Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

Tömörkény életművének megítélése az író pályájának kezdete óta rendkívül ellentmondásos. Ajnározók és gáncsoskodók egyaránt szépszámmal akadnak a róla szóló szakirodalomban, amely mára már kisebb könyvtárt töltene meg. örvendetes viszont, hogy mai irodalomtörténetírásunk a szélsőségeken fölülemelkedve, egyoldalúságtól menten méri meg a szegéül elbeszélő klasszikus életmű-' vét. Az elmúlt évben (1965) két olyan összefoglaló, szinte kodifikáló megnyilatkozás jelent meg, amely nagy példányszáma és tekintélye revén kivételes hatással lesz a szélesebb közönségnek Tömörkényről szóló ismereteire. A Magyar Irodalmi Lexikon negyven-, az irodalomtörténeti kézikönyv 4. kötete húszezer példányban teszi közkinccsé a Tömörkényről való tulnivalókat. S amilyen örvendetes, hogy értékelésében alapvetően helyt álló megállapításokat terjeszt mindkettő, annyira sajnálatos, hogy számos tárgyi adatukat illetően tévedéseket plántálnak a Tömörkényirodalomban már úgyis túlburjánzó gyomok mellé. Ilyen jellegű művekben egyáltalán nem lényegtelen az adatbell hitelesség, hiszen ezrek merítik belőlük — az igazságba vetett hittel — tudásukat. Megérdemli tehát az ügy, hogy szóvá legyük a helyesbítésre szorulókat. Az irodalomtörténeti kézikönyv Tömörkény-fejezet© nek mindjárt az első bekezdése egy idézet félreértésével zárul. Az író önéletrajzának az az utalása, hogy életrajza kissé zavaros, de nem ő zavarta össze, hanem maga az élet, nem arra vonatkozik, amire a szerző alkalmazza: a Tömörkény pályafutásának idilli rajzával szemben álló bizonyiléknak. Egyszerűen a ceglédi születés furcsa históriájára utal vele az iró, amint az itt csonka idézet folytatásából egyértelműen kiderül. Téves az Is, hogy az iró nagyapja Bajorországból került a Tisza mellé. Hörersdorf Ausztria, közelebbről Stájerország falucskája. S már Kispéter András elköveti a hibás összekapcsolást, amit a kézikönyv szerzője is átvesz: fogalmazásuk azt sugallja, mintha a Steingassner-családnak lett volna Balástyán nagyobb birtoka, holott ez az iró anyai nagyapjáé, Ströbl Ignácé volt, utóbb meg hozományul Tömörkény anyjáé. Nem tudni, honnan veszi a szerző, hogy ez a birtok 500 hold volt, mikor Tömörkény maga írja egyhelyt, hogy 240 holdból állott a baláslyal tanya, amely aztán még gyermeksége idején elúszott S noha ez kétségtelenül a család anyagi romlását mutatja, mégis túlzás Tömörkény esetében „deklasszálódásról" beszélni, s ennek „kínos-megalázó terhét" az ifjú Tömörkény életében motívumként kezelni. Semmi sem bizonyítja, hogy Tömörkény ezért ment patikus-gyakornoknak, s hogy ez valamiféle lázadást nevelt volna benne. Kár az Is, hogy a pályakép fölvázolója nem tesz különbséget a katonaévek hatását illetően a novibazári szandzsákban töltött esztendő, meg a szegedi, bécsi évek között. Az a levélidézet, amit fölhoz, helyi értékénél fogva Novibazárra látszik vonatkozni, holott Bécsről szól. Rejtéiy, honnan származik az az adat. hogy az iró a 127. ezrednél szolgált! Hiszen közismert, hogy a szegedi 46. gyalogezred katonája volt mindvégig, egészen pontosan pedig a 4. zászlóalj 16. század 1. szakaszában kezdte szolgálatát a „görbe hegyek országában". Ezt is ő maga írja! Üjságíró! munkásságáról is szól egv idézet a Szegedi Napló történetéből. Fölösleges itt az általános alany („jegyzik fel róla"), hiszen nem más írta ezt, mint kartársa, barátja és utóda: Móra Ferenc. Ami az id© zet helyét illeti, megint furcsa elírás tanúi vagyunk: az ott szereplő 153. lap helyett a 38. lapon találjuk A Szegedi Napló huszonöt éve című albumban. Szegedi embert zavarja a hibás Írásmód ls. öt név közül négy helytelenül van Írva (Helyesen így: Terescsényi Gyula, Bite Pál, Újlaki Antal, Békefi Antal), s mifelénk csak lenéző, vállveregető értelemben írják, mondják tanyasinak a tanyait. Az idézett novellacimek közt szerepel egy (A tömjén), artti nem található semmiféle Tömörkény-kötetben, -bibliográfiában; alighanem nincs is ilyen című Tömörkény-írás. Bizonyára a tömjénpipálás 6okszor. több elbeszélésben megirt mozzanatára akart vele utalni a szerző. Következetesen helytelenül írja a kubikos szót — kubikusnak. Kétszer is hibásan a Gugorázást, z helyett sz-el. Téved a szerző, amikor az iró halálos betegségét a tanyákon tett sétával magyarázza. holott Móra és a korabeli lapok tudósításaiból tudjuk, hogy a Tisza-parton fázott meg. Néhány rokonszenves túlzás is bent maradt a szövegben. Erős szó a fordulat arra az érlelődésre, amit Tömörkény művészete 1905 táján, a munkástéma fölbukkanása idején mutat. Túlzás gyökeresen megváltozott fölfogásról beszélni, s arról, hogy ez idő tájt már úgy látná, hogy „a szocializmus egybeforrt a néppel". Tömörkény szociális látása, a sztrájkokkal való mély emberi azonosulása, s ugyanakkor a szocialista mozgalomtól való idegenkedése dialektikusan, árnyaltan értelmezhető csak. Emberi és írói értékei el© gendők méltó megbecsüléshez, nincs szüksége retusra. Arra sincs, hogy betegségével magyarázzuk, amiért a világháborúból kimaradt. Köztudomású, hogy mint Ady vagy Balázs Béla, ő is együtt akart szenvedni a háborúban vérző néppel. Nem akart gyávának mutatkozni. Azt tartotta: „Annak az embörnek a szava nem jár, aki nem védte a hazát." Tiszte és írói hírneve miatt nem engedték felettesei, és becsületbeli ügynek tekintett önkéntességét visszautasították. Az már nagyon igaz, hogy e tévedése, megcsalatása azonos a nép akkori általános, átmeneti illuZioniZmusával. Üjabb bizonyíték ez .amellett, hogy Tömörkény egy volt, még hibáiban is, népével. „Megsiratja az egész tanyavilág." Szép, de nem igaz. A valóság, hogy néhány tanyai ismerőse gyászolta, rótta le kegyeletét ravatala előtt, de bizony az egész szegedi tanyavilág nem ismerte őt, nem is ismerhette, sem életében, sem azóta. Üjság is alig járt ki a tanyák süppedő homokú vagy merülő safú világába. SebőkhögyÉen négy éve még tudták, hogy a tanya Kiss Palcsi tanyája volt, az apósáé, de az író nevére már nem emlékezett az öregebb Sebökné, a mostani tanyatulajdonos anyja sem. Maradjunk a józan valóságnál: Tömörkény hírét, nevét még ezután kell szétplántálnunk népünkben, melynek múltját ő ábrázolta a leghitelesebben, legszebben. Mindezek ellenére, ezt újból le kell szögezni, az irodalomtörténeti kézikönyv alapvető pályaképe, jellemzése helytálló és helyre tevő. A Magyar Irodalmi Lexikon szócikke már természeténél fogva sem ilyen ítéletre, hanem elsősorban „lexikális" adatközlésre hívatott Annál súlyosabban esnek latba elírásai, pongyolaságai. Mindjárt megtévesztő az első mondat: „Apja, Steingassner József vasúti vendéglős volt Kétéves korában szülei Sz© gedre költöztek." Azt a látszatot kelti ez a fogalmazás, mintha az író apja egész életén át restis lett volna, s csak Tömörkény születése után került volna Szegedre. Holott valójában az öreg Steingassner ifjan pincér, majd vendéglős volt világéletében, de restis csupán éppen abban a két-három évben, amikor István fia született, s miután valamikor a negyvenes években Pestről leköltözött Szegedre, rövid bérleti közjátékok (Cegléd, Makó) kivételével Szegeden élt családostul. István előtt öt gyermeke született Szegeden, amint erről tréfásan maga Tömörkény ír önéletrajzában. Nem 1836tól, hanem már 1885-től jegyzi írásait Steingassner István Tömörkény írói névvel. Nem több üres frázisnál, hogy az író boszniai katonáskodása idején „döbbent rá a Habsburg-monarchia népell© nességére". Erre Tömörkény, ha szó szerint vesszük, soha nem döbbent rá. Rádöbbent viszont a feudálkapitalista társadalmi rend kínzó ellentmondásaira. „Közben a Budapesti Hírlapban egymás után jelentek meg írásai ,Spanyolviaszkország' boldogtalan embereiről." Tömörkény sohasem írt a konzervatív-nacionalista Budapesti Hírlapba. A szegcdi lapok után a fővárosiak közül előbb a Budapesti Napló, aztán a Pesti Napló, Pesti Hírlap, Országos Hírlap stb. közölte tárcáit. De írásaiban épp ezekben az években még nagyon alárendelt szerepük van a katonatörténeteknek: ezek csak később — az emlékezés ihletében — szaporodnak el az életműben. S számoljunk le végre már Spanyolviaszkország legendájával is. Tömörkény ezt a kifejezést először csupán 1910-ben írja le, akkor is csak általános értelemben, az - isten tudja hol, messze, távol jelentésében, s csupán 1915-ben alkalmazza a novibazári katonáskodás színterére. Korábban csak a „görbe hegyek országának", Novibazárnak nevezte. Történetietlen tehát már így is beszélni róla. Az egyik hasábban azt olvassuk: írónk a parasztéletet , az akkor divatos álromantika nélkül ábrázolta"; vele szemben a másik hasábban meg ellenkezőleg: „ Tömörkény engedett néha az álromantikát kedvelő olvasóközönség, illetve a kiadó kívánságainak ls." Melyiknek higgyünk? Valójában nem álromanti káról, hanem valódi romantikáról, népies romantikáról van szó, amelynek korízlése alól a realista Tömörkény sem tudta egészen kivonni magát. Könyvről könyvre vándorló tárgyi tévedés, sőt értelmetlenség, ami lexikonunkba isi bejutott: „1899-ben a szegedi Somogyi-könyvtárhoz került könyvtárosnak; még ebben az évben létrejött a Városi Múzeum, s ekkor annak alkalmazottja lett." A valóságban a Somogyi-könyvtár és a Városi Múzeum egyetlen intézmény volt, tisztviselői is közösek, tehát Tömörkény, amikor előbb segédkönyvtárosnak, majd könyvtárnoknak kinevezték, egyszerre szolgálta mindkét intézményt. „1904ben — olvassuk tovább — a Városi Múzeum igazgatója lett." Innen meg a Som© gyi-könyvtár maradt el, ismét érthetetlenül, holott, ismétlem, Tömörkény haláláig mindkét intézmény közös igazgatója volt. „Tömörkény nem szocialista, de ..." kezdődik egy megállapítás. Vajon miért ez a mentegetőző bevezetés? Mintha az ötvenes években lennénk, amikor mindennek az látszott próbakőül lenni, az alkotó „hogyan viszonylik" a szocializmushoz. Imént már a kézikönyv kapcsán kifejtettem, mennyire hamis viszonyítási pont ez, menynyire történetietlen egy önelvú élelművet egy különben is teljesen meghatározatlan (ki volt a századfordulón szocialista iró, „a szocialista író"?) sémához mérni. Semmi sem igazolja azt a megállapítást, hogy a Szelet hevernek című egyfelvonásos előadására a háború miatt nem került sor. Még 1913-ban írta, nyugodtan bemutathatták volna. Ezen az alapon az 1909-ben írt első jelenet (Az utas) bemutatójának elmaradását is a háború rovására írhatnánk. Az igaz, hogy életében megjelent utolsó kötete a Margit (1916), de nem szabad említetlenül hagyni, hogy ezt írója a kilencvenes években jelentette meg először a Magyar Szalonban, s e zsengének alig van köze az igazi Tömörkényhez. S végül még valamt: sok a pontatlanság az idézetekben, címekben és szövegekben egyaránt. Lexikoncikk — ahol a távirali stílus kötelező — ezt nem engedheti meg. Az ünnepi megemlékezésnek számvetésnek is kell lennie: irodalomtörténetírásunk miképpen sáfárkodik az író életművével. Az értékelésben, tárgyi adatokban egyaránt hűségre, hitelességre kell törekedni. A következő kiadásokat akartam szolgálni, amikor e nagy tekintélyű, így nagy befolyású kiadványok tévedéseire irányítottam egy pillanatra a közfigyelmet. PETER LÁSZLÓ Kassai Kelempn János Alföld Gazdájává fogadott ez az út bukdácsolva lohol előttem fénylik fehér szőre az eperfák között s az ártéri szedresekben Lohol lógó nyelvvel át a mezőn töltéseken, hidakon át tüskés őszök ragadnak [bundájához és bukfencet hány a langyos tócsájú [tavaszokban Falvak nyájai terpeszkednek előtte és városkáid hazám nap-aranyozta szemhéjukon álmosan mászik a [bögöly-nyár s fogaik közt az unalom füvei zizegnek Poshadt pocsolyákban illegő [nyárfáit homokban kaparászó tanyák [között így visz városomba gubancos-szőrű társam az út De bóbiskoló füzekhez érv* lám olajkutak tábortüze köré [gyűlnek a napraforgók Itt nyers dalt harmonikázik a szél csillagot pattogzó tűztől reng a levegő és égett madarak pörkölt fajdkakasok hullnak a fűre zuhanó kiáltásként Kétezer méter mélyből fölröpíted szívedet hazám hogy körülötte melegedjenek a vacogó tanyák t a csillaghomlokú gyáralt tüzét ropogtassák SIKLÓS -JÁNOS BÚCSÚ Ismerkedés A meghívás kerülő úton érkezett. Közös ismerősünk üzent, hogy Kohán György, a festő, holnap estére meghívott a lakására. Régen készültünk egy kiadós beszélgetésre. Többször találkoztunk futólag, tárlatokon, hivatalos konferenciákon. Sötét kapualj, lámpafény nem csillan sehol. Kopogunk. Tömött leyélajtó nyikorog és rekedt, mély hangján szól a vendégváró festő. Tágas szobába kalauzol, középen asztal, néhány szék, heverő, sötétre politúrozott szekrény, tükör és a fal mellett körben festmények, vázlatok. — Szerény kis albérlet — mentegetőzik zavartan. — Jobb is lehetne. — Talán jövőre, műtermes lakást kapok. — Végre. — Foglaljatok helyet. Tessék, sütemény, bor. Vágy erőset kérsz? — Bort Poharát üresen hagyja. —Te? — Bocsáss meg, én nem iszom. Fél éve nem iszik. Ha a nyelvét beleölti, vége van. — A Bandulánál kötök ki. S azután már nincs megállás. —Értem. — Nagyon várom az új lakást. Ott majd más lesz. Mustrálom a képeket. Közben zárkózottsága enged, kicsit beszédesebbé válik. Inkább vázlatok láthatók itt Az ablak alatt, a falhoz támasztva egy figurális kép. Az édesanyja. Ezt a festményt már láttam. Nagy, alkotó időszak küszöbére ért. Szeretne még tíz-tizenöt évet dolgozni. Érzi — így fogalmazott — az élet új vonásait, s talán megfoghatna belőlük néhányat — Intenzív belső feszültségre mutat ez a kép — szólok találomra az asztalhoz közelebb lévő festményre célozva. Falusi házak, sötét, erős színekkel, szögletes vonalakkal, mint valami drámai vívódás vászonra csapódása. — Feszültség, stilizálva. — Higgadtabban is lehetne. Látom, meglepte a megjegyzés. Most azt hiszi, az elefánt barmol bele a törékeny, párafinom szférába. Szikkadt arcán a rágóizom mozgása elcsöndesül és könnyed, franciás eleganciával szól: — Ez a hevülés nem erőltetett. Ilyen az egyéniségem. Később kérdezés nélkül beszél. Az alkotás olyan lázas, idegesítő és ijesztő harc és szenvedés, mint anyának a szülés. Életre hozni a belső életet. Vászonra tenni a valóságot és az pontosan azt fejezze ki, amit érez és lát az ember. Ne mást: a megérzett és meglátott életet. A látás egyéni — y vászonra vetített valóságnak az egyéni látást kell visszaadni. — Áz alkotás szenvedés, amely azonban kielégülést, nyugvást hoz — mormolom közbe. — Megszálottság is. Üjra kínál. S pohara ismét üresen marad. Sajnálom. Udvariasan, szinte szeretettel kínál, de érzem, a belső feszültség majd szétveti. Én iszom, ő néz és vergődik. Nem ingerlem tovább. Fél önmagától, feszül belül, hogy bírja a tartózkodást, mert készül a nagy alkotó korszakra. Az alkohol visszaveti, letöri. — Menjünk. — Ö, ugyan. Hát ez nem is vizit. — Diskuráltunk azért, ha nem is elég kiadósan. — Majd a műteremben. Vedd úgy, hogy a lakás- és műteremavatásra meghívtalak. — Nagyon köszönöm. Igazán örömmel. Sötétben botorkálunk a széles kapualjban, ki az utcára. Meditáció Lassan járok a flaszteron. Piszkos, kis nyomorúságos albérlet ez itten. Érdekes, annyira otthonosan és jól érzi magát benne, hogy ha egy műterme is volna, a világ legelégedettebb embere lenne. Nincs igénye. Pedig tudja, hogy befutott művész. A Nemzeti Galériában rendezett kiállítás már mögötte van. Csak látszat, hogy ezt is félvállról kezeli? Annyira nem ismerem, hogy ezt eldöntsem. A klinikán — Na, mi a helyzet? Műterem helyett itt? — kérdezem. — Sajnos. Pergamen arcán megfeszül a bőr. Nagy önfegyelmezéssel küzdi le magában a fájdalom es a csillapítók halálfélelmet keltő hatását. Szólok a betegségéről, időjárásról, kitűnő sebészekről. na és a nagy alkotások izgató terveiről. Valami olyan stílusban, mint ahogyan két egészséges ember beszélget egymással. Hiába. — Mondd, van remény? — Nem értelek. Megfogja a karomat. Érzem, hogy remeg A belső indulattól. — Mondd, de őszintén, megmaradok? — Gyere, feküdj le. A frissen műtött né járkáljon. Riadt tekintetében a halál és az élniakarás küzdelme. — Két hét múlva otthon vagy. — Ki mondta? — Az orvosok. — Nem csapnak be? — Nem. Hazudtam neki konokul, hogy zaklatott léte-" geire nyugalmat hozzak. Komolyabb vizekre evezek a beszéddel. — Mondd Kohán, hogyan éltél te? Zavarodottan néz, nem érti a gondolatváltás okát. Látom, bizalmatlan. — Azt kérdezem, hogyan lettél festő? Nehezen veszi a levegőt. Elfutott évtizedek: sorsfordulóit keresi emlékezetében. Forgatja, gyűri, gyötri a szavakat magában, nem nyilatkozós típus. — Fáradt vagy? — Nem, á, nem. A nővér letörli verítékes arcát, homlokát. — Látod itt vagyok kiterítve. — Arra felelj, amit kérdeztem. — Az uradalmi kovács fiának nincsen sok. meséinivalója. — Mégis csak lettél valaki? —Minden napomért megnyomorogtam. Trógeroltam és tanultam. De mindez hiába. Itt a vég! — Ugyan, ne beszélj ostobaságokat. Folytasd. Igazán érdekel. — Pestre kerültem. Nappal dolgoztam, este festészetre jártam. Oda hajtott minden idegszálam ... Te ezt nem érted: a belső kényszer legyőzhetetlen. Akinél ez nincsen, soha se lesz művész. Mester marad. Észre sem vette, mennyire sérteget. Talán úgy raktározott el magában, hogy a prózai életen kívül semmit sem értek meg. Fogalmam sincs az emberről, Hát még a művészetről. — Majd holnap folytatod. Sokat beszélsz. — Párizsba kerültem. Ott is, dolgoztam és tanultam. Hazajöttem, de nem fogadott be a hivatalos haza. Hol az egyház, hol a kultúrpolitika vetett rám átkot, vagy nyűgöt. De ezt én soha nem mondom, mert annyira érdektelen. — Féltek tőled. Te voltál az erősebb. 10 OÍL MAGYAROMIAG VMárn*D' 19661 «•"»>»««»