Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

b1pk anna: Ne jöjj még Ne jöjj még, napsugár. Eji csönd, el ne szállj. Ne nézz rám szerelmem, me ölelj meg engem. Mert ha fölkél a Nap, megint csak elhalad, s ahol elhaladóit, sötétség marad ott. Ba te megölelnél, jaj, meg ti csókolnál. S örökre elmennél, hsnha megcsókoltál. SMAI MIHÁLY: Reggel Plllanat szürke udvarán ágaskodik fekete szél szájéban zúgás-zabola söréngén dübörgő acél (üvölt e ggár szlrénásan nyerít * zeng ahogy feszíti magán a Végtelen vas-hámjait RIH FERENC: Sziget a téren Itt idegen Nem véd meg önmagodtól Hazugság, festék Kóré vált madárként Zuhognak rád a frigid esték : a legszükségesebb Szavakat mondhatod kL — Igen, kisasszony. Köszönöm. Egy kávét [kérek. — Mosolygó álarcod lehámlik [rólad fttmt beteg fáról a vékony [kéreg Itt idegen maradsz Visszarémít a hibátlan Öltönyök átlátszatlan arca Amíg egy napon 'Az ázsiai közönyösség Tatárkoponyádat betakarja Ketten laknak egy hétszobás, komfortos lakásban. Verbászi János és Koncol Gyula. Társbérlők. Békésen élnek egymás mellett, soha egy hangos szó nincs közöttük. De annál több halk, suttogó — egymás háta mögött. Engem traktálnak. Verbászi avval, hogy Koncolt azért hagyta ott a felesége, mert Koncol csak a hasát szerette —, Koncol viszont átpasszolja nekem azokat a vészhíreket, amiket Verbászi súg a fülébe, zárt ajtók, leeresztett rollók mögött. Verbászi tavasz óta nyugdíjban van, azóta Koncolnak semmi nyugta nincs. Lesi a barátját, hogy mikor jön meg a munkából — Koncol egy ruházati boltban eladó — és már ugrik rá a fülére, újabb és újabb rémhírekkel Kedvenc témája az idegenforgalom. Aki nyugatra megy látogatóba, azt 'a határtól kezdve két turista kiséri—„turista hahha" mondta nekem is Verbászi —, aki nyugatról jön, a hotelszobában titkos mikrofon, a kuponok, amikor fizet Boross Elemér: A mesterdetektív a külföldi, mikrofilmek, a Citadella-borozó meg nem más, mint egy atomstimuláló — kifejezés Verbászi tói —, hogy a palik köpjenek. Eljárni Verbászi ellen? Ugyan kérem. Süleüenségedvel először is csak Koncolt macerálja, az meg csak ránéz a nyugdíjas agglegényre és legfeljebb, ha ennyit mond neki: —Mert hogy maga soha nem volt nős. Attól száradt ki így az agya. Amióta azonban nap-nap után közlik a magyar és a külföldi lapok is a nagy idegenjárást, Verbászival nem lehet bírni Szedi a sok potya andaxint, de az mind használ. „Majd és megmutatom" — suttogja állandóan, már nem is Koncolnak, csak úgy önmagának, az orra alatt morogva. Eljött az alkalom, hogy igéretét be b válthassa. Szomszédjuk, Garocsa szabó levelet kapott testvérbátyjától, Minneapolis-ból, hogy sógornője, Missz Mábel tíz napra Budepestre jön, megismerni a várost, ahol az 6 „verinájsz" rokonai laknak. Ilyen kifejezésekkel volt tele a levél, a Garocsa fivér negyven éve vándorolt ki, amerikai nőt vett feleségül, ennek a húga: Mábel. Szegény pesti Garocsáék. Az örömükbe üröm vegyült, hogyan fognak beszélni az amerikai sógornővel. Viszont annál nagyobb volt Verbászi öröme. Itt az alkalom, hogy igazi külföldi/ akinek ő majd megmutatja, hogy a hírele a vasf ügügönyön túl, vagyis innen, szóval... na, hagyjuk csak... Ragyogó tervet dolgozott ki. Az Ecserin vett egy régi detektívregényt, megnézte benne, hogyan öltözik fel egy mesterdetektív. Fekete ruhája volt, sőt régi divatú — egyszer vőlegény volt, de visszament a parti — gombos, magasszárú cipője is volt... csak épp egy kemény kalapot vásárolt az Ecserin. Felöltözött, benézett a tükörbe. Akkurát Sherlock Holmes. Sőt. Kicsit megigazítjuk a galambszürke nyakkendőt, mosolygunk, és eltűnt a mesterdetektív, elegáns, jóképű, idős úr lett Verbászi nyugdíjas körömrágó, mintha most érkezett volna a Thököly úti régi lóversenypályáróL Sejtik már minek kellett neki ez a titokzatos külső? Azért, hogy evvel a külső- i vei, az amerikai vendég árnyékába szegődjék... feltűnés nélkül, illetve, hogy az amerikai vendégnek feltűnjön. Így is történt. A Gellért Szálló halljában, a galérián, egy oszlop mellé tolt székről figyelte, mikor a Garocsa család dadogva, mutogatva összeölelkezett a minneápolisi sógornővel. Missz Mábel, vagyis Mábel kisasszony — ejtsd Mébl — meszelősovány volt, csúnya és öreg, és úgy volt felöltözve, mint egy lóidomár a cirkuszban, mielőtt még a száma elkezdődik és ledobja magáról a sok bigyót, csengőt. firlefrancot. Garocsáék, papa, mama, két gyerek, inkább szégyellték Missz Méblt, mint büszkék voltak rá, és a kőt illendő ^i^hhhi színházi portya a Bánk bánhoz vitték szegényt és a Felnőnek a gyerekekhez — után hagyták a vendéget, nézzen, mézgelödjön, szórakozzék egyedül, zavartalanul. Igaz, ennek Mébl is örült, de még jobban Verbászi, az áldetektív. Most már minden fogását, minden ragyogóan kidolgozott trükkjét bedobhatta, hogy a bigyós, karpereces, sokcsipkés idegen vegye észre, hogy — követik. A hallban már reggel leste, amint kilépett a hotelből, utána, szerencsére a kisasszony nem szórta a pénzt, taxira egyszer se ült, így Verbászi i szinte állandóan a nyakán volt Néha előkapott egy kis noteszt, törpe ceruzával beírt valamit, néha megcsavarta a kabát- 1 gombját, mint egy tárcsát, Missz Mébl ilyenkor hosszabban ránézett, vagyis ész- I revette, hogy követik, figyelik. Az utolsó napon, amikor Garocsáékhoz ment a vén- I kisasszony magyaros ebédre, Verbászi — hiszen ő is abban a házban lakott — az I ajtóig a sarkában volt, aztán mesteri kanyarral beugrott a lakásába. ' A reptéren is ott állt a terraszon, egy másik búcsúzkodó csoportba bebújva, de jól látta, hogy a Missz is látja őt, tehát azt, hogy vigyáznak rá, kísérik. Verbászi átöltözött, újra civil lett és boldog, nem kellett már andaxin. Pár héttel később az egyik újság apróhirdetései között, vastag betűkkel a következő hír jelent meg: „Kérem azt az elegáns, diszkrét urat. akinek úgy megtetszettem, hogy állandóan követett, de megszólítani nem mert, ami nagyon finom tapintatna vall, írjon Miss M. Clintock, 796. Fareholm Ave, Minneapolis, USA címre. 52 éves leány vagyok, eddig még nem találtam hozzám illő férfit Kis pénz, nagy tisztesség. Szívesen költöznék abba a gyönyörű országba, ahol rokonaim is élnek." Az újsághirdetés megjelenése óta Verbászi nem mozdul ki a szobájából. Ül a rolló, a „vasfüggönye" mögött. r I MAI MARGARITA AUGER: A japán csokor Meggyfáról ágat nyes a japán: igazgyöngy-rózsaszín csokor. Eldob mindent, mi fölös, aztán mit már a szél is elsodor. Eles kése cikkanva nyes-nyes virágot és zöld életet. A csokor egyre művészibb lesz: mint amit képre festenek. Könyörtelen kés, rideg penge, mi nem kell, annak nem bocsát. Nagy művészet ez. Pompás, zsenge a csokor, s benn a meggyfaág. Káprázatos, mint egy japán kép: a napkeleti virradás, ragyogó, új, csodálatos szép, nincs rajta egy fölös vonás. Ö, „modern" új hullám-költők, ó, ti mind kedélybetegek, figyeljétek az ágat metszőt, s éljétek e múvészetet! Ferencz Győző fordítása GYÖRGY BÁLINT: |/aúáciá Itt észreveszem, hogy a kis temető sarkánál egy nagyocska lány meg egy fiú nekünk háttal, hasonfekve kalimpál a lábával. — Kik azok ott? — kérdem a gyerekektől. — Sárosi Jancsi meg Székerák Eszti. Ök mindig különhúzódnak. — Ne árulkodj! — Szól közbe szemrehányóan Posta Jóska. — Eszti nem játszhat velünk, mert a libát őrzi. — És a Sárosi Jancsi? — kérdem. — ö meg segít neki— Dehát nem látom a libákat. — Akkor most éppen nem őrzi. Az előbbi kis árulkodó újból megszólal: — Sose őrzi. Nem láttam én még 6oha Esztit, hogy kihajtotta volna a libákat. No, egyet gondolok: a lány és a fiú mögé lopózom azzal a szándékkal, hogy majd rájuk ijesztek. Megállok mögöttük. Régóta tarthat közöttük a diskurzus. A kislány az egyedüllét biztonságában halkan szól: — Hiába Kánagy Juci volt a napos, ha ő felelt is a kancsóért, de én törtem el, engem büntetett volna meg tanítónéni. Tán Jucit akartad menteni, hogy magadra vállaltad? ... Tudom én, hogy Jucit... — S a kislány letép egy fűszálat, s elmerengve nézi. A fiú hallgat. Aztán lassan a lányka kezéhez csúsztatja az övét, kis markával átfogja a kezefejét. A lányka nyakig elpirul. B

izony, nem szólok én a libákról, hanem szépen visszalépkedek lábbujjhegyen a gyerekekhez, akik mosolyogva várnak. A nyárba hajló napfénytől bűvös áradása van a gyermeki álmoknak, a mérhetetlen mélységű ártatlan gyermekszemekbe nézve visszavisszaomlik a felnőtt ember lelke. Már nekik is van titkos albumuk, amit a szívükben hordanak. Már ők Is tudják, érzik, miért húzódik tőlük fgy külön Sárosi Jancsi meg Szekerük Eszti. Hirtelen komoly képet vágok: — Figyeljetek csak ide, gyerekek. Mondjátok, nincs nektek odahaza tiszta udvar homokkal, ahol játszhatnátok? Nincs egyéb játékotok, csak ezek a giz-gazok, amiket itt a réten találtok? — Dehogy nincs. Húsvétra kaptam homokformáló készletet, meg locsolót. — Én tűzoltóautót, amelyik szirénázik, meg kistraktort. Tar Piroska a keblére szorítja az alaktalan rongydarabot, amit csitítgatni szokott: — Én alvóbabát kaptam anyukámtól. — Én szekeret falóval —, húzza ki a mellét Koroknai Sanyi, közben figyeli, nehogy a szarvasbogarak elosonjanak a bodzabélszekérrel. — Karácsonykor hegedűt kaptam édesapámtól — dicsekszik Posta Jóska, hóna alatt a kukoricakóró hegedűvel. A pirosruhás kis Marika nyakában a pillangók még elevenek. Alján a nagy brilliáns, a pille, már csak csápjait mozgatja aléltan. A gyerek a világ legszebb nyelvén megszólal: — Anukámtól kigy-gyűlűt kaptam, meg ety-tyép nakláncot. Szalai Pisti se akar adós maradni a dicsekvéssel: — Nekem rakétám is van. De olyan, amelyikbe Gagarin van beültetve. — Hát ha ennyi mindenetek van — okoskodom —, akkor még nem azokkal játszotok, odahaza, a tiszta udvaron? Mért itt, a réten? És sorban nyilatkozik az összeg gyerek: mind a szabadságot, a réten ugrándezást, a természet ezernyi színes, gyönyörű játékát választja: a pásztortáskát, gólyalánc-virágot, szarkalábot, szarvasbogarat, a kóróhegedűt, rongybabát, a pillangó nyakláncot a nagy színes pillével, a legigényesebb képzelethez szabott legszebb játékokat. Fent a kék ég, lent a zöld fű, ők meg közte. S amit a kék ég meg a zöld fű a legkülönbözőbb formákba önt, az mind az övék. Csak le kell tépni, meg kell faragni, össze kell kötni egyiket a másikkal, s lesz belőlük olyan játék, hogy majd megszólal. S ha tönkremén? Ezer és ezer fajtája az új játékoknak, csak értük kell nyúlni. A bolti játékok: a tűzoltóautó, kistraktor, alvóbaba, hegedű, gyűrű, nyaklánc, rakéta, mind mehetnek tavasztól őszig a szekrény aljába. A réten talált igazi játékokat ezek csak helyettesítik télen, a meleg szobában. E

lbúcsúzom a gyermekektől. A kövesútról visszanézek, s látom, hogy mind leheveredett a dús fűbe és beszélgetnek. És én ekkor arra gondoltam, de azóta többször el-elgondolkczom fölötte, hogy vajon ezek a gyerekek is elfelejtik-e, hogy a világ legcsodálatosabb szőnyegén, a réten nőttek fel? Elhagyják-e a falut a városért, ahol sokak szerint több a szórakozási, pihenési lehetőség? Pedig a ringó búzatáblát, az aranyló kukoricást, a gémeskúttal díszített közös legelőt, a rétet nem pótolja soha semmi. Se a városi park, se az óriáskerék, se villamos, se szökőkút. Semmi! Ezek csak érdekesek egy ideig, míg unalmassá nem válnak. De a faluszéli rét, a kis erdő, a mocsár a gólyatanyával, az esti békaszerenád, a pacsirta csattogása még felnőtt korban is a szívünkben marad, éljünk bár a hetedik emeleten, vagy autón járjunk bármelyik városban is. Csend van apró hullámok fodrozódnak — a csillapodó mozdulat rezdülései ezek: ez az béke; letisztult válaszokat adhatnék itt most azoknak, akik bántottak engem. Talán meg is értenék, hogy nincs bennem se harag, s más efféle átkos, romboló méreg, s aztán szívvel adnának barát kezet, hogy létünk lángja hiába s önmagában ne égjen. Gondok s apró sértések felduzzadnak; s ha csupán magam életét látom, parányi vagyok; komoly meggondolással ostoba az effajta önnön fájdalmába merülő fájdalom. TÓTH PÁL: NYÁRI VERŐFÉNY Hasal már a nap a bodros felhők szélén, villogó verőfény jelzi a friss nyarat, hűvös szellő oson, meleg csap utána, szeszélyes vén időnk vált igy egy perc alatt. Mint a lenge lányka, ki fürödni készül s pőrén, kacérkodón villantja vállait, úgy ragyog most felénk távoli csillagunk s heves sugarával tükröződve vakít. Megizzad az ember, ki munkába fagott, csípős, hűs veríték ezer árja buzog, hej, az ám a legény, aki most a fénnyel összefogni képes — és úgy alkot nagyotl DARÁZS ENDRE: Déli harangszó Olyan lassú, olyan ünnepélyes, Mint köd alól felbúvó torony S tetején sávos kék trikóban Tótágast áll a gyermekkorom. Dorgálnám, de nem törődik vélem. Bebúvik egy keskeny ablakon S újra merül alá, barna ködbe Kiskorommal a nyakas torony. Ö marad még, a déli harangszó. A kongása tömör, ünnepi. Imádkoznak, zengedeznek benne Fogadalmak színezüstjei. Szép a dallam, de küszködik szörnyen Más dalokkal és végül eláll. Felülzengi finom csöngésével A százezer merülő kanál... SIMONYI IMRE: FOHÁSZ Ameddig élek ne gondoljatok helyettem — ameddig élek hagyjatok szabadon tévednem — Valamint életemben hagytatok elesetten: ha meghalok hagyjatok temetetlen míg benő a fű elmos a zápor felszárít a szél — Es azután se gondoljatok velem — Amiként lassan elfeled benneteket is — o bennem borzongó emlékezet — Vasárnap, 1964. augucartua 28 DÍLtMAGYARQRSZAQ