Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

Ssakonyi Kárp ly BORGO Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök kórül, lusta oszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ösz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a vetítek, arcát pirosra csípte a „zél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatán almák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként cgv-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát rancolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki' a füstöt... Vörösbort iszunk, kortyonkért, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falat, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szólén, zajoktól, telefo.icsengétéktöl távol; jó a savanykás bor, az ösz sűrű illata. Ritkán adocJó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egyegy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid talalkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kellene, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón. Anya vérnyomára? — Igen. mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miró) beszéljen, annyi mindent kelicne elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondoiunk. azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon lsmer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már ncm ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: epám, meg én. Látom őt, tudom mi a dolga, mit végzett, eddig éleie utóbbi évtizedeiben. Dehát ez kevés. Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem öt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. Dt zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. — Borgo — hallom egyszercsak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem, ez volt. a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félévszázaddal ezelőtti dolgok... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pincér? Vagv a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés uián indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás csvénvek, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! — megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nverítését Mondtuk a többieknek, fíogy waít m«ni«Rdt ml meg a feaj- * tarsammal lemásztunk hozza a kövek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak. elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kimúlt. A bajtársam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: — tratatratatra ... Máris odasoro2tak! Elég volt felvillanó fényecske, bemértek. Behasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók ... — Kockázatos volt — szólok kősbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőltek. De kimentettük az öszvért. Ha ott hagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja ... szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. Néz maga elé, töprengve, ítélt a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem... Ha ottveszett volna ... — Bizony — mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni.. i. hm. Rosaz rágondolni, hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt. hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha erzembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok... élek..., amikor annyiszor volt veszélj ben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatán almak. Hetven év. Frös kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. ' •!*fg»» m Bí RAJKI LASZLO TFREFERFLO® S*. Simon István: Házi feladat MIKOR AZ UTOLSÓ egzament is letettem, azt mondtam: „No, most már elég volt! Én aztán soha többé nem csinálok házi feladatot, soha többé nem vizsgázek!" Nem ez. volt sem az első, sem az utolsó tévedésem. Mert most mindjárt férfiasan bevallom, hiaba szereztem én oklevelet az okítás tanszékén, elölről kellett kezdenem a nyolc általánost. Mindent a legelején! Ott, hogy mire való a gyurma és a gvurmatábla, mimindent lehet elkövetni a lenézett kis hurkapálcikával, hogyan eszik a szár- és pelenkaöltést. Nemrég ötöst kaptam a tanító bácsitól egy poszt ódarabokból összeállított tolltörlőre, azelőtt arra a két képre, amit a mezőgazdasági szaklapból kivágtam és beragasztottam a környezetismereti munkafüzetbe, még azelőtt egy tornazsákra, melyet hímes öltésekkel kanyarintottam! Mondom, ötöst kaptam, pedig senki se higgye, hogy valami remek darabok voltak. Ellenkezö— Nem tudom. A háborúellenes freskómat barátaim tanácsára eldugtam. Azt mondták, ha megtalálják, felkötnek. — Számodra ez a társadalom nyitott igazán zöld utat — Tudom én azt. Elfáradt. Ültünk szótlanul. Erőtlen hangon meg egyszer beszélni kezdett: — Az egyszerű emberek egyszerű életét tartottam valósnak, igaznak és erősnek. — Jól van. Értem. Ne beszélj tovább. — A valóság mindig önmagát kínálja. Az egyszerű-bonyolult valóság. — Értem. Ezt a felfogásodat vászonra tetted. Üjra hallgat. Elgyötörten fekszik az ágyon. Néhánv másodpercig azon tűnődöm, mondjam-e jövetelem célját? Ártok neki, vagy akaraterőre lendítem? — Sokáig voltam, majd holnap is eljövök. Bólint. — A jövő héten úgyis kidobnak innét. — Kidobnak? — Azt mondják, hogy egészségesebb leszel mint ..új" korodban. — Tévednek. — Ezek nehezen tévednek. Mehetsz dolgozni. és majd megnézem a műtermedet — Nekem a műterem már nem hoz örömet. Csak kimondom. — Pedig holnapután Kossuth-díjat kapsz. Félkönyékre emelkedik és az arcomat figyeli. — Kossuth-díjat, jól értetted. Bizonytalanul kérdez. — Nincsen valami tévedés ebben? — Nincs tévedés. Látom, hogy összezavartam: műtét és halálfélelem; mütermes lakás es Kossuth-díj. Sok ez egyszerre. — Pihenjél. Most már tényleg elmegyek. Csöndesen elköszöntem tőle. Á folyosó végén találtam az orvost: —Hat hónap es kész. nincs mentség. Éppen most, amikor a csúcsra ért. Tragédia — mondja egvszuszra, őszintén a sebesz operatőr. — Sejtettem. — Embert így még nem sajnáltam, mint ezt. az elgyötört, szerencsétlen festőt. Pont most... most. amikor beérkezett. Szomorúan, gondolatnélküli-üresen jöttem el a klinikáról. Tudtam, hogy Magyarország legnagyobb festője haldoklik előttem. Nem túlzás, a következő évtizedek igazolják ezt. A promenádon Áll a trafikos bódé melleit. Melvcn leszívja a füstöt. Észrevesz, szeszgőzös gráciával üdvözöl. Nem józan. Véreres, kidülledt szemekkel néz rám. — Te iszol? Dohányzol? — Azt teszek, amit akarok — válaszol elszántságot jelző hangsúllyal. — Ne bolondozz. Inkább dolgozzál. — Kinek es minek? — Nem értelek. — Recsaptál. Mindenki becsapott. Mindig becsaptak. — Menjél haza és feküdj le! — Haza? — Haza a lakásodra. — Pestre? Gyulára? Vagy ide föl a lakasomra? — Te vásárhelyi vagy! — Nem barátom. Én bujdosó voltam. Bujdostam magam elől és a világ elől. — Mégegyszer kérlek, feküdj le! — Majd a koporsóban ... Gyulán, a temetőben. Erted! — Ráfizetsz erre a legénykedésedre. Bizonytalanul, erőtlenül áll. — Gyere a Békébe. Igyál velem. — Gyerünk. — Gyulán — mondja útközben — egv kiállítás volt. A tárlat vezetőjétől megkérdezték, miért nincs itt Kohán kép? — Na és? — A nézelödők között volt egv parasztasszony, a rokonom. A tárlat vezetőié azt válaszolta, hogy a Kohán már nem fest többé. — Ostobaság. — A Kohán súlyos beteg. Tüdőrákja van. — őrültségeket beszélt az az ember — Nem! Igaz! Az asszony mondta meg nekem is az igazat. — Szóval így állunk? — Na. szervusz, nem megyek a Békébe. — Menjél vissza Gyulára. — Pestre fiam. Pestre. Onnan meg máshova. Nehézkes léptekkel indul a múzeum irányéba. A fák mögül előlépett fekete kabátos asszony sietett utána, s megállította a patikánál. Itt már mindennek vége. Többé nem veszi kezébe az ecsetet. Nincsen az az orvos, vagy pszichiáter, amelyik meggyőzné a hallottak ellenkezőjétől. Rúidosva várja a halált. Megy-megv kiismerhetetlenül, hajszoltan, amíg az erejéből telik. Elmaradt látogatás Megnéztem Gyulán, az anyja házánál Kertes kis parasztház, szoba konyhából. Szép meleg őszelő volt. Kohán a konyhában feküdt — ha jól emlékszem — vaságyon. Oda vetődölt egv-egv látogató. Mindenáron a „Komló"-ba akart menni. — Csináljunk egy utolsó rumlit — kérlelte a jelenlévőket. —Majd legközelebb. — Nincs legközelebb. Most, azutár, már nincs semmi. Az utolsó, rnmlis vacsora elmaradt. A legközelebbi látogatást karácsonyra terveztem. Aranyvasárnapon, délután temették ott az anyja előtt, Gyulán. Nem köszöntünk el egymástól. Pedig szerettem volna, személycsen búcsúzni a kovácslegényból nagy művésszé emelkedett Kohán Györgytől. Nagy akaratú ember lehetett, az. aki szemével, ecsetjével úgy látta meg a haza beteg, megtiport valóságát harminc esztendeje, ahogyan csak a nép szemével néző jelesebbek. Nagy bátorságú ember lehetett, mert ezt a látást merte is kifejezni a vásznon. Vállalt érté mellőzöttséget, élete nagyobbik felében nyomort; megroncsolt idegekkel lett riadt földönfutó. Nem volt maradása sehol. Nagy fogékonyságéi ember lehetett, mert a ma világában megérezte — nem értette — megérezte az újat, a mást, a réginél tisztességesebbet. Nagy alkotó korszakra készült most — az utolsó alkotó esztendőkre. Igy alakult a búcsú. Egy utolsó, aranyvasárnapi kézfogás helyett erre az emlékezésre került sor karácsony napján. Neki már mindegy. Halálában is jelképet érzek: olyan gyorsan, viharosan jött a baj. hogy eszmélkedni sem vol idő! Jött és elvitte Megmaradt azonban belőle minden érték, ezt nem vitte el a kór. Sok száz kép és monumentális freskók: Gyula városára hagyományozva. A Tornyai iskola nagy embere volt ez az éhes. rongyos, szertelen, földönfutó. A vásárhelyi műhely érlelte igazán elismert művésszé! Merem remélni, hogv halála után a vásárhelyiseget nem akarják elvitatni más égtájak ügybuzgó patriótái. Ahányszor az. én nemzedékem nézi a képeidet, annyiszor látja: sorsodat, pályádat, föltörő, aláhulló kétségbeesésekben vergődő esztendőidet. Mert minden-minden vászonra került. A kor: két történelmi világot járt útjával. Az élet valóságának hűséges vállalása maradandó értékké tette művészetedet. Te nem éltél hiábavalóan. Nagy elődeid sorába léptél már életedben. Szerencsés vagy, mert úgy haltál meg. hogy ezt már tudtad. Pihenj békében, Kohán György. leg: szándékosan ugy csináltam mindezt, hogy kiest! ügyetlen, suta legyen, az egyik öltés hosszabbra, a másik rövidebbre sikeredjen, az egyik szál célna píron, a másik meg zöld legyen, s ahol kereknek kellene lennie a poszt ódarabnak, inkább olyan ludályformára emlékeztessen. Akárhogy rontottam, ferdítettem és fordítottam, mindig kitelt az ötös. Persze* persze, ismétlőnek könvnyebb az osztály amúgy i«! Hanem egyszer meguntam ezt a balkezes munkát, tt ugy istenigazában, szívvel és gonddal ragasztgattam meg egy kocka-mintát. Akár kiállításra elvihettek volna. Vágott annak minden lapja és éle, tiszta is maradt, mint a patyolat — s mit ad isten? Erre, erre a csodálatos munkámra megkaptam az egyest, A tanító bácsi haragos piros betűkkel még rá is véste az egyik oldalára: „Ez nem a te munkád!" MÉG MINDIG A SZAMBÁN volt az egyes keserűsége, amikor rókát meg nyulat kellett rajzolnom, mégpedig olyan poziturában, hogy a róka kergeti a nyulat, s már majdnem megfogja. Ez igazán nekem való feladat! Olyan igazi neoprimitiv stílusom van a grafikában, hát ezzel most aratni fogok. Ha mindig ilyen lenne a házi feladat, azt hiszem, még könyvjutalmat is kapnék év végén. Megrajzoltam hát a rókát, lompos farka volt, akár egy nyirfaseprü, a olyan vadcsikó pofája, amitől még a holt is megijedne, nemhogy egy nyuszi. Ugy összhatásában azonban nagyon tetszett, gondoltam is, hogy ha nekem kellene osztályozni. csillagos ötöst adnék rá. És jól számoltam. Nemcsak hogy ötöst kaptam, de a tanító bácsi vissza sem adta, azt mondta, áldott szép gyermeki fantázia tükröződik benne, az élethalál-hare feszültségének sajátosan gyermeteg ábázolása. El fogja majd küldeni egy gyermekrajz kiállításra! Lehet, hogy díjazzák is! Ezen nagyon fellelkesültem és már-már ugy döntöttem, hagyom tollat és áttérek a grafikára, amikor beütött az istennyila. A zsűri nagyon szigorú volt és kiselejtezte a rajzomat. Azzal indokolta, hogy ovodai szinten még csak elmenne, de abban az erős mezőnyben ... ! ENNYI CSALODAS már az én edzett, lelkemnek is megártott. Ekkor fellázadtam és azt mondtam a fiamnak: — Vége! Vége! Ezentúl sirhatsz-rfhatsz, éhségsztrájkot csinálhatsz, mondhatod ezerszer is, hogy nem tudod, a házi feladat a magad dolga lesz! Egyszerűbb neked szépre törekedni, mint nekem primitívre. Azóta a feleségem csinálja. Vasárnap, 1966. december 18. Q&LRMAGYARORSZÁA TL