Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

VEHESS MIKLÖ5 ÁTTÜNÉSEK i. megáradt homályban ülök és hallgatom létezésed mint szikkadt patakmeder a partok hulló zajait az idő rádióvá meg bútorokká folyik szét szobánkban és hullámai nálamnál egy perccel előbbre sodornak megelőzött szavaimmal mit tehetnék teged vakító vaszonra vetít a tűnődés fájdalmas fénytörése és a megaradt homályban áttúnnek rajtad a peneszes falak rosszcserepű tetők kanálisok es a napsugarak antennái II. csak egy ujjal ért a madarijesztó városunkhoz ét minden összeomlott porrá váltak a formásbokájú tornyok megvesztegethetetlen hivatalok üzekedő üzletek es megsüketült zeneiskolák a tárgyak árnyékká szelídültek ét az emberek óvakodni kezdtek a csodáktól azóta mindennap ostorral kergetnek s fák a folyópartra és én se szólhatok csak téged figyellek elmerülten és • neved te merem kimondani hogy meg ne rontsa varázslat III. gyönyörű szivem ellen bolydúlt háborúk menetelnek s levegő szirmai szétnyílnak t • földúzzadt létre csillagok porát hinti • semmi üvegtestű bogara de nyújtsd ki kezed es eltűnnek a látomások simítsd végig az arcom ét szemeim ujjaiddal tested barrikádját támaszd vedtelen szomorúságom elé mert vállaim felett röpdös az elmúlás nyomjelző lövedéke es gyönyörű szívem ellen bolydult háborúk menetelnek STEFÁNIÁT EDIT MŰVÉSZTELEP M

ilyen furcsa:, a kutya megérzi, ha vesztére törnek. — Te, ne nézz rám! Az ördögbe is, fordulj meg... Az ember puskatussal sújt a kutyára. Az ütés lecsúszik, a kutya felüvölt, félig elfordul, sötétbarna. szigorú szemeit azonban nem veszi le róla. — Menj innen! — kiált rá. Az állat tekintete mereven követi az ember mozdulatait. Az ember szidja önmagát: nem tudja szétverni hűséges barátja koponyáját. Es az is ingerli, hogy lélekben gyenge, tehetetlen. Igaz, ezt senki sem ismeri be szívesen, még akkor sem, ha teljesen egyedül van. Ismét üt. Most nagyot csattan az ütés. A kutya szemei, azok a gesztenyebarna szigorú szemei megbabonázottan függnek az emberen. Nem, nem megy, semmi sem segít. Helyére teszi a fegyvert, Várhat még néhány órát, esetleg holnapig is. Mér tegnap megpróbálta agyonlőni Maggit, De a mutatóujja a ravaszon nem engedelmeskedett. Pedig tudta, előbb-utóbb meg kell tennie. Ez az életet jelenti neki magának és azoknak a kutyáknak, amelyek még nem hulltak ki a fogatból. Senki sem bír ki hét napnál többet élelem nélkül. A hetedik napot töltötte már a hálózsákban. Időről időre elszenderedett. Kellemes érzés volt álomba merülni, megfeledkezni a korJON JEVER I D hű barát visszatér E noveíU szeredje népszerű norvég íré. Müveit lefordították többek között angol, orosz, lengyel, német nyelvre. Szamos regénye, hangjátéka jelent meg, de legnagyobb sikereit eddig novellaival, elbeszéléseivel aratta. gó gyomorról, de annál borzasztóbb volt újra tudomásul venni, hogy az éhség nem csillapodott. Folyton csak az élelemhiányon gondolkodott, és a kutyákon, melyek napról napra, óráról órára gyengülnek. Lassan odáig jutnak, hogy nem tudják megtenni azt a néhány mérföldet az állomásig. Addig kell tenni valamit sürgősen, mig ez be nem következik. Fel kell áldoznia ezt a gerincest. Bár nappal volt, mikor kinyitotta az ajtót hogy a még megmaradt deszkadarabokat behozza, tombolt a hóvihar, két méterre sem lehetett látni... Feldarabolta a léceket és a tűzre dobta. Ahogy lassan melegedett, Maggi mind közelebb kúszott hozzá. Leszorította fülét, farkát csóválta. Ilyenkor az állat élelmet kér, kedvességet. Avagy életéért könyörög. Megveregette a fejét. — Szegényke..1 Maggi azonban most nem ugrott hozzá szolgálatkészen, mint szokta. Fejét térdére tette és újra szemeibe nézett. lentről felfele. A lobogó tűz sárgás fénye betöltötte a kis kunyhót, megvilágította a falat. Félretaszította a kutyát. — Menj innen. Nincs más lehetőség. Nekünk most nem kell olyan állat, amelyik szeret gondolkozni. Most a nyers erö számít. A te intelligenciád jelen esetben abszolút nulla. A gyengébbnek el kell pusztulnia, hogy a többiek élhessenek. Maggi, szegény... Elaludt. Este a kutyák ébresztették fel. Egyikük ugyanis kapirgálás közben valami csontdarabot talált, s a többiek éhségüvöltésbe kezdtek. F

elüli de nem mászott ki a hálózsákból. Dühösen rajuk mordult, nyomban elhallgattak. Meggyújtotta a kanócot. Egy darabig maga elé meredt. — Nem, ez így nem mehet tovább. Eddig is túl sokat töprengtem. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Kinyúlt a fegyverért, s reszkető ujjal meghúzta a ravaszt. A fülsiketítő dörgés után megdermedt néhány percre, a kanóc pislákoló lángjába bámult, majd magahoz húzta az áldozatot. — Pali! Ö, Pali! A fogat legostobább, de legerősebb tagja hevert előtte kimúltan. Maggit szokatlan helyen találta, a priccs alatt, a többiek közé bújva. Eddig minTratta-tratta, Szerencsi Lajoska ünnepélyesen bevonul Szerencsi Pál főállattenyésztő okleveles két csikajával szeretett szülőfalujába. Ezt bizony nem így álmodtam Fehérváron. Bíjásten klafább, mint ahogy reméltem! — Inkább arra felelj, te sülülü, hogy kerültél ide, teee, életem gyászoldala! — Üriember, ugyebár, tatus, manapság autón közlekedik. Én is autón bátorkodtam egészen Csekéig jönni. És képzelje el, az a lökött pofa, elhozott egészen Cseke közepére. De amikor be akartam ugrani a mamuskámhoz, azért a csekély kétezerszéz froncsiéri akkor visszarángatott a kocsiba. Akkor értette meg a jámbor prépost, hogy egyetlen lyukas gubuskám nincs. És akkor bevitt a megyei főkapitányságra. Ott persze jegyzőkönyv, egy órás lelki masszázs, aztán kikísértek az utcára. Hanem, tatuska, akxor jött az igazi cilibuli. Az a maflinkó pilóta, aki az elsó szóra elhozott Székesfehérvárról Csekére, most nem tartott ki, hanem hazarobogott... Ott maradtam, tessék elképzelni, csórén. Azért még nem kaptam sírógörcsöt, hanem . .., úgy iparkodik hazafelé az embergyereke, ugyebár, aogy tud. így. — És te drágalátos, hát már elfelejtetted, hogy az a ház néked már régen nem otthonod? Hogy a börtön óta én nem ismerlek? Kiment abból a maflinkó fejecskédből? Hát ide fülelj, te füles, én most melegen ajánlom neked, fogd ezl a bringát, s tűnj el a szemem elöl, amilyen gyorsan csak tudsz ... — Jaj, de szépen tetszik ezt énekelni! De valamiről megfeledkezett, atyus. Az én an.\ uskámnak, tetszik tudni, azért, még mindig én vagyok az egyetlen kis Lajoskája. És maga, tatus. anynyit van szerencsére a felszentelt istállójában, hogy nem kell pecsétes kapucédulát váltanom, ha a mamát akarom meglátni... — Azonnal add ide a lovakat, és ... Miit? Még hogy én kérjem tőled? — vesztette el jámbor türelmét Szerencsi Pál, cs megindult a hintó fele. Csak ám a tia feléje fordult, s az ostorral határozottan apja combjára csendített. — Álljon meg a menet, tatuska! Lepdeijen csak fürgén a francba! Emlékszik, hogy megvert maga engem egyszer, gyerköc koromban?! Amikor a malacokat elszalasztottam! Csípős ostorral. Ilyen hurkák lettek, ni! Mondja, most akarja visszakapni? Mert visszaadhatom, ha nagyon erősködik... Értette, tatus? Üljön csak fürgén a bringára, vagy pedig mindjárt kezdődik a ... kóstoló. — Ostoba tökíilkója! — ordította két kézzel hadonászva Szerencsi Pál. — Hát elment a csepp eszed is? Megint rendőr kézre akarsz kerülni?t Nem veszed számba, hogy most már nem eresztenek el? Tudod, mit teszel? — Ó, atyuska, ismerem a bíróság vélekedését. Rideg szülői ház ... Elégtelen nevelés . .. Elkényeztetés ... Korán kifejlett nihilizmus ... Ezek tették a maga fiát börtönlakóvó. És most meg akarja fosztani ezt a szerencsétlent attól a csekély elégtételtől, hogy egyszer életében a község legszebb két lovával hajtson végig, fényes nappal, a főutcán? Hiszen ezért jöttem el Fehérvárról. — Átkozott fattyú! Végleg tönkre akarsz tenni? Megállj! — ugrott emelt ököllel fiára Szerencsi Pál, de az előtte ugrálva sziszegő ostorcsapásaival távol tartotta, részben félre kormányozta, úgy, hogy hirtelen fel tudott ugrani a hintóra, s nem törődve azzal, hogy a szürkék zabiája kicsatolva, rajuk korcolt, s végtavágtában ki az útra. Érezte Szerencsi Pál, a vér rászikkadt arcára. de vágya meg erősebben sarkallta: elébe kerülni a fiának, keresztbe állni előtte az úton. Meggátolni, hogy behajtson Csekére. Hisz az lenne a bukás, a szégyen feneketlen pokla. Nyomába eredt, de megint előnyhöz jutott a tolvaj. Hja, két olyan lóval, amelyik kiállításon nyeri a futtatást?! Azért csak tekerte a pedált, mit sem törődve szíve dörömbölésével, amikor egyszercsak fehér sávos kék autó előzte meg. Ordítozni, integetni kezdett; leállt, úgy hadonászott. Végre, jó messze, eszrevette a vezető, a visszapillantó tükörből. Törzsőrmester jött feléje, s érdeklődött, mi a baj. — Törzs elvtárs, nem tudom, ismer-e. Szerencsi Pál vagyok, az Ezüstkalászból. Két szürke kancával, sárga hintóval kint voltam a Kilátó majorbem. Egy fiatalember pedig... ellopta ma hajnalban a hintót, lovastól, mindenestől. — Honnan tudja? Latta? Merre ment, kicsoda? Mondja már. t— Mi az, hogy láttam! íme, a találkozás nyomai! — Hallja, elvtárs, maga csupa vér! — A tulajdon ... ostorommal. Tudja, mi az? Erre vágtatott el, törzs elvtárs, erre. Kérem hajtassák be vele az állami gazdaságba, a Kilátó majorba a hintót, én is oda karikázok. Mert ez a kerékpár is lopott- lehet. A lovak helyén leltem . . . — Hát a huligán hétszázát! Lovak, kerékpár. De nagy csoze lehet. Nem tudja véletlenül, Szerencsi elvtárs, kicsoda a pasas? — N-nem. Nem! De a... megyei főkapitányságon is volt ügye tegnap, vagy két napja. Éppen ö maga dicsekedett el nekem! Hogy micsodás legény ő. Gondolhatja, törzs elvtárs, hogy megörülnek most neki. Vigyék csak be. Várják már ott. . . A rendőr füttyentett egyet, s önkéntelenül megmarkolta a gumibotját. Aztán tisztelgett, és nyomás: elporoltak. Szerencsi megkönnyebbedve fujtatott. Szóval meglesz a két ló, hajthatja Csekére. Csak nem éri odahaza nyilvános szégyen. Igaz, kicsit késik, de fő, hogy Pészásszal rendbe jött az ügylet. Lesz nemesítés, új csikó, új dicsőség. Légy szállt le arcára. Ahol az ostor szíja kiserkentette a vért, oda. Fia jutott erről eszébe. Kicsit megimbolygott előtte a világ. Ugyan mi lesz most evvel a sikertelen gyerkőccel. úristen, mi lesz?! Nem a lovakkal, Szerencsi Pál, hanem a fiaddal, az egyetlennel! Most vész el végleg? Éppen a lovak miatt? Olyan erőtlenség lepte el. hogy álló percig nem is tudott felülni a kerékpárra. dig magányosan aludt, távol a többiektől. Amikor fülénél fogva kiráncigálta onnan, a kutya kiszabadította magát és újra a priccs alá bújt. — Átkozott! — sziszegte. — Túljártál az eszemen. Tudtad, hogy sorra kerülsz, ha ott maradsz a helyeden. No, persze. Ügy látszik, a te intelligenciád még itt a világ vegén, ebben a rohadt viskóban is számít valamit. — Szegény Pali! Jó barát voltál. Evés után újra nekilendültek. Egy mérföld után elhagyta ereje, ledőlt pihenni. Mintha oda lett volna kötözve a jeges talajhoz. Nagy kínok közepette, de mégis talpra állt. Pár lépés után megbotlott valamiben, újra eldőlt. Most már nem is akart felállni. Ügy érezte, megszabadult a kínoktól. A nappali fény tompult, s elnyúlt testét beborították a kövér hópelyhek. Már arra sem volt ereje, hogy érezze a veszélyt ... A kutyák elindultak a szánnal. Ezt abból gondolta, hogy Maggi kétségbeesetten védekezett, nem akart menni a többiekkel. Ugatott, szűkölt, de azok többen, magukkal vitték. Lassan teljesen besötétedett. Azt est homálya elnyelt mindent Érzi. valaki a hátát bökdösi. Félszemmel felpillant. — Maggi! A kutya karmolja, ruháját tépi. Ojra behunyja a szemét. Nem is gondol rá: rövid idő alatt megfagyhat. Az eb újra ráveti magát, még elszántabban rángatja. S hogy megzavarta jóleső, kába nyugalmát, düh önti el, meg akarja fogni, kúszni kezd utana. A mozgás kiveri belőle a bágyadtságot, de ereje annyira elhagyta, hogy tehetetlen dühében sírni kezd. — Na megállj! — kiáltja. — Megállj!... Meddig folytatódott a játék? Lehet, hogy néhány kilométeren át. de lehet az is, csak pár száz méteren keresztül. Ö csak arra emlékezett, hogy nekiütközött valaminek. A szánnak. Itt várakoztak a többiek is. Négykézláb mászott be a kunyhóba. K

is idő múlva, a kellemes melegben egészen jól érezte magát. Illatos kávé gőzölgött előtte. — Maggi — mondta sejtelmes, lelkéből kibuggyanó hálával az ember. — Valami kóvályog a fejemben. Tegnap történt ez. hetekkel ezelőtt, vagy csak álmodtam? No. mindegy. Jó, hogy helyet cseréltél Pallal. Jó, hogy okosabb voltál nálam, jó, hogy becsaptál, nagyon jó! Elérzékenyülten intett a kutya felé. — Gyere ide, pajtás! Maggi morgott valami válaszfélét és elkeseredetten rágott tovább egy csontdarabot. — Jól van no. jól — mondta az ember és megsimogatta. KOVAI IVAN fordítása Vasárnap, 1*1. január 23. DÉL-MAGYARORSZÁG J