Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-16 / 114. szám

Egy ország három irodalma ;,Mi Duna-népek, Itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk." Németh László irta e sorokat 1932-ben. Akkor óhaja alig vált valóra, noha ő maga csodált szorgalmával példát adott a szomszéd népek, „tejtestvéreink" kultúrájának ismertetésében. A történelem most is elénk vágott: a fölszabadulás, majd a népi demokrácia és a szocializmus útjára térés közös élménye most már elkerülhetetlenné tette a kölcsönös ismerkedést, melynek — a humánum hirdetőinek sürgetése ellenére — mindaddig gátját szabta a mindkét oldalon szitott nemzeti elfogultság, sőt gyűlölet K kikor viszont az a veszély fenyegetett, hogy a túlságosan is egyformásított, elszürkített közös történelmi út miatt érdektelenné válunk egymás számára. Csak a XX. kongresszus után földerülő fényben váltak az egyes nemzetek arcvonásai határozottá, jellegzetessé. Most lettek igazán izgatóvá a közösben is egyedi és a különösben is az általános elveket hordozó nemzeti sorsok. S ez a jövő ébreszt most már őszinte, elfogulatlan, tárgyilagos érdeklődést a szomszéd népek múltja, kultúrája iránt. Csehszlovákia ma is három irodalom hazája. A csehen kívül a mintegy száz éve önállósult szlováké, s a lassan fél évszázada külön útra kényszerült ottani magyaré is. Szalatnai Rezső a két világháború között benne élt mindhárom csehszlovákiai irodalom légkörében, egyszerre olvasta mindhárom alkotásait, figyelte gyökereiket és új hajtásaikat, « nemcsak szemlélője, hanem tevékeny munkása is volt két évtizeden át kölcsönhatásuknak, egymást termékenyítő gazdagodásuknak. Fordításaival, esszéivel eddig is szolgálta a cseh és a szlovák szellem legjava alkotásainak meghonosítását nálunk, s vállalkozása n cseh és a szlovák irodalom történetének megírására mintegy összegezése munkássága e jelentős részének. Irodalomtörténeti monográfiákat írt, ám éppen sajátos genezisük magyarázza, miért ütnek el ezek mégis az e műfajban megszokott könyvektől. Szalatnai büszkeséggel vallja, hogy munkálnak bensőségessége összefügg szemléleti adottságával, azzal a nézőponttal, mellyel érdeklődésének születésétől kezdve fordult a cseh és a szlovák nép irodalma felé. Ezt a közvetlenséget, meghittségét sugározza írásmódja, stílusa is. Szalatnai író és tudós egyszerre, az a fajta írástudó — hogy kedvelt szavával jellemezzem —, mint akik a cseh Kteratűra representatív man-jei is voltak: Húsz, a teológus, Comenius, a pedagógus, Palacky, a történész, Safarik, a régész és néprajztudós, Masaryk, a társadalomtudós, Salda, az esztétikus és Fucik, a publicista. Szalatnai tudatosan törekszik arra a stfluseszményre, melyet egyik kritikusa Szerb Antal irodalomtörténetének modorával rokonit. Jobb híján mert bár közös bennük olvasmányosságuk, könnyedségük, Szalatnaié mégis más, kevésbé rugaszkodik el egy-egy szellemes ötlet kedvéért az adatoktól, higgadtabb, józanabb. A bensóségesség teszi szükségképpen alanyivá, szubjektívvá. Csak hár • Ma lásak lehetünk neki. hogy nem adaptálta a cseh és a szlovák irodalomtudomány összefoglalásait, hanem egész anyagát a magyar olvasó fényszórójával világította át. Magyar szemmel, innen nézve ilyen a cseh és a szlovák irodalom históriája — közli velünk Szalatnai, s ebben benne van, hogy nagy teret szentel a cseh —magyar és a szlovák—magyar történelmi kapcsolatoknak, a szellemi vonatkozások különös gondú kiemelésének. Nem bizonyos persze, hogy a cseh és szlovák irodalomtudomány értékelése egybevág ezzel. Szalatnai például tán a kelleténél is jobban figyelembe veszi egy-egy író minősítésénél a magyarság iránt táplált érzelmeit. A hazai kritika nyilván elnézőbb e téren, mint ahogyan mi is találunk mentséget saját nagyjaink tévútra csúszásának megítélésekor. Igaz, a nemzetköziség eszméje, mely rendszerint a cseh és szlovák írók, költők magyarbarátságának is magyarázó elve, önmagában is a haladás irányába mutat, így Szalatnai nem téved, amikor a magyarság iránti rokonszenvet méltányolja, dicsérettel, a nagyságnak és humánus elmének kijáró elismeréssel köszönti. Ott válhat igaztalanná, amikor az ellenszenvet bírálja, nem egyszer metsző gúnnyal, érezhetően a bálványrombolás örömével. Hogy Jan Kollár, a pánszlávizmus megszállottja császári kém volt, valóban csak tanulságos történelmi tapasztalat. Ám, hogy sok, különben messzire látó, népéért szót emelő cseh és szlovák elme értetlenül vagy ellenségesen állott szemben eleinkkel, ennek sok szálból összegubancolódott oka volt. Szalatnai bírálja persze a magyar uralkodó osztályok nemzetiségi politikáját is, inkább sajnálattal, semmint az ellenfélnek kijutott iróniával. Mégsem érezzük, hogy a két féldió összetartozik, hogy a cseh ós a szlovák nacionalizmus tükre a magyarénak, s ha olykor — mint legutóbb,, már a fölszabadulás után — tudjuk is, kik kezdték, a múlt vétkeit egyenlő mértékkel ítéljük eL Lehetnek fönntartásaink Szalatnai szemléletével vagy akár — ízlés kérdése — stílusával szemben. Lehet megállapításaival vitába szállni, de kezdeményezésének érdemeit, müvének szépségeit nem szabad kétségbe vonni. Munkája hasznos és újító jellegű iránytű a cseh és a szlovák művelődés történetében. Szemléleti különbségek nem jogosíthatnak föl senkit megföllebbezhetetlen színvonalbeli értékítéletre; márpedig, hogy Szalatnai látásmódja egy lehetséges aszpektusa a cseh és a szlovák irodalom történetének, erre garancia e két irodalom ugyancsak kitűnő ismerőinek, Dobossy Lászlónak, Richárd Praíáknak és Káfer Istvánnak szakszakmai ellenőrző szerepe, lektori munkája. v Csehszlovákia harmadik Irodalma, a szlovákiai magyar irodaiam története még megíratlan. De ugyanazokban a napokban, amikor Szalatnai könyveit kézhez kaptam Stószról is könyvet hozott a posta. Fábry Zoltánnak, a szlovákiai magyar szellemi élet legnagyoibbjámak új könyve, a Kúria, kvaterka, kultúra (1964) nem rendszeres előadása Szlovákia magyar irodalma múltjának, hanem ugyanolyan gyűjteményes régibb és újabb írásainak, mim 1955 óta egy, két évenként sorjázó kötetei mind.Az új tanulmánykötet is, mint az előzök, átgondolt kompozícióként adja Fábry tág műfajú — publicisztikától a naplószerű jegyzeteken át az íróját legjobban jellemző könyvkritikáig terjedő — írásait. A tervszerűség bizonyítéka az alcím: „Adalékok a csehszlovákiai magyar kultúra elsö fejezetéhez (1918—1938)". Szerény megjelölés, mert több ennél; a magyarság és embenség korparancsának — ez Fábry kedvelt szóösszetételeinek egyike — tiszteletre méltó követikezetességű hirdetése, a vox humana, az emberséges szó megafónja, mint Fábry egész életműve. Mégis megfelel az alcím kifejezte követelménynek is, éppen úgy, mint a megelőző kötet, a Harmadvirágzás (1963), amely — bár időben előbb jelent meg — a folytatást adta kezünkbe. Ez utóbbinak címadó írásában korszakolja Fábry a szlovákiai magyar szellemi élet történetét: az ekső volt az a húsz év (1918—1938), melyről a Kúria, kvaterka, kultúra tanulmányai adnak számot. A második időszak tíz évig tartott (1938—1948): e szomorú években a fasizmus terrorja után a szlovák burzsoá nacionalizmus némította el a magyar szót. Ez után, de jobbára 1953-at követően lehettünk tanúi a szlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzásának". Fábry Zoltán, a kritikus, múlhatatlan érdemeket szerzett ennek az irodalomnak kibontakozásában, megerősödésében, abban, hogy nem szűkült kisszerű, helyi művelösdivé, hanem sajátos hivatást tölthetett be. „Szlovenszkó réme", ahogyan ezt csöndes, nőiesen gyöngéd, de elveit bortönnel dacolva hősként hirdető férfit féltréfásan nevezték egykor, igényt támasztott, irányt mutatott, jelleget adott Szlovákia magyar tollforgatóinak. A Horthy-rendszer idején — Erdélyen kívül — ott talált magára a haladó magyar írás. Ennek az irodai ómnak történelmi küldetését Fábry ebben látja: „A szlovákiai magyar irodalom a vox humanában testesült meg, és így vált élő és éltető folyamatossággá: a szocialista humanizmus elkötelezettjévé". A szlovákiai magyar irodalom: Irodalmunk eltéphetetlen része. Mégis: alig ismerjük. Nem állíthatom persze, hogy Fábry Zoltán két könyvének névmutatójában minden név olyan, hogy művét ismernünk kellene. Érthető. ha egy beltenyészetre kényszerült irodalom a távolról kicsinek látszó virágokat is féltő gonddal vigyázza: ápolja és gyomlálja. Ügy vagyunk ezzel is, mint Kosztolányi vagy Juhász Gyula nem egy kritikájával: ma már többet ér nekünk, amit ők írtak, mint a mű„ amelyről írták. Ám ne feledjük: Györy Dezső lírája a Fábry-hirdette, -formálta .„emberi hang" első rangú kifejezője, és Forbáth Imre, Vozári Dezső, Földes Sándor, SeUyei József. Szabó Béla és mások életműve túlnőtt a határokon, egyetemes érdeklődésre tarthat számot. S a Harmadvirágzás írója, a „kevesebb verset, több költészetet" követelő szigorú kritikus továbbra is bábája a most előlépő új író- és költőnemzedéknek. Csehszlovákia három Irodalmában igazítanak el Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán könyvei. S figyelmeztetnek további föladatainkra: számon tartani a jövőben a szomszédos országok, bennük az ottani magyarok teljesítményeit is. PÉTER LASZLÖ VINKLER LÁSZLÖ: MESEBELI KIRÁLY LADÁNYI MIHÁLY SZERETÖK Szerelem, kristályangyalként vakítsz el akkor is, mikor kilépek tested hús-sátorából. Rád gondolok, mikor az árakat lesem és megtapogatom sovány zsebeimet, rád gondolok a részletfizetés-dátumok metszőfogai közt és a hétrét-görnyedök soraiban, mert egy pár cipőd van s egyetlen pár harisnyád s mit ér az élet, ha csak szereted, akárcsak én, hazafelé menet harmincegyévesen, kifulladás előtt, mikor talán még boldog is lehetnék, s talán éppen veled. SZEPESI ATTILA DAL előbb a ház a viz a part majd az egész táj különös tükröt tartott szemem elé benne megfordult a világ arcoddal lett teljesebb és nem tudtam mióta és nem tudtam még meddig követ ez a kéretlen látomás csak kóboroltam mint a vak berúgtam ital nélkül hétfőn szavad kedden kezed szerdán hajad csütörtökön szemed igézett pénteken vállad szombaton a csípőd és vasárnap vasárnap vasárnap a kék-sugaras világ megfordult azután robbantak őrült áramok s arcoddal együtt elröpült elszállt az ég s a fák is Magyar László A spenól" alkonya Náci bácsi, öreg barátom, diadalmasan terítette elém az újságot, és hüvelykujjával egy megpirosplajbászozott cikkre bóttött: — Ezt olvassa el! — kiáltotta lelkeniezve. Elolvastam. Arról volt benne szó, hogv a tudomány végre detronizálta gyerekkorunk egyik legellenszenvesebb rémségét, a spenótot. (Sok néven ismerik az ártatlant: spinót, sponát, spinát, spinác a neve más-más vidéken, de a legtalálóbban ott tisztelik, ahol barátparéjnak hívjók. nyilván azért, mert az örök szeíénvség fogadalmában tengődő kolduló járótok önsanyarsatásának lehetett egyik e "keservesebb eszköze. A tudomány „Spiíaca L." néven iktatta a növények kataógusába. Az „L." alkalmasint azt jelenti, hogy Linné Károly volt a keresztapja, a nagytudományú svéd botanikus, aki. szegény, éppen eleget pöröghetett Ivagy másfél évszázadon át Hammarby-i arjában, ha volt foganatja az egymást kővető diákgenerációk átkozódásainak.) A szaktudomány följegyezte, hogy a „libatalpfél ék"-nek ezt a fűnemű spécieszét még a keresztes háborúk idejében telepítették az őshazájából, Elő-Ázsiából Európába, ahol valahogy az a balhiedelem gyökeresedett meg róla, hogy a belőle paszírozott csuszpájz életerővel van tele. Hajdanában ezt az. életerőt vastartalomnak titulálták és a vérszegénység legbiztosabb ellenszerének vélték, hatásosabbnak még a vasbornál, sőt a förtelmes csukamájolajnál is. Ujabban vitaminnak nevezik. Annyi biztos, hogy századokon át gyötörték vele a gyerekeket, akik oktondi módon mindig szívesebben tömték volna meg hasikájukat almával, körtével, szőlővel, barackkal, szentjánoskenyérrel, mákos tésztával, vagy szilvás gombóccal. Még csattanó anyai nyaklevesekkel sem lehetett meggyőzni őket arról, hogy a spenót finomabb csemege mindezeknél. Most végre kisütötte a tudomány, hogy nem más — haszontalan gyomnál. Vasnak nyoma sincs benne, vitamin is kevesebb. mint a leggyarlóbb kórókban. — Sok bűnük volt a keresztes vitézeknek — méltatlankodott, öreg barátom, kommentálva a tudományos szenzációt —, hiszen ők importálták a kolerát, is, a vérbajt is, de valamennyi vétküknél megbocsáthatatlanabb a spenót. A gyűlölt növény nevét olyan őszinte undorral dohogta mély basszusán, hogy gömbölyded termete is beleremegett. — Egy hosszú életen ót harcoltam ellene — mesélte azután — Az a vágy sarkallt a harcra, hogy legalább unokáimat szabadítsam fel zsarnoki uralma alól, ha már az én gyerekéveimet annyira befelhőzte és gyerekeimnek is annyi kínszenvedést okozott. Az átkozott azonban mindig hatalmas szövetségesre talált az anyákban, sót még a nagyanyákban is, akik elhitték, hogy a spenóttal tömött gyerekekből bizonyosan vasgyúrók lesznek. Náci bácsinak szép kertes háza van. Kis kertjét maga műveli. Kedves gyümölcsfákat. ribizli- és piszkebokrokat, málnát és néhány szőlőtökét nevelget benne évtizedek óta. — Valóságos uborkaparadicsom volt ez a kis kert — méltatlankodott —, amíg el nem csúfította a sarkába csempészett spenótágy. Vagy harminc évvel ezelőtt tudtom és beleegyezésem nélkül telepítette a feleségem. Eleinte azt hittem, hogy virágpalántákat nevel benne, és nem sejtettem meg az összefüggést a titokzatos „virágágy", meg a spenóttal egyre gyakrabban megcsúfolt ebédek között Azt hittem. hogy a méregzöld massza a piacról szemtelenkedik az asztalunkra. Csak később fedeztem föl, hogy az asszony abból a kerti ágyból szüretetgeti ezt a szörnyűséget. Nem szóltam semmit, de megfogadtam. hogy kiirtom kis kertem szégyenét. . Egy szép májusi hajnalon gyomlálás ürügyével kikapálta az egész spenótültetvényt.. Néhány hét múlva elszörnyedve látta, hogy bujábban tenyészik, mint irtás előtt. Most már mélyen fölásta az ágyat. A spenót azonban nem hagyta magát. Üjra kizöldült. — Elkeseredett harc tombolt köztem és a spenót között, de mindig én maradtam alul. Kajánul vigyorgó szájnak láttam már minden spenótlevelet. Három esztendővel ezelőtt azt hittem, hogy kezembe került egy csudafegyver ellene. Egyik horgászbarátomtól tudtam meg, hogy a spenót legádázabb és leggyilkosabb ellensége a lótetií néven ismert féreg. Különben jel lemző, hogy ennek az undok rovarnak éppen a spenót a legkedveltebb cseme géje. Költséget és fáradságot nem kímélve összegyűjtöttem egy jókora bádogdobozra való eleven példányt ebből a féregből és a készletet a legnagyobb titokban betelepítettem a spenótágyba. Aztán vártam a hatást. A következő tavaszon valóban csak egy-két csenevész spenótlevél szemtelen kedett ki a föld alól. őszre azonban már újbó! dúsan zöldellt. Még a lótetű sem bút vele. Reményvesztetten adtam föl a meddő harcot, bár olykor olyasféle gyanú motoszkált bennem, hogy a feleségem keze volt a dologban. Lehet, hogy valami hatásos kontakiméreggel kelt ültetvénye védelmére. Olyan hévvel beszélt öreg barátom, hogy szinte belerekedt. — De most aztán vége! — csattant fe' a hangja. — A tudomány mellém állt Végre leleplezte ezt a szadista szornyete get. Rohanok haza. Az én unokáim több spenótot nem esznek, annyi szent! Fölkapta az újságot ls, győzelmi lobo-. góként magasra emelve száguldott ki ajtón í ki a/l \ 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1965. május 16.