Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

HOGYAN LETT ÍBÓ Karikás Frigyes? KOVATS SÁNDOR KÍVÜL-BELÜL Gyertyán Ervin: József Attila VASARNAPl IHlHIIIIIIIMIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIHIIMIillHIIIIIIIIIII könyvszemle „A lírikus vallomása: a vers. önarcképe: az életmű. Az életnek az értelmező, megvilágító és így a műelvezést kiegészítő szerepe a lírai költőnél korlátozottabb szelepet kap." E Gyertyán Ervin megfogalmazta igazság lebilincselő es alig felülmúlható erővel rajzolódik ki József Attila költészetéből: a mindig megrendítően őszinte és nagy önvallomások e káprázatos együtteséből. Így a Szépirodalmi Kiadó Arcok és vallomások sorozatában megjelent dokumentumgyűjtemény — Gyertyán Ervin összeállítása — „mindössze segédkönyv és kiegészítő olvasmány kíván lenni a költő verseinek olvasásához". Sajátos — és mennyire törvenvszerú — jelenségre figyel fel Gyertyán: míg József Attila életének első 25 évét gazdag prózai vallomás anyag, levél jelzi, addig az utolsó 6—8 esztendőből fennmaradottak mennyiségileg (es többnyire az önvallomás melységét tekintve is) csökkentebb jelentőségűek. A költővé érés korszakában a versekben az elődök es példaképek nyomasztó hatása alól az egyéniség nehezen és ritkábban törhet fel, csak a levelekben jelentkezhet tisztán és felszabadultan; az érett korban — Gyertyán szavaival — „« költészet már teljesen elszívja és felszívja magába a költő egész szubjektív világát, s nem hagy teret a prózai jellegű vallomásoknak". Az első három fejezet várát a költő 1937-b^i irt híres önéletrajza, a Curriculum vitae adja. A gyermekkorról közölt dokurpentumok közül talán a Miért írok verset? című tanulmánytöredékre érdemes leginkább felfigyelni.. A makói évekről szóló részt az önéletrajz ós a költő levelei alkotják. Gyertyán — akár annak idején Szabolcsi Miklós Fiatal életek indulója című könyvéről szólva Bori Imre — nyomatékosan felhívja a figyelmet arra az ellentmondásos helyzetre, mely József Jolán és Makai Ödön házasságkötése után előállt; anyagilag gondoskodtak a fiatal József Attiláról, aki mindezért egy másfajta megalázottsággal fizet: titkolnia kell származását, sót testvéri kapcsolatát is. A lehetőségekhez képest aránylag bö és jól összeállított anyag szól a költő szegedi kapcsolatairól: Juhász Gyula elsó biztató levele és a Szépség koldusa elé írt lelkes hangú, fölfedező bevezetője, Németh Andor emlékezése a Lázadó krisztus sajtóperéről. Kosutány Ignác támadó cikke a szegedi Friss Újságból, az első szegedi egyetemi élményekről beszámoló nehany levél majd a szemtanú Fehér Ede emlékeaese a Horger ügyről. A Bécsből és Párizsból küldött levelek beszámolnak a nehéz megpróbáltatásokról, de arról is, hogy a külföldön szerzett élmények, emberi és politikai kapcsolatok jelentős világnézeti, politikai felismerésekhez vezettek. Váratlan csapások címmel József Attila és Vágó Márta szerelmi kapcsolatának történetét tárják elénk a költő levelei és Vágó Márta emlékezései. Gyertyán a kapcsolat „Danalis osztálykonfliktussá leegyszerűsített képe" helyett reális és józan elemzéssel szolgál. A költő kapcsolatairól, a párton belüli munkájáról, harcairól mindössze egyetlen dokumentum maradt fenn: az 1931. szeptember 3-án Fábry Zoltánhoz írott levél. Ez és Szabolcsi Miklós József Attila és az illegális Kommunista Párt című tanulmányának részletei szólnak a költő munkásmozgalmi tevékenységéről. Az utolsó esztendőkből származó kisszámú dokumentum közül a pszichoanalitikus kezelés hatására keletkezett — eddig csak részben közölt — prózai töredékek (különösen a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című) a legérdekesebbek. A dr. Varga Ervin által előkészített pathográfle pedig — szinte összefoglalva a dokumentumok végső értelmét — megrajzolja azt a tragikus keresztjárást, melynek szükségszerűen kellett a szárszói vasúti sínek között végződnie. Nem mehetünk el szó nélkül néhány következetlenség, pontatlanság mellett. Ha szó esik a makói évek biográfiájával foglalkozó irodalomról, akkor Galamb Ödön. Sajtos Gyula és Szabolcsi Miklós könyve mellett feltétlenül meg kell említeni Péter Lászlóét is, az Espersit János címűt és a József Attila Makón c. tanulmányt. „József Attila életének ezt a szakaszát — írja Gyertyán a szegedi, bécsi, párizsi évekről — mind ez ideig a módszeres és rendszerező életrajzi és irodalom történett feldolgozás hiánya jellemzi." Valójában a szegedi korszak — legalábbis életrajzilag — Péter László József Attila Szegeden cimű tanulmánya nyomán teljesen feltártnak tekinthető, akár a bécsi intermezzo Bokor László kutatásai révén. A gazdag képanyagot közlő kötet nemcsak hasznos segítőtárs olvasók, diákok, pedagógusok számára, hanem figyelmeztet a József Attila kutatás régóta esedékes nagy adósságaira is: mindenekelőtt a kritikai kiadás a költő leveleit, prózai töredékeit és az ikonográfiát közlő negyedik kötetenek égető hiányéra CSAPLÁR FERENC Ha élne, most 75 esztendős lenne. Mivel pedig azzal büszkelkedhetem, hogy egy amolyan ebéd utáni vidám ugratással én bírtam rá Karikás Frigyest, a mi szerelett Frici barátunkat arra, hogy írjon, hadd írom meg. miként lett író ez a csodálatos, nagy ember. 1920-at irtunk. Néhány, a tomboló, véres, magyarországi fehérterror elől menekült hírneves magyar kommunista az autonóm Kárpátalja fővárosában, Ungvárott verődött össze, ahol jómagam akkor az Ungvári Közlöny című napilap segédszerkesztője voltam. A többi nagynevű kommunista között ott élt akkor Seidl Erdö. Mondok Iván és mások, akiknek nevére 46 esztendő múltán már nem emlékszem. Együtt ebédeltünk egy Urainé nevű aszszonynál, egy pincér feleségénél, aki azt a bizonyos „jó házikosztot" adta. Urai, a pincér, szimpatizáns volt, nem engedte nyerészkedni a feleségét ezeken a híres kommunistákon: — Csak annyi legyen a kereset, hogy mi velük eszünk — mondotta, amit kétféleképpen kellett érteni, úgy, hogy az ő kosztjuk is „kijött", meg az volt a fö „kereset", hogy egy asztalnál ülhettek ezekkel a már akkor is nagynevű kommunistákkal. A koszt remek volt, még a helyi keszeg párttitkár, dr. Gáti Jóska is kezdett nekigömbölyödni egy kicsit. Az ebédnél nemcsak politikai vita folyt, hanem — csaknem mindig az aranyos kedélyű Karikás Frici kezdeményezésére — a jókedvű, diákos ugratások egész sorozata is. Karikás pompás férfipéídány volt. Zömök, vállas, fekete hajú, ragyogó kék szemű, gvors mozgású, szépszavú, melegszívű, vidám humorú ember volt, hatalmas testi ereje hatalmas szellemi képességekkel párosult. Csengő kacaja fel-felhangzott egy-egy sikerült imposztor ugratása után, nyílt, őszinte, vakmerően bátor, tisztalelkű, egyenes, igaz ember volt, mindnyájan nagyon szerettük. Ha vitában ellentmondott neki valaki abban, aminek igazáról ó vitathatatlanul meg volt győződve, akkor egész lénye vihareiejűyé vált, megdördült, a hangja, abban a máskor oly nyugodt-derűs, kék szempárban veszedelmes, zöld villámok cikáztak, a klasszikus szépségű fiatal férfiarc félelmetessé vált. A jó ebéd után Frici elnyújtózott a kopott bőrdíványon. Urainé hímzett párnácska! rakott a fe.ie alá, a gyönyörködve nézte „a világ legszebb kommunistáját", ahogyan 6 Karikást nevezte. Közöttünk, asztaltársak között, eközben a tehetségről, tehetséges emberekről folyt a szó. Karikás, már felig szunnyadozva, valami olyasmit motyogott, hogy az, aki valamiben tehetséges, mindenben tehetséges. A muzsikát, kivéve, amihez fül, abszolút hallás kell. E kijelentése után már befelé fordult, egy kis ebéd utáni szunyókálásra, amikor én, az ifjú firkonc, kissé kihívóan vetettem oda neki: — Nana! Hogy mindenben? Te például, Fricikém, tehetséges kommunista harcos, politikus, stratéga. előadó, vitázó vagy. De tudnál te például írni? Ugye, hogy nem? Tudnál te olyan novellát írni, mint én? Karikás felugrott a díványról. Már egészen ébren, „harcrakész" volt. — Igenis tudnék! Még nem próbáltam írni, de biztos, hogy tudnék, ha akarnék. — Hát akarj. — Hun egy planbász! Adj papirost, Jóska! Menyi ideig tart nálad, mig egy novellát megírsz, Feri? — Két óra alatt megirom. — Nahát akkor nekem egy óra alatt kell megírnom egyet. Karikás a ceruzával, papírral bevonult Uraiék másik, „tiszta" szobájába. És nem is egészen egy óra múlva kijött, a kész novellával. Ennek már 46 esztendeje, de most is párás lesz a szemem, ha annak a pompás novellának meséjére gondolok. Már nem tudom, mi volt a címe, csak arra emlékszem, hogy Karikásnak, az egykori lakatosinasnak egy szörnyű élményéről szólt: inastársával egv vándorcirkusz lyukas ponyváján kukucskáltak be, mert nem volt pénzük a belépődíjra, de mégcsak egy fillérjük sem volt. Felváltva álltak egymás vállára, hogy az „Obermann" (amint a cirkuszi akrobataargó az embergúla-csoport felső emberéi nevezi) szemével elérhesse a lyukat. A kis cimborája következett a kukucskálásban, felállott Karikás vállára, s nézte az előadást. De belülről a komédiás észrevette azt a kandikáló szemet, és egy ostorral kicsapta, megvakította a kisfiút. — Tessék, Ferkó öcsém. Van ez olyan novella, mint bármék, amit te írsz. Legépeltem a novellát, bekfildtük egy budapesti hetilapnak, arra már nem emlékszem hogy melyiknek, talán az Érdekes Újságnak. A következő számban megjelent, ha jól emlékszem, valami díjat is nyert. Karikás Frigyes, ez a szó igaz értelmé, ben nemes ember, akit hogy barátomnak nevezhettem, azt hányatott életem egyik legszebb ajándékának érzem, fiatalon halt meg. De az én öreg szivemben is él. GYÖRGY FERENC LÖDI FERENC DIVAT-VADAK Hosszú, kegyetlen történelmi korszak szaladt el, mig az ember-ős felállt. A tó tükrében önarcától borzadt s kövei dobálta, veres testre várt.,, Tüzet szórt aztán tiszta, vadvizekre, hogy békülessel győzzön istenén, s időt nyerjen, hogy rejtekén kilesse, vizek hátán, hol megpihen a fény. Mig járt utana. verte nap és zápor s a víztükörben loboncos haját oldalt seperte széles homlokáról. A nyilt tekintet akkor fogta át ember-képét, mit most divat-vadak lógó sörénnyel elcsúfítanak. VARGA rifRK fiz ember lova meg gyereke Reggeli előtt felhajtottak egy pohár szilvalét, s füstölni kimentek a ház elé. A majorban zsenyegett már az élet: motor dohogott, szarvasmarha bőgés bánkódott, a rángatóskút kenetlen húzója hátviszkettetöen nyikorgott, az aprójószágok bábeli piac zsivatolását idézték, s az egosz fölött elvillámlott egy hosszas, ingerült csódörnyerítés. — N-na, nem kívánkozol még mindig bejjebb a faluba? — kérdezte az első füst után a veresbarna bőrű, tömzsi Szerencsi Pál a házigazdától, hogy másik irányból kanyarodjék célja irányéba: a híres, Kilátó majorbeli, ritkán adagolt gidrán ménnel való családfa-nemesítés fikszálására. — Mert én, hallod-e, világéletemben úgy voltam, más a család, megint más a ló. Az egyik bent a faluban, a másik kint a tanyán. Sose kevertem össze a kettőt. — Akkor, komám, te inkább kint élted le életed a pusztán, mint bent Csckén, az asszonnyal — mosolygott fanyarmód a házigazda, Pészász Ferenc. — Csak azt nem foghatom fel józan fejjel, hogy erősödhettél meg ennyire, amikor én a házikonyha mellett is ilyen zsoké maradtam, ni... A kérdésre nem születhetett magyarázat, helyelte a fürgén penderedő, dundi Pészászné invitálta őket reggelire, amiből hosszas tárgyaié® kerekedett, megittak egy üveg savanykás bort is szódával, melegben az legegészségesebb, aztán megszületett az egyezség. Peszász ezek után siel-ctI az istállóhoz, a vendég meg a major másik végére, a tehénistállohoz. Tegnap délután ugyanis odakötötte volt be a két szürkét Ott áll használatonkívfll egy kisebb istálló-rész, külön bejárattal, pontosan a két lónak szabták, a hintó is elfért az eperfa alatt. Pészász hallani sem akarta, hogy este hazahajtson, ő meg ráhagyta: a csekei Ezüstkalász téesz bizonyosan megvárja, Tóth Péter, az elnök is vidámabban dörzsöli össze a markát ha az egyezség hírét hallja. Szerencsi akkor kezdett ugyancsak szentségeim, amikor a fa alatt nem lelte a hintót Hát még amikor benyargalt a vendégistállóba: se ló, se szerszápi, se a pokrócok! A jebezeusát! Ki mer véle így tréfálkozni? Nyújtott léptekkel lódult a tehénistállóba, a.ikán a fohászkodás profánabb igéivel, amikor végre az egyik tehenesz vélekedni kezdett: igen. igen, reggel felé láttam én elhajtani egy embert, úgy van, trappban, a fene se gondolta, hallja, hogy nem a szomszéd... Aztán azt is igazolták a többiek: valóban aludt itt egy ember az éjjel, napszállat után karikázott ide, biciklivel, és éjszakára beengedték. Ha van fedél, mit aludjon az utas isten ege alatt, nem igaz, szomszéd?! Ha csak az nem... Tényleg, ott. unatkozott, a kerékpár mindjárt a bejárat mellett, a setétben. No, ki a napvilagra. A névtábla pedig ezt mondta: Kis János, Madaras, Tyukodi utca 13. — Az isten nyúzzon meg neved napján, te címeres országbitangja, te! — tehetetlen dühében Szerencsi, mert teljesen tisztában volt vele, mennyit ront a lovakon a nyomozás ideje, amig visszakeverednek. — Hogy volt bőr a képeden elkötni, te, az Ezüstkalász két okleveles lovát?! Amikor becsesebb értéket képeznek azok. mint a te egész pereputtyod, t-te, gazemeber! Ne félj, csak kerüli ide, azt a betyár lelkedet kimángorlom belőled .. . A tehenész kilökte a karját egy irányba. Valóban arra vezettek a nyomok. Feldobta hát tömzsi testét a keshedt kerékpárra, s veszettül hajtani kezdett. Kerek orát eltöltött már az ülesen, kiizzadta azt a savanykas bort is, amit früstök utan beszívtak volt Pészásszal, amikűr a pusztaság közepén, nem is messzire az úttól, egy méneskútnál felismerte hintáját. A két szürke a vályú mellett, kisebb kazalnyi széna göngyölegből falatozott. Hamar oda kanyarodott a kerékpárral, es mit sem törődve azzal, vajon ki heveredett le a széna másik oldalára, messziről rá kezdte a litániát. — Az apád. aki csőszák volt... Hogy merészelted ezt a két híres lovat meg a hintót el-, csaklizni, te Rinaldó Rinaldini?! Mit gondolsz, ki vagv te, mi vagy te, hogy csak úgy?! Létra hosszú, huszonöt év körüli fiatalember tápászkodott fel, s kezében úg.v pergette az ostort, akár a repülő a propellerét. — Aáá. a tatus ... Van szerencsém, apuskám! De felvágták a nyelvét! — szólt rá igen derűsen a kerékpárosra, és előre mosolygott, milyen egykettőre leszédül mindjárt Szerencsi Pál a nyamvadt kerékpárról. Mert bizony hirtelen forogni kezdett a tömzsi lónemesítö alatt a föld, amint megismerte a lókötót. De az indulat vitte, s amint a kerékpár kidőlt alóla, gyalog folytatta a megközelítést. — Az apádnak azt a csoze mindenit. .. Hááát mit keresel te itt? Mért nem esz a fene Fehérváron? — Mindig szerettem a változatosságot, tatus — felelte jámbor hangon a fiatalember, de erősen kedvét lelte továbbra is az ostorpörgetésben. — Hanem inkább ... maga hogv keveredik ide? — A lovak, te átkozott! A hintó! Megint lopásra adtad a fejed, te átka az életemnek?! Ezért neveltünk fel kínkeservesen, t-te? — Csak ne hadonásszon, papa kérem. Nem való az a maga korában. Csituljon le, tatuskám. Még megárt. Egyáltalán, apus, minek annyira buzgolkodni? Én is, lássa csak, már meguntam a deszkákat számolgatni. Gondoltam, hazanézek mái' egy kicsit. Úgyis rég jártam már Csekén. meglátogatom. Hanem azért... azt nem álmondtam volna, hogy pontosan a tatus szent lovaival futok majd be a nemes Cseke köaségebe. Ez jó! Micsoda buli lesz, hallja, apus! 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vaaárnap, 1967. január 89i