsoá fécesz, amit ön megírkál..de ezért még bűnhődik. — Látja, máris bűnhődöm. Ismét tanácstalansági szünet következett. — Jobbra csúszunk, egészen jobbra, ön őrült ha ezt nem érzékeli! — Ha sokat őrjöng, lehet, hogy éppen jobb/elé csúszik le a székről, amelyet nem is kért el a szomszéd asztaltól. — Gúnyolódunk? — Dehogy! Védem a testi épségét. Arra még nagy szüksége lehet. Tudja, forgandó a szerencse... A flegma hangok, odavetett mondatok olyan rossz hatással voltak a jövevényre, hogy a fogyasztott hevítő folyadék minden ereje az arcába és a szemébe szökött. Vörösödő halántékán mégsem mozdult az izom, mert a filozófus csöndesen, de olyan sziszegő élességgel szólt, hogy belelúdbórözött az én hátam is: — Takarodjon az asztalomtól, Trappoló úr! Részeg, és politikai részeg is! A jövevény szó nélkül talpra állt és el tántorgott. — Még a pokolban sincs nyugta a filozófusnak — méltatlankodott a milliomos. Ennyire prózaiak a dolgok itt is, hát lehetséges — tűnődtem magamban —, hogy Dante nem jól nézte meg a poklot? Még ocsúdni sem volt időm, mert egy újabb jövevény billegett a főasztalhoz. s ez is elvitte kérés nélkül az egyetlen üres széket előlem. Ez azonban először valamivel jobban nevelt férfiú benyomását keltette. — Szabad? — kérte, nem a széket, az engedélyt, hogy a filozófus mellé telepedhessen. Bólintottak. — Csak néhány szavam lenne. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1967. január 3.