Délmagyarország, 1965. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

A DÉL-MAGYARORSZÁG ünnepi kulturális melléklete jsZEP V. VISZOCKOVO RAJZA A

déli vonattal megérkeztek a testvérek. Az állomáson nem várta őket senki. Megálltak hát egy pohár sörre az indóház oldalához ragasztott kocsmában. — Anya beteg lehet — mondta az idősebbik, s kibámult a nyitott ajtón. Látta azt a közepes dombot, melyen az öreg házuk állt. A domb a falu legszélén, egy közepes völgyet takart el, mögötte ágaskodott a Oserák, sötét akácerdőivel. Azon túl már csak az égbolt ívelt — Nem hinném — mondta a legkisebb, aki a leghosszabb volt a három közt — Az öreg megírta volna. Egy ideig szótlanul nézelődtek. Az idősebbik a dombot, a fiatalabb a pohárban habzó italt figyelte. A Kátai fiúk szótlan természetűek voltak. Együtt különösen. Csak érezték, hogy ők hárman közösek: egy anya méhében készültek az életre, mégis apjuk szótlanságát örökölték legerősebben, ez tartotta őket testvérekké is. De erről, nem beszéltek soha. — Na! — mondta később a középső, Péter, akinek névnapját minden évben együtt ünnepli a család. Péter és Pál napján vonatra baráti! lajos: Az öreg ház SZEPESI ATTILA BUDA FERENC ~ 1 Kaleidoszkóp Lennék kisgyermek Csak egy híd a patak fölött Kölyök korodból ennyi emlék maradt veled, de őrzöd a sanyarú nappalok legyeimé^ és az álmatlan éjszakák ízét: gyakorta éhesen nyugodtál Micsoda rend volt! Keserű emléke nélkül hova jutnál? Látod a jelent: ablakok íveléséi, a meredek égre. Fegyelmezett vagy! És ha kérsz, mégsem tudod, a lehetetlent kéxtt-eí pár simítást, vagy magad is ügyefogyottan csalj, ha éppen yéteznF A hegyen élsz. Fejed fölött kék csillag világol. G. SZABÓ LÁSZLÓ I örténelem Bozontos súlyát sem bírna a. vcfeoöy [ág — látta jól s hegyében a zamatos [gyümölcs®* szájában görcsbe rándult a nyál dorongot ragadott s leverte fadarabbal megtoldva kezét így lett ember az ember. Elhordja hátán a parttalan űr — látja most s messzi égitestek zamatként kínálják spektrumukat — űrhajót eszkábál s kilódul a térbe műszereivel agyát-szemét toldja meg s tágítja kozmikussá parányi emberi voltát — és elámulnak jámbor nénikék: kilyukadt a mennyország... HATVANI DÁNIEL Fogamii könnyű. Világra jöttem Suhogó kések kö2ött születtem, 9 felnőttem én ls, mint más, dologra, akár az apám s az anyám: a gondra Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem, arasznyi múltam el nem cserélem. Mi volt, ttti aera lett eddig, mindegy (már Felnőttem élek. Enyém a leltár Valami mégis hiányzik, kéne egy évig egy szex játszani kéne. Szánkázni télben, fürödni nyáron csücsülni hajlós cseresznyeágon. Lennék kisgyermek, maszatos magzat, almomban raknék kardokból kazlat Édesem, hallod? Te kis esendő, orcád ha sápadt, síró kisütendő. játszani kellene, elég a vasból, csördül a zápor, ezüstös ostor. teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker-alma játszani gyerünk, játszani! Jól varé .Kiskacsa fürdik fekete tóban". — Nem megy a játék, kezemben [vas-súly. Zubogó vérem verése, lassulj. Pókok türelme segít, ha láz van Gondok közt fekszem, zörgő (vaságyban FOHÁSZ Álmatlan arcom simulj ta, gyűrés. ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz, sötétség! Jó álom, jöjj el kályhánkat fűteed gyémánttal, (gyönggyel Lángoló folyók Folyók amik lángolva úsznak előzuhogva a trópusok mélyébe hullámai vérvörös zászlók partjain a Forradalom ütötte fel gigászi táborát harsogva vágtatnak a fótyók a trópusok napja a sötétlxxrűek izzó sugara a megalázottak fájdalomból fakadt [szándéka gyújtotta fel őket vágtatnak rozoga néger-kalyibákkal verejték-öntözte ültetvényekkel árbochoz kovácsolt rabszolga-láncokkal szétroncsolt agyakkal géppuskaftüzefckei Patrice Lumumba hitéve) lángoló folyók úsznak rikoltva bombazápor nem olthatja ki őket sem burzsuj-cselszövés ártó taktika bömbölve érik él az óceán partjait átvágnák a fenséges vizeken hogy beleremeg a luxus-hajók [bordazata altcsapnak kikötőin a fehér földrésznek átcsapnak New York irdatlan falain átcsapnak a gazdagok selyem[hálószobáin s testvér-folyókhal ölelkeznek a szabadság lángoló folyói elöntik az egész világot J ül a három testvér, családostól, s elindulnák a falujukba a búcsúra; ilyenkor egy-egy pohár itallal testvérük egészségére koccintanak. Elindultak a faluba. Mind a hárman megcsókolták a szülőket, két oldalról az arcot. — A család reggel éritezik — mondták, amikor az apjuk kinézett a kiskapun. — Akkor jó — mondta az öreg. Szikár parasztember volt, elszíntelenedett szeméből melegség és csodálkozás áradt fiaira és a világra. Mintha azt mondta volna az a szempár: „Lám, minden évben emberesednek a fiúk. Hát én? Bizony öregszel, vén Kátay!" Mikor leültek az asztal köré s az anya behozta a tál húst, aztán poharakat és egy üveg bort, azt mondta az apa. — El kefl dönteni, hogy mi legyen az öreg házzal... Mert hogy azért is adót kérnek. Közben ettek PiézS és friss hús illata keringett a konyhányi előszobában. Az ajtón hintázó vászonlepedő olykor megsuhintotta a i'öldpadlót. Ilyenkor legyek zümmögtek s megpróbáltak tájékozódni a félhomályban. Az anya ráhessentett a szemtelen férgekre. — Tolakodtok mák. torékod tok! Jámbor kis asszonyka volt az anya, kicsiny, olyannyira apró, hogy alig látszott ki fekete ruhájábóL — El kellene adni. _ — mondta a fiatalabb, Bandi. — Valamit csak ér az... Ha más nem, hát a porta... — Meg a gyümölcsös is! János kivett egy szelet húst, nézegette, majd unottan leszorította a villája alá. — A házért nem adnak semmit! — jelentette ki határozottan az apa. — Semmit, értitek! Tíz olyan ház — ha nem jobb van a faluban. Ingyen se viszik, ax adójáért Bort ittak. Nem koccintották össze poharaikat. Kiitták egy kortyban. Aztán enni kezdtek újra — Le kell bántam! — mondta Bandi. Közben az abrosz mintáit nézegette Ismerős minták voltak ezek. Tulipánok és margaréták váltották egymást, azok között pedig zöld fonál kígyózott. Anyja kezemunkája tudta. — Bontani? — kérdezte az öreg Kátai s egy pillanatra megállt kezében a kés. Oldalt nézett, asszonyára, — No, persze... Bontani kellene, ha hasznosabbat nem tudunk kitalálnL — Ér az még valamit... Ha más nem, hát a gyümölcsöse — ismételte véleményét, a legidősebb; ugyanolyan eres, fekete keze volt, mint az apjának s a bütykök is, mint ágon a görcsöt, csúfosan elválasztották egymástól a hosszú ujjakat. — Igen! A gyümölcsös! — kapott a szón az apa. — Ház nélkül mit ér a gyümölcsös? Az gázolhat bele, aki nem is akar. De ha ott a ház, akkor a bitangotok mégis tartanak attól. — Az igaz — ' ismerte el Bandi. Letette a kését, megtörölte száját, jelezve, hogy befejezte az ebédet. — Akkor mégse kéne lebontani. — Nem! Vétek lenne azt lebontani — ismételte sebesen az öreg. — A szarufák, de még a kötőgerendák is iók. Olyan erősek, hogy harminc évet elbírnak... — De a falak, apám azok neműit sem éraefe«* — Magad mondtad az előbb, hogy nem kell lebontani — fordult a legkisebbik ellen az öreg. — Mondtad vagy nem? — Hát... mondtam. Hogy5 ne mondtam volna. De ki ad azért pénzt? — Pénz! Pénz! Nem minden a pénz. Ha nincs rá vevő, akkor is érték az a ház. R

iadtan figyelt az anya. Pista tekintetét hol az egyikre, hol a másikra menesztette. Mindig a beszélőt figyelte hűséges szemével. — De az adó. János, az adó. Egy percre megakadtak. Mert hát igen, az adó. Soknak nem sok az, amit azért a rossz, öreg házért adóba elkérnek. De ha egyszer semmi hasznát nem látják, akkor minek azért adót fizetni? — Ha kiöregedett a kutyád. akkor megvárod, amíg egyszer már nem jön haza vacsorára... Agyon akkor se ütöd! Igaz? Szolgált neked ezért. A három fii ét az anya bólintott. Az öreg arca felderült. — Egészségetekre! — mutatta a fénynek poharát. — Meg kellene, hogy nézzétek ... Nem is olyan rossz az a ház. csak szidjuk itt ok nélkül. Az udvart benőtték a gazok, csupán a kertnek meg az ajtókhoz vezetett kitaposott gyalogjáró. Ócska kabátdarab hevert a küszöbön. Az öreg Kátai arrébb vetette. A küszöb olyan volt, mint egy lerágott csontdarab, megkoptatta az idő és a cipők, csizmák vasa. — No!... — mondták a. fivérek. — Bizony ... — a fiatalabb arra gondolt, ezért a házért ő egy vasat nem adna cserébe. Az erösebb gazok elérték a tetőt, a zsúpból dudvak nőttek ki, virítottak, mint a júliusi mezők. A vertfái repedéseiben is gyökeret eresztett a gyom. Mint egy eldobott. megüresedett kucsma, úgy ült a porta közepén az öreg ház, s úgy szállt körülötte a por, ha egy gyenge szellő is megcibálta, mint amelyik test az enyészetre, a porba való visszatérésre ítéltetett. Az öreg Kátai körbe járta a házat. Gyalogút vezetett körülötte, az ereszek csurgása mentén. A homokban színe; üvegdarabok lapultak. „Mindenhatóm — mondta magának az öreg Kátai. — Hiszen ezeket a cserepeket én gyűjtöttem össze ... Mikor is? Bizony, van annak már jó hatvan éve..." És ahogy megkerülte az öreg, roggyanó falakat, és nézte a kitaposott agyagutat, az agyagba préselt kő és gyökérdarabokat, akkor hirtelen el is felejtkezett az időről, a hatvan-egynéhánv évről, mely — hogy eliramodott. de itthagyta nyomát Csak azokat látta, s ha nem is vett kezébe a kékből vagy a piro6bóL, ahogy kibukkant a ház déli sarkán és szembe nézett a nyugovójára készülő nappal, hirtelen szivárványos színeket látott, mini egykor azokon az üvegdarabokon átlesve Idősebb Kátai János megtörölte tenyerével a szemét, amikor meglátta három fiát és öreg feleségét, akik az egykori pitvaraitójában vártak rá — Hát... — mondta, s saéttárta karját. — Hát...— ismételte, mert érezte, nen. bírna most kimondani egyetlen más szót sem. Levegői se nagyon bírna most lenyelni szomjas tüdejére Égett « melle, úgy érezte. — Bontani kell — mondta Bandi. — Bontani, bizony, mert ez már csak arravaló — érvelt Péter. — Hajnalban felkelünk, és egy-kettőre íeldöatjük ezt az ócska kalibát — szólt kedveskedve a legidősebb fiú! Csontos vasakhoz szokott tenyerével belemart a hámló falba. Mintha sírt volna a ház, úgy omlott alá ölnyi festett sár. Pora felcsapott s a napon sütkérező szárnyashangyákkal felrepültek a zsúpokon túlra. — Egy óra alatt lebontjuk! — nevetett Péter. Fényes félcipőjével belerúgott a korhadó küszöbbe. Olyan egyszerűen tört derékba ketté, mint az évezredeket ie-~ zoló csontdarab. — Hahaj! — rikkantott a nyurga legkisebb. — Magam felborítom — s inas vállá' nekifeszítette az egyik vendégfáaak. Az öreg ház me remeg, úgy tűnt idősebb Ki tai János szemében. S valahol mélyen. a lelkébe-t egy megfoghatatlan ponti: úgy érezte, hogy most ö döntik le, és a maró po: mely torkáig hatolt, megsx kott Izeit rontja meg, f mert illatokat takar mindörökre. — Ne bitangol j! — karomkodta el magát az öreg. s megmarkolta az idősebb fia csuklóját. Megdermedtek. De csak egy pillanatra. A három fiú értelmetlenül nézett apjára. Az anya oldalt állt. Reszketett. — Rád omlik... — men tegetőzött az apa. Homlok törölgette. Mikor visszaindultak az új otthonukba, azt mond • az anya — Nem olyan sok az az adó ... Még csökkentené is. ha kérnénk. Mert nagyon öreg és gyenge házról •>',. szó — Maradjon — mondta a legidősebb, benne valami derengett már. — Este elmehetne a tanácselnökhöz, megkérdezni, adnak-e adó könnyítést. I

dősebb Kátai vette is a kalapját, s elindult. Előbb a szugosi úton kisétált a dombra. A Cserák erdői Eélelmetesen sötétlettek. Az és enyhéjében sokáig nezte az öreg házat. Úgy érezte, nem is gondol semmire. Csak azokat a cserepeket látta Aztán elindult a falu elnökéhez. — Lebontanam a régi házat... Kell ahhoz papír? — kérdezte? — Kelleni kell — mondta az elnök. — De éppen búcsú napján akarsz házat bontani? — Hazajöttek a fiaim — mondta. — Segítenének. — Bontsad csak. János, ahogy akarod. Papírt majd hétfőn adok róla. Idősebb Kátai János nv„„ köszönte a szíveséget es fáradt lépésekeJ hazament U D*-MAGVASOM Z A 4 9 i » 1