Délmagyarország, 1966. március (56. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

r I UH "1 L LÖDI FERENC LEVÉL D. I. tanárnak, falujába Csak neki hiszek, aki hazatért a falujába müveit koponyával az értelem és szív lámpásaként, s nem pislog vissza asszonnyal, családdal, mint akit csak a város foghat ölbe. ' \ Az ám, barátom, jó pár éve annak, hogy télidőben jártam nálatok, vizsgák után, mint kikodult diák. Faltam húsát a göndör, szőke kannak és józanok se voltunk — bánhatod, megittuk borból tán a fél Tiszát. Mint borzas csóka tollászkodtam reggel, tömött párnák és vastag dunna közt. Hallgattam, hogy az ágynemű ropog, mint szűz havak, és mondtad: „Nem igyekszel? A rézeleje szilva már csorog ... s a bába nálunk csak ebben füröszt" Ittunk, nevettünk, s kinéztünk az útra hol faros, bögyös lányok mentek el, s már égni láttuk őket meztelen, kamasz, lidérces vágyainktól gyújtva. Az ördögöké volt akkor szemem, s szivemben angyal élt, mint szép teher. Éhünket aztán elvertük a konyhán. A hurka-kolbász nyeldeklőnkre várt, s délig kibírjuk, hogyha nem tovább, ha meg nem ül a füst a ház plafonján. Mentünk, s az utca végén tábla állt: eddig a Magyar Népköztársaság. Atal szomszédok, szerb s román parasztok. A malom alján kút,' a katonák átjárnak vízért, fegyvertelenül. Csak mundérjuk más, kun-lvágású arcok rokonvonásán közös múlt feszül: haragjainknak úr adta okát. Lányok, menyecskék jártak épp a kúton s míg. telt a kanta — nem is oly hamar — kacaj szállt át a hóba ült falun s zúzmara rezgett katona-bajuszon. Csapás vitt át a határ-kiskapun s átjárt a szél is, átal járt a dal. Azóta hányszor hány esztendő szállt el (magam is deres hajat fésülök) s nem járnak vissza tanítványaim. Te meg, miként a rengetegben Ábel, utadon jársz és szép hangú tülök nem csalhat el, mint engem álmaim. Pajtást Tanár úr! Veled kel a hajnal, mégis sajnállak, s csukd be ablakod. Ne halld, hogy reggel dugig telt buszok rohannak el és csupa fiatallal. Falud, viszik és mennek házsorok, s hogy megjönnek, az est tömör szurok. Enni, aludni járnak hatza már csak, s az öregekre marad mind a föld, a Jószág és a gond, s a vénülés nem rázza fel az alvó kultúrházat, Széthúzzák, lásd, a szűk családi kört, s nehezebb most, mint volt a nagy szülés... Azért csak én a te hűséged vallom, kit süvegel a falu messziről s nem is vagy föntebb, csak a katedrán. Hát sorsod űzd, hogy néped is haladjon, mert tanítója hova menne ám? Majd. mint a tölgy, ha vén, lábon kidől. DÉR ISTVÁN JEGENYÉK _J A

lány az ablaknál ült a helyiérdekű villanyvonat egyik félig üres kocsijában és élvezettel olvasott egy könyvet, amelynek fedelét gondosan vastag fehér papirosba csomagolta. A fiú szemben ült vele, és őszintén csodálta őt; sima, fényes fekete haját, amely az olcsó, de divatos kötött sapka alól vállára omlott, egyenes, igen magabiztos orrát, arcának egyiptomi| aranybarnaságát, ós természetesen a lapossarkú, maszszív kiscsizmába bújtatott formás, erős lábát. „Kifinomult. intellektuális lény!" — gondolta a fiú elragadtatva. — Nem gépiesen, olvas, nem magáért az olvasásért, nem azért, hogy utazás közben agyonüsse valamivel az időt. Átéli és átgondolja, amit olvas. Igen, igen gondolkozik — együtt gondolkozik a szerzővel. Sőt, talán még vitatkozik is vele!" A kocsi jobbra, majd balra zökkent, és a lány nagy Útitáskája, amely mellette feküdt a padon, leesett a földre. A fiú felemelte a táskát és átnyújtotta. A lány fejbólintással és elbűvölő mosollyal köszönte meg. A. fiú felbátorodott és nem valami találékonyan, megkérdezte: — Moszkvába? A lány ismét elmosolyodott. Ez alkalommal lenézően. \ — Hát hová? Ék maga? — Szintén Moszkvába. Általában Podolszkban élek, de gyakran megyek Moszkvába. Szereti Moszkvát? — És maga? Válaszként a fiú szavalni kezdett: Leonyid Lenes VONATON jén olyan kijelentéseket tett, hogy tönkre tesszük a gépeinket. Gyöngeség környékezett, mint a kórházban. Néztem rá és hallgattam. — Ott járt ma az iparigazgató — mondta. Megmondtam én .neki is a szemébe, milyen kijelentést tett bizonyos illető bizonyos alkalommal. És ő jön nekem... Kiabált. Ivott és kiabált, én pedig megfogtam a karját: — És az iparigazgató? — Egy trotty — mondta Ambrus. — Csak nem képzelem, hogy ő akármilyen posztról félreállít egy szakembert? S különben sem foglalkozik személyi ügyekkel. Intézze el a gyár a saját kebelében. Nem olyan idők járnak, mint régen. Én csak a magunk sorsát féltettem: — Mi lesz velünk? A párttitkárhoz tán csak bementéi, vagy a személyzetire? — Be. Be én. — És? — Hogy mihez értek. — ök is? — Ellenségek — mondta Ambrus. — Derecskét javasoltam én valaha valamire? A vezért javasoltam? Ellenségeim vagytok, a szemébe vágtam. Mindenki ellensége?^"SfS egyedül Ambrus tiszta? — És erre még mit mond? — ivott Ambrus. — „Hogy magadnak csak te vagy az ellensége". Töltött a pohárba. Hangja elcsuklott, a mennyezetet nézte, s nyöszörögve mondta: — Hogy én magamnak? Meg tán még nekik is? Sajnáltam őt, a sajnálat fojtogatta a torkomat : — De ha ennyien mondják, Ambrus. — Mit? — Mert ugye, az ottani üzemet Bem vállaltad — mondtam. — Az a dosszié négy évig odabent feküdt az íróasztalodon. Nincs valami igazságuk? Én csak kérdem, Ambrus. * ' ö nagy szemekkel nézett: — Igazságuk? Ezeknek? — Talán még nem késő, Ambrus — mondtam neki: — Gondolj bele, kérlek. Hátra dobta a poharat a kezéből és nyílt tenyérrel az arcomba vágott. — Még te is? — mondta. És ütött. t — Te is? Akinek hat éve magyarázom, ki vagyok én? Te magyarázol nekem, aki vajai-kenyéren nőttél fel? Te oktatsz engem? Hát neked is meg kell mutatni? Ahogy azoknak megmutatnám, csak lenne olyan idő. Az kellene, ide. Olyan idő. Mint akkor volt. Majd én megmutatnám. A hasamat féltettem a legjobban, amikor a földre kerültem. Fájt még mindig. Az ember az olyan műtétet nem heveri ki egykönnyen. Az embernek az orvos az elevenjébe mászik marokkal, fémmel, késsel. Fölkeltem, álldogáltam egy kicsit, s arra gondoltam, kivel élek én? Sokáig nem tudtam elmozdulni onnan, ahol megvert. De aztán összeszedtem magam, bementem a szobába és összepakoltam a holmimat. Vártam közben, hogy talán szól valamit. Akármit, hogy találd ne haragudjak, vagy gondolkodik majd az egészen. De csak állt áz ablaknál, nézett ki á sötétbe. Nem azért hagyom el, vert. Utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásban megüti a másikat. De ha egyszer nem szól, nem jövök vissza többé hozzá. Talán pontosan nem is tudom megmondani miért, de rettenetesen félek tőle. t Búsan bolyongva, lhánytvetetten. Hordozva honvágy bánatát, Hányszor gondoltam, [Moszkva, rád! Moszkva ...Mi minden cseng [nevedben, S a visszhang, mit csengésed [ad Orosz szívet, hogy megragad! A vers láthatóan tetszett a lánynak. Elmosolyodott — most helyeslően — és megkérdez le: — Jevtusenko vagy Voznyeszenszki j ? Az elképedt fiú zavartan kérdezte: |— Bocsásson meg, általában Jevtusenkót és Voznyeszenszkijt szokta olvasni? — Láttam már őket — válaszolta ugyanazzal a mosollyal a lány. — A barátnőmmel voltunk a költők estjén, ott felléptek. De amennyire emlékszem, nem Moszkváról szavaltak. Ha jóJ emlékszem, valami másról szavaltak. A fiú köhintett és bátortalan szemrehányással mondta: — Puskintól idéztem. A Jevgenyij Anyegin-bői. Olvasta? A szemrehányás sértette a lányt. — Minek olvassak olyat, amit már kislányko.omba:, számtalanszor hallottam. A Nagyszínházban. Még Lemesevvel! A fiú csodálkozva, sőt kissé rettegve nézett rá. — És ... bocsásson meg, a Háború és béké-t olvasta? — Minek olvassak olyat, amit megnézhetek a moziban? Az amerikai filmet, sajnos, nem sikerült megnéznem, de majd megnézem a Bondarcsukét. Nem tudja, mikor kezdik játszani? — Nem. ' — Nyáron a fesztiválon bemutatták, de átvertek a jegyekkel. Maga volt a fesztiválon ? A fiú homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Törődött is ő a fesztivállal! 'í— És Dosztojevszkij Félkegyel mű-jét, bocsásson meg, sz'ntén .;. moziban? — A moziban! — És Turgenyev Nemesi fészek című művét... színházbán, nemde? — A színházban! De, hallja már, miért olyan izgatott? ]W|em vagyok izgatott! — » felelte majdnem kia1 1 bálva a fiú. — De hát ez érthetetlen! Hogy lehet ez? Bizonyára járt iskolába. Talán nem írt fogalmazást orosz Irodalomból? — írtam. — Hogyan írhatott, ha semmit nem olvasott? A lány irónikusan hunyorított. Ez a kis különcködő fickó, akár egyetemista, akár munkás, kezdte untatni. Elhatározta, hogy egy csapással leteríti. — Hát a fiúk mire valók7 — kérdezte szemrehányóan, és egyenesen a fiú szemébe nézett. — A fiúk segítettek nekem fogalmazást írni. Mindegyik megtiszteltetésnek tartotta! A fiú hátradőlt a padon, és olyan volt, mint egy bokszoló, akit alaposan állon ütöttek és fennakadt a ringet övező kötélen. De azért rögtön fölocsúdott' és gyenge hangon . kérdezte: — Hiszen valamit mégiscsak olvas? Elnézést a kíváncsiságért. mit olvas? A lány felvonta keskeny szemöldökét és a fiút végigmérve válaszolt: — A külföldi írókat szeretem! — Kit például? — Például Remanque-ot. Hemirgway-t, és így tovább! A fiú felélénkült. Megörült. Megbocsátotta neki, hogy r helyett n-t és n helyett r-t mondott. Előfordul az ilyesmi! Megbotlik az ember nyelve. — Én is nagyon szeretem Hemingway-t — mondotta boldogan. — Mit szeret tőle? A lány kinézett az ablakon. Felállt. A villanyvonat lassított, már közel járt a kurszki állomáshoz. A lány a fiúhoz fordult. — Inkább azt mondom meg magának, mit nem szeretek. Nem szeretem a vizsgákat és még kevésbé a vizsgáztatókat. K

inyitotta a táskáját és a könyvet, amely, nek fedelét gondosan vastag fehér papírba csomagolta, jngerülten rakta, de n<#n a táskába, hanem a táska rrjellé, s a kijárathoz ment. A fiútól el sem köszönt. Az pedig állt, és nézte, amint a lány magabiztosan rakja egymás után a lapossarkú, masszív kiscsizmába bújtatott szép lábát. majd lehajolt és felvette a földre esett könyvet. Tulajdonosa után akart kiáltani, de a kíváncsiság ördöge arra késztette, hogy előbb nézze meg, milyen könyv is ez. Megnézte. Az „ízletes és egészséges ételek könyve" volt. A p--'--1 tette és a kocsi másik >n kiment a peronra Forrtítnttii: Rózsi | MA MARKY IMRE n Három szonett édesapámról i. Sophora japoniea (Japán akác) Blfiar sarkában, róna szűz ölén Kék ég fölöttünk, zöld mező alattunk Derűt vetettünk és boriit arattunk; Voltunk pacsirta és voltunk bölény Vigyáztunk, védtük egymás álmait —, . S a böksös puszta délibábos álmát... Lelkem rétjén egy kérdés darva száll át: Virul-e még a „bújócskás" csalit. Parányi erdő, úgy hívtuk: „bokor". Szellő tanítja suttogó mesékre, Japán akácról illatot sodor... Az emlék-csizma múltba ballag át: Apánk a tornác hűs mélyén becézte atin nevének játszi dallamát. Sarkad mezőin tündökölt a nyár. Keserves gyászra elborult egem; Ifjú tudor sírt fájón, félszegen. Apját siratta: koldus áifva máz. Családi erdőnk délceg dísze volt: Gerinces férfi, lángoló magyar; (Tartós verőfény, kurta zivatar;) Lelkén, szívén se rozsda nincs, se folt. A földnek vallta leghívebb szerelmét, Füttyentve fonta tréfák tarka selymét; Szegények áldták jóságos kezét... Hamvába halt a bánat üszke régen?... Sorsom vak éjén átzeng egyre még Örök fájdalmam, örök büszkeségem! III. Születésének századik évfordulójára Sok híres embert hódolón daloltam, Babért öveztem százéves nagyokra ... A hűség lángja most tüzet ragyogva: Reád került sor legdrágább halottam. Csodák szívedben csillogón tanyáztak. Vidámság, jóság, nóta és melegség; Szegények, árvák hálájuk rebegték: Gondját viselted gondnak és a gyásznak Régibb szonettben már rímekbe szőttem: Dúr példaképül tündökölsz előttem ... Magyar földünk volt legszüzibb szerelmed Férfit, különbet hol, mikor, ki látott? Nagyját siratta Sarkad népe benned. Míg véred: én egy rombadőlt világot. I ! J Vasárnap, 1S66. március 6. DÉL*MAGYAR0RSZA6 7