Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

• Gyftryy Ferenc.* I Petőfi megsegített I

Falu végén kurta italbolt. Oda rúg ki a Balatonra. Meg is látná magát benne, ha az éj nean közeledne. De se éjjel, se nappal nemigen láthatja meg magát a BalaI

tonban, mert annyi autó álldogál előtte, hogy azoktól semmit sem látni a magyar tengerből, tehát az italbolt se nézegetheti magát ebben az óriási tükörben. Az éjszaka közeledik, de a világ nemhogy lecsendesednék, hanem egyre hangosabb. Nem pihen a komp, I

mert kikötötték —, este is járni kell neki, s nehogy a sötétség hallgatna benne, de ragyogó villanyfényben úszik. Az italbolt zsúfolt, be se férnek a legények. Am az én ablakom is oda rúg ki a Balatonra. I

A kánikula fojtogatna bennünket, ha az áldott, óriási tó hűs vize meg nem könyörülne rajtunk. Még éjjel is fürdőnk, aztán hazatérünk és a nyitott ablakoknál - szaporán tátogva, mint a partra vetett potyka, végül is elnyomó bennünket az álom. dg a kocsma bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos, a legények kurjongatnak, szinte reng belé az ablak. De nemcsak az italbolt ablaka reng szinte, hanem az én ablakom szinte reng. Kitekintek az ablakomon és örömmel látom, hogy az ad hoc-énekkar megalakult: a traktorvezető a karmester, a kombájnos viszi a tenort, a téeszcsé-könyvelő viszi a kombájnost, mert már az sem áll a lábán, merthogy nem azér terem errefelé a szürkebarát a kirelájzomátennekabetyárvilágnak, a kire... kire... kire... lájzomát... nekije..., hogy az ember éjnek idején is a lábán álljon, amikor is tudvalévő, hogy minden jótét léleknek fekvő helyzetbe a helye. Egyszóval a karmester beint és az énekkar rákezdi, hogy aszongya kitették a hóttestet a zudvarra. Ám látnivaló, hogy a tenor már nem soká bírja, a basszus is elnyeli a hóttestnek a felit, azt danolván, hogy »ótes*, de hang azér van bőven, aki itt aludni tud, azt fokossal verték főbe, vagy már tegnap elhalálozott. Csakhogy nem azért vagyok én literátus ember, hogy ne támadt légyen egy különös ötletem. Mivel láttam, no meg igen élénken hallottam is, hogy hiszen a kocsmai hangulat mit sem változott Petőfi óta, úgy okoskodtam, hogy itt már senki és semmi sem segít, itt — ha valaki — csakis Petőfi Sándor segíthet mirajtunk. Merthogy a feleségem is igennagyon szeretne aludni egy keveset. Hogy pedig ezt az okoskodásomat alátámassza — miközben önmagát is kellően alátámasztotta —, egyik legény elkurjantotta magát: — Borosa néni, aratnyvirág, idejaztata kéknyelűt, ideja legjobbik borát! De vén legyen ám, mint a nyugdíjas Péter bácsi és tüzes, mint Sótér Kati, akit ippeg a tüzessége miatt kellett áthelyezni... Ekkor... ekkor határoztam el magam a cselekvésre! Kiküldtem a legényekhez a feleségemet. Papucsban volt, a fejét babos kendővel takarosan hátrakötötte. S utasításomhoz híven — szólt pedig a duhaj legényekhez eképpen: — Ne zúgjanak olyan nagyon, azt üzeni az uraság, mert lefeküdt, alunni vágy. — Bolond vagy, jányom? — kiáltott rá egyik legény a halhatatlan sorokat megfelelő sírós hangon előadó asszonykára — Hun van ma uraság?! Ismét csak arra gondoltam, hogy százegynéhány rövidke esztendeje mit sem változott az italos magyar legény hangulata s gondolkozásmódja, és mikor most az irtózatos basszus hang szinte kísértetiesen ugyanazokkal a szavakkal bömbölte, hogy »-Húzd rá cigány, csakazér is!*, kiküldtem az üdülőnkből a mulatókhoz egy sovány, sápadt leányzót, akj épp azért jött ide, hogy a Nap pirosra csókolgassa, és aki szintén szeretett volna aludni egy cseppet. A kislánynak is megadtam a szöveget. Szinte könnyezve fordult a legényekhez: — Csendesebben vigadjanak. Isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg. S lám, Petőfi megsegített... Feleletet egyik sem ad, kihörpintik boraikat, végét vetik a zenének, s haza mennek a legények. I Pár napja, amikor az autóval elmentünk a nagy tábla mellett még lábon állt a búza; meg is néztem, mert ilyen sötét színűt én nem láttam. — Valami olasz búza — mondta a vezető s én a régi gazdák kajánságávai állapítottam meg, hogy ha ezt két nap alatt le nem vágják. fele kipereg.:. A ház, ahol gyógyítgattam — mert betegen jöttem ide — egy ki dombon állt és ablakából a táblára láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégis csak hanyagság!... Másnap valami morgásra, zúgásra ébredek. A búzatábla szélén egy Augusztus gépi elefánt megy embergyorsasággal és eszi a búzát. Elég falánkan eszi. — Jó-jó, de mi marad utána? És mennyit ver ki? És elfordultam az ablaktól. Persze, rövid időre, (mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, nem tudtam a szemem levenni róla. Nagy dolog ez mégis! És sehol ember, mert az a három-négy nem számít. Harminc pár kasza kellene ide! Hohó, barátom! És Vasárnapi kis tárlat KOHÁN GYÖRGY: KÖRÖKŰPOK a cséplés? Oda hány ember? Mert ez csépel is..| Később jött egy teherautó, túl a táblán megállt és úgy láttam, zsákokkal rakodik ... emberi hangot nem is hallottam. Aztán el kellett mennem a szomszéd faluba vendégségbe ós nem szívesen mentem el. mert a levágott tarlók meleg kenyérszaga mint valamikor régen — már megülte a szívemet. Késő alkonyattal jöttem haza. Látni már nem lehetett, csak hallani. A gép még ment. Szürkületkor, amikor felébredtem, újra dongott és szépen el is aludtam újra. Aztán a csendre ébredtem fel. — Valami baja lett a masinának — gondoltam — javítják. És odalopództam az ablakhoz és már velük éreztem, akiknek ilyen nagy dologidőben gépet kell javftaniok. Sehol senki. Egy lélek se! A tarló olyan, mint most Sárgán izzó és benne az üres szalmakupacok. Nem „imádom" a gépet, de hát nagy dolog ez mégis ... Azaz: Várjunk csak az ítélettel... Alkonyattal kiballagtam a táblára, nem mondom, nem tiszta lelkiismerettel, mert rosszat kerestem. Kipergett búzát kerestem a földön, félbevágott fejeket a szalmakupacokban. Csak ténferegtem tolvaj módra, mert hátha élőbukkan a csősz, hogy mit keresek? De nem jött senki és én egyre bátrabban kutattam, egyre felszabadultabban, mert csépeletlen fejet nem találtam s a pergés majdnem semmi... A rosszkedv azonban mégsem hagyott el. Vonszoltam hazafelé. Minden lépésemre utánam zizegett a tarló, hogy hát akkor mit keresek tulajdonképpen? A nap lemenőben volt, a házmenti nyárfán verebek csiripelték esti mondanivalójukat, s a nap búcsúzó, vörös lángolásától mintha fáklyák lobognának az ablakok mögött, felidézve rajt az ifjúságom. Nono! Ezen már aligha lehet segíteni és szép, békés öregség is van a világon. Csak álltam megbékélve. Meleg szalmaszag, kenyérszag, zsálya és — igen! — benzin- és olajszag, de ez csak úgy mellesleg. De keserű-savanyú verejtékszag sehol és ez mindennél fontosabb ezen a világon. A ház melletti kukoricásban már a sötétség suttog, a tarlóra kibaktat egy nyúl és valahol egy fogolykakas csirregve szedi össze csibéit Valami szent békesség vesz körül, mert úgy érzem, az emlékek és az élet összeérnek és nem múlnak el soha; Fekete István VASVARI ISTVÁN: A KENYÉR A hamvas nyár már lassan elragyog; jönnek lompos őszi viharok; fellegeken fenik már foguk. Szélben áll a szikár csordakút. Mi rejtezett, az ősz-tél rög alatt, mint a forrás, mint a gondolat: búzamag, mely titkos éven át álmodta meg kalászos hadát.áí Azt a fénylő, hajló sereget, amely túlél fegy-fergeteget, félő-dacban, fázva készülő, gyenge száron oly sokat tűrő. 11 Milyen jel vagy, hajlongó kalász — annyi társsal rendületlen állsz, ki megbújtál a nehéz föld telén, hogy testünk, vérünk része légy: kenyér! KESZTHELYI ZOLTÁN: Öudzmltmi adtál Hűséget nem kérhettem tőled, ó, gyönyörűm! önkéntesen adtál mosolyt, tanácsot, jókívánságot, te, aki a szeszélyes életet kormányozod. Nincs hasonlatom, hogy megörökítse vonásaid, s amikor már nem látlak, kertben nézne reám az arcod. Ilyet csak emberöltőként ád a sors. Ne hagyj el, ne menj el! Nem láttad-e, hogy jobban féltettelek, mint szerelmetes lányát az apa, mint féltett húgát a testvér? Ha isten van, nem enged el, megtart nekem és gyermeket ajándékozol, aki jobban szeret nálam is; maradj és eltévelyedett gyermekem mosolya és hangja (helyett hadd leljem meg az érzések érzését, melyet boldogságnak nevezett a világt + .késs.. JEM ferenc olvasó LAVY Dénes Gézát. C

sodálatos napfényes nyáreleje. A kis falu lustán nyúlik el a Hortobágy szélén, a mezőn haldokló ibolyák különös illatot árasztanak. A távoli bozótokon apró rózsaszín pontocskák és fenn, az ultramarin kék égbolton pacsirta duhajkodik mérhetetlen nagy boldogságában. Fönn, a kék égen gólya kering kiterített szárnyakkal. Lustán írja a köröket. Lent, az erdő melletti kis mocsár szélén egy másik féllábon állva hátára fekteti hosszú piros csőrét és hangos kelepelésbe fog, mire az égből lassan ereszkedik le a párja. Egyébként mélységes csend, csak néha, mikor a szél erre tereli a kis faluszéli rét zaját, hallik a játszó gyermekek éneke. Párosával ugrándoznak, visítgatnak: egy fiúcska, egy lányka. öt perc se telik bele, máris kint vagyok a réten, az ugrándozó, visítgató gyermekek között. Szalai Pisti, a tizenötéves kamasz a fogó. Hacsak közelébe ér egyiknekmásiknak, széles sikollyal ugranak szét. A legapróbb, a Vas Janika felismer és hozzámfut. A többiek néznek, néznek, aztán ők is megismernek. Körülfognak. Mind igyekszik hozzámbújni. Vagy hatan lógnak a két karomon, a többieknek már csak a gúnyám széle jut, abba kapaszkodnak bele. — Mit játszotok? — Kergetőzünk... Fogócskát... Meg mindenfélét. — Ml az a mindenféle? Mutassátok csafe meg! A gyerekek a vasúti töltés mögé szaladnak. Csak néha látszik a fejük teteje. Hajladozva szedik fel ölükbe a kis tudományuk által összetákolt játékszereket, aztán majd feldűtik egymást, oly igyekezettel szaladnak vissza hozzám megmutatni. Csodálatos, mennyi lelemény, ötlet, alkotóképesség rejlik egy-egy gyermek szívében. Van itt cérnaszálra felfűzött üres csigaházakból gyöngysor. Karikára hajlított fűzfavesszőből, nyárfalevelekkel, meg agacsival, vagyis akácvirággal ékesített menyasszonyi koszorú. Posta Jóska olyan elmerengve húzza a nótát a kukoricakóróból Ifészített hegedűjén, hogy nincs az a magyarnóta zenész, aki űgy átadná a lelkét a bélhúrokból előcsalt búgó hangoknak. Pedig ez a kóró csak cincogni tud. Tar Piroskát az édesanyja se szorítja olyan érzéssel a keblére, mint ő a rongybabáját. Kiég csitítgatja is: „Aludj baba. aludjál, Anyukáddal álmodjál". Koroknai Sanyi két szarvasbogarat fogott. Csinált hozzájuk bodzabélből szekeret, cukorspárgából kötőféket, s befogta őket a szekérbe. Azok meg, mint az igavonó barmok, húzzák maguk után a Bzekeret a fűben. Az ostort egy elszáradt őszirózsa szára helyettesíti, mert mindig kétfelé akar mászni a két agancsos bogár. Ahányan vannak, annyiféle játék. Ki tudja megjegyezni, hogy melyiknek mi a neve. A pirosruhás kis Marika nyakában cérnára fűzött pillangók verdesik egymás szárnyát. Élő gyöngysor. Az alján középen van a brilliáns: nagy, félaraszos, szikrázó színekben ponv pázó pille. — Megtanítom magát, hogy kell falevélből szívet kirágni —, szól bizalmasan Szalai Pisti, a kamasz, s már gyűri is a szájába a faleveleket, öszszerágja, kiköpi, benyúl két ujjával finoman a szájába és kivesz egy borsónagyságú szívet. Szabályos szív, alak, felül középen kis mélyedésbe kanyarodik, alul ékalakúan összeszűkül. — Csináld meg mégegyszer, ha tudod. A gyerek újracsinálja. Elcsodálkozom: ugyan hogy tudja a fogával kirágni a levelet, mikor nem látja, hogyan alakul. Még kézzel se tudnám kivágni ilyen szabályosra. — Tudja, hogy kell csinálni? Na nézze. — Laposan kinyitja a száját, felkunkorítja a nyelvét, amely alatt kis szívalakú levélkék rejtőznek. — Itt van ez a pásztortáska. Lássa? — Lenyúl a földre, felvesz egy zöld szálat. Falun élek már mióta, de bizony eddig csak a Herbária Vállalat jegyzékéből ismertem a pásztortáskát — Látom hát. Ismerem — füllentek a gyereknek, mint valamikor a tanítómesteremnek. — Nna. Ennek a szárán végig vannak ezek a magtartó táskák. Lássa, mind szívalakú. Figyelje meg. Ezeket berakom a nyelvem alá így, a faleveleket meg csak tömöm a számba; hogy összerágva mind kiköpjem. A nyelvem alól meg kiemelek egy „szívet". De nagyobb ám a csudólkozás* ha kettőt, hármat „rágok ki" egyszerre. — És nagyot kacsint: — Most már maga is tudja. Csapja be véle a jányokat. M

egpróbálom én is „kirágni" a szívet. Nem is olyan nehéz. S amikor egy szív alakú pásztortáskát kiemelek a nyelvem alól, én újra gyermeknek érzem magam, valahol az ős bihari falucska rétjén. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG VASÁRNAP, MU AUGUSZTUS 23.