Délmagyarország, 1966. március (56. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

1 Jhl'AMtaLl taA I AlJtib mmm Lajos Spm flkflrti»iiielhafflrn' * Senkl secB aeai üh.uL iául mondhatja, hogy nem szerettem. Az ő kedvéért mondtam le a gyermekáldásról, igyekeztem megérteni, hogy elég gyermeksírást hallott már az első feleségénél. Hat év alatt, amióta együtt élünk, háromszor jártam orvosnál, legutóbb egy héttel ezelőtt jöttem ki a kórházból, hogy megvert. De nem azért hagytam el, utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindu\ lásban megüti a másikat Nem megyek vissza többé hozzá. Talán meg sem tudom magyarázni miért, félek tőle. Hirtelen tört rám ez a baj. Azon a napon leltároztunk a vasboltban és csak hét órára értem haza. Ütkoeben megvettem a vacsorához mindent Benyitottam a lakásba, de a szobában sötét volt. „Ambrus — szóltam elóze — itthon vagy?" Nem válaszolt senki. Ebben az időben már az íróasztalnál szokott ülni, levelet vagy újságot olvas, eleinte csodálkoztam, miért sürgette annyira az íróasztal megvételét, ha csak erre használja? Felgyújtottam a villanyt, s a belső szobába siettem. Ambrus a heverő sarkán gubbasztott, de nem aludt — Mt van veled? — Még most sem gondoskodtak rólam — mondta. Mielőtt a kórházba mentem Volna, akkor mondta el, hogy a szenelvénygyár . kettes üzemét, amelynek 6 volt a vezetője, vidékre - viszfc és összeolvasztják a hármas üzemmel. Én ebben nem találtam semmi különöset. Ambrusnak felajánlották: menjen le együtt a gyáregységgel, s ha nem is nagy örömmel, beleegyeztem volna, hogy leköltözzünk. 0 hallani sem akart róla Kimentem a konyhába, elrendeztem az asztalon a vacsorát Olyan jólesett leülni egy kicsit. Egész nap a rengeteg mászkálás az üzletben, átszámolni az árut, jegyzékbe venni mindent 1101:11 csoda, ha estére Nyűgös lesz tőle az ember. Hat éve, amikor férjhez mentem Ambrushoz, azt gondoltam: én soha nem leszek fáradt Az első felesége már az volt Láttam a bírósági tárgyaláson: ősz szálak voltak a hajában. Talán, ha a bérelszámolásban maradok, nem fáradnék ma sem ilyen hamar. De Ambrus jobbnak látta, ha nem maradok ott. Nem jó az, ha a férj keze alatt dolgozik az asszony. Ambrusnak voltak ismerősei a kereskedelemben már régebbről, hát ezek révén helyezett el a vas boltban. Ö is erről a területről került magasabb pozícióba. Megmostam a zöldpaprikát, szeletekre vagdaltam a császárhúst, feltettem a teavizet a teásbögrékbe rumot töltöttem, s miután már a cukortartót Is az asztalra tettem, akkor rtyntem be Ambrusért. Csak az íróasztali lámpa égett odabent, s Ambrus azt a dossziét nézegette, amely négy esztendeje feküdt már az asztalán. Hevertek ott még más iratok is, nem néztem bele egyikbe sem soha. Ambrus nem szonetté, ha a dolgai között kotorászok. Ha port törölgettem, az Iratokat elszedtem onnan, aztán visszaraktam mindent a tiszte asztalra. Erre a dossziéra, amit most a kezében tartott, különösen emlékeztem, hozzátartozott már a lakáshoz, szép narancssárga színe volt és sötétkék bársonyszalaggal volt átkötva , — Gyere vacsorázná — Már azt hittem, sose szólsz — mondta. Kimentünk a konyhába, Ambrus megtiltotta, hogy a szobában étkezzünk, azt sem szerette, ha valahogyan behúzódott az ételszag. De nem volt kellemetlen a konyha, ketten éltünk csak itt, elfértünk: és rend volt mindig mindenütt Ambrus magával hozta a dossziét. Kibontotta, forgatta, lapozgatta. Megkérdeztem tőle: — Mi az? — Annak a kis figurának a tervezete. — A Majorosé? — ö irányította a lek öltözést — S ez már négy éve készen van? — kérdeztem. — Képzeld. Nekem adta ide, hogy továbbítsam. — És? — Csak nem ettem fcefPt — mondta 'Ambrus. — Kirúgtam volna magam alól egy 'üzemet? Ránéztem és megjegyeztem: — Mégis Majorosnak lett igaza. láttam raita hogy komoran rágja a Lalidul Ifljlö, esászárhúst. Az alsó fogsorában a bal oldalon sok rossz foga volt, de inkább kínlódott, nem akart vele fogorvoshoz járni. Magyarázta, hogy még „most sem látja, mi értelme voK összeolvasztani a kettes üzemet a hármassal, s pláne letelepíteni vidékre. „Már csak arra vagyok kiváncsi — morfrita —, mivel indokolta ez a kis figura az egészet? Talán mégis érdemes lett volna belenézni annak idején?'' — Talán el kellett volna vállalnod az ottani munkát. — Hosszú haj, rövid ész — mondta Ambrus. — Még lejjebb menjek? Tudod, mi voltam én a központi üzembén? — Tudom. — Hát akkor most még lejjebb? — mondta. — Egy fenét Hogy áose kerüljek onnan vissza? — De hát mi lesz veled? 1— Kötelességük, hogy megfelelő helyet találjanak. — Az ottaninak ki leit az igazgatója? SZEGEDI KÖNYVEKRŐL ii»iiiHiniiHifiiiiftt»mniiiaiiiiiitiiiifififfitHft«iiffiiiifniiiiftitaitittiiiiittititfiiiitiii Mocsár Gábor: Pávatoll (Fehér Kálmán rajza; ;]u — Gondolhatod. — Majoros? — Hat istenem, ha ez neki jó. Ettünk. — Beszéltél már valakinek az ügyedről? — En szóljak? — mondta Ambrus. — Pedig az üzemépületben már üres minden. Elvitték ma az utolsó bútordarabot. Az íróasztalomat, képzeld. A telefonokat kirángatták. A páncélszekrényt csörlővel Íúzatták. Aztán építőmunkások jöttek, ogy holnap kezdenek bontani. Valami lakás épül a helyére. Értél ilyet? Igazából most ijedtem meg először. Hát már így áll a helyzet? Hiszen akkor Ambrusnak holnap nincs is hová munkába menni.' S én még csodálkoztam, hogy a heverő sarkában gubbaszt — Hová mégy holnap dolgozni? — Ezt nem tudom. összezárta a dossziét és a konyha sarkát nézte. Dühös voltam azokra, akik még most sem intézkedtek Ambrus sorsában. Miféle hanyagság ez? — Nem kellene beszélned valakivel? — De kivel? — tíerecske. Itt lakik a harmadik szomszédban. — Látod, ez igaz — mondta Ambrus. Bn meg azt mondtam: — Hívd fel őket. Hívd ide őket a lakásunkra. Van egy üveg borunk bontatlanul: Ambrus rámnézett: — Elhívni? És ha a gyerekekkel állítanak be? Tudod, mennyire idegesít a gyereknyivákolás. — De hisz a gyerekeket ilyenkar már ágyba dugják. Egy kicsit hallgattunk. Ambrus szürcsölte a teát. — Na, hát miért nem hívod őket? — kérdezte. — Én? — Te, te. Besiettem a szobába,a ÍS^Z állt Bn telefonáljak, mintt titkárnő? De megbántam ezt a godolatot Talán csak megszokásból csúszott ki a száján. Az üzemben ki hívja fel azt akivel beszélni akar? Talán ő maga? Ugyan. Hát akkor itthon sem lehet Ambrus akárki. Nem tudtam beszélni Derecskével. A felesége azt mondta, egyetemen van, tíz óra felé jön csak haza. Az meg már túlságosan késő. ö pedig hogyan mozduljon a három gyerekkel? — Nem baj — mondta Ambrus, amikor visszatértem a konyhába. Úgysem voltak még itt soha. — Együtt dolgoztatok. — Na igen — mondta Ambrus —, de 6 még akkor nem volt a termelési osztály vezetője, amikor én már személyzetis voltam. — De nemsokára az lett — Én nem javasoltam. Ránéztem: * lehetséges olyasmi, hogy Ambrus nem javasolt valakit, akiről véleményt kértek? — Hanem tudod, lót kellene felhívni? — kérdezte. — Kit? — Csakis a vezérigazgatót. — Megvan a száma? — Természetesen. — Hívtad már valamikor a lakasán? — Miért hívtam volna? — mondta Ambrus. — De ez most egy rendkívüli körülmény, nem? Visszatértem a telefonhoz. Ambrus noteszében megkerestem a vezérigazgató számát és tárcsáztam. Ideges voltam ós valahogy szégyelltem magam. A homlokom meggyöngyözötot, hirtelen olyan gyöngeség lepett el, amit csák akkor éreztem, amikor a műtét után a kórházi szobában felébredtem az altatás bódulatából. Azt sem tudtam, mit hadarqk össze. Azt hiszem, meglehetősen zagyván beszéltem, s amikor letettem a kagylót, le kellett ülnöm, hogy megnyugodjak. — Hm — mondta Ambrus —, és kedvesen adta tudtomra legalább ezt a meghívást? — Ki? — Hát a vezér. Kedve$ volt? Előzékeny? Nem nagyon értettem Ambrus idegességét: — Nagyon kexlvesen mondta, hogy menj be hozzá. Asszonyom, mondta, küldje csak be hozzám a férjét holnap tízre. „Van-e kor, amely nem kiált szatíráért?" — kérdezi Mocsár Gábor. — Illetlenek című szatirikus kisregénye epilógusában. Bizony, nincs, hisz anakronisztikus, idejétmúlt magatartás napjainkban is van, a társadalmi haladást bénító tendenciák a mi körülmé1 nyeink között is előfordulnak — s méginkább előfordultak abban a periódusban, amikor a címadó kisregény, a Pávatoll főhőse, Kartács Tamás instruktor a „XX-i Téglaporgyár igazgatója" „nagyon fontos és nagyon jelentós kampány lebonyolítására" látogatott el döcögő Skodáján Varnyúfalvára; a dogmatikus torzulások idején. A szatíra csípős irodalmi ábrázolási módszer, kíméletlenül szókimondó, a visszásságok, nevetséges és retrográd béklyók ellen bátor gúnnyal támad, s bár fő eszköze a komikum, az arányok megváltoztatása, egyes jelenségek karikírozása, erős kontúrokkal való megrajzolása — bizony, nem „tréfadolog". Bátor és komoly tett — annak ellenére, hogy az olvasó a jó szatirikus mű olvastán erősen kockáztatja a rekeszizmait s egyéb, a nevetéssel vagy hahótázással kapcsolatos testrészeit. Ezektől a klasszikus értelemben vett szatirikus müvektől — sok alapvető műfaji rokonság ellenére — egyben s másban elüt Mocsár Gábor most megjelent két kisregénye, a Pávatoll s az Illetlenek. A klasszikus szatíra, mint módszer, feltételezi az író relatív kívülállását az ábrázolt társadalmon, s jobbára áthidalhatatlan ellentét tátong az író s kora társadalma között. Különös élességgel mutatkozik meg ez az ellentét például Swift vagy Voltaire esetében, vagy akár SzaltikovScsedrinében. A Pávatoll s az Illetlenek soraiból azonban legkezdettől érzékelni lehet, hogy nem az adott tórr sadalom egészének „pörköl oda" bennük egy kívülálló, egy „magányos farkas" — hanem egy pártfogolt társadalom koloncai, a társadalom lényegétől idegen tendenciák ellen lázad — a szatíra csípósségével s a „b évüULlló" kíméletlen elszántságával az író. Ez n „hévülállás" oly természetes és magátólértödő az elfogulatlan olvasó számára, hogy erre igazság szerint szót se kellene fecsérelni. A „Húsz óra" visszhangjával itt-ott előforduló fals felhangjai azonban arra késztetik a recenzent, hogy a meggyőződését félreérthetetlenül leszögezze. Ha a „Húsz óra" kiváltotta egyesek ellenszenvét — feltétlenül ki fogja váltani a „Pávatoll" is: a rossz módszerek, az üresen puffogó frázisok, a demagógia,. a bürokratizmus, az álhumanitás éles bírálata fejeződik ki lapjain. Metszőn éles ez a bírálat, annak ellenére, hogy a kacagtatás sőt a harsogó nevettetés kiváltása látszólag tompít Is rajta. Persze, nem minden igazság nélkül állíthatja az olvasók egy része, hogy a bírált szellemet és módszereket nagyrészt már végérvényesen Dér Endre vasárnapi könyvszemléje kipörköltük társadalmunk életéből. Helyénvaló megállapítás ez, ám az is bizonyos, hogy annál magabiztosabban lépkedhetünk előre, minél tisztábban s egyértelműbben mértük fel azt: az út hátunk mögötti szakaszán hol s miképpen léptünk kátyúba... S ma már — hál' istennek — elég messze jutottunk ezektől a nagyobb kátyúktól ahhoz, hogy felszabadultan s bátran, mondhatni a megmegkönnyebbültség örömével nevessünk az ábrázolt viszszáságokon. Mert permaneps, percről percre fel bugyborékoló nevetés nélkül „nem úszsza meg" az olvasó a Pávatoll jóízű fordulatait, a színesen érzékletes mondatokat, melyeknek puszta fűzésében, látszólagos t,,pongyolaságukban" is tudatos, sűrített humor feszül. Mocsár eredendően elsőrangú humorérzékkel rendelkező író, akinek szatíráért kiáltó látásmódja, a humor iránti fokozott érzékenysége nem csupán egyik legutóbbi novellájában, a nagy sikert aratott Szalmaözvegyben mutatkozott meg elementárisán, hanem mar az Ürdögdomb, a Nyitott tenyér s a Pirostövű nád című kötetei lapjain is — több helyen. A Pávatoll méginkább a bővérű humorban megmártódzó alkotás, alighanem az utóbbi évtized legsikerültebb hazai, szocialista szellemű szatirikus prózájával van dolgunk. A két kisregény közül a Pávatoll című a társadalmilag merészebb s az ötletében eredetibb. A negyvenhárom agitációs módszerrel felvértezett kampányirányító, Kartács elvtárs nevét nyilván hamarosan közszájon forgó, típusjelöló névként emlegetik emberek ezrei. Csakúgy, mint a „kevésbé fejlett", természeteseszű tanácselnökét, „Zöldi elvtársét", aki nem is régen — nem is egy, olyan féle „bölcs" statisztikát kényszerült összeállítani; mint a „gólyaállomány békával való ellátottságának foka: bőséges, megfelelő, kielégítő, szűkös, elégtelen. (A kivánt szöveg aláhúzandó.)'' Se szeri, se száma a Pávatollban a zamatos eszközök, kel ábrázolt típusoknak: a „régi harcos" Szakállas bácsinak, a kontrabont Ujj Imrének, a „fejlesztésbe" dörzsölt módon bevont plébánosnak, Szutor Ernő községi párttitkárnak, a „nagy csibész" Boné Mihály kuláknak, aki Kartács negyvenhárom, szövetkezetbe agitáló módszerét egy negyvennegyedikkel egészítette ki akarvaakaratlanj'a „puhuló" Fül©kinek — és így tovább. A Pávatoll — mely hangvételében itt-ott. A helység kalapácsával s tán Romáin Rolland ragyogó Colas Breugnonjával is rokonságot tart — társadalmi vonatkozásaiban az erőteljesebb, a viszszáságok bírálatában a bátrabb s ötletében is az eredetibb mű a kettő közül. Az Illetlenek alapötlete nem mondható különösebben újnak (a fogai közt gránátot szorongató Néró kutya elől futó, három anyaszült mezte* len férfi tragikomikus menekülése s kalandsorozata — itt-ott már ismerős szituációkat villant fel), ám mívesebb, csiszoltabb, következetesebben szerkesztett, s kiérleltebb, mint a Pávatoll. A szőrszálhasogató kritikus talán azonos motívumokra is rálelhet, ha nagyon bóklászgat (ilyen például a „harcosság" zsargonjának mindkét műbeli kigúnyolása): abban azonban meggyőződésem szerint minden „műítész" egyet fog érteni, hogy Mocsár villódzó humorú: okosan igazmondó, rendkívül szórakoztató olvasmányod művet tett az értő olvasó asztalára. Igazat kell adnunk a szerző humorba öltöztetett; epilóg-béli fejtegetéseinek: „épp abban van korunk egyik előnye, hogy most a jólfésült, lojális olvasó verheti ugyan az asztalt, s bár ezzel csap némi zajt, a kor mégis a borzas, bozontos szatírát pártolja, a jól fésült lojálist pedig csendre inti". Mert a kor bizonyára megérzi, hogy a szerző szereti őt Az elegánsan szellemes: eredeti, a művek mondandóját művészien érzékeltető Illusztrációk a szegedi származású Mayer Gyula tehetségéről tanúskodnak. — Hát igen — sóhajtott Ambrus —, 6 majd intézkedik. Minek is mentem, volna én a termelési osztályvezetőhöz? Egy Derecske. Nevetséges. Egyetemre jár, azt mondja a felesége? Nocsak. Marhaság volt felhívni. A vezért, ót igen. Néztük a műsort. Kis idő múlva Ambrus felnevetett — Nem valarrfi finom ember, meg kell adni. Tudod, hogy kikelt ez magából egyszer? Hát persze régen történt, amikor én személyzetis voltam. Kellett akkoriban a százalék, s én a magam részéről nem tudtam volna elviselni, ha lemaradok. Olyan nincs. Gyerünk csak. A vezérüzem armatúrájában hetvennyolc gép, hetvennyolc szakmunkás egy műszakban. Na, ml van azzal a fordulatszámmal? Erre ó, akkor még csak mérnök, káromkodni kezd: „Az isten verje meg, minek szól bele az, aki nem ért hozzá? Még mi tesszük tönkre a saját gépeinket?" Ambrus nevetgélt: — Nem valami finom embere, na. — Nem szeret téged? Ambrus cümgetett: — Mi az, hogy szeret, kérlek ? ... Még másnap sem nyitottunk. összegeztük a leltárt, megtömtük a polcokat árucikkekkel. Tíz órakor ránéztem az órámra. Most nyitja ki Ambrus' előtt a vezér ajtaját a titkárnő. Es most már beszélgetnek. Beviszik őt a központi üzembe biztosan. Vagy a minisztériumba. Minden elképzelhető. Ha már egyszer üzemvezető valaki. Így dukál. Ezt Ambrus mondta. A minisztériumban ki a gyár előadója? Emlékeztem rá, hogy Ambrus nem tartotta megfelelőnek ezt az embert. „Nem tud különbséget tenni magasabb és alacsonyabb szempontok között.— mondotta —js ezért a tömegek uszályában van. Nem érti, hogy egy szazados másképp látja a harci feladatot, mint a baka. Pedig világos: nem képzelhető el, hogy a baka ugyanúgy láston, mint a századparancsnok". Ezeket a szavakat csak most kezdtem érteni. Már rámszóltak az üzletben, mit bámészkodom. De én most szerettem volna válaszolni Ambrusnak, míg a rengeteg harapó- és csípőfogót felraktam a polcra: de ha a századparancsnok megmagyarázza a helyzetet, az a katona akkor sem képes ugyanúgy látni? Ez nem lehet, Ambrus. Akkor azt a harci feladatot megette a fene, nem? Siettem haza. A szobában világos volt Ambrus nem ült az íróasztalnál mo6t sem. „Kell nekem az íróasztal itthon is — mondta Ambrus régen —, olyan beosztásban vagyok, amihez feltétlenül szükséges itthon is' egy íróasztal". De soha nem láttam, hogy valami igazán komoly munkát végzett volna mellette. Még csak egy könyvet, sem olvasott el ott". Engem hat évig békén hagytak — mondogatta néha — most kezdenek majd szekálni, hogy mért nem tanulok? En? Ne vicceljünk. En kiemelt ember vagyok, az Is maradok". Ott volt előtte az az üveg bor, amit Derecskéék jövetelére ajánlottam fel. Félliternyi hiányzott az üvegből. — Mi történt, Ambrus? Nem szólt semmit, nagy tekintettel nézett rám. — Voltál a vezérnél? Bólintott. — Na és. hát mondjad már. — Azt -kérdezte, mi a. szakmám. — Hogyhogy ezt kérdezte? Ordítani eddig soha nem hallottam őt. — Ezt kérdezte, nem érted? — kiabálta. — Hogy mit tanultam. Mihez értek. Én! Nekitámaszkodtam a szekrénynek. — Tőlem kérdezi ezt. Egy kipróbált üzemvezetőtől, ö kérdezi, aki annak ide6 DÉL,MAGYARORSZÁG Vasárnap. I