Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

Stefániay Edit rajza ANDRÁSSY LAJOS EVE (Szeged felszabadulásának évfordulójára) Ez a vers tegnap este a Szegedi Nemzeti Színházban rendezett felszabadulási emlékünnepségen Miklós Klára Jászaidíjas művésznő előadásában bangzott el. Húsz éve történt, szükséghidat vertünk a Tisza-parton s hordtam a követ korgó gyomorral, tél volt, csikorgó tél és még sem éreztem a hideget ha megbicsaklott térdem, ajkam rándult, hogy nem birom tovább, megállanék egy képet láttam szinte öntudatlan s erőt adott az októberi kép: akkor - emlékszem - késő dálután volt az ágyúdörgés megszakadt s a város mint tetszhalott már éledezni kezdett: a Tisza-partnak túlsó oldaláról egy szovjet harcos úszott át s magáról a vízbe bosszú kötelet eresztett, s én láttam amint felszakadt sebével, míg átúszott a ponton kötelével egy jajszó nélkül elvérzett a parton s a kötelet nem engedte kezéből! cn döbbenten a néma szenvedéstől, hisz gyermek voltam - eltakartam arcom ,», A Tisza-parton gyász és csend bonolt, a falak közül épp csak elloholt a vert fasiszta bad s a néma döbbenet még ott lengett a lábnyomuk felett, kit büszke hidunk törten vízberogyva, a klinikák omolva kőhalomba, fiainkat s a rokkant véneket a frontra lökték német fegyverek s a tépett város még nyögött a számos sebből vérezve - míg e névtelen bős feküdt a parton s benn a messzelátszó városház tornyán felkúszott a zászló előbb fehér, majd mint szivünk vörös i -, < S aztán csak jöttek, jöttek ők, a harcban megtépettek, mégis mosolygós arccal, ölelő karral hozzánk érkezők szivükre vonva asszonyt, gyermeket csillagot osztva, jó szót s kenyeret az éhezőknek, árváknak vigaszt, kinek-kinek mi kellett éppen azt t mi töldalól, mint sírokból kibújva a bunkerek fölött csak éreztük kigyúlva bogy ami eztán jön, csak jobb lebet, s az élet már ereinkbe lassan visszatérhet, s ba nem is láttuk akkor meg amit a búsz éves ma kezével tapint, bisz új életünk hajnalát remegtük, de hittük már, amibe akkor kezdtünk Es hősi munka lángja lobogtt, szivünkben ahogy fogytak a romok, s épült a bíd, az újl s a gyárahat ahogy hajtotta újult akarat, mikor már nekünk szőtt a gép, t a jelszavak magasra szálltak mint a madarak s velük magasra szálltak álmaink, mikor mienk volt végre minden itt ez ősi bonban - s városunk fölött bol pártunk első jelszavát kiírta a győztes vörös csillag őrködött! Es múltak évek, harcunk bonyolultabb, munkánk keményebb, álmunk nehezebb lett, bennünk remények s kétségek csatáztak, már-már úgy tűnt, bogy elviselhetetlen nagy súlya nőtt a szónak becsületnek.., aztán keserves évek, fekete napok után fejünk felett a csillagok régi fényükben mégis kiragyogtak, s ismét nyílt úton, nyíltan mehetünk célunk felé, míg szivünkben elült örvénye is a kínzó viharoknak. S most egyre szépül életünk ...Se város abol születtem, hol a parton állva busz éve mélyen megrendült szivem: ma százezreknek tár kaput, ha nyáron kivirul, mint rózsakert, bogy várja vendégeit, kik földön, tengeren viszik szét birét, hírnevét, - nekem oly jól esik, bogy pclda mi lehettünk s hirdetheti e város: bol a nép szabad, s magának alkot, legyen bár maroknyi, ba erejét, tudását összefogja mindent lebir, ott nincsen leheletleni PETROVÁCZ ISTVÁN: A legelső magyar ember Csak így lehet a csillagokba jutni! MÁR BEHARANGOZTAK vecsernyére, s mi, Nagy Jóskával még mindig a tanítói szobában álltunk, Lindeisz tanító úr és az esperes úr előtt. Az esperes úr sehogyan se tudott belenyugodni abba a gondoltba, hogy a belvárosi népiskolából csak ketten akarunk gimnáziumban tovább tanulni. — Tanító úr, figyelmeztetem, kultúrnemzet vagyunk. Legjobb fegyverünk kultúránk fölénye, a magyar hazának e nehéz időben sok kiművelt, istenfélő, igaz hazafira van szüksége, — mennydörögte az esperes. — E történelmi feladatot tanító úrnak is meg kellene értenie! — Mennének innen többen is gimnáziumba, méltóságos uram, — magyarázkodott a tanító, — de a szülők szegények. — Hát akkor nézzük a tudósokat, — kezdett faggatni bennünket a pap. Először földrajzi tudásunkat firtatta, majd verseket mondatott velünk, végül számolnunk kellett. A legnehezebb számtanpéldákat kellett megoldanunk fejben. Ahogy az esperes úr kigondolta a kérdést, már mondanunk is kellett az eredményt. Ez már nem ment, az esperes úr legnagyobb gyönyörűségére s tanítónk nagy szégyenére. Szegény tanító úr nálunk is jobban izgult akkora verejtékcseppek ültek ki homlokára, mint két borsószem. De nem szólt közbe, csak amikor a pap, gúnyosan, megjegyezte: — Mi az? Ebben az iskolában senki nem tud számolni? — Dehogyis nem! Ha Nyiri Jancsit hallaná a méltóságos úr! — Az kicsoda? — Jancsi! Gyere csak be, Nyiri Jancsi! — lépett a nyitott ablakhoz a tanító úr. Jancsi kint játszott a többiekkel az udvaron, a kellemesen meleg májusi estében. Zsidóiskolát játszottak, — ablakokat rajzoltak a földre, s féllábon ugráltak egyik ablakkarikából a másikba. Amíg az esperes úr velünk nem végzett, ők se mehettek haza. S valamivel el kellelt ütni az idót. — Én-e? — fordult felénk Jancsi. — Te hát Gyere! — Most? — Azonnal! Jancsinak nem akaródzott abbahagyni a játékot. De csak felrántotta bakancsait, mert bakancsban nem ugrálhatott, mezitláb viszont nem jöhetett be, s már ott is állt az ajtóban. — Gyere beljebb! Belépett, dicsértessékkel köszönt, s megállt, egyenesen, nadrágjához szorított kézzel. Tudta, mi az illem. Az esperes úr végigmérte, tetőtől talpig, s megcsóválta a fejét. — Te vagy az a nagyokos? Jancsi nem felelt. — Na, mondd csak, menynyi hétszer hét meg egy? — Ahcgy a tisztelendő úr mondja, ötvenhat, különben ötven. A PAP egy pillanatig értetlenül nézett maga elé, aztán felcsillant a szeme. — Bravó! Hát kilencszerkilenc meg háromszor hat? S Jancsi felelt Minden kérdésre hibátlanul. Azután az esperes úr földrajzból, természetrajzból is kérdezte. — Te miért nem mégy — Mondd el! Jancsi elhadarta. Előbb a miatyánkot, aztán még vagy három áldást. — Helyes. És azt meg tudnád-e mondani, ki a legelső magyar ember? Akkor, év vége felé tanultuk Vörösmarty Fóti dalát. Nem az egész verset, csak néhány sort belőle. Azt a részt, amelyik így kezdődött: A legelső magyar ember a király ... Vártuk, Jancsi elfújja a verset. De nem. Lehajtotta a fejét, mintha gondolkozna, nagyon sokáig állt így, majd kiegyenesedve, magabiztos hangon mondta: — Az én apám! — A te apád? — hülledezett az esperes. — Azután miért? — Mert az én apám a legelső, aki minden reggel felkel. — Mi a te apád? gimnáziumba? — hagyta abba a vizsgáztatást. Jancsi bambán nézett fel az életerős, egészséges középkorú papra, azután « tanító úrra meresztette a szemét. A tanító úr válaszolt nagysietve: — A szülei, méltóságos uram, nagyon szegények. — Az nem akadály, — hallgattatta el egyetlen kézlegyintéssel a pap. — Ösztöndíj is van a világon. Te akamál-e tanult ember lenni, szépen élni, fiam? — Igen! — Imádkozni tudsz-e? — Igen. — A miatyánkot? — Tudom. — Utcaseprő. — Na, na, — dobolt idegesen a kezével az esperes úr az asztalon. — Jól van, na, elmehetsz. Jancsi megfordult, elindult. De az ajtóban megállt, s félig visszajött. — És tényleg felvennének a gimnáziumba, ha az apám is akarná? — Persze, persze, csak menj! Mi még maradtunk egy ideig. Az esperes úr kérdezgetett, azután bennünket is elküldött. SZEPTEMBERBEN gimnazisták lettünk. Mi, ketten, Nagy Jóskával. Nyiri Jancsit nem vették fel. Pedig ösztöndíjat se kért. megcsináltuk, de most már mindegy, tulajdonképpen háború van, és mi ez ahhoz képest? Majd szépen betemetjük, s jövőre hízhat itt a krumpli"j |olt Petrón kívül egy másik katonánk is, akit felfogadtunk kosztra és kvártélyra néhány napra: egy tatár őrmester. Leginkább azért marasztaltuk a házunkban őket, mert nekünk jó játszótársunk akadt Petro személyében, anyám meg úgy volt vele: a zűrzavaros időben jó az, ha van valaki a háznál, hát még ha katona is és fegyvere is van. Apánk helyett megvédenek bennünket bármi esetben, az a tank meg még olyan tiszteletet parancsol a háznak, hogy idegen be sem meri tenni a lábát. Nos, hát ezzel az őrmesterrel lakott Petro együtt a vasházban, mikor úton voltak, s ők ketten ki is egészítették egymást, mert amilyen fiatal volt Petro, olyan öregnek látszott a tatár, s amilyen játékos ez az ukrán kamasz, olyan kimérten katonás ós fegyelmezett az őrmester. Ebből aztán az a fonákság adódott, hogy bármennyire is Petro volt a rangban idősebb, valamilyen hallgatólagos, ki nem mondott egyezség alapján mégis a tatár volt a fej, csak hát éppen a hadsereg, meg a rang iránti tisztelet tiltotta meg az őrmesternek, hogy ezt nyilvánvalóvá és kétségtelenné tegye. Olyan apa-fia viszony volt ez valójában, mert olykor a tatárnak egy szemmoccanása elég volt ahhoz, hogy Petrót lebeszélje valamiről, másrészt meg Petro hányszor megölelgette gyermekesen az öreg, szőrös kis embert. Lehet, hogy nélküle már nem is áshatta volna azt a gödröt ez a nagy kamasz az udvarunkon, inkább neki ástak volna valahol egy koporsónyi helyet. Látszott az öregen a bolondkocsizás után is, hogy ha nem tisztelné a rangot, akkor egyszerűen a térdére fektetné Petrót és alaposan elfenekelné. Mert azért a háború mégsem játék, s a katona nem lehet éretlen csínytevő. öreg, vagy gyerek, itt egyre megy, az akna azért nem válogatja, mert nincs szeme, a német meg azért nem, mert szeme van. Észnél kell tehát lenni, mert csak a céltudatos gondolkodás és cselekvés ment meg a haláltól. A puskát akkor is meg kell tisztítani, ha nem lőnek vele, s a tank sem arra való, hogy virágágyat, kertet fordítsanak a lánctalpával, vagy kutat ássanak vele. Majd ha vége lesz, az más, akkor akár kertikapát vagy gyerekjátékot is csinálhatnak belőle. Megérezhette Petro, hogy mi gőzölög az öregben, mert ebéd után kivezényelte a tankot a gödörből és a kerítés helyreállításán kezdett matatni. Lehet, hogy meg is csinálta volna, ha nem kezd rá az eső, de az bizony kövér cseppekben paskolta a földet, s Petrót is bezavarta a kiskonyhába. Mi nem szerettük az esőt, mert olyankor mindig kukoricát kellett morzsolni, s nincs annál roszszabb, mint a nyers csutkáról ledörgölni a szemet. Előbb lemegy a hús az ember tenyeréről. Most egyedül az tette elviselhetővé a morzsolást, hogy Petrónak is odanyomott anyám egy szakajtóval. — No, mutasd, nálatok hogy morzsolnak! Nem csinálják azt másként Ukrajnában sém. ellenben Petro annyival jobban boldogult a csövekkel, hogy lapátnyi tenyere volt, s azzal csak úgy dúrta a nyers szemeket a vizes csutkáról. Az első csöveknél még csak álltuk a versenyt, hanem amikor már megvörösödött a tenyerünk. inkább csak legyezgettük meg nyálaztuk az égő húst. Jó kiadós eső hullott, egykettőre megbuggyant az udvar meg a kert. s a friss gödör felé csörgedezett a mocskos lé. Jó kis kacsaúsztató duzzadt a tank vájta gödörben, ok és alkalom az új játékra. Mert ahogy ritkulni kezdett az eső szeme, már készen voltunk az ötlettel. Gólyalábakat ácsoltunk, s azokkal járva visítoztunk a víz fölött. Petro is megcsinálta a maga alkotmányát, és máris ott toporgott, egyensúlyozott közöttünk a tócsában. Két fejjel is kiemelkedett közülünk, mert nemcsak magasabb volt, a gólyalábakat is magasabbra szabta. Először csak topogott, topogott, egy lépés előre, egy lépés oldalt, de hamar rájött a forszára, s pár perc múlva már valóságos keringőt járt a gólyalábakon. Perdült, fordult, énekelt, mi meg kísértük, ahogy tudtuk, mintha csak előadást tartanánk holmi víziszínpadon. Anyánk nem is kacagott, már-már visítozott, s jókedvében a könnye is kipottyant. S minthogy hálás közönség volt. mi egyre jobban belemelegedtünk a táncba, a forgolódásba. Keringő, díszmenet, keringő, díszmenet. így vezényelt bennünket Petro, s mi hűségesen libegtünk és vonultunk utána, míg egy gyászos reccsenés végig nem futott Petro egyik léclábán. Egy öreg csomónál elpattant a viselt kerítésléc, 6 Petro úgy hullott a felkavart szurkos színű lébe, mint egy zsák. Szeme, szája telefröccsent vízzel, puccos ruhája — amire nagyon sokat adott — merő iszap, sár lett, de Petro ebből sem csinált nagy esetet. Ügy ^ett. mint bármelyik gyerek, mikor leveri a körmét, vagy elesik: felpattant és mintha mi sem történt volna, most már nem gólyalábon, hanem csak úgy csizmában diktálta tovább az ütemet. Magunk között voltunk, Petro velünk nevetett, énekelt — eeészen addig, míg meg nem látta az őrmestert, aki két gőzölgő csajkával lépett be a kiskapunkon. Megszeppent és lehajolt, a csizmáját kezdte mosogatni, hogy ne kelljen az öreg szemébe nézni, s csak akkor egyenesedett ki, amikor az öreg a két csajkával eltűnt a kiskonyhában. De akkor olyan frissen kiugrott a gödörből, mintha kígyó csípte volna s beszaladt a kamrába, magára húzta az ajtót. Eltelhetett félóra is. mire előjött. De akkor újra olyan tiszta volt mindene, mintha a patikában csomagolták volna. Tiszta ing feszült a mellén, a csizmája ragyogott, s a ruháján sem volt még egy gyűrődés sem. Nézegettük, rácsodálkoztunk, de Petro csöppet sem tetszelgett az ügyes ember pózában. Egész magatartása ilyesformán válaszolt ámuldozásunkra: — Katonadolog! Amikor másnap reggel felébredtünk, se tank, se Petro, se tatár. Anyám mondta, hogy hajnalban felsorakoztak ós rátértek a szolnoki útra. A tatár még hozott egy vödör tejet, aztán köszöntek és mentek. Petro valamit mondott, magyarázott, üzent nekünk is, de nem értették egymást.. így hát újra széttárta a karját és újra nevetett, majd még egyszer intett anyánknak a tanktoronyból és elnyelte a vasház. A tankok dübörgése, dobogása még messziről visszahangzott. aztán mire a nap felkelt, az is elcsendesedett. Néztük a gólyalábat, amely elreccsent Petro alatt; vajon hogy lehetne megfoltozni? Sose játszottunk még ilyen jót. Talán még Petro sem, aki eljött a partról, otthagyva a szapora-fogócskát, hogy megverje a németet. okáig vártuk vissza Petrót a reperált gólyalábbal. Meg is vasaltuk a lécet, úgy hogy már biztosan megbírta volna őt is. de nem jött. Pár hónap múlva a kórházból kaptunk 'S üzenetet: a tatar feküdt ott sebesülten. El« mentünk mindnyájan, hogy megnézzük. Anyám a legjobb befőtteket rakta a kosarába. Az őrmester a nagy terem legsarkában feküdt, csak a szeme volt ki a pólyából. Valahol a harcban összeégett. Néztük némán az öreget, a fáradt szemeket és a mozdulatlan fehér pólvát, meg a takarót, s addig-addig vizsgáltuk hogy azt is észrevettük, csak egy láb van a pokróc alatt. Mint a kenetlen kerék, csikorogtak a percek, a mu_ tató minden pöccenése egy-egy nyilallás volt a szürke szemben. Petro? — kérdeztem aztán félénken és szégyellősen. A tatár becsukta a szemét. Szemhéja megnedvesedett, gödrének sarkában összefutott a könny. Nem is nvitotta ki a szemét, amíg az ágya mellett voltunk. Mielőtt el. mentünk, anyám a zsebkendőjével felitatta a sós könynyeket, letette az ágy mellé a befőttes üvegeket és csöndben, lábujjhegyen elmentünk. — Szegény gyerek, még csak ki sem játszhatta magát! — sóhajtott anyám a lépcsőn. Én meg egész úton azon gondolkoztam, hogyan lehetne a Petróról ránkmaradt gólyalábakból igazi műlábát csinálni a tatárnak. Csak három nap múlva tudtuk meg, hegy bizony az már neki sem kell. Pedig ő megfontolt, okos. felnőtt ember volt, nem olyan éretlen kamasz, mint Petro. Vasárnap, 1964. október 11, DÉl-MAGYARORSZAG f>