Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-02 / 180. szám

y JEVGENYIJ JEVTUSENKO: r | A HUMOR Cárok, (

császárok, fejedelmek, urai földnek, tengereknek, parancsukra masírozott a seregek sora I

de a humor — soha! A nagyfejűek gőgös palotáiban, fent, kik ott kedvükre lustálkodtak, egyszer a csavargó Aesopus megjelent — s ők látszottak legottan koldusoknak. Arcán a napszínű rozsda s ahogy a szobába lépett I

a képmutató útszéliséget egy perc alatt Naszreddin Hodzsa mint a sakkbábokat habókjaival szerte szórta! I

Szeretnék a humort kenni — de a humort nem lehet megvenni! I

Szeretnék a humort ölni.í De minden bicska bele fog törni! Harcolni ellene — nem könnyű dolog! I

Vágták, gyilkolták szakadatlan. Lemetszett feje már ott imbolygott a lándzsahegyen, a magasban. De alig perdültek meg a bohóc-dobok meséjükbe rikácsolt s integetett: "Kukucs! Itt vagyok.'* L és hetyke táncba kezdett. Nyütt-kopott kurta kabátkában bűntudattal, fejét leejtve, mint egy politikai merénylő úgy vánszorgott a vesztőhelyre. Egész lényében összeomlott. "Meghaltam. Nesztek..'« Mikor egyszerre a rossz kabátkából kibomlott karja gúnyos jelt lengetett: "Ezt nektek!* A humort már zárták börtönbe, de ott is mindenkivel kitolt. A falakon, a rácsokon egy pillanat — és áthatolt! Megfázva, rossz köhögést húzva mint egyszerű sorkatona: csasziuska-puska rohamozott ő is mikor lángolt a Téli Palota. A dühödt szemeket jól állja, fölényesen legyint. És néha a humor még önmagára is — humorral tekint! Száz csapáájú. Csavar. Furfangol. Lelép mindent s mindenkin átmegy, aki él! Így hát — viruljon örökké a Humor ez a >— bátor, derék legény! Tamkó Sirató Károly fordítása C

sendesek a mezei férfiak. Asszonyaik sem feleslegesen nevetgélők. Ha azután mégis megszólalnak, vagy nevetnek, hangjukban, jókedvükben annyi a mélység és magasság, mint a tenger, vagy az ég. A présház homályában olyan az este, mint a borszagú alagútban: borzongatós, zsebekben kotorásztatós. Akadna-e gyufa? Mert itt a szőlőhegyen még nincs villany. Most ebben a homályban a várakozás van a legerősebben jelen. A borok elképzelt ízei, fényei és heve összegyűjtötte a pinceajtó küszöbén a karófaragókat, a fattyazókat, kapásokat, egy-két kíváncsit és a gyerekeket. A gyerekféle legszívesebben hazaindulna, elunta magát, álmos is, bort sem kap, de hosszú is, meg sáros is az út a faluig, innen pedig több kocsi is indul majd, ott várakozik köztük egy gyékénnyel takart szekér is, a lovak pedig mintha éreznék, hogy boros ember kezében táltossá kell változni majd még a táltosnak egyáltalán nem való vén lónak is. A présházban a szerszámoskamra mélyén a kályha megvillantja lángjait, de meleget egyelőre nem bocsát ki magából, inkább füstöt ereget úgy, hogy meg is köhögteti a kályha előtt térdepelő asszonyt Így is csupa öröm a szobába lépni. A ház előtt olyan erős a szél, hogy majd fellöki az embert, de ez még a kisebbik baj, a nagyobb kellemetlenség, hogy körme van. — Phű, de büdös ez a füst! —• mondja az egyik belépő, aztán mégiscsak becsukja maga után az ajtót, mert a szél ide is utánafutna, pedig elég volna már belőle. . Amint fogy a füst, úgy erősül a meleg. A kályhában ropogva, pattogva ég a tavalyi venyige és a fényétől pirosas világosság dereng a helyiségben. Néhányan a lócákra vetjük magunkat, a türelmetlenebbje csak úgy állva falatozik, hogy minél előbb nyakalhasson. Ezek lesznek majd az úton az izgágák vagy a bóbiskolók, pedig olyan csodálatos az útról elénk tárulkozó tájék. Most kapaszkodik fel a kéthalyi hegy mögül a kelő hold s gyönge ezüstje fehéren folyja körül a hegyormokat, aztán elömlik a völgyeken végig, az apró ablakokon át asztalunkra is tévedt holdsugár s különös fényléssel ragyog néhány üvegpoháron. — Hát ének' — teszi fel a kérdést — valaki, de csak az összekoccintott Borsi Darázs József: r Enek a faluban poharak csilingelnek. Némán szedelőzködünk. A présházajtóban kívülről nagyot csikordul a kulcs. Az első kocsi már zötyög is a meredek úton lefelé. Megcsörren a féklánc. A főszél már nem fe goromba, hanem kegyetlen, aki fütyörészni próbált, hirtelen abbahagyta, úgyse tudna versenyezni a széllel, fütyül az mindnyájunk helyett is. A kanyargó út két oldalán sűrűsödő erdő fái reszketve suhognak s úgy tűnik, mintha minden egyes ág külön-külön is sírna, fütyörészne. Ijesztő hangokkal zúg a hatalmas kórus. Lassan elmaradnak az erdők. Már látszik a falu legszélső házának két ablakszeme, amint sárga ragyogással hívogatóan felénk tekint. Sietünk. A legöregebb ló is paripává változik és a kövesútan repül a kocsi, biztatjuk mi is, mert a szabad mezőn, ahol semmi sem állja útját, hatalmas süvöltéssel nyargal a szél, fülünket marja, de énekhangokat fe sodor felénk. Csodálkozunk? A jó lovaktól húzott kocsikon azok énekelnének, akik lehagytak bennünket? Boros emberektől túlságosan szép volna, amit hallunk, meg azután nem fe úgy hangzik, mint amikor az Isten szabadege alatt dalolgat valaki. Az énekben gyökerezik a tiszta öröm. A dal megtart minket a vidámságnál és nem engedi elhatalmasodni rajtunk a csüggedést vagy az unalmat. Az ének a lélek szárnya és erőt kölcsönöz, hogy többre merjünk vállalkozni, mint a daltalan ember. De hát honnan száll felénk, elénk és körénk ez az ének, amelyben benne zeng — most már kivehetően — a bársonyos női hang és harangozik néhány férfihang. Szokatlan is, talán rádió énekel, de nem lehet, mert muzsikaszó nem kíséri és nem is, olyan iskolázott az éneklés, csak szép. És lassan megoldódik a rejtély, ami végeredményben nem is rejtély. Az iskolaépületből hömpölyög széjjel a dallam, mint valamely csodálatos zeneiségű hullám és bemegy a füleken, átrezeg a lelkeken és megmarad a szivekben. (Folytatás a 6. oldalról.) Nem mind az az okos embör, aki tükörbűi fésülködik. Lehet vödörbűi fe. * Dologban telik az idő. * Ó áldott, nagy, dicső, gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon. * Nevetni mégiscsak jobb, mint sóhajtozni, mikor úgyis egy a fizetés. * Az otthonvaló kútnak a vize szokott mindig a legédesebb lenni. * Lehet százféle ágy is a világon, de mégiscsak az a legjobb, amelyik otthon van. Nagy szívességeknek mindig meg szokás az árát venni. A szokások változnak, velük változik az ember fe. Sötétben sok minden megesik. * Annak, akit agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila ütötte agyon. * Ha sár van, akkor az embör talpa éppen olyan sáros, mint a kutyáé. Nincsen abban szömélyválogatás. * Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a va lóságos életben is beválik. Beszédesen igazolja a mintegy félezer mondásból kiragadott fenti néhány gondolat is Móra Ferencnek azt a megállapítását, mely szerint Tömörkény "gondolkodónak fe volt akkora, mint művésznek*. "Filozófiája is csak az övé, idegen márkát nem találni rajta. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta; ami íze van, az csak a magáé: lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne tisztább és kristályosabb* — állapítja meg másutt Móra. Tömörkény elmés mondásai nem klasszikus értelemben vett aforizmák, nem fe gyémántporlatok az aforizma történetében, nem föltétlen igazságok, hanem jórészt filozófiába fojtott lírai önvallomások; az irodalmi ötvösmunkának sem remekei, de mint eszmei ítéletek, előremutató, elmés, magvas mondások a dolgos és hősies emberségről, a paraszti valóságról, a vízenjárók és kétkezi munkások küzdőhányódó életéről és mint a paraszti élőbeszéd fordulatai kallódó magyar érkékek, melyeknek külön könyvbe szereztetését megtisztelő kötelességünknek éreztük. A gondolat tehát valóban csak „félénk madár* Tömörkény írásaiban. Nélküle azonban írónk életműve nem szólítaná korunkat, művészete pedig Anatole Francé hasonlatát alkalmazva — „olyan lenne, mint az erdő n dár nélkül*. Most már lépésben hajtunk, hogy a kocsizorgés, zötyögés ne fosszon meg bennünket egyetlen ütemtől sem. A szélről is megfeledkezünk, és mint a megigézettek, minden idegszálunkkal részt veszünk az éneklésben, pedig csak hallgatjuk. A kocsik népe megélénkül s egy férfiszájról dicsérő szó hangzik el, valamelyik asszony pedig felnevet s mintha vadgalamb búgna, gyöngyözve száll a nevetés, majd lassan beleolvad az énekhangokba, mert mosit már ott kocogunk, ahol a nagyablakú házból az énekhangok kiszállnak a fekete, szeles, hideg éjszakába A holdnak a felhők mögé történt elbujdosását nem vettük észre a nagy figyelésben, belei elej tkezésben. Vágyaink, örömeink nőnek ki a dalból. A szekerek már beletűntek az éjszakába, és én néhányad magammal a nyíló ajtón át belépek egy nagyocska szobába, ahol nem is kórus énekel, csak néhány férfi — fiatal és öreg — meg leány és asszony dalolgat, de nem úgy, mint régen, amikor még a bor adott szárnyat a hangnak és erőt a fantáziának. Ezek az emberek magáért az énekért, a tiszta örömért dalolnak és amit énekelnek, mind a mi énekeink, apáink s a mi dalaink, csupa ismerős dallam, szín, fordulat és mégis más, mint voltak a mi présházban született kedvünk énekei. Egy pillanatra elcsendesednek. A szobába most lépettbe falunk új tanítónője, még maga is szinte gyermek, de amikor széttárja karjait és beint — Daloljatok! —, akkor én fe, a látogatóba érkezett vendég is velük dalolok. Tudom, hogyha nem volnék velük egy faluból való, talán csodálkoznának hívatlan társukon, de nem csodálkoznak még azon sem, hogy jegyzetfüzetemet belesüllyesztettem a zsebembe és úgy beleigazodom a hangba, mintha egyetlen percre sem távoztam volna körükből. Felejtve az egész napi tájékozódás fáradalmait, úgy oldódom fel a közös dalolásban, mint a komor éjszaka a hajnali fényben ... SZALAY FERENC anya TÓTH SÁNDOR vásárhelyi madonna 1QI JÓZSEF FAK Vasárnap, 1964. augusztus 2 QÉT MAGYARORSZÁG 7