Délmagyarország, 1965. március (55. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

hatvani daniéi, a szív Vizeskancsók, szomjazó sörösüvegek, bevetett sodronyágy. lepedő, pokróc, párna ... Dísztelen hajlék, célszerű, mint az idő, mint az akác, mely kihajt a világra s lombja van, meg tüskéje, virága. Rózsák s' más esztétikus ínyencségek itt nincsenek. Csak újságok, meg néhány háborús regény. Tépett lapokkal. Emlékek vannak; hajnalok, álmok parázslanak. Már nem lobbantanak lángot. Harmatos mezők dúdolgatása elsüllyedt a robajló aszfalt-tengerben. Mert szúk volt a vertfalú ház t s a hajdani pár hold földecske, melyen gabonakévék álltak keresztben. Mint a levegő, betöltötték a rozsdás gyárudvar mélyét, csarnokok üveggyomrát, a falaknak szegzett állványokat, a város hömpölygő tereit, melyek széthordják léptüket, mint. a körúti fák lepergő lombját. Es szombatonként a csattogó kilométerek himbálják őket, végig az ismert tájon, hol tisztelegnek a doboznyi megállók, a zengésben már készül a szív, hogy felálljon s szállni induljon a dal, egeket verő szárnyon. Farkas István bácsi szárat vitt a két tehénnek. Hosszú volt a tél, tán sohasem volt ilyen tartós, mint a háború utolsó esztendejében. Vagy csak így képzelte az ember a sok baj, a sok gond miatt. A tehénkének, meg Farkas bácsinak mindenesetre keserves volt ez a tél. A fiú, az ifjabbik István még nem keveredett haza. csak hírt adott magáról, hogy él. fogságban van, s talán hamarosan el is engedik. Kérdezte, ho© a tehénkék megmaradtak-e, nem hajtotta-e el valami rusnya német, mert a saját szemeivel látta, hogy rengeteg jószágot hajtottak maguk előtt, mikor már visszafelé szorították őket. Raboltak, fosztogattak. — Bíz a sze- ^• rencse dolga volt, hogy megmaradtak — gondolt most István bácsi a fia levelére és megtapogatta a tehénkék háF. Tóth Pál Földosztás tát — tán az a barna képű, katonazubbonyos legény, akit a bizottság tagjai titkár elvtársnak szólogattak — zászlókat vitt a menet elejére, e© nemzetit, meg e© vöröset, s most már azok alatt haladtak tovább. A házakból kitódultak az otthonmaradt emberek. A kutyák égedelem csaholást vittek véghez, pedig mióta háború volt, megszokhatták már a lármát. A kastély elé már úgy érkeztek, mint valami elszánt rohamcsapat: fellelkesülve, s tettre készen. Farkas bácsi is e©ütt lépkedett, szinte sodródott az emberekkel, beszélgetett az ismerősökkel, vitázott a kételkedőkkel, s ^ már ott is ^MBSMfawiiii álltak a letthelyen — hallgatva az elnök, majd a Kommunista Párt titkárának beszédét. Mert ő volt az a katonazubbonyos eleven kis ember. VINCZE ANDRÁS KAPÁLOK — Nem készülődik még édesapám? — zavarta meg gondolatait Annuska lánya, akit nyilván az asszony küldött ki az istállóba, hogy megsürgesse az öreget. — De türelmetlenek va©tok — adta a mérgest István bácsi, de azért megtisztogatta a csizmáját a sártól, piszoktól és a lánya után ballagott. Mi tagadás, 6 is nyugodtabb volt, mint máskor. Mintha itjúkora reményteljes szép ideje tért volna vissza ezekben a napokban. Felesége is ú© járkált most körülötte, mint 1932-ben, amikor majdnem bíróvá választották István bácsit a faluban. Akkor is kikészítette az ünneplő csizmát, amit az esküvőjén viselt, először, s azóta csak na© ünnepek idején húzott a lábára. Most ismét ott áll a tükör előtt, amibe különben csak borotválkozáskor szokott belenézni. A bajuszát eligazította, a kalapját fejére tette, s ú© fordult meg. olyan legényesen, ho© az asszony szeme rávillant a szoba félhomályos szögletéből. Annuska meg összecsapta a kezét álmélkodásában: — Még a bálba is elmehetne édesapám! — mondotta nevetve. — Hát akkor... — mondotta István bácsi. — Isten áldjon — mondotta a felesége, Zsuzsi néni. S István bácsi a községházára ballagott. Zsibongott már a nép a községháza körül. Volt ott asszony, ember, lány, ©erek. De főként férfiak, javakorabeliek, meg öregek. Legény az kevesebb. Na© része még nem kei-ült elő a háború után. Sokan voltak az emberek és minde©ik földet akart A gróf úr — gróf Festetics — földje terült el végtelen táblákban a falü körül. És most össze©űlt a nép, ho© kihasítsa a maga jussát, az évszázadok óta álmodott jussát, a grófi földből. Zsibongtak és kiáltoztak, dörmögtek és sipákoltak — várták, ho© valaki megadja a jelt a földfoglalásra. S aho© a Földigénylő Bizottság elnöke, Bene Mihály kidugta a fejét az ajtón, máris megrohanták a kérdezősködők, s mikor sorba kivonultak a bizottság tagjai, ú© közrefogták őket, ho© alig tudtak eljutni a kapuig. De azután meglódult a tömeg, s ha ki nem nyitják a léckaput tán még el is sodorják a sietségben. — Nyugalom emberek! — intette csendre. rendre őket Bene Mihály. — Van föld elég, jut is mindenkinek. — Van ám, de elszedik a javát — tódult elő az ijedt kapzsiság, e© sovány, kajlalábú, nyírott bajuszos emberből. t- Nyugalom, emberek — ismételgette Bene, még valaho© tényleg helyreállt a rend. Olyan összevissza csapatban is álltak végül, s a bizottság tagjaival az élen megindultak át a falun, a kiserdőn, az urasági parkokban a kastély felé. Valaki — Ha ezt látná a gróf! — bökte ka a szót István bácsi tőszomszédja, Mizseri Jakab. — Kirázná a hideg — válaszolta az mély meg©őződéssel, s eszébe jutott a tavalyi nyár, amikor kivételesen itthon lakott a gróf, de csak azért, ho© még az utolsó szem termést is elszállíthassa. A szónok is erről beszélt. A grófról és családjáról, a cselédnyúzókról. akik külföldre hordták a nép verejtékéből szerzett kincseket. — De ez már a múlté és nem is tér vissza soha! — emelte fel hangját a felhevült, villogószemű titkár és ú© nézett körül, mintha választ várna tőlük szavaira. De csak a helyeslő dörmögés és kiabálás volt a visszhang. — Hát akkor indulás, emberek! — vette át az intézkedést Bene Mihály, s megindultak ki a földekre, a végtelen határba, ho© darabokra hasítsák a ©űlölt ezer holdakat. Nem volt e© szó ellenvetés sem. A bizottság, meg kell adni, értette a dolgát. A parcellákat már mind kimérték, s azt is tudták, ho© melyiket kinek adják, nem hiába vitáztak már hetek óta rajta benn a községházán, meg kint a földeken. Csak a jelzőkarókat kell leverni, s már mehettek is tovább. — Farkas István! — kiáltották most az öreg István bácsi nevét Az odalépett a bizottság elé. — Hét és fél hold szántó, 600 né©szögcí legelő — hallotta a hangos szavakat. Bene Mihály rázta meg a kezét, s valami papírt nyújtott át az új birtoklevelet — Erőt egészséget hozzá, István bácsi — azzal mar léptettek is tovább, hiszen még sok munka várt rájuk aznapra. István bácsi megállt a jelzőkarónál, amit csak az előbb vertek le a mezs©e innenső sarkába. Laposra volt faragva a vége, s a nyers fadarabon tintaceruzával ráfirkálva a név: Farkas István, meg valami szám, az új birtok száma, ami a levélen is rajta volt — Hát ez az enyém, tényleg az enyém — mormolta a bajusza alatt, s elindult, ho© körbejárja a saját birtokát Magasra hágott már a nap, mire Farkas bácsi házafelé vette az útirányt Delet harangoztak, mire befordult a kis utcába. Annuska a kisajtóban álldogált, és mire közelebb ért. már az anyjuk is kijött a kapuba. István bácsi hallgatag volt. Az aszszony vállára tette kezét és néztek e©másra, mint szerelmes fiatalok. — Hét és fél hold — mondotta az ember. — Bú ... bú ... bőgött fel az e©ik tehénke az istállóban. — Megyek már te! — kiáltotta el magát István bácsi. Ment, ho© a tehénkékkel is tudassa az örömhírt ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA Vihar Béla Búzaszem Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, [zuhan. és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közelebb az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy a regék kedvesét a hősi vőlegény. Vegyétek példámat tehát, íme, okuljatok. Fölemelem a tenyerem, és benne a magot. A világ felé emelem, s így hirdetem én: a mélységből jö a kalász. Növelje a remény! r • r.n Gombó Pál Betyártörténet Szocialista realizmusunk mai fejlődési fokán divatban vannak a betyártörténetek Hadd mondok el magam is e©et, amint azt dédapámtól hallottam a kandalló susmorgó pilléiénél. Félelmetes haramia volt a Na©tözsmör szögletében Lóczky Rudi. Hat falut kirabolt, ne©ven lócsiszár nyögte a vele volt találkozás emlékeit, 200 rénus forint vérdíjat tűzött ki fejére a nemes várme©e Híres meg arról volt még, ho© mindig e©edül csatangolt, árvalányhaj a süvegén, két billikom a szűre zsebében, egy a bornak, e© a vérnek. Hát ez a Lóczky Rudi jelent meg e©szer, amilyen kutya istentelen e© gálád volt! éppen szent karácsony éjszakáján családi udvarházunkban, holott is csupán ősöm Keneskő Rudolf tartózkodott ifjú, szépséges hitvesével és néhány hónapos csecsemőjével, az én leendő dédapámmal. Az ablakon szökött be, két kezében ket pisztoly, szűrében megkoccantak a billikomok: — Fel a kezekkel! — üvöltötte. Ha azt hiszik, ho© ősapám megijedt, rettentőt tévednek. E© pillantást vetett Ls szépséges ifjú nejére, látta, ho© karján meg sem rezzen a csecsemő. „Hozzám méltó asszony" — gondolás és megbillentve pipáját így szólt a betyárhoz: — Ne olyan hangosan, te Rudi, még felébreszted a kisdedet — Ej, kutyafája, mit nekem a kisded, ide az aranyat, ezüstöt, ruhát, míg jókedvemben va©ok! — í© a durva, emberbőrbe bújt fenevad. Ospám csak tovább pipázott, bodor fellegeket eregetve a mennyezetnek. — Vedd el magad. Ha találsz... — mondotta nyugalommal. — Hát nem volna? — kérdé a betyár. — De nem ám — felelte ősatyám. — Éppen tegnap jártak itt a fináncok, osztég elvittek mindent, süni érték vala. — Ammá baj! — vakarta meg homlokát a pisztoly csövével a betyár. — De hát az a fülönfüggő az ifjasszony fülében mi volna? He! — Ej, ej, Rudi, hát volna szíved e© fiatal anyát megfosztani e©etlen ékétől? — csóválta fejét rosszallóan ősapám. — Hát ilyen druszám volna nékem? — Druszája az úrnak? — kérdezte meglepetten a betyár. — Már ho© volnék? — Hát csak ú©, ho© ha nem is tudnád, Rudi volnék én is. E© napon ünnepeljük a nevünkadó Rudolfus védszente.t. Látszott a haramián, hogy elcsodálkozik a véletlen ilyen e©ezésén, de aztán csak felülkerekedett benne a dúvad természete, újra rászögezte a pisztolyt ősszülőmre és rárivallt: — Hát akkor ide ©orsan a ruhaneműt, mert olyat vérengzek, ho© magam is megbánom! De Keneskő Rudolf nem rettent meg. csak magyarázott az ő csendes, meg©őző módján. — Rudi, te. jobbnak hittelek én, meg okosabbnak. Hátha odadnánk neked a ruhaneműt, mi maradna nekünk? Nézd csak, láttál te már urakat gúnyában? Osztég nekünk semmi e©ebünk nincs, éppencsakho© az a kis öltőholmi, mie©rnás. A kocsinkat, lovunkat elvitte a fiskus. már cselédünk is csak e© maradt, a derék, hű öreg Menyhért. Hát volna neked szíved megfosztani minket, meg ezt a szegény kicsiny, fiatal csecsemőt... Itt tartott, amikor dédapám felnyitotta szemecskéit és ho© meglátta az idegent, bájosan gü©ögni kezdte az e©etlen szót, amelyet tudott: — Ju-di, Ju-di. — Na, látod — mondta ósóm —, téged szólít e kedves ©ermek. A betyár arcán két könnycsepp futott végig. — Hegy hívják? — kérdezte azután, megemberelve magát. — Rudinak, mint minket! — í© ősapám. A betyár mindkét pisztolyát övébe nyomta és ©engéden játszani kezdett a ©ermekkel. Az kapsikálta a haramia na©ujját amelyet az szeme előtt mozgatott, ki-be hajlítván göbös bütykeit. E©szerre csak felpillantott a betyár kemény, de mégis lá© hangon kérdezte: — Hát aztán mit hozott a kis Jézus karácsonyra ennek a kis drusza gyermeknek? ősöm óvakodott elárulni, ho© a szomszéd szobában ott áll a karácsonyfa, di szesen, fényesen. Azt válaszolta: — Semmit. Nem tellett. A betyár felvetette kevély arcát. nyersen odavágta: — Majd leszek én jobb Jézus! Adókén' — Mit te? — Pénzét. Kettőszáz rénus forintokai! Azzal nyújtotta a kezét ősapámnak, de nem ám e©et parolázni, hanem összetéve a kettőt. — Mit jelentsen ez? — kérdezte apám — Hát mert mivelhogy nincsen pén zem, de ha összekötözi a csuklómat a Te kintetes Ür és bekísér a vármegyébe, az a kétszáz forintok a vérdíj, melyet ér eme kicsiny csecsemőnek, kisded Rudinak adok szent karácsony napján! Ilát í© történt, ősapám bekísérte a betyárt, akit tel is kötöttek. Kapott is dédapám a kétszáz rénus forintos árából egy szép piros hintalovat. S még idestova egv évszázad múltán is, ha a családi festmények tárában ősapám képéhez érünk, büszkén hangoztatjuk: — Ez volt az a híres Keneskő Rudolf, aki maga fogta el és kísérte be a várme©eházra a hírhedett betyár Lóczl Rudit. r és le • 1 -I t* DÉL-MAGYARORSZÁG Vaaarnap, 1965. március X