Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

' Ü rp-s L £8R§ j? 38 Mm If Wj íw mmmm flSt* W&rry.W:.. ÍjSflrSKs1 % GERZSON PAL rr LEANYPORTRÉ Őstermelő Éppen a No­bel-dijat veszem át a svéd király­tól. Csengetnelc A díszes oklevél már a kezemben, most nyújtaná a pénzt Hiába nyú­lok. mert újabb csengetés és vé­ge az álomnak. Nézem az órát: negyedhat. Ki le­het az? Kapko­dok a köpeny, a papucs után, ro­hanok ajtót nyit­ni. — Friss tejfölt tessék! Idős asszony 61! az ajtóm előtt, frissen, pi­rosan. Korát tisz­telve nem vá­laszolok, becsa­pom az ajtót. Még félúton sem vagyok az elő­szobában, ismét megszólal a csen­gő. Nyitom az aj­tót A néni: — Túró ls van ... — Sajt, tojás 6emmi nem kell... Az alvásnak persze vége, csak forgolódom az ágyban. Vége a napomnak. A kö­vetkező hajnalon ismét berreg a csengő. Átfor­dulok a másik oldalamra. BRR! Ez nem csengő, sziréna! — Nem kell tejföl — kiáltom az előszobában. Üjabb csenge­tés. — Túró sem! Egy hétig min­den hajnalban megismétlődik az eset Leszerel­tem a csengőt. A néni dörömböl, úgvhogv a kö­vetkező éjszaka le sem fekszem, virrasztok haj­nalig, alig várom, hogy jöjjön, le­gyek túl rajta. A néni időben je­lentkezik, s már mondom is: tej­föl, sem kell. tú­ró sem kell" ... Aludni kell, be az ágyba. Al­szom este hatig. Egy hét múlva táviratot kapok munkahelyem­ről : igazolatlan mulasztás miatt elbocsátottak. Ez így nem mehet tovább — mon­dogatom — de kiutat nem látok. És ekkor jön az ötlet. Veszek egy kartonlapot, és tussal gyönyörű betűkkel ráírom: ŐSTERMELŐ ITT TŰRŐ, TEJFÖL KAPHATÓ! Kiszö-gezem, s azzal a boldog tudattal alszom el, hogy most már jöhet a né­ni. Nyugodtan le­fekszem, elal­szom, horkolok, itt a svéd ki­rály, átveszem a Nobel-díjat, nyújtja a pénzt, csupa svéd koro­nát... Csönget­nek. Ijedten nyi­tom az ajtót. Egy fiatalasszony a baloldali szom­szédból. — Mi történt? — kérdezem ré­mülten. — Vennék egy kis tejfölt... ha friss. Benedek B. István A hideg megállt az udvarokon és hóareával a földet nézte. A . felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkesé­gükben komorabbak voltak, mint nyá­ron a legfeketébb viharfelhő. A ve­rebek. cinkék, sármányok ki tudja hová bújlak, csak a varjak kereng­tek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jószág álmosan kérődzött a ho­mályos istállóban, s az ember meg­állt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Berta Jan­csi —, hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak annyit mon­dott: alighanem valami idő készül. — Reggelig még megfordulhat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jancsi —» persze. Rozál nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával, és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát igy van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólintott Jan­csi —. csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik em­ber lustaságból halogatja a vásárt. — Van oiyan is — mondta csen­desen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnal­felé fütyörészni kezdett a szél. Nyi­korgatta a kútágast, csapkodta a kis­kertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni. Jancsi előhúzta a szánkót, szénát készített, befogta a lovat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bő­dült el, amikor a kötéllel a rakoncá­hoz kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istálló­ajtónak. a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg te­hén volt és tudta, amit tudott. A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. — Hát én mennék. Rozál kócosan és ellenségesen né­zett rá az ágyból. — Ebben az időben? — Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a sze­gény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad ... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucs­mát. Jól megnézte az asszonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulato­kat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbencssel el­aludt. Felült a szánra és Csákó alig tu­dott lépést tartani, amikor elindul­tak. De mire a falu végére értek, meglassúdott a szán. mért a nyitott mezőkről szembe fúj a szél. a jege­nyék suhogva birkóztak a felhőkkel, s a hópor sziszegve nyargalt az uta­kon. Fele»te István De azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél, ki­sütött a nap és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágas­kodott benne, és olyan árat mondott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a vevő —, sok. Abból még engedni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. No­no! Nem is volt bolondság eljönni... — Ne erőt essük! Majd jön a Mak­kos. Az majd megadja. — Adja, nem adja? — Mondtam már. Nem erőszak ... A vevő észrevette, hogy egy idő­sebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet. Nézegette és olyanformán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... — Hát nem enged? — Nem; A vevő ollót vett ki a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel né­zett a parasztemberre, akik elől meg­vette a tehenet. — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett közelebb —, a lányomnak adtam ezt a tehetnet egy éve, hogy férjhez ment — Ke­zet fogott Jancsival. — Hogy vagy­tok, fiam? A vevő mérgesen megrántotta Csá­kó kötelét és az öreg tehén elballa­gott új gazdája után ... Ez kora délelőtt történt amikor még alig tiporták le a vásártér ha­vát, de a lacikonyhán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kiderült — nagyon szerette —, ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben ellépett, ostornyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kéz­zel megyek haza. — És elpanaszolta^ mennyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az ostornyélre nézett. — Még egy féllitert, asszonyság! Akkor váltak el nagy barátságosan; amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön, s a var­jak, mint az éjszaka baromfiai, elül­tek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostornyél­lel verem meg — és ezzel a gondo­lattal fordult be az udvarra is. — Ki se jön elém. Hát asszony ez? A lovat bevezette, a pokrócokat be­dobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, az új ostornyéllel kezé­ben bement a házba. Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fe­hér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér; s a búbos mellett várakozó melegség­gel Rozál. Még a piros réklit is fel­vette, azt az ismerőset mátkaságuk idejéből... Jancsi hosszan verte le lábáról a havat. A nagykendő rojtjai sután himbálóztak kezében és az asszony úgy ölelte át, majd feldöntötte. — Nem érdemlem meg! Igazán nem — és könnyeivel összemaszatolta Jan­csi arcát. — Ne bolondozz, na — szabadko­zott Jancsi. — Hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostornyelet a sarokba támasztom. DÁVID SZAMOJLOV TELEIM Minden telemnek volt neve. Az egyiket Natáliának Hívtam, rejtelmes fénye áradt, Kékkel, hideggel volt tele. És volt egy telem Jelena, Katerínát követte Márfa, Sok hosszú tél szívembe zárva, — Majd az eszem hagytam oda. És forró napok köde kél, Mintha gyapjú, prém, toll takarna.. És a mostani telem Anna, És ily szép nem volt még a tél. BEDÉ ANNA fordítása — Milyen dolgokról' — Egészen prózai, földi pletykák. — Ott kellett volna elintéznie, nem itt a Pokolban. — Ön ott sértett meg engem. — Én? — Igen. ön! Pontosan ön. Mivel, ha szabadna tudnom? — Azt mondta rám. hogy én ..klinikai eset" vagyok. Emiatt nem nyertem el a Félig Szellemi Hivatal vezetését. — Ja igen, valóban volt ilyesmi. De az qly mindegy most már, hiszen régen betakarta az idő. — Takarta a nyavalyát! Ezért most felel! Érti ezt? — Ne heveskedjen, önt mindig na­gyon sajnáltam. — Tartsa meg magának a sajnálatát. — Bár engem sajnálna valaki, akkor nem kínozna ennyire az egyedüllét gon­dolata és érzése. — Ne térjünk el a tárgvtól! — Persze, persze, ön egészen más ter­mészetű ember. A filozófus csöndesen magyarázni kez­dett: — Kedves Komoly, ön nagy jövőnek indult. Fölküzdötte magát egy tekinté­lyes szellemi magaslatra. Sok mindent meglátott és megértett a Hivatal bonyo­lult minden-.'l éjéből. Ez elegendő is lett volna a vezetéshez. — Megfúrtak? — Nem. Ön azon ritkaságok közé tar­tozott, akii nem fúrtak. — Hát akkor? — Figyeljen, örült a tudásának. Még töbhet akart elsajátítani ebből a tudo­mányból. Ez már nehezebben ment, nem­csak akarattól, hanem személyi, szellemi kvalitástól, adottságtól is függött. — Na és? — Észrevétlenül, lassan-lassan megin­dult önnél egy láthatatlan, azután már látható folyamat, amely katasztrófába so­dorta. — Nem értem. — A fenét, legalább önmagát ne csal­ja tovább. Én nem bánom, szédítse a kör­nvezetét ahogyan akarja, de önmagát ne. Ennél nincsen borzasztóbb! Elnézte a filozófus a megdöbbent, ér­telmes vonásokat, amelyek belesenyved iék a hevítő folyadék okozta rezignációba. Szép, ápolt, jól öltözött, művelt fő, és itt ül, mint az élö-halott. A filozófus néhány másodpercnyi szünet után tovább folytatta: — ön aranyásó volt, s azután a Félig Szellemi Hivatal tudományainak tanulá­sához kezdett. Ez az életváltás nagy belső gyötrelmekkel, vívódással járt. Kiszaba­dulni egy „ősi" életformából, és keresni egy másikat, amely míg nincsen meg, minden cgves embert próbára tett. önt is. Az újabb momentum azonban nem ez — mert ez általános — inkább az ön csa­lódása: csalódott az újban. S ezt fél be­vallani önmaga előtt. Fölállított, egy dé­libábos hipotézist (nem egyedül), és azt akarta elérni egyéni életében is. A hipo­tézis jó volt, mert valóra vált, de ön to­vább hajszolt egy megfoghatatlan délibá­bot. Nevezhetjük illúziónak is. Belül már régen ére2te. hogy üres kergetőzés körébe jutott. De félt szembenézni a kialakult helyzettel. Pedig éneikül nircsen megúj­hodás. Semmilyen fejlődés. Holott a tár­sadalom az egyes ember változásaitól változik. — Hogy miket zagyvál Itt összevissza. — Talán, ha a legközelebbiéhez, a csa­ládjához fordult volna. — Ne..., kérem,.., ne... — Lehet, hogy akaratukon kívül sem tudtak volna segíteni. Vagy nincsen őszinte légkör, amelyben kitáiulkozhat az egyén? Tudja, hogy ügy sem kaphat eny­hítő írt. Ezért úgy élnek, mint összezárt idegenek; szenvednek, közben társtalanul, társ után kutatnak, zaklatottan, idegőrlő­én. Ki tehet róla? Senki. Az érzelmeket nem patikamérlegen mérik, és nem lom­bikban készítik. Hatásukat még most sem érzékeljük elég jól. — Jaj, fejezze be! — Borzasztó úgv élni egy közösségben, hogy egyedül, társtalannak érzi magát benne az ember. Persze én önt és körül­ményeit nem ismerem egészen pontosan. — Hagvia abba! Nagvon kérem, hagyja abba! — kérlelte Komoly a filozófust. — Várjon egy pillanatig! Megadóan, riadtan várta a súlyosodó mondatokat. — A Hivatalban ön jó főtisztviselő. Többre vágyott. Ez is a délibáb-kergetés­hez tartozik. Nem talált kivezető utat a saját maga vágta kátyúból, a hevítő fo­lyadékban keresett menedéket, mert erre volt — öröklött — hajlama is. Gyenge idegekkel és karakterrel, összekuszálódott lelkivilággal ez a halálba vezető dűlök közül a legbiztosabb. A hevítő folyadék hatására annyira szabadokká válnak a ga'lások, hogy ön többé nem ura cseleke­deteinek: rabolhat, ölhet, koldulhat anél­kül. hogy tudná, mit tesz. A sérült belső Ilyenkor kiömlik; dühvel, délibábbal, ke­serűséggel és még sok mindennel. — Elég! Elég volt! — önre igy hat a hevítő folyadék. — Valóban — vigyorog alázatos-bam­bán. — Ön beteg ember. Pihenésre szoruló, nagyon gondos ápolásra. — Tudja mit? ön azmt mégis piszok! — Köszönöm. Eszméletlen most is. Tá­vozzék! Komoly szőtfogadött. és elment. A filo­zófus megtörölte verítékes arcát. — Még a pokolban sincs nyugta a fi­lozófusnak — méltatlankodott újra a mil­liomos. Most már nem figyeltem az asztal kö­rül ülőket, csak a filozófust néztem. Kes­keny. sápadt, fáradt arcú. izmos férfi, hanyag mozdulataival és öltözékével in­kább lusta rakodómunkásra hasonlít. Csak amikor megszólal, csöndesen és szé­pen, akkor derül ki, hogy miért ülnek ott körülötte. Nem igaz. hogy egyedül van. Ebben téved. Azon tűnődtem, hogyan lehetne átülni oda. az asztalukhoz. Tola­kodás nélkül beszélgetésbe elegyedni ve­lük. Féltem, hoay a többiek sorsára ju­tok. Nem mertem kezdoményezni. Közben kicsapódott a kétszárnvas ajtó, feketeruhás férfi állt a küszöböp, cs nagy gramafontölcsér formájú csövet emeit szájához. — Mélyen tisztelt hölgvelm és uraim. A Pokol vezetője megrendülten tudatja önökkel, hogy Komoly úr. a Pokol lakája, tiltás ellenére elindult rakétáján. Letért pályáiéról, és egy fuló csillagot kiütött útjából, a tejút sarkan belerohant egy tejcsarnokba, és fölnyársalta Plútó egyik fiát, és önmagát is darabokra törte. Becsukódtak az ajtószárnyak. A lármás, zűrzavaros hangulat nem tért. vissza.. Mély, fekete, csöndes szomorúság telepe­dett a félelmetes márványfalak közé. A filozófus egészen halkan jegyezte meg asz­taltársai előtt: — Szerencsétlen sorsú ember. Mit őr­lődött ez. amíg ide jutott. Nem bírtam a hallgatást, átszóltam asz­talukhoz. — A Pokol is oka. Nyomban éreztem, hogy rettenetesen os­tobán viselkedtem. — Csak nem újévi tanmesét akar mon­dani felnőtteknek? — vágott a filozófus késes nyelve. Fölnéztem. Előttem az asztaloknál meg­lett emberek sírtak. Fájdalmukat őszinté­nek éreztem. (Sajnos, mi mindig későn sírunk.) A terem lechomályosabb sarkában meg­jelent Ámor. Telt. csinos lányok vették kö­rül. Arcuk piros volt, nem viaszos gyűrű­jükben Ámor moccanni sem tudott. Fess, erős testükkel elzártak minden utat. Szi­várványos tüllkcndöiük körbe lengett, mint látható pára. ök azok; felismertem a Grandpier „demokratikus párducait". Hogyan kerülhettek ide ezek a szépsé­ges istenek? Minderre csak egy villanás­nyi idő jutott, mert olyan nevetségesnek éreztem magam a filozófus előtt, hogy óvatosan elkezdtem ódalogni a szárnyas ajtók irányába. — Maradjon, kis barátom. Jöiiön és beszélgessünk — invitált asztalához a filozófus. — Köszönöm a szíves meghívást, majd máskor — válaszoltam illedelmesen. Jobbnak láttam légképp kioldalogni a Pokolból. Visszajutni a Földre, friss le­vegőre. dolgaik után siető emberek közé. Vasárnap, 1967. január 8. DÉL-MAGYARORSZÁG 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom