Délmagyarország, 1966. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

Szirmai Károly Ködpárás októbert reggel volt, fél hét A nagy nyu­gat-európai váras állomásá­nak több sínpéirú, magas és tágas üvegkupolái; csarnoká­ban indulásra készen állott a nemzetközi gyors. Az előtte húzódó széles aszfaltcsíkon utasok tolongtak, hogy föl­szállhassanak. Egyik kocsi­jának följáróján egy sovány, alacsony, vöröses arcú, idő­sebb házaspár kapaszkodott föl. Két nehéz bőrönddel és kis kézitáskával középkorú, vállas fiúk és finom arcélű, lobogó, szőke hajú menyük nyomakodott utánuk. Az egyik alig foglalt fülkében fiuk föltette a poggyásztar­tóba a bőröndöket és kézi­táskát, majd elkönnyesedő szemmel szülei felé fordult — Hát akkor Isten veletek, apám és anyám, ha már se­hogy sem akartok Itt ma­radni — búcsúzott el tőlük, hosszan ölelve és csókolva őket. mint aki tudja, hogy utoljára teszi, mert többé aligha láthatja őket az élet­ben. Utána felesége búcsúzott el ugyan­úgy. Az idős házaspár, a nagy megin­dultságtól könnyeit törölgetve, a le­járatig kísérte őket. — Isten veletek! — integettek egy­másnak, míg föl nem dohogott a ha­talmas, acélszügyú mozdony, s el nem érkezett az indulás ideje. A házaspár ekkor behúzta a vasúti kocsi ajtaját, és .zsebkendőjével még mindig szemét törölgetve, lehajtott fejjel visszatért fülkéjébe, s letelepe­dett egymással szemben az ajtó mel­letti ülésre. Rajtok kívfM csupán egy újságol­vasásba merült magas homlokú, idő­sebb férfi ült odabenn, meg két kö­zépkorú. élénk taglejtésű üzletember, valamiről tárgyalva. Beléptükre pil­lanatra reájuk tekintettek, azután, mdnt akik tovább nem kíváncsiak reájuk, folytatták beszélgetésüket. Az itfős házaspár, folyosóablak felé fordult arccal, s még mindig a búcsú hatása alatt, eleinte szótlanul nézte a vonatrohanásban elkapott, változa­tosnál-változatosabb tájakat: az erdős hegyvonulatokat, a taraj® hullámú folyókat, s a szétterülő skságokat. Az októberi nap ekkor már keresztül­tört a távolból odatkéklő ködfátyla­kon, ós sárga színnel vonta be az ászt hervadásban álló tájakat. Mindketten arra gondoltak, hogy már náluk Is ősz van, s előbb is útra kelhettek volna, hogy koruknál fogva ne érezték volna annyira az cisz elmúlásra figyelmeztető szomo­rúságát Akkor talán az elválás is könnyebb lett volna, mérrt így. Később oda-odaszóltak egymáshoz, majd ismét a folyosóablak felé for­dultak, s újra a vonatrobogásfoan el­kapott tájakat nézték, melyeket, bár­mily szépek is voltak, koruknál fogva s a Duna—Tisza közti alföld kiterült KÜkjáhoa szokva, nem tudtak megsze­HAZA E novella Írója, a vajdasági magyar irodalom nesz­tora — legutóbbi kötetét, A csend vízióit lapunkban nemrég részletesen ismertettük — 1890-ben, Temerin­ben született, Verbászon él, ott volt 1935-tól 1960-ig cukorgyári tisztviselő, ott írogatta különös, egyéni hangulatú elbeszéléseit, s Szenteleky Kornél halála után. 1933-tól 1941-ig, ott szerkesztette a jugoszláviai magyarság irodalmi folyóiratát, a Kalangyát. Első no­vellás kötete 1933-ban jelent meg (Ködben), de java müve már a fölszabadulás után (Viharban, 1952; Kat­lanban, 1958; Már nem jön senki. 1960: örvény, 1962; A csend víziói, 1965). Utolsó kötetei európai vissz­hangot váltottak ki. és sokan hasonlították művészetét Franz Kafkáéhoz. Nem is alaptalanul. Mindenesetre meglepő, hogy ez a bácskai tyagyar író, a prágairól mit sem tudva, nagyjából vele egy időben, rokon szimbolikájú látomásokbban fejezte ki a modern em­ber szorongását, a végzetnek és a halálnak való ki­szolgáltatottságát. Művészete mégsem emberellenes, sőt az elmúlás miatti borongása mögül folyton kiüt­közik fájdalmas emberszeretete, aggódó humanizmusa, jövőféltése. Az alábbi novella az író egyik legutóbbi munkája. kat, visszahúzódva éltek, társaságot ritkán fogadtak, honfitársaik iránt pedig egyáltalán nem érdeklődtek, őket hát nem kérdezhették. Meg aztán, ki tudja, ta­lálkozásuk valóban szívük szerinti lett volna-e. 6 nem kiábrándító csalódás. Pe­dig hogy vágyódtak, hogy honfitársakra lelve, valahol letelepedjenek, kibeszélhes­sék magukat, otthoni emlékeik közt tallózhassanak, és időn­ként újra összejöjjenek. Mindebből azonban nem lett semmi, s továbbra is magá­nyosan rótták az utcákat, kiveva egy-egy alkalmat, mikor övéikkel valahová ki­rándulhattak. Aztán odahaza is:., Fiuk, menyük nagy befogottságn és sok más tennivalója kö­zött alig futotta asztalhoz ültető, meleg, meghitt, csa­ládias elbeszélgetésre. így hiába éltek velük, hiába volt otthonuk az övéké is, inkább hosszabb idő­re leső torozott retavi, s mindig idegeneknek éreztek. Közben rá-rágondoltak az utolsó he­tek mind követelőbben jelentkező honvágyára, mely végül is arra kész­tette őket. hogy visszatérésre szán­ják el magukat Pedig hónapokkal előbb azzal az el­határozással keltek útra, hogy szét­néznek. s végleg künn maradnak, mert odahaza, egy-két idős családon kívül, mér nem volt ismerősük. S ha fájt is elhagyni hazájukat, ahol éle­tüket leélték, azzal biztatták magu­kat, hogy Nyugatra szakadt övéiknél marasztaló otthonra lelnek, és gyö­keret vernek. S dehogy is gondolták, hogy alig néhány hétre rá, nem ta­lálják odakünn helyüket, idegenül, hazátlanul lézengenek, melyet kezdet­ben még egymás előtt is titkoltak, s csak később vallottak róla egymás­nak. Mert ha szép is volt a központjá­val katlanban fekvő, s utcáival he­gyekre kapaszkodó, onnan gyönyörű kilátást nyújtó nagyvár®, ismerkedő sétáik közben idegenül rótták nagy­forgalmú utcáit vagy kijjebb, a vil­lasor®, díszkertelős részek aszfaltjár­dáit, csak nem szabadulva az érzés­tői, hogy nincsenek odahaza. Hiába caalog&tták őket padjaikkal a tarka virágágyás®, napsugárlom­bos. sétáló galambos terek, délutá­nonként rá-rázendítő fúvós zeneka­rukkal, hiába ültették asztalkaikhoz n deszkadobogón kitelepített falatozók és ital csarnokok, kitűnő alimane­dűt kínálva, a várost nem tud­ták megszokni, a társtalanság. az is­merősök hiánya mindenhová elkísérte őket Pedig mint mindenhol a na­gyobb nyugati városokban, ott ls él­tek honfitársak, de hol, merre keres­sék őket. tájékozatlanságukban kánéi érdeklődjenek? Fiuk és menyük, elfoglaltságuknál fogva, fölvették a nyugati szokáso­dégeknek érezték magukat, minit való­bein közéjük tartozóknak. Ahogy időnként egy-egy közömbös mondatat váltva, kitekintettek a fo­lyosóra nyíló ablaksávon, mindez újra eszükbe jutott. Igen, többé nem fogják látni a köz­pontjával katlanban fekvő, hegyekre kapaszkodó, erdő-ligetes nagyvárost, nem fognak egy-egy kilátó pontjáról az eléjük táruló vidék szépségében elgyönyörködni, nem fognak sétálni villasor®, díszkertelős negyedében, nem állnak meg. hogy elnézzék a bokrok közt félelem nélkül futkosó fekete rigókat és otthonosan röpkö­dő énekes madarakat, nem telepsze­nek le délutánonként a központi tér öreg padjainak egyikére, hogy élve­zettel hallgassák a fúvós zenekart, s nem várják nyugtalanul övéiket, hogy örvendve, HOLDFÉNYES EJ FONTOS SÁNDOR Önszuggeszfió Délután meg akarok lóg- lehetett — mondtam.. és hazatérő ni a hivatalból. Valami felsoroltam egy gyógyszer­, közöttük ürügy kellene. Temetés, es- tárravalót. — Nem használ. érezzék magukat Igen, mindennek küvő, keresztelő. Nem jó, — Akaraterő kérdése az most már vége, ez voK utolsó talál- mert az elmúlt évben már egész. Szuggeráld magadba, az egész családom eltemet- hogy nem fáj a fejed tem, vagy férjhez adtam, tanácsolta és otthagyott. — De igenis fáj. Fáj és fáj. Akármit csinálok — ordítottam utána. Mindenkinek elmondtam, hogy nálunk csak beszél­nek arról, hogy legna­gyobb érték az ember. Ügy — Kem akármilyen fejfá- fáj a fejem, mintha gőzka­beköszöntő őszi esők ismét végigpas- jás ez — tájékoztattam. — lapáccsal ütögetnék, még­kolják falaikat, s egy-két hónappal Ügy érzem, mintha a kopo- sem küldenek haza. később egyetlen fehér sivataggá válik nyámat belülről feszegetnék. Márpedig hazamegyek, az előttük éttérülő sfcság. melyen Részvéttel hallgatott és mert délután jön hozzám éhesen károgó varjaik gyülekeznek a elmesélte, hogy volt neki Jucika, a világ legaranyo­künn maradt kukoricaszár kúpokra, egy sógora Alsódabason, aki sabb kislánya. Igen, minden úgy lesz körülöttük, hasonlót érzett a halála Ebéd után egy kicsit ösz­minrt évtizedéken át azelőtt volt, előtt. szeestem, de a főnököm csak Ok nem lesznek többé agyam- Elmondtam a panaszom a megint jött az Onszuggesz­. _ r^. főnökömnek is. aki részvét- ttóval. azok, mert awata o*y aoká»g oda ^-j Ugatott. - Mondogasd magadnak, — Vegyél be valamit — h°8V erős vagy, hogy le mondta közönyösen. tudod győzni ezt a frontát­— Már bevettem. amit vonulásból adódó kis gyen­geséget! — Nem vagyok erős. Fáj k órásuk. HB Holnap este már odahaza lesznek, odahaza, ahol életüket leélték. Szó- illetve szociális névadásban bálk ablakai a végtelen mezőkre nyíl- részesítettem. nak, s tekintetüket csak a távolból Egy lehetőség van csak. oda kéklő Fruska Gora hegyvonulata Beteg leszek. Már délelőtt határolja. Éjszakánként újra hallani el kezdtem mondani a gép­fogják a szárnyvonalon elzefcatoló írónőnek, hogy rettenetesen vonatokat, * a hosszan rikoltó, el- fúj a Jejem. csattogó sínbuszokat, a nemsokára voltak, elidegenedtek rájuk öregedett otthonuktól, s többé nem érzik magu­kat odahaza eehoL rándul, arca kifejezéstelen. — 5® szomorúság. Révedezve tekint a fel ázott földre. Hull, hull saakadatla­van abban? Esik. — De hisz édesapám mindig vár- nul... ta, hogy kukoricára, répára milyen Télidőben gyakori a jót tenne ... — Régen volt:.. — mondja kö­zömbösen. Asztalokat, lócákat kerítenek, ban dát fogadnak a városból. Néha ddsz­kedvű legény távozóban ajtóig mu­zsikáltatja magát... Fehér, csípős a világ. A búzeföl­mulatság. dek betakaróztak. Hó, hó, s eresz alatt jégcsapok. A tanyák közül nem utazik Ilyen­AVAS Z Telnek a napok. Méricskéljük az zatosabbá az estét Ahogy éppen­nó-, vagy birkapörkölt teszi váltó- kor senki. Bugyi Vince ül hallgata­esztendőt Becsapott bennünket A szárazság kiölt mindent, talán a hi­tet is. — Hogy is leszünk, elnök? Végtelenül unalmas az eső. Vi­séggel kitelik. Ital is kerül. — Emberek — lépek az egyik társasághoz —, nemsoká itt a ta­vasz. Kezdhetjük újra. — Kínlódni mindig, húzni, húzni, mas. gon. Az üres buszban hol ide, hol oda röptét! tekintetét. Az állomáson letelepszik, várako­zik. Hajnalban Indul a vonat. Hat lépés előre, hat lépés hátra. Unal­gasztalanul esik. Néhány táblán mint az ökörf — kiáltja Vince. meggyűlt a viz. Félő, hogy kimossa az őszi vetést. Le kellene vezetni róla. Beszólok Vincének. Ott ül a ke­menoepadkán. — Ne haragudjál elnök, de nem megyek. Néhány forintért a kutyá- rak. A szemekben fénylik a bor. — Várraban is megtalálom, amit itt keresek. — Vigyázz, mert éhen halsz — így az egyik. — Becsületesebb megélhetést vá­— Odahaza most ágyban aludhat­nék. , mindenem.' Szédülök! Li­Eühuzódlk a la karikák! Kék kockák' tél Március Most húzzák az abroncsot elején még a fejemre! nem enged a Végre rájött, hogy a leg­fold. Regge- nagyobb érték szenved sze­lenkent fagyok me láttára. Ideadta a vál­ülnek az abla- lalati kocsit és hazaküldött. kokra. Néha a Vidáman és könnyedén szél feltárnád léptem a kocsiba. Egy fél­és süvöltöz ke- órával előbb hazaértem gyeílenül. mint amikorra Jucikát vár'­A március tam. már minden- De nicsak! Fáj a fejem. képpen a ta- Mintha a koponyámat be­vaszt jelenti. Reggelenként meg- lülről feszegetnék, mintha Ledől a padra. Kemény. Hideg ^jóiainak a vadgalambok. Nap- az agyamat termeszhangyák mat se vetném ki. Jövöre miből osztunk? — Bánom is én. Rohadjon meg az — Pár hét múlva a melegágyak­nál lehetne valamennyit keresni. Nem halad az idő. Fogy a ciga­retta. Ha valami neszt hall, fel­— Az aszály emberek, az aszály kapja fejét, hétha jönne egy isme­közben olvad a hó. Vége a tét- rágnák, mintha abroncsot lenségnek. húznának a fejemre. Nem Járom a határt. Bugyi Vincével láttam az utcát, csak a ka­a kertészetben találkozom. Szellőz- rikákat. Lilát és sárgát! tetik a melegágyakat. Borzalom. Szédülök ... Vé­egesz világ! Tenyerébe temeti vetnek. — bizonygatom. Milyen madár a szajkó? — ne­rŐG. Senki.., — Magára marad az asszony. ee! — Korán kezded az évet, Vin- gem van... Le kell gyöz­ü nöm a. InJrtnlnnrii arcét. — Kiszárította a reményt be­lőlem az esztendő. M®t esik már? Hát essen ... essen rogyásig. Ful­ladjon bele a határ. Járom a tanyákat. Keserves út. Pocsolya. Lábszárig érö sár minde­nütt. Estig dagasztom a sarat. Mégis alig vagyunk másnap a munkánál, lapáttal lefolyókat nyitunk a víz­nek. Bugyi Vince ott szorgoskodik közöttünk. Ügyesen forgatja magát. — Ki látott ilyet? Egész hónap­ja esik. Nyáron összea.szalódunk a szárazságtól, m®t beledöglünk a töméntelen vizbe. Kiönt bennünket. Ürgék vagyunk mink, te jó szagú Isten? Megcsúszik. Elveszti egyensúlyát. — Miből adjunk, ha nem terem? — kérdem. — Harmadik esztendő, s mind so­vány volt. Ml lesz velünk? — Bízzunk a következőben. Mulat mindenki. Dobogás, füst, ordibálás. Homlokba csüngő haj, borgőzös beszéd. — Elmegyek. Meglátjátok, búcsút intek a tanyának. — Visszajössz te még! — mon­dom neki. — Soha. Fütyülök az egészre. Értitek? Fütyülök. — Nem tudsz te elmenni, Vince. Idegen helyhez szokni, napi pa­rancsra élni. Falak között. Szolga­Mindig tavasszal szeretett légin- tréfálkozik. — Csak nem akarsz elzavarni — megy. Fái és fáj a fejem kább a tanyán. Amikor elment a Sorba adom a cigarettát, hó, amikor megpattannak a rügyek. — Ránk férne egy gazdag A föld is üzent: szántsál, vessél te tendő. — Ránk. Elég volt a télből. Fáj az egész testem. Le esz­emben itt vagyok oltalmadra. — Ebből ls pénz lesz. Előleg kell feküdnöm ... Kint csengetnek. Az aj­tóhoz vánszorgok. — Te nem is örülsz ne­kem? — támad Jucika, mi­kor a képemre néz. — De örülök — nyöször. gök, Jucikát azonban nem Elvágódik a pocsolyában. Ordít be- az. csületesen: — Itt meg a földnek szolgálsz. — Száradt volna el a lábam, ami- Eszel, alszol, dolgozol, mindig egy nek. Hány ilyen út állhat még előt­kor idejöttem. Megéri a föld? Meg- a nóta. Év végén meg eléd lökik a te? fizeti ezt nekünk? , Két öklével fenyegeti az eget. Amikor lecsitul, pólyába rakja koncot. . Nézi egykedvűen a berobogó sze­•— Lesz ez még jobban is. relvényt, mintha semmi, de semmi Lassan ürül a terem. Egy-egy jó- köze se lenne az utazáshoz. A váróteremben két poros plakát mutatok a palántákra, lóg a falon, a cukorrépa-termelés és — Csak aztán sok legyen — a háztáji sertéehizlalás előnyeit bi- feF Vince. zonygatva. Szemben áll velük. El- "tíSh^Jtj . . .... .. , , , , rasztember kedve. Bizrn kezd, re- — Fa.} a fejem... húzza a száját Odalép az ablakhoz, rnélfti. Jó is lehet az esztendő. — Hát szuggeráld be ma­Nem látfii át rajta. Jégvirágok nyíl- Ahogy szikkad a föld. indulnak a gadnak, hogy nem fáj. Az vetőgépek. Teszi mindenki a dol- önszuggesztió a leghatáso­vetögépnél sabb. Persze, csak az igazi. erős férfiaknál... — Hamar kifizetett a város — — Szuggerálom, de nem évődöm. megy.,. — Ahogyan te szoktál — vág — Nyamvadt vagy..-. vissza. Különben, mennem kell. — Talán az idén bővebben Vegyél be valamit — szól mérhetünk. még vissza az ajtóból. Haladnak. A föld betemeti az Utána szeretnék szólni. apró magokat. hogy erős vagyok, de nem A fák rügyei duzzadoznak, egy- jön ki hang a torkomon re nőnek. Nő bennünk is a hit, Fáj a fejem dr azt hi­meg az öröm. szem, ezt már mondtam ... Nyit a tavasz. .: Ferenc nak az üvegen. - Nemsokára vetnek. Hátha jó 3 esztendő jár? Mindig aszály se jö­het. Néhány utas érkezik. Leteszik a táskákat, topognak, megdörzsölik kezüket. Várakoznak. Csend. Idege­Vasárnap, 1966. április 17. DA-MAGYARORSZA9 7 )

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom