Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

KASSÁK LAJOS: NAPLÓMBÓL Annak idején enyém volt a legjobb gép Örült gyorsasággal vágta a csavarok menetét. 18 éves voltam. A hidászoktól kerültem ide s egy csapat lány vezetője lettem. Vágtam a csavarmenetet s a lányokra sandítottam a'.ik lesimított hajukkal olajos kötényükben is szépek voltak. Vonzottak és gyötörték fiatalságomat. Ö forró sistergő nappalaim álmokkal zsúfolt éjszakáim. Távoli ifjúságom felé fordítom arcomat és érinteni szeretném még egyszer a lányt aki az én gyönyörűségemre táncolt egy május elsején PAPP LAJOS: L KIS DAL Kedveském! mint a te hangod, mint a lépted. Magam vagyok. Körül a fűben idegen virágok zenélnek. Lehetne rózsa az egyik, ahány illatos szirma van. Szikfüvirág? Az a másik ott te lehetnél. Vagy én magam. J Nem kell ahhoz irodalmárnak lenni, hogy észrevegye, felismerje az ember: a hoszszú idő óta tartó irodalmi viták középpontjában a realizmus, még pontosabban a szocialista realizmus kérdései állnak. Amikor ezek a szenvedélyesen lángoló viták megkezdődtek, aggodalom és reménykedés kísérte őket. Voltak, akik attól féltek, hogy ez a magas hőfokú eszmecsere, amelynek végső kimenetelét akkor még magától értetődően egyáltalán nem lehetett látni, tulajdonképpen álcázott támadás a szocialista realizmus ellen, dühös tigrisként annak alapelveit akarja ízekre szaggatni. Mákok viszont éppen ebben reménykedtek. Azt hitték, a vitákban vereséget szenved majd a marxista—leninista szellemű irodalomtudomány, alulmarad a szocialista realizmus. A vitáknak még nincs vége. A felvetődött problémák még nincsenek lezárva, megoldva, befejezve. Annyi azonban máris bizonyos, hogy se az aggódóknak, se a kanosaiul reménykedőknek nem volt igazuk. A vitákban nem a szocialista realizmus szenvedett vereséget, hanem a dogmatikus elvek, nem a marxista felfogás, hanem a polgári elképzelések maradtak alul. Egyféle reménykedést azért mégis igazoltak a viták. Azt, hogy eredményük végül is nem lehet más — bármennyire kanyargós úton jutnak hozzá — mint a szocialista realizmus tisztulása, gazdagodása. Á realizmus határai Ez így is történt. A vita a dogmatikus esztétikai koncepcióinak felülvizsgálásával és bírálatával kezdődött. Ismeretes, annak idején ez a felfogás az irodalom és a művészetek fejlődését a realizmus és az antirealizmus harcaként ábrázolta. E szerint a realista művészet haladó, a nem realista dekadens. Éppen ezért a kommunista művészeknek — tanította a dogmatizmus — erre a realista fejlődésre kell figyelniök, alkotómunkásságukban követendő példának kell tekinteniök. A mostani vitacikkek, tanulmányok e koncepció ellen léptek, fel. Előiször is arra mutattak rá, hogy a dogmatikus esztétika a realizmus alapelveit a XIX. századi irodalom és művészet alapján véglegesítette. Ennek a polgári művészetnek az eszményeiből kiindulva ítélkeztek a dogmatikus koncepció képviselői a különböző korok művészetéről. A mi korunk művészetéről is. Azt, • hogy milyen legyen, milyennek kell lennie a szocialista realizmusnak, a múlt század polgári művészetét normának felfogva próbálták meghatározni. Az ellentmondás világos. Tovább mélyül ez az ellentmondás, ha azt vesszük szemügyre, hogy milyen álláspontot alakított ki ez a dogmatikus felfogás a moEtállt a lélegzetem, amikor az utcán Körmoczibe botlottam. Szíjjal a vállára vetve egy falióra fityegett az oldalán. Látva bámuló kepemet. hadaró magyarázkodásba kezdett, — Pár hónapja elromlott ez az óránk és ugyanakkor vesztemre a zsebórám is felmondta a szolgálatot. Mindkettővel rohantam az órajavító szövetkezetbe. De a javítás után sem jártak jól. Visszavittem mindkettőt, peesZa a helyzet ezután sem változott. Egy este levettem a faliórát, hogy megnézzem, mi is lehet a baja. A zsebórámat is beigazítottam a ponto6 időre. Ámde szórakozottságból ezúttal a zsebórát tettem fel a falra, a faliórát pedig az éjjeliszekrényen hagytam. No. mit gondol, mi történt? Reggel mindketten hajszálpontosan mutatták a rádió szerinti időt!... Akkor egyszerre világosság gyúlt az agyamban. Rájöttem, hogy az órajavító vállalat munkabeosztásában lehet a hiba. — Hogy mondja? — álmélkodtam. — Hát még mindig nem érti? Nem profilíroznak. A faliórát annak adták ki javításra, aki azelőtt, maszek korában, kizárólag zsebórákkal foglalkozott; a másik viszont olyan ember kezébe került, aki annak idején faliórákra specializálta magát. — Lehet — mondtam tétován. — Lehet, hogy igaza van. Az én karórámmal is van valami baj. Nemrég javíttattam, s aznap, hogy átvettem az órát, felmentem a hegyekbe kétheti üdülésre. Amíg ott tartózkodtam, az óra kifogástalanul járt, de amióta ismét itthon vagyok, egészen megbízhatatlan. Körmöczi összeráncolt homlokkal nézett rám. bóra U <D ÜH — Hol lakik maga? — kérdezte némi töprengés után. — A Fényház utca 7-ben. — Emelet? Földszint? — Földszint. — Na látja! — kiáltotta diadallal. — Egyszerű és világos itt minden. A maga óráját olyan ember javíthatta. aki azelőtt kizárólag toronyórákkal foglalkozott... Hegyen, tehát a magasban, az óra otthonosan érezte magát, de alacsonyan már felmondja a szolgálatot... Körmöczi folytatta a szóáradatát. — Többé nem is viszem vissza az óráimat. A zsebóra odahaza állandóan a falon függ, ezt a nagy órát pedig mindig magammal hordom. Jelkép és fegyver is ez a kezerrtban. Mert ugyebár jelképe annak, hogy milyen fontos szerepe van a gazdasági életben a kellő munkabeosztásnak. A profilírozás megvalósításáért harcolok vele minden vonalon. Sokan megkérdezik ugyanis, hogy miért hordom magammal ezt a monstrumot. Erre rögtön rámutatok a munkamenetek szakosításának döntő fontosságára, kifejtve, hogy mindenki a képességeinek megfelelő helyen dolgozzék. Mielőtt elváltam volna a szakemberek megfelelő foglalkoztatásának apostolától, még megkérdeztem, hol dolgozik. — Egy hangszerkészítő szövetkezetben —' hangzott a válasz. — Hol? Hiszen maga világéletében vegyész volt! — Igen, igen — mondta kissé zavartan Körmöczi. — Mehettem volna vegyipari vállalathoz is. De tudja, ez a hangiszerüzem közelebb van a lakásomhoz, és azonkívül itt többet is tudok keresni . -.. Heves Ferenc dern, XX. századi művészetekkel, azokkal az alkotásokkal kapcsolatban, amelyek határozottan elfordultak a múlt század normáitol és formában, a nyelvi, kifejezésbeli apparátusban is valami újra törekedtek. Amíg ez az újra való törekvés nem jutott túl a polgári lázongás ás a dekadencia keretein, a dogmatikus koncepciónak természetszerűleg könnyű dolga volt. Játszva gyűrte le ezeket a formalizmusba fulladt alkotásokat. Abban a pillanatban azonban, amikor a XX. századi művészet formanyelvét haladó, sőt kommunista művészek kezdték felhasználni társadalmi, politikai jelentőségű mondandóik közlésére, a dogmatikus esztétika megtorpant, nem tudott velük mit kezdeni. A legtöbb, amit megtehetett: a merev elutasítás. Jellegzetes ebből a szempontból a nagy német drámaíró, a kommunista Brecht példája. Ismeretes, hogy Brecht a mi századunk művészetének formai — nyelvi apparátusával dolgozott. Művei azonban mégsem formalista — dekadens alkotások, egyszerűen azért, mert Brecht kommunista művész volt, s írásai tartalmát, mondanivalóját, egész eszmeiségét meghatározta világnézete. A dogmatikus esztétika azonban az ő munkásságát tulajdonképpen éppúgy elutasította, mint a formalista — dekadens alkotásokat, kizárólag azért, mert Brecht formában és kifejezésben eltért a XIX. század realizmusától. Világos tehát, hogy a dogmatikus koncepció realizmus felfogása hibás, méghozzá több szempontból is. Ezeknek az ellentmondásoknak a feloldására — óriási visszhangot keltene — Roger Garaudy, a Francia Kommunista Párt világhírű ideológusa vállalkozott. Parttalan realizmus című könyvében, mely rövidesen magyarul is megjelenik, a realizmus fogalmát határtalanná parttalanná tágítja ki. Az ő realizmus fogalma olyan széles, hogy tulajdonképpen magát a művészetet jelenti. A realizmus egyenlő magával a művészettel: tanítja Garaudy. SZ. StMON ISTVÁN tulajdonképpen még gyerek volt, nagy álmodószemű ukrán kamasz, s hiába borotválkozott mindennap, meg hiába csillant aranyos vállap a zubbonyán, mi, valamivel gyerekebb gyerekek nem tiszteltük személyében sem a tisztet, i, r.K-amsn sem a katonát. A nyakába csimpaszkodtunk, széles és csontos hátára másztunk, bogarat dugtunk az ingébe meg cirokszakállal birizgáltuk a fülét. Játszottunk vele, mint egymással az árokparton, a papsajtban vagy a kölyökkutyák a friss szalmában, s közben csíptük is, rúgtunk is, haraptunk is. Éppen csak annyi volt köztünk a különbség, hogy mi még nem ismertünk tréfát a játékban, ahová odakaptunk a fogunkkal, ott vér is serkenhetett, ő meg lefékezte lapulevélnvi tenyerét, mielőtt visszaütött. Fölmászott velünk a kispadlásra, tőlünk tanulta meg a csúzlicsinálás tudománvát. s még a sánta-iskolába is benevezett. Mindezt pédig jószívvel és kedvére tette, éppen úgv, mintha csak egy szapora-fogócskát hagyott volna ott valahol az Ingulec partján, s úgy köszönt volna el a pajtásaitól: „Várjatok meg mindjárt jövök, csak megverem a németet!" X,ett ebből három mindjárt is. mert Petrol. közben megtanít tták célozni meg tankot vezetni, de ő azért csak gyerek maradt, inában a ki nem ugrált fogócska, tenyerében a végig nem játszott újhús emlékével. Meg ahogy én utólag tatom, visszaemlékszem rá. egy izgalmas nagv játék volt neki nz az egész mars, amelyben egvszuszra kellett szaladni Szimferopoltól Drezdáig. Mint ahogv nekünk, masyar gyerekeknek is játék volt a háború, felnőttek szeszélyes és veszélyes szórakozása: Sztálin-gyertyák látván os éjszakai lobogása, kergetődző repülők halálos párbaja, elcsent lövedék babrálT.ntásn és narancsizzású puskapor pöffenősj<gnrcö lobogása. Hogv minket is eltalálhatott volna egy eltévedt géppuskagolvó? Mccszoktuk már. hogv kopog a háztető do a gyereknek különben sincsen életfilozófiája, fogni™* s'nes még életről és halálról, a percnek, a színnek, a s-mv-t nnak örül. mint talált üveggolyónak. ivr.',.. maga az is gyerekes temnóra vallott, ahogy Petro beáu 'oH hozzánk. Nem nyitott kaput, nem is integetett, oc.v •"•"--imént szörnvű vasházával a rozoga léckerítésnek, s m•'• -i* ott pöfögtetto-csikorogtatta alkotmányát az udvanmV—" rtgy omlott össze a léccsík. akár a kártyavár, hiS7»" és avas volt. Petro meg fiatal és éretlen. Talán még a kiskonyhába is besétált volna vasházával, ha anyám ki nem ront a nyújtófával a nagy buffogásra, s rá nem kezd a haragtól énekelve, hogy „Te illyen-amoliyan, mit nem csinálsz, még eltaposod az embert házastul ezzel a vastalicskával!" Petro kimászott a tankból, levette sapkáját, s megállt perlekedő anyánk előtt, mintha mi sem történt volna, mintha nem is rá emelgetné a nyújtófát, és csak nevetett, mosolygott, szélesre szaladt szájjal, addig, míg anyám arcán is megenyhültek a harag ráncárkai és a zsémbes perlekedésből mosolygó feddés nem lett. Minket, gyerekeket természetesen csöppet sem idegesített a kerítés, szörnyen örültünk a tanknak meg Petrónak, mert fölmászhattunk az ágyúcsőre, bemászIlorváth Mihály rajza hattunk a vezetőfülkébe és fejről fejre adhattuk Petro érdekes sapkáját. Azonkívül meg maga a biztonság volt ez a vasház, mert ha visszadongott egy-egy német repülő, hogy körülnézzen és megszórja a környéket géppuskatűzzel, Petro már az első zúgásra betessékelt bennünket a tankba, ahonnan vígan, nevetve leselkedhettünk a kóbor darázs után. Annyi volt az irdatlan páncélnak egy géppuskagolyó, mint elefántnak a szúnyog. Legnagyobb esetünk mégis az volt, amikor rávettük Petrót egy zseb pirított tökmaggal, hogy indítsa meg a vasházat. Sétakocsikázásra szerettünk volna vele menni, s ugyancsak nógattuk, hogy „fogjon be", de olyasfélét magyarázott, hogy azt nem lehet, mert a parancsnok elkapná a frakkját. Ott az udvarban viszont berreghet a motor, hiszen olykor azt is meg kell próbálni, nem esett-e bele valami kórság. Betessékelt hát bennünket a lyukon, s a forgókupolában meg a vezetőülésnél egymás hegyén-hátán lestük a pillanatot. Petro könnyedén babEszünk ágában sincs, hogy egy ilyen rövid cikkben e probléma megoldására kísér* letet tegyünk. Annyit azonban mégis elmondhatunk; hogy Garaudy magyar kommentátorai vitába szálltak a parttalan realizmus fogalmával és hangoztatják, hogy a realizmusnak igenis vannak partjai, egyáltalában nem határtalan, s ellentéte nem a művészeten kívül, hanem azon belül van, Létezik olyan művészet is, amely művészet, méghozzá igazi, valódi; mags színvonalú művészet, anélkül, hogy realista lenne. Az irrealista művészet nem azonos a dekadenciával, a rothadással. Visszatérve mármost kiinduló kérdésünkhöz, hol mutatkozik meg mindebben a szocialista realizmus fogalmának gazdagodása? Miben van itt a győzelem? A válasz egyszerű: a fogalmak tisztázódásában. Az például máris világos — az eddigiekből is nyilvánvalóan következik —, hogy a szocialista realizmus nem egyszerűen realizmus a szó múlt századi értelmezésében. Más és több annál. A szocialista jelző nem jelentéktelen, odavetett címke, hanem a lényegre vonatkozik. Elmondtuk már, hogy Brecht a dogmatikus esztétika szerint nem realista. Tényleg nem az. Brecht szocialista realista művész, mint ahogy az Majakovszkij és a többi szocialista, haladó művész; akik a múlt századi művészektől elfordulva alkottak. Mindez természetesen csak halvány váza a viták gazdag anyagának. De nagyjában egészében erről volt és van bennük szó. A határokról, a realizmus és a többi fogalom határáról, körvonaláról és pontos tartalmáról. Ezek közül már eddig is sok minden tisztázódott, s nem kétséges; hogy az egész vita végül is a marxista esztétika győzelmével fejeződik be. Nem kell félnünk ezektől a vitáktól. ökrös László rált valamit, s egyszerre zúgni, dohogni kezdett a vasház, mint a' bolodmalom. Meghúzott egy kart, s forogni kezdtünk mindahányan, mint a búcsún a bolondkocsiban. — Még, még! Petro nyomta a gázt és nevetett, hátranézett és úgy kérdezte a szemével:: — Na. mit szóltok? Olyan volt ez a gesztus, mint amikor mi húztuk ki magunkat egymás előtt, ha első lövésre sikerült lepuffantani csúzlival a Fodor Jani bácsi galambját a házgerincről: — Ezt csináld utánam, apa! Ebből viszont igazi bonyodalom lett, mert anyánk a nagy pöfögésre és csikorgásra újra csak kiszaladt a kiskonyhából, ezúttal a söprűvel, s mondta ám ránk az áldást szakadatlanul, de különösen Petróra. akj nélkül mégse lehetett volna olyan fenenagy gödröt ásni az udvar legközepén. A rozsdás színű homokot úgy feldúrta Petro tankja az udvaron, hogy valóságos sánc volt már a vasház körül, a gép alatt meg akkora gödör, mint egy kubik. — Kutat ásol nekem az udvaron, te... te... Ezt megkeserülöd! Nézd meg, fölíakad még a víz is. ahol te megfordulsz! ... De várj csak, ezt megmondom a parancsnokodnak! ... A tank ott mereszikedett a gödör aljában, akár egy óriásteknőe, Petro meg a tank nyílásában állva hallgatta anyám replikáját. Mi pisszenni sem mertünk ott lenn, a tank gyomrában, csak Petróra lestünk fel, aki szótlanul állt. se nem ijedten, se nem cinikusan, inkább szemérmesen, és mosolygott, ahogy a csínyen kapott gyerek szokott, mikor már oda a nagyja méreg. Talán azt akarta ezzel a tehetetlenséggel mondani, hogy itt már nino. mit tenni, amj történt, megtörtént, itt nz egyik képem egy anyai pofonra, tessék, és itt a másik is. Hosszú kezeit széttárta, vállait behúzta és kész volt arra, hogv elviselje akár a megseprűzést ls. csak az erkölcsi prédikációból legyen már elég, mert az jobban fáj. mint a szíjostor. Anyánk meg pontosan úgy tett erre, mint amikor mi tűzoltósdi játékunkban felgyújtottuk a tyúkólat. Még egyet rántott magán zsémbesen, s mielőtt kifakadt volna belőle a nevetés, hátat fordított, hogy ne lássuk, menynyire nem tud szigorú és következetes lenni. Csak akkor fordult vissza, mikor valamelyest összeszedte magát ós legyőzte a nevetőizmokat: — Aztán kifelé abból a tankból! Értettétek? Hogyne értettük volna. Petro is értette, csak úgy a képből, a beszédhelyzetből, s ő mászott ki elsőnek. Rácsudélkozott a magas homoksáncra, hátratolta vattás sapkáját és behúzta a nyakát. Ez körülbelül annyit jelentett oroszul is, magyarul is, hogy „No, 6ráeok, ezt jol \é DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1961. október 11,