Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-19 / 168. szám

AZ ÓRA A falióra elmélázva kongat délidőt a hús szoba felett, komolyan néznek rá a bútorok, s az idő csendben tovább lépeget. Nézem az órát, mennyit titok fonódott össze acélfogakkal, hogy időnknek mérhető lépteit jelezve tanúként álljon dolgaink felelt, s a Számadásnál védőn, vagy vádolón ott lehessen! Mérföldkövek a számok, s a percek hű követői a szabályos időnek, s a lejárt út hosszát összeadni a mutatók néha-néha összeérnek, s az acélagy jelzőn kongja feléd; »Múló idődet mérd!* Húzd fel az órát, le ne járjon! S önmagodban is úgy mérd az időt, hogy minden mozdulat, minden feszülés egy percet jelentsen a topogó idő szép jelenünkre gömbölyödő hű fonalán! Mert óra e kor, és benne a percek; — dolgos köznapok útjain — mi vagyunk! Acélrugó; a munlca. — úgy feszítsd, hogy útjainkon továbbhaladjunk! S ha csüggednél, szólj magadra bárhol; Húzd fel az órát, le ne járjon! A falióra elmélázva kongat, Múló időnknek hű mércéje lett, Visszhangot ver bennünk a kongatás, És füst kering egy új kémény felett! Tél Fehér madár a fákon a hó — és gallyazó és ágazó, szeleket sziszegő, hideget hivő, hab-hátú, kéreghasú kígyó. Zúzos-szakállú, jégcsap-szakállú az ág, az eresz meg a vályú. v t>fr:v örökzöld fákon a tűlevél úgy érzi most lesz örökfehér... Terítve ropogó szőnyeg mögötted, alattad, előtted. És függve hulló, hullva függő függönyök suhognak, szállnak, omlanak fejed fölött. Ö te feketét leszorító! szemeket vidító víg hó! Te összebújó* buckákat gyúró, fehéren kigyúló új hó! Szeretnék összebújni veled, átmelegíteni szűz hideged! Te fényes ének, csöndes szín! Te szárnyas piheség! Szeretném átölelni veled a földek, otthonok, emberek fehérré szépült fejét... KÁLMÁN LÁSZLÓ: jozgj 450 évvel ezelőtt, 1514. Július 20-4n végezték ki Dézsa Gyorgjiit. Djböl az alkalomból közöljük a szegedi íro Dózsa György cimíi úráaüjanak egyik jellegezetes részletét. A színhely Mátyás budai palotájának ún. római terme. A jelenet szereplői: Ulászló, a király, Perényi, az ország nádora, Bakóc érsek, Telegdi, földbirtokos főnemes és Báthori főlovászmester. Később Dózsa György és Mészáros Lőrinc. BAKÓC: Javaslatom a következő: szereljük le mindazokat, akik később csatlakoztak a keresztesekhez, az eredeti létszámú sereget pedig haladéktalanul, még ma indítsuk el Knienbe, a török ellen. ULÁSZLÓ: Nem rossz resolutio. PERÉNYI: Ezt a megvadult csordát ő eminentiája már sehova se tudja irányítani. BAKÓC: Bízza rám, nádor úr! PERÉNYI: És ki fogja közölni a keresztesekkel és Dózsával a parancsot? Talán ön? BAKÓC: Én. PEítÉNYI: — És ha nem hajlandó követni az utasításokat? BÁTHORI: Akkor én is azt mondom, tartóztassa le felséged. ULÁSZLÓ: Helyes. Ha engedelmeskedik, mehet, ha nem, börtönbe vele! KAMARÁS (be): Felséges űr, Dózsa György,. a keresztes hadak vezére és Mészáros Lőrinc, ceglédi plébános kegyes bebocsátásra vár. ULÁSZLÓ: Várjanak még. Majd szólunk, ha jöhetnek. (Kamarás el) PERÉNYI: Ha megtagadja az engedelmességet, Telegdi kimegy és kiadja az őröknek a parancsot elfogatásukra. ULÁSZLÓ: Micsoda idők. A saját palotámban összeesküvőket kell fogadnom. PERÉNYI: Kíváncsi vagyok erre a »fővezérre.« (Telegdihez). öcsémuram hívja be őket, ULÁSZLÓ: Igen. Ha már így kell lennie, jöjjenek. (Telegdi el.) BÁTHORI: Sok minden függ e találkozás kimenetelétől. (Perúnyihez) Kérlek, türtőztesd magad! PERÉNYI: Egy lázadóval és felségsértővel szemben ... BÁTHORI: Gondolj arra, mibe kerül a bandériumok fegyverbe állítása. (Telegdi, Dózsa és Lőrinc be.) DÓZSA: (tiszteleg) Felséges királyom, Dózsa György, a keresztes hadak vezére jelentkezik. (Bakóchoz) Érsek úr, hívására megjelentem. BAKÓC: Őfelsége és a magam nevében is, köszönöm. DÓZSA: Felséges uram, Érsek úr. A szegény jobbágy nép lelkesen fogadta a török elleni keresztes had gondolatát. Az ország minden részéből ezrével sereglettek a táborba a nincstelen jobbágyok, hogy vérüket ontsák ezért a földért, amely nem az övék és ezért a hazáért, amelytől csak rabigát és korbácsot kaptak. Vállaltam a sereg fővezérletét, de élelem és fegyver nélkül nem vihettem őket a török ellen. Ez öngyilkosság volna. BAKÓC: Majd igyekszem jobban ellátni a sereget. DÓZSA: A nép még az éhséget is tűmé érsek úr, hisz megszokta már. Nagyobb hiba, hogy az országmentő és életet áldozó vállalkozásiért cserébe a földbirtokos főurak otthon maradt hozzátartozóikon állnak- bosszút. PERÉNYI: A jobbágy földesura telkét önkényesen nem hagyhatja el. A földesúrnak jogában áll az ilyen jobbágyot hajdúival visszavitetni. DÓZSA: A keresztes hadat a pápai legatur úr őfelsége és a főurak tanácsának hozzájárulásával hívta össze. Az a jobbágy tehát, aki ebben a hadban részt vesz, jogosan hagyja el gazdáját és az a földesúr jár el jogtalanul, aki ebben megakadályozza. ULÁSZLÓ: Ez igaz. DÓZSA: Éppen azért azt kérjük őfelségétől és az érsek úrtól, akadályozzák meg, hogy a földesurak erőszakkal visszatartsák azokat a jobbágyokat, akik be akarnak állni a keresztesek közé és egy keresztes hozr zátartozójának se essék bántódása. PERÉNYI: Hallatlan! Vérlázító! Fosztogatnak, rabolnak, gyilkolnak és még ők kérnek védelmet. DÓZSA: Minderre nem került volna sor, ha az urak nem önkényeskedtek volna jobbágyaikkal. PERÉNYI: Egy földesúr azt teszi a jobbágyaival, amit akar. DÓZ$A: Ez a hiba. És amíg ez így van, nem tudom vállalni a felelősséget a seregért. • BAKÓC: A fővezéri megbízást tőlem kapta, engedelmességgel tartozik nekem. Megparancsolom, hogy mindazokat a jobbágyokat, akik később csatlakóztak a hadakhoz, azonnal küldje vissza a földesurukhoz, az eredeti létszámú sereggel pedig haladéktalanul- vonuljon Knienbe a török ellen. Megértette? DÓZSA: Én igen, de úgy látszik, érsek úr nem értett meg engem. Az igaz, hogy a fővezéri tiszttel érsek úr bízott meg, de felelősséggel nemcsak érsek úrnak tartozom, hanem a rámbízott seregnek is. Ennek tudatában kijelentem, hogy ilyen nagy útra a jelenlegi körülmények között nem vállalkozhatom. PERÉNYI: Lázadó! Felségsértő! Akasztófán a helye. DÓZSA: (a kardjához kap) Ezért meglakolsz! (Neki akar rontani, de Lőrinc lefogja.) LŐRINC: Csillapodj! A hely és a körülmény nem alkalmas az ilyesmire. ULÁSZLÓ: Mindjárt itt előttem gyilkolják le egymást. CZINKE FERENC: SZILÍCIUMOS ÁPOLÓK fókarcú kislány. Csodálkozva nézett rám éa megkérdezte: — Honnan tudod, hogy hívnak engem? Szétültettem tanítványaimat a padokban és megkértem őket, hogy ne felejtsék el, hol ülnek. Látni kellett volna szegénykéket, milyen segélykérően lóbálták lábaikat, s milyen különös pózokat vágtak. Ügy tűnt, mintha nem padokban ülnének, hanem faágon, vagy a tetőn. Amikor a dobogóhoz mentém, szemmel követtek s lassan maguk alá húzták koszos kis lábukat úgy, ahogy a teknősbéka elrejti lábait a páncéljába! No, de mit lehet tenni? Lassanként majd megszokják. Csak egy valami késztetett csodálkozásra: a kislányok igen szégyenlősek voltak. Amikor hozzám jöttek, behunyták a szemüket, s csókolták a kezem. Egy szót sem lehetett kicsikarni belőlük, akárcsak a falusi menyasszonyoktól. De ha már kinyitották az olvasókönyvet, az osztályt rögtön hangos jajgatásféle töltötte be. Megszokták, hogy kórusban olvassanak és ne sajnálják a torkukat. Közben állandóan új és új tanulók jöttek, a zaj erősödött, a fejem meg egyre jobban szédült. Megkérdeztem Hatidzse kisasszonyt: — Állandóan így tanulnak, ilyen fülsiketítőén? Micsoda szörnyűség! Ki lehet ezt bírni egyáltalán? Hatidzse kisasszony csodálkozva nézett rám. — Nahát, természetesen, Hát hogyan másképpen, leányom? Ez iskola. Ki lehet-e faragni a gerendát, ha nem csapsz bele fejszével? Minél hangosabban kiabálnak, annál jobban megtanulják a leckét. Már majdnem minden hely foglalt volt. Amennyire erőmtől tellett, megkopogtattam a dobogót, amely bizony az egyetlen szép bútor volt az iskolában, meg akartam magyarázni a gyermekeknek, hogy tanuljanak csendesen. De senki sem figyelt rám, senki sem emelte fel a fejét. Ellenkezőleg, az egész osztály még hangcwabban zsongott, mint a méhkas, amit kővel bolygattak meg: "Euzjubil—lahi—ebdzsod—hewez—huttí —dzsim—jusztum, dzse—dzsim—eszredzsi.. .* Megértettem, hogy alaposan meg leszek kínozva, mire sikerül megnevelnem a gyerekeket. De nem kételkedtem a sikerben. — Hatidzse kisasszony, — fordultam az idős hölgyhöz, — foglalkozz velük ma úgy, ahogy szoktál. Addig nem akarok tanítani, amíg nem teremtek rendet az osztályban. Hatidzse kisasszony figyelmesen nézett rám. — Lányom, én arra tanítom, a gyerekeket, amit látok. Honnan tudjuk mi, hogy te mit tudsz? Hiszen tudod, hogy nekem nincs képesítésem ... Csak azután értettem meg, mit akart mondani szegény asszony, ö úgy fogta fel a dolgot, hogy vizsgáztatni akarom. Félt szegény, hogy elveszti a fizetését!... Habár napos idő volt, a lánykák jó része ócska takaróval burkolta be a fejét .Megkérdeztem Hatidzse kisasszonyt, miért tették ezt Ez a kérdés újból elcsodálkoztatta az anyókát. — Óh Istenem, lányom, hiszen ők már nagylányok, menyasszonyok. Nem szabad nekik a faluban fedetlen fejjel járni. D

stenem! Hogy lehet ezeket a tíztizenkét éves gyermekeket felnőtteknek, vagy méginkább menyasszonyoknak nevezni? Olyanok, mint a sápadt őszi virágok. Valóban, hova is kerültem én? Micsoda vidék ez? De ugyanakkor örültem is. Ha ezeket a , kicsiket menyasszonyoknak tartják, akkor én már egészen otthonülő, öreg legény vagyok, és senki sem fog kinevetni, sem gyermeknek tartani. Legkésőbb a fiúk jöttek az iskolába, ók már a felnőttekkel együtt dolgoznak a gazdaságban, vizet hordanak a kútból, fejik a tehenet, a hegyekbe járnak tűzifáért. Hatidzse kisasszony megkérte a gyerekeket, hogy várjanak egy kicsit az ajtó mögött és félénken hozzám fordult — Te, gyermekem, úgy látom, elfelejtettél kendőt tenni a fejedre? ... — Feltétlenül szükséges ez? — Hát... ha igazat akarok mondani, akkor természetesen szükséges. Különben, ez nem az én dolgom... De hiszen, bűn órát tartani fedetlen fejjel Szégyeltem bevallani, hogy ezt nem tudtam. Elpirultam és ezt hazudtam: — Otthon hagytam a kendőmet, amikor elutaztam... — J61 van lányom, adok én neked egy tiszta batisztot. Elment szobácskájába. A kétségbeesetten nyikorgó ládából kivett egy zöld batiszt kendői, s elhozta nekem. Tűrnöm kellett. Rávetettem a kendőt a fejemre, megkötöttem az állam alatt, mint a cigányjósnők a sztambuli utcákon. A kinyitott ablak külső szárnya teljes mértékben pótolta a homályos állótükröt. Észrevétlenül odamentem, s gyönyörködni kezdtem magamban. Mielőtt megkaptam a kinevezésem Zejnilerbe, már előre jól kigondoltam, miiyen ruhában tanítsak. Szerintem egy tanítónőnek kötelességteljesítés közben nincs joga úgy öltözni, mint más asszonynak. Találmányom igen egyszerű volt: térdigérő ruha, amely fekete fényes szaténból készült, a derékon vékony bőröv, kicsit lejjebb két kiszseb, egyik zsebkendőnek, a másik — jegyzetkönyvnek. Ezt a fekete öltözéket egy széles, fehér vászonból készült gallér volt hivatott megélénkíteni. Nem szeretem a hosszú hajat, de egy tanítónőnek nem illik rövidre nyírt hajjal járni. Még egy hónapja, hogy nem nyiratkoztam, de a hajam még a vállamig sem ért. Miközben az első órára készültem, így öltöztem fel és sokáig simítottam hajkefémmel makrancos fürtjeimet, hogy ne hulljanak a homlokomba. atidzse kisasszony zöld batisztkendőjében, amely eltakarta rövid hajam — ahogy megszabadultak a hajkefétől, újból begördültek, — s a fekete csillogó ruhában olyan fonákul és különösen néztem ki, hogy majdnem elnevettem magam.* Fordította: PAP LASZLÓNÉ Vasárnap, 1964. július 19. DÉL-MAGYARORSZÁG 7