Délmagyarország, 1965. június (55. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

Önarckép TÖGL MOLNÁR ZOLTÁN •••• MARKY IMRE HASONLATOK I. Én Hiú vagyok, Mint sorsigázó hós színlelt keservre; Mint rossz színész, ki tapsot zsebre rak; Mint renyhe óriás a törpe tettre; Mfnt élces élre fürge Bergerae. Gőgös vagyok. Mint kártyavárak büszke lobogója; Mint oly tehetség, ki el mitsem ért; Mint balga biborbölcsős bölcs bohóca; Mint Coriolán, ki nem hajlong kegyért. Beteg vagyok. Mint bús Biharnak meddő elvetéltje; Mint fénysugárért szomjazó — vakon; Mint lángészért, ki tébolyt ád cserébe; Mint dél pálmája hűvös északon. Szila) vágyok, Mint lobbanó apám gyors indulatja; Mint vig, kalózok harsonás tora; Mint fáklyafény, ha bősz vihar ragadja; Mint vén borok ifjító mámora. Gazdag vagyok, Mint Alomország boldog fejedelme; Mint harci seb, mely bátor vért ereszt; Mint Hamlet titka, Rómeó szerelme; Mint mártír testét hordozó kereszt. 11 Te Szépséges, Mint májusi ég tünde koronája; Mint délibáb, mely rom fölött lebeg; Mint egy szőnyeg, ha költő komponálja; Mint vadvirágos bölcsőd: a Mecsek. Szelíd vagy, Mint holdas éjek álmatag zománca; Mint illatos réten tücsök-zene; Mint halk emlékszüret derűs románca; Mini jó anyám két ibolyás szeme. Szőke vagy. Mint hűs kender, ha tiloló zilálja; Mint 6-ezüstökőn a méla máz; Mint szépülő Szeged béklyós Tiszája; Mint sarkadl rónán a bő kalász. Szegény vagy, Mint messzi tájak költöző rigója; Mint győzelem nélkül lefolyt tusa; Mint egy hajótörött, ha hit se ója; Mint dús álmok kifosztott koldusa. Szomorú, Mint brüliáns, mely elvakult homályba; Mint hárfahúr, ha bánat törte le; Mint lángoló múltak fakult brokátja; Mint élő ember szomjas özvegye. SÁSDI SÁNDOR Kézfogás 1 z állomáson szekér várt, rajta txidonatúj üléskosár. A gyeplőszárat gyér bajuszú, ősz hajú ember tartotta. Amikor forogni kezdett a kerék, először azt kérdezte: — Mi újság maguknál, a városban? En az időjárást firtattam; megtudtam, hqgy a múltheti eső jót tett a kukoricának. A tisztára gereblyézett gabonatábla felett jóllakott madarak szálltak, szélén sorakozott a csaknem egymást érő sok búzakereszt. Azt mondja az öreg: — Holnap rámegy d traktor; kezdjük másodvetés alá a tarlóhántást. Ahogy kifordultunk a hársfával szegett útra, megláttam az aratókat. A férfiak nagy ré- _______ sze rövid klott nadrágban, a marokszedő lányok lábán gumitalpú szandál. Az elevensövény rgellett, az árnyékon négy-öt süllyesztett, divatos gyerekkocsi. Az öreg mintha tudná, hogy mire gondolok, rákezdi: — Azelőtt nqgy keresztlábra szöszvászon pokrócot feszitett kl a szegény ember felesége, abba fektette a kölykét... Azelőtt... — elhallgat, leszáll kerekei kötni, kérdezi: hallom-e a messziről úsió, furcsa zúgást. — Kombájn... A negyvenkét holdas Vadi-alji táblán aratja a búzát. Ügy aratja, hogy mindjárt ki is csépli; olyan tisztára, hogy öröm nézni... Sokfélét megértem életemben; egyszer olyan aratást is... Mondjam, vagy jobban szereti, ha hallgatok? — Rossz volt az a búza nagy cm. Nemcsak konkolyos, de vadlencsés is; az pedig úgy megdöntötte, hogy kaszás legyen, aki megbirkózik vele. Többet köszörültük, mint vágtunk a* acéllal, többet voit kézben a köszörűkő, mint a tokmánybnn. Tudtuk már első napon, hogy igen-igen megcsalatkoztunk. Szemére is hánytuk ezt az intéző úrnak, próbáltuk szép szóval belátásra bírni, de falrahányt borsó volt. Mi mást tehettünk? Sztrájkba léptünk. — Nem tegnap, nem tegnapelőtt történt. Ügy számítom, negyven éve lehet... Én voltam az aratógazda: ötvenöt kaszával, ugyanannyi marokszedővel álltunk bele a rendbe. A báró, mert akkor még híre-hamva a Szabadság Tsz-nek, a báróé volt kőröskörül minden, 6 meg a hosszú, sovány intézővel nyúzatta a bőrünket: a tizenegyedik keresztért adta ki azt a rossznál rosszabb gabonát, learatásra. Beszéljük az intézőnek, hogy szívlelje meg a panaszldsunkat, másítson javunkra a szerződésen, adja nekünk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az állunk ... Falra hányt borsó ... Vagyis ezt mondtam már. De azt nem, hogy a hosszú, sovány káromkodik egy nagyot, felül a hintajára, meg se áll a kastélyig. Hogyan-mivel, rábírta az uraságot, hogy telefonáljon a városba, valamelyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azon nyomban, mert pereg a kalászból a mag. N

em tudtunk minderről semmit. Vártunk, türelmesen vártunk a pusztán, mint jógyerek a cuclisüvegre. Heverésztünk az akácos szélén; némelyik aludt, de a legtöbbje a tarisznyában kotorászott, unalmában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa felém a karéj kenyeret, rajta darabka túrót. Csakhát egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen akkor, amikor látom, hogy porzik a pusztára vezető út. Szép sorban, vállon a kasza, masíroz a katonaság. Egyre jobban porzik a hársfával szegélyezett út, látják már a többiek is, s ha látják, tudják: kitellett a becsület, nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, cihelődünk, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk kiált a barna arcú, kék szemű tizedes: „Hej, emberek, besózták magukat, hogy nincs maradhatnékjuk?" Tudakolja, melyik a bandavezér és már kiált is rám, néven nevezve: „HajdusIca, ide hozzám!" Igy. Mint valami porosfülű babának. Káromkodnék én egy nagyot, mert — xsgy érzem már minden mindegy —, de rámnevet a szép kék szemével a sarzsi j és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi vásáron összetalálkozik egyilc falubeli a másikkal: „Egy tapodtat se innen, szükség lesz magukra." Kérdem tőle: „Talán kalászböngészőnek maradjunk?" Az csak szorongatja a kezemet, olyan istenesen, hogy a tenyere melege megcsapja a szívem tájékát. Visszakérdez: „Mit gondol, sztrájktörőknek jöttünk ide? Mit gondol, ha októberben kibújok ebből az angyalbőrből, nem megyek vissza a Ganz-vasöntőbe? Alig várom, hogy megcsapoljam az én jó kis kupolakemencémet..." Mintha a szeretőjét emlegetné, úgy beszél a híddaruról, torokemelőről, vagy mifenéröl, aztán félkarral megölel: „Kiadtam a fiúknak a parancsot: aki ma énnállam jobban kaszál, annak háromnapi egyes jár... Mi lenne, ha a munkás a munkással nem fogna össze az ilyen tízezerholdas bárók ellen?" — Kézbe fogta a kaszát, utána a többi. XJramfia, úgy elkezdték pocskolni azt a búzát, hogy belémfájdult. Mit szóljon az intéző? A nagy szakállú istent húzza lábánál fogva az égből, kruciftkszezik kegyetlenül. Több se kell a tizedesnek, levágja a kaszáját úgy, hogy élével fúródik a földbe: „Aki jobban tudja: csinálja." A krucifikszes kiáltozza: „Hadbíróság elé állíttatom, fóbelövetem valamenvnylt." A kék szemű olyasfélét felel, hogy attól még nem telik meg a báró úr magtárja. Minek szaporázzam, a szót, a vége az lett, Rogy az intéző odafordul hozzám, erősködvén, hogy megkapjuk a tizedik keresztet, ha azonnal hozzáfogunk a ráünkához. H

ozzáfogtunk. Az én Julim el akart kezdeni megint valami paposat, de elhallgatott, mert a kék szemű nótát parancsolt az induld katonáknak. Lépésük egyszerre dobbant a poros úton; azt dalolták: „Megszabadulok, meg is házasodok. Azt veszem el, akit én akarok ..." Olyan szép volt a nótájuk, hogy muszáj volt velük dalolnom, másként talán kicsordult volna a szememből a könny. VERESS MIKLÓS VEMH Nem ismerem.nem ismerem a törvényeket melyek szerint enyém vagy csak azt tudom hogy a tárgyak nélküled moccannak most körülöttem és végtelen estékké tágultak megkínzott szemeid hiányod hideg csillagrendszerek idegen ragyogása tenyered íze vízcsepp a háromszögletű égen Emeletek sötétségei emeletek sötétségei zuhognak fénytelenül jelentéktelen szivemre fellobognak az égre kezeim végtelen lángjai tömegek hirtelen szerelme söpri az utcasarkot tisztára [utánam oh szemeim állhatatos bánata két láthatatlan pont között kifeszült egy kendónyi füst omoljatok egyértelmű vízesések Most gyűrött tetőkön most gyűrött tetőkön kerepelnek az atomkorszak könnyei ködből meggyúrta világunkat az idegenség t emeld fel mégis-ilmaid a felhők megdermedt vízeséseihez ősz van dicsőség az elhullott [faleveleknek u _J Osztályfőnöki óra — Kalmár, ülj tisztességesen, vagy kiteszem a szűröd!... Vagyis miről volt szó? Mint közösen összeadtuk: a szocialista ember fegyelme nem az éhség, a nyomor, a kényszerítés fegyelme, hanem a munkához való új viszony ... Többször nem szólok, Fazekas! Készítsd kl az ellenőrződet! Vagyis: a magunknak végzett munka belső fegyelme és a közösség céljaival való azonosulás... De kinek beszélek én? Faragó, ez már több, mint tiszteletlenség! Amikor itt a munkafegyelemről beszélünk, te röhögsz? És egyáltalán: mi ez a nyaktekergetés, ez a kuncogas? A téma bojkottja talán? Neked más véleményed van erről. Kókai? — Nem ... tökéletesen egyetértek, tanár úr... — Kelemen? — Pontosan úgy gondolom én is. — Akkor figyeljetek! Mindez elsősorban rátok vonatkozik. Mert nincs más fegyelem munkásnak és diáknak, csak a hely más. A társadalom mindenütt megköveteli tagjaitól, hogy erkölcse és fegyelme szerint éljenek és dolgozzanak, mert különben konfliktusba ... De ez már közönséges pimaszkodás! Tóth, fiam, mars ki az osztályból, és délután jöjjön be apád! Hiszen a társadalomnak megvannak a maga eszközei a renitensekkel szemben. Mit akarsz. Fenyvesi? — Tanár úr, kérem, tessék kinézni az ablakon ... mindent meg tetszik erteni . . . — Már kémiaórén is ez volt... — -Meg tegnap is ... Az osztályfőnök odament az ablakhoz. Nyakig elvörösödött. Meleg áram tolta föl benne a vért. Lenn, az utcával egybeeresztett Iskolaudvaron, ahol friss falak pirosa rikított, nagy gyűrűben álltak a meszes nadragu emberek, s láthatóan a földön birkózó két társukat biztatták rokonszenvük és vérmérsékletük szerint. — A munka fegyelme... a szocialista ember önként vállalt... — morogta a kis Kalmár az orra alatt, de az osztályfőnök haragosan leintette. — Nem tűröm az általános Igazságot sértő megjegyzéseket! — Reggel célbaköpősdit Játszottak... — Elég! Az egész osztálynak sorakozó. Lemegyünk, ott folytatjuk az órát — Es az a hosszú milyen jól snúrozik... — A gépek meg járnak, tanár úr. Egész nap üresen kotyog a betonkeverő, de még a darus is kihajol a fülkéből, hogy megbiz'assa a vöröst. — Mindig azt akarják lebirkózni, tonér úr... A múltkor bele is fektette az a dagadt a malterosládába. Amire leértek, a párbaj éppen befejeződött. A kör közepén lihegve ott feküdt két vállon a vörös, egy nagycsülkü kőműves térdelt a mellén diadalmasan. A technikus szakszerűen, vonalzóval ellenőrizte, hogy mindkét lapocka megfekszik-e a földön, majd kihirdette az eredményt: — Győz Colos, hetvenhárom kiló! — Ki itt a brigádvezető? — kérdezte az osztályfőnök. — Az ott ni, alul! — Itt nincs tekintély, beosztás, ez erőre megy. — Éppen talajtani vizsgálatot végez... — Tudja, mit tettek? Tudja, miért hoztam ide ezt a harminc gyereket? — Segíteni lalán . . — porolta magáról a földet a vörös. — Számonkérni! Én ott a szocialista munkafegyelemről beszélek nekik órán át, ők meg nézik, hogy milyen az maguknál... — Ja, kérem más az elmélet, meg a gyakorlat. — Nem ... én ezt bejelentem ... — Lehet, tanár úr. Csak jó lenne hozzátenni: két napja nem hozlak födémelemeket és három órája várunk betonkavicsot... — Attól még nem kellene pankráclót rendezni... Talán más munka is skcid — Üldögélhetnénk a falak mögött ls... Kártya is akad, csak hát így jobban telik az idő ... — És mit mond ennek a harminc gyereknek? — Nem tartozom számadással sem nekik, sem magénak. Én nem szólok bele az órájába, ugyanezt elvárom. — De beleszól, igenis belebeszél. Napok óta beleront. És lehet, hogy ahonnan a betonkavicsot várja, ott is társasjátékoznak? S ez így megy körbe, körbe, meg vissza idáig? A brigádvezető nem szólt. Nézte a földet, a két válla helyét a homokban. A többiek elszéledtek a falak mögé. kezdtek úgy tenni, mintha dolgoznának, dc az egyik szemük ott járt a kellemetlenkedő tanáron meg az izzadó brigádvezetőn. — Feleljen már! — Mit mondjak? Majd akkor nézzenek ki az ablakon, ha megjön az anyag ... Akkor majd ismételjék meg az osztályfőnöki órát! És most elnézést ... a telefon ... Elment, vissza se nézett. — Foglaljuk össze, fiúk — szólt az osztályfőnök. — A szocialista munkafegyelem nem az éhség, a kényszerítés fegyelme, hanem az öntudat parancsa. Ennek azonban tárgyi feltételei is vannak. Ilyen egyebek között a munkahelyek jó együttműködése, a munka jó megszervezése. Igaz, Kókai? — Igenis, tanár úr! — S még valamit, fiűk. Az egyik ember fegyelmezetlensége nem jogosítja fel a másikat fegyelemsértésre. De már úgy látom, csöngettek, viszontlátásra. — Viszontlátásra, tanár úr... — És győz Colos, hetvenhárom kiló... Sz. Simon István 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vas&rnap, 1906. junius 30.