Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

A DEL-MAGYARQRSZAG KARACSQNYI KULTURÁLIS MELLEKLETE A

fellegek sáros lábbal dagasztották a falut. Senkise volt kint. Mi is vártuk az idő jobbra fordulását, néztük az eresz alól, mikor lesz már vége. Ferke motorja útrakészen ragyogott mellettünk. Ferkén sárga bukósisak. kék kezeslábas, alatta fekete ruha. Lehunyta szemét, olyan volt most sovány, fiatal arca, mint egy fémbe vágott metszet. — Nem áll el — nyugtalanítottam, erre sem reagált, mindössze szívott egyet cigarettáján. Pillái alatt már egy másik világ kavargott. Az eső mégis elállt, neki lett igaza. De hiszen tudhattam volna. Ferke elrobogott, sárosan érkezett meg a városba. De hiszen rajta volt a munkaruha. Most táncol, iszik, mit tudom én. Anyja vacsora után bejött hozzám, sóhajtva ült lé, hallgattunk. Mit lehet tenni, Ferke mindennap bemegy, hajnalban berreg be az udvarba, rendszerint halvány arccal, merev tekintettel, néha tökrészegen. Aztán délben mégis ki tud menni a munkacsapatjába, most éppen kukoricát törnek. Ferke nem szerelmes, különösképpen nem szereti a bort, pálinkát, sört, jó barátai sincsenek ott bent. Egyszerűen nem bírja itt az életet, ö mondta, őszintén, és én elhiszem. Otthon se bírja, náluk, nem tesz keresztbe egy szalmaszálat. Nem tipikus eset, de van belőle néhány itt a faluban. Nem is említeném Ferkét, nagyon sokszor farba rúgják majd. durván, s majd egyenesbe jut, vagy elzüllik. Eladja majd a házat, a kertet, a bútort, eltűnik a faluból, kész. De Ferke szenved. Gyötrődik. Ferkében van lelkiismeret. Ezért említem fel Ferkét itt, és nézem szorongva anyját, ül a homalyban, erős asszony, arca széles, majdnem lapos, kőarc, most a végső aggodalom fagy meg a bőr alatt. — Az apja megtanítaná, ha élne. Keményen szól, de tudom, hogy ezt maga sem hiszi. Ferkét az apja sem tanítaná meg arra, hogy maradjon. Senki. Ferke nem idevaló, parasztnak, nem szereti a földet. Nem hisz a földnek, nem otthona, hiába akarja az anyja, hogy maradjon, legyen a földé, itt éljen, szántson, vessen. Ferke nem tudja elszakítani az utolsó szálat, ezt a szálat pedig az anyja fonta, erős szál, Ferke a végén vergődik. — Hiába járta ki a kertészeti szaktanfolyamot, egyszer se volt a kertészetben. Míg volt lovunk, mindig rajta ült, máma csak a motor. Fogatos is lehetne, Gerő bácsi öreg már az egyik fogatnál, beosztották, nem kellett ez se. Az állatokat se szereti, kapálni jár, meg ahova beosztják. — Maga is ismeri, sokat beszélgettek, hallottam, ismeri, mondja, mi lehet vele? »— Száz forintot kért, ugyan honnan van pénze? Egy százasból nem jön ott ki. — Töpreng, arca kicsit felenged. — Nem bánom a pénzt, fiatal még, de látom, hogy szenved. Ennyit soha nem hallottam Ferkéről az anyjától, hallgatag asszony, kemény, munkabíró, gyanakvó, gyűjtő parasztasszony. A téesz legjobb növényápoló brigádjának vezetője. Elfogadta az új rendet, benne van. részt vesz minden értelmes kezdeményezésben. írtak is róla. Korom Palné. Ismerik őt fent is, lent is. Ismerik? Itt ülünk a sötétben, és nem látjuk egymást. Lehet egy embert ismerni, belülről? Azt is, amit önmaga előtt is letagad? Ferke lehunyt szemét látom, eltökélt arcát. Most már biztos, hogy valami megérett benne, sohasem ült ilyen mereven mellettem, és mindig válaszolt szavaimra. Búcsú nélkül ment el. Ezt hangosan mondom, aztán csend van. Mit csinál Ferke? Meddig rángatózik a drót végén? Koromné hirtelen felkel, villanyt gyújt. — Ha elengedem, mit tud csinálni? Zavartan néz rám. látja pillantásomból, hogy megértem. Újra leül. — Mi kiöregszünk, ki marad Itt? Szászámtanzseni. Pillanatok alatt fejben old meg első fokú egyenleteket. De ezt is unja, mire jó a számtan, mikor őneki parasztnak kell lenni. Anyja nem küldte tovább tanulni, hogy orvos, kémikus, mérnök legyen Ferke, hanem itt a határban jó földművelő. Ferke alapjában véve gyenge legény, az anyai zsarnokság áldozata. Elfutni se tudott, nekiszánni magát valami okos kiútnak, inkább bejárogat várost szagolni éjjel. Faricskáltam. juharfába vágtam a falut. Benne egy embert, akit felfalnak az ökrök. Nem tudom, milyen lesz, nagyon egyszerűnek kell lenni, hogy mindenki megértse. mólja meg. hányan vannak fiatalok. Tizenegyen. Hatvanhét vénség mellett. Ilyen kisközségben ezt nem lehet csinálni. Itt a határ, az övék. Minden. Állatok, termés, minden. Ha csak fél hetet dolgozik valaki, már jól megél. Házakat építenek, kilenc autó van. Bosszankodva hallgat el, az autók helyett újabb teheneket, disznókat, házakat szeretne. — Ez a tizenegy is milyen. Fele se veszi komolyan életét, azt lesi, hogy mikor ugorhat el innen. Ki érti ezt? Hát nem ez a föld a szülőhazája? Itt nyugszanak minden családjai, ő meg semmibeveszi az egészet. Gazdag akar lenni? Lehet. Amim van, az övé is, és én gazdag vagyok. Ha többet bírnék, még többet kereshetnék, de mar nem vagyok fiatal. — Újra mereven néz maga elé. — Hoztam egy pár rántanivaló csirkét, ez lesz a vacsora. Kimegy, én Ferkére gondolok. Biztos, hogv ráng a végén, de az anyja tartja, erősen húzza vissza. Ferke igazmondó, nem buta, szó szerint vett eddig mindent, mikor volt az a nap, amikor rájött, hogy... Ez a csirke is. Itt most nincs csirke a háznál, rántanivaló, tudom. Mindig hoz valamit Koromné, mindig. Meghalna, ha nem hozna. Biztos. Mosolygok a nagy svihákságon. gürcölésen, kitüntetésen, kiváló brigádvezető. Valóban az. Tanúsítja maga az elnök, meg a kereset. Eprese van a ház mögött, ludakat töm, disznókat hizlal. Sok minden van itt. hajaj, és sok munka, munka, hosszú éveken át. Áskálódások, furfangok, belenyugvások, titkolt dühök, gyanakvások, lapulások, és mindig munka, munka. Sohase tudtam úgy felkelni, hogy Koromnét megelőzzem. Nála valóban érzem kitapinthalóan, hogy a föld az élet. Az emberiség bonyolult műveleteiben az alapművelet a földművelés. Ferkének ez nem kell, Ferke zseni, A nagy mestereket mindenki megérti, még a parasztok is. Azt mondják, hogy amit ők megértenek, az olyan igaz, hasznos, célszerű, törvényszerű, mint maga az ember felépítése, ök a természetben járnak, vele vannak. Ök értik a közmondások megfogalmazását, ők a meséket, nagyon egyszerűen kellene Ferkét fametszetben megörökíteni, ahogy felfalják a barmok. Itt a csirke, novemberi csirke, szép dolog, és megint esik. Háziasszonyom nem megy ki, valamit csinál mögöttem. Aha, meglátta a dúcot, 18x50 cm-es, fekszik Ferke, hosszú, csontos, a bordája kilóg már a bőr alól. Koppan a fadarab. — Ne halottakat faragjon, hanem élőket — mondja Koromné, de a hangja vibrál. Ugyan mit gondolhat most? Kimegy, én vacsorálok. Nem tudok itt segíteni, szinte agyonnyomott ez a tehetetlenség. És pénzt ad Ferkének, mintha várná, hogy részegségében nekimegy egy betontömbnek. összepakoltam, kivittem a tálcát, a konyhában érintetlen tányér előtt ült Koromné. Rátettem kezemet összetett ökleire. Forró bőre érdes volt, felnézett. — Koromné. tudja miért gyűlöli Ferke a földet? Tudja? Ne tagadja, két nap múlva tovább megyek, többé nem látjuk egymást. Mindegy hát. vallja be. — Ej, tudom hát. — Nem lett indulatos, ellágyult, megpuhult a bánattól, az anyák mindig anyák, nem lehet megkerülni önmagukat. Várakozóan nézett. — Koromné. ha tudja, nincs 'mit tenni. Menjen Ferke, akárhová, tanuljon kötelességet. Megtanulja. bízom benne, Ö maga akarja felépíteni életét, nagyon öntudatos fiú. tudom. De most nincs belső magatartása. Ügy értem, hogy ronggyá rongyolták itt. Szigorúan néztem rá, Koromné elhúzta kezét, nem haragudott. Elrakta kihűlt fél csirkéjét, az én tálcamat elmosta. Elmentem, nincs baj, Koromné tudja már, hogy hibázott. Felkenek valóban el kell menni. Majd visszajön, mint útmérnök, vagy sohase jön meg. De meg fogja próbálni saját életét felépíteni. Lehet, hogy darukezelő lesz messze innen, az is nagyon jó, kötelességét megtanulta. Kütelességtudás nélkül semmit se lehet csinálni. Koromné tétlenül álll a félig nyitott ajtóban, árnyéka sem látszott, nézte, mit csinál ez a hosszú festő, miért faragja az embert, akit esznek az állatok. Imbolygó, halk léptekkel kiment az udvarra, esett, a tyúkokat figyelte, de semmi nesz, félt a szomszéd patkányaitól. Hirtelen dühre gerjedt, a csavargó Tóték régi istállójában tenyésznek. Mennyi veszekedés, feljelentés volt már. Lent kitapogatott; a sárban egy követ, belevágta a koromfeketén terpeszkedő istálló hátsó falába. Mintha valami puhába dobta volna, elnyelte a vályog a követ? Hirtelen úgy érezte, hogy Ferkével valalami baj történt. Várta ezt a pillanatot, sokszor érezte ezt, mint most, elszorult a lélekzete, kimeredt szemmel bámult a sötétbe, a műút felé. Most sem. De majd egyszer beteg lesz, ő meggyógyítja, mire lalpraáll, Ferke egészen az ő fia lesz. Majd megmagyarázza, hogy miért kell mindent megtenni itt... A föld újra a miénk lesz. Egészen. Mezsgyétől mezsgyéig. Ez a tied, ez a tied. Hát ezt nem érti a gyerek, mást akar. Mást hisz. Rettegve vár valamit, valaki jön, azt mondja, Koromné, elfogták a fiát, vagy ezt, Koromné, a Ferke felfordult a géppel, eltörte a lábát. Meghalt. Ezt nem mondhatják, ez nem lehet. Hazajön, délig alszik majd, alszik, de ő felcibálja, menni kell fáradtan dolgozni. Már sovány, gyötrődik, érik benne a választás. Visszajön ide, hozzám, megerti a mi életünket, mindent meg kell tenni, élen járni, beletörődni, de bent... itt, a szívben más van. Esik, a kutyák se ugatnak, lapulnak szárazon. Bemegy, a konyhában mosogat, majd átmegy a kis szobába, egyenesen a szekrényhez lép, felette, magasan lóg keretben egy oklevél. Kitüntetés. Jólesően nézi, büszke rá. így kell csinálni. Ferke megéri még ... E

gy évvel később Felsőörsön vártam a buszra, megállt a bolt előtt egy teherautó, árut hozott Veszprémből. Sétáltam ide-oda. egyszer beneztem a volánhoz. Ferke ült ott. ő ls nézett ram. mintha már többször látott volna arra sétálni. Nem akart mozdulni. elmentem, megálltam a megálló nyitott eresze alatt. Aztán kijött a rakodó a boltból, már felhajtotta a ráadás féldecit. rágyújtott, felmászott hátul, eltűnt a ponyva mögött. Ferke ügyesen forgott előttünk, aztán beállt Veszprém felé menetbe. Lassan hajtott, felemeltem kezemet, kicsit integettem. Ferke elmosolyodott. ő is felemelte kezét, intett. Elrobogott. t " ml . I Sí mai Mihály Krónikás ének Karácsonykor negyvennyolc óra béke. Újévkor negyvennyolc óra béke. A dzsungel sűrűjében csönd sűrűsége; csak madárdal, állatok hivószava, végre, végre! Nem csattog állig felfegyverzett veszedelem; fölemelheti fejet bujdosásából a szerelem; kihűlhet az áttüzesedett géppisztoly; nem kell az őserdőt rágni, melegen kerülhet, a tálba az étel; megpihenhet a keserűen vibráló mandulaszem; a harcos számot vethet, megmosdva, tiszta fekhelyen sebeivel, halottaival, életével. Az elvadult, kifulladt sziv megnyugodhatna, de ahhoz nem ilyen röppenő, alig kilenceenhatórás pihenő kellene, hanem egy szabad jövő; igazi szabad nyugalom, s magának házat építő, hazát építő, tiszta foldú, morajtalan égboltú béke! Monszunnal mosdó, gyógyultan kitárulkozó félsziget, ezerszer sokezerórás tűzszünet; százados elvérzés helyébe trömtúzek szárnyán fölszálló háború-vege! ó, hihetetlen békesség. eppen csak megmutatod magad; folyó vagy. mely a hegyekből vizesés-szakállasan leszakad, hogy a mocsarat, viszkető szunyograjokat partizánfiaid a pillanat tündökléseden feledhessék. De nem! lábadozó sebesült vagy te, kurta békés úgy lépsz, mint egy szikár, fekete, félkarú, retteneteseket éneklő vendég. A világ-karácsonyfa alatt megállsz, leteszed viselhetetlen fájdalmadat. A szeretet-napi fények alatt, mit mondhatsz te. üszköshomlokú. perzselthajú., mit mondhatsz, míg akna szilánk ként mozdul melledben a háború? A fuldokló gyertyák, U verdeső any-thajak (Fehér Kálmán rajza) haj, de nem illenek tehozzád, mig a csontvázrészvényes jenki urak nagy garral egyre ontják öldökiő ajándékukat a golyót a gázt meg a bombát. Mondd hát, rikoltsd hát, a százesztendős balladát, hogyan jöttek tigris-idegenek, francia, japán, amerikai katonák, — tigris-idegenek e gazella hazába. mely a tengerre, mintha inni szökött volna le Ázsiából, hogy aztán itt mnr-djon véresen ' mdre-bukva ... Mondd hát, rikoltsd hát a százesztendős balladát, hogyan lett búvó gazell a-f iákból hökkentő, váratlan leopárd. tanknak feszülő, nagy erejű, bosszuló elefánt. szabad sas, mely a homályló, idegenek felhőzte boldogtalan eget villámos szívvel vívja sistergő fészke felett. Karácsonykor negyvennyolc órát; újévkor negyvennyolc órát; — nem ennyi békesség kell teneked, kiálts, baVaöa-mondó ország! Kiáltsd, hegy a dzsungel felett megállnak, rikácsolna a nap. a lobogó ai anypáva.; s mint egy vonuló lánysereg, sctá'gatm a rizsföld, millió halovány mezítlába ujjongva gázolná a csacsogó, áramló vizeket; a hegyoldal, az erdők tömött zöldje gyönyörüszápen gőzölögne; az elesett bambuszkuryhó csattogva talpra szökne; kelj föl és járj! — hallanák az igét félholtra korbácsölt utak; a városok a rettegés napjai után teleszívhatnák nevető néppel hatalmas mellkasukat a szerszám simulna végre a kérges, fegyverekre görcsösült, teremteni — erős tenyérbe; — ha a halottak közt haldokló szép rokonhoz gyógyító gyolccsal az Értelem, odalépne, hogy föllélegezne, fölülne, szertenézne s elindulna szabad földién haza angyalhajú karácsony rolzona, a messiás-intésű béke. Kiálts, ballada-mondó ország! Újévet hívj, igaz emberi megújulást! Lásd, tettre mozdul már a kéz. érted remeg a szív is, igazságod segitúe meg öt újjal illetik sebeidet orvosaid, az élnlakaró elevenek. S mint körtei emben, súlyos homlokuk holdját népek haj. jók föléd, .testvérkezekkel oltják szörnyű lázad, neqyvenkétfokos ország, Vietnam! — hogy ne zokogjon üszkös földeden naponta új halálról újabb ballada, s elzúgjon egedről a pusztulás pilótaruhás, feketeszár nyű arkangyala! J Yasarnap, 1966. december2JDÉ.L-MAGYARORSZÁG &