Délmagyarország, 1964. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-07 / 132. szám

PAPP LAJOS: Nyarunk küszöbén Cimborák! hol varn az a csoda, amit mesék ígértek nekünk? A kék-madár, ha volt valaha, zöld-szürke fáinkról hova tűnt? Hová lett a gyermekkorunk, a rétek vidám játékaival? Mint alkonyatkor gitárpöngés, vagy láthatlan harmonikaszó, eloszló hang-füst: száll a légben sok könnyű gyermek-örömünk. Harcok maradtak. Ez a törvény. Aki felnőtt, harcolnia kell magával, mással, mindenkivel. Mindegy, mi jön: kudarc e, siker. Csaták között így marad végül árván az ember, emlékeivel. Hálóival, mint rángó vadat, körülkötözött ez a világ. Régi kedvünk tíz év adója. Komolyak vagyunk s hallgatagok. Magunkban félnénk az éjszakától. Vigyáz ránk asszony és család. Gyermekeink hintákra ültek. Most léggömb-álmokkal játszanak. Katonásdit mímelnek holnap, de tudniok soha nem szabad, mit jelent: ölni s elpusztulni értelmetlenül és hirtelen. S mi az: nyálkás gödrökbe bújni félig-holtan s félni védtelen. Elemésztő golgotha-járás szikláin bukdos az értelem. Tíz éve voltunk kisdiákok. Először-hivök, szerelmesek. Még töretlenül-óriásként a mindenség-vággyal terhesek. Hányat födött el már azóta a hétfő s kedd közt az élet-'verem! Akaráswnkból vétkek lesznek. Erényünk: a tétlen türelem. Hát hol van az a hőstett-glória, mely hérosszá magasztosít? Ha a rovatolt kötelesség tetszetős számokká alakit bennünket és a gép jut el csak a végtelen-szép csillagokig? A gép, amelytől félni kellett. Mint szülőnek, aki félni kezd gyermekétől, ha ereje fogytán véle tartani gyönge lett s öreg s mint parittyás kölyök a betört ablakokat: gyávaságon-ért tudósok bűnözőként félik világ-rontó képleteiket. Amerre megyünk, szobrok állnak az utak mentén: csöndes tanúk, örökségünk e szobor-világ s a maradandó és néma múlt. Bennünk is mintázódik régtől a rendszerré -nőtt tapasztalat. Tűnődve, gondba-merevülten meg-megállunk a kék ég alatt. Tizennyolc évünk naiv-csupasz fényét józan patina fedi. Szobrok színeit a múló idő olyképpen örzi-érleli, mint az emberi lelket, ha az akár a bronz, töretlen-kemény. Csalódások zápora paskolt, rongált rágalmak jég-hidege. A szerelem rubinja kihullott sötétlő szemüregünkből. Megértünk: de nem puhít gyors kegy, nyájként nem hajt magas vélemeny. Huszonnyolc éves pajtásaim! Gyurka, Józsi, merre mentetek? A tabló megvan Szolnokon még, bennem is él még a képetek Találkoznunk kéne a nyáron. Hogy küldjek hívó üzenetet? Dolgaim iíthon rendben tartom és megfontoltan lépegetek mindennap a lépcsőn, le-föl-le. (Mennyit ugráltunk mi hajdanán!) ^Mint új cipő, még szorít ez a kimértség'. Különben megvagyok. A vízpartra szeretek kiülni: életem nyugodt lesz talán... Ebben a nagy vidéki üzlethelyiségben nem a kereskedelem árucikkeit árulják, hanem a jogi tudást. A „vevők* sérelmeikre szeretnének orvoslást kapni, kátyúba jutott életüket rendbehozatni. Huszonkét asztal van a „boltban«. Mögöttük ügyvédek ülnek. Fiatal, csinos nő ül le az egyik asztal elé és előadja kérését. — Válni akarok — mondja. — Válóok? — Sok is van — sóhajt az asszony. — Férjem ideges, szótlan, mogorva ... — Ez kevés. — Későn jár haza... — Ezenkívül? — Sohasem vagyunk egy véleményen. Mindig ellentmond. Én zeneértő vagyok, ó botfülű, én aludni szeretnék, ő éjfélig olvas. Én színházba szeretek járni, ő csak moziba. — Még ez sem elég — csóválja a fejét az ügyvéd. — Iszik a férje? — Nem. — Goromba? — Igen. — Mindig goromba? Az asszony pillanatig hallgat, mire az ügyvéd halkan megjegyzi. — Ugyebár mindössze egyszer volt goromba. Amikor maga földhöz csapott egy porcelánfigurát. Az ő ajándékát... Az asszony csodálkozva néz az ügyvédre: — Honnan tudja? I — Ok nélkül nem gorombák a férjek. Rendszerint az hozza őket ki a sodrukból, ha a veszekedés közben a nő valamit a földhöz vág. A porcelánfigurát csak úgy gondoltam. Látom, eltaláltam. — Igen, egy herendi nyulat törtem össze. Húsvétra kaptam tőle. Szóval nem akarok vele tovább élni! Kérem, indítsa meg a bontópert. — Tehát a férje ideges, szótlan, mogorva. Kis szőke megrándul, lökdösi Bodzát: — Gyere! — Nem. Ez nem megy nekem. — Ugyan, szamárság. Bankfiúnak int, az boldogan követi. Csusszan a cipőjük, fenekük feszíti a ruhát. Presszóslány arca kipirosodik, csillog a szeme, mintha könnyezne. Melle rezeg a fekete kötött blúzban. Indul a nagy szőke is, és startol vele a pelyhes képű kisfiú a tánckarból. És ringatózik, dobálja haját a fodrászlány. A szertartás megkezdődött. Bankfiú szeme kialszik, arca sápadt folt, minden csepp vére a lábába, csípőjébe gyűlt össze. S az összezsúfolódott, egymásra torlódott vércseppek nem nyugszanak. Tépik, dobálják a csontot, az izmokat, a bőrt, a nadrág szövetét. Nincs is szeme, se szája, se füfe Csak lába van és csípője. A büféslányt senki se kéri. Sebaj, egyedül táncol. Emeli lábafejéit, titokzatos köröket ír vele a levegőben, közben mosolyog. Messzi élvezetet hoz ez a mosolygás, ki tudja, milyen önfeledt boldogság rezeg a lábában, vonagló széles alsótestében. A presszóslány is. Feszíti hátra, egyre hátrább magát, feje szinte súrolja a földet. Egymáshoz se érnek, nem érzik egymás forróságát, csak a nyugtalanul imbolygó, rángó test közvetíti a mesterségesen fölfokozott vágyat. Száj kinyílik, lángot fognak a fülek, és még, és még, és még... egyre lejjebb, egyre feszesebben húzódnak az izmok, a combok szétválnak, messze, mindig messzebb egymástól. Dobálja haját a fodrászlány. Halszeme fönnakad, foga kiugró alsóajkát vési, sápadt bőre alatt kalimpálnak a fölzaklatott erek. Csupa ügyetlenség ez a fodrászlány, csupa szöglet és csupa kielégületlenség. Lapos hasa kínálkozóan mered fel, partnere, a pulóveres színész nem látja, nem kell neki, csak a maga izgalmát érzi, amit kifordított bokával „ugye te is akarod, ugyanazt, amit én*. Púder lekopik, a nyelv nedves simítása lemossa a rúzst is, szétzilálódik a haj, szoknyán, blúzon pattan a kapocs ... Kiabál a magnószalag, kifordult bokával vonaglik rajta a szakszóién, feszesre mered a dob, s minden ízükben vibrálnak az ütők. S akkor a csúcson, a tetőfokon, amikor földhöz koppan a fej, a lábak már nem feszülhetnek távolabb egymástól, egyszerre csak: „tviszt* és vége. Zene elhallgat, száj becsukódik, lazítanak az izmok. És marad csak az izzadság. — Isteni volt — lihegi a bankfiú. Zsebkendőjével dörzsöli simára a haját, s még sikerül elkapnia a mellényéről veszni készülő gombot Bodza körülnéz. A kollégák valamennyien elmenekültek. íme tartalmát kapott a következő osztályfőnöki óra. — Esik még? — kérdezi a nagy mellű presszóslány. — Indulni kéne. Reggeli szolgálatban vagyok. A két szőke kézenfogva siet az illemhelyre. A magasabb vállára dobja törökös mintás selyemkendőjét, így mindjárt könnyebb megkülönböztetni őket. klub éjfélkor zár. Ingerült a büfés, az ő korában már nem használ az éjszakázás. — Gyerünk, gyerünk — tapsolja ki a vendégeket. A büféslányt befogták pohármosáshoz. Mire megcsinálják a kasszát, rájuk virrad. Bodza nem köszön senkinek, nincs itt senkije. Meg aztán holnap úgyis találkoznak. Az embert idekergeti az unalom. — Igyekezzünk kérem — ismétli a büfés. Aztán szemlét tart az öltözőben. Mindig itt felejtenek valamit. Hát igen. Egy félredobott szék alól kihúzza az ernyőt. Narancssárga ernyő fekete csíkokkal. Az ablakból még eléri őket. — Egy ernyő — kiáltja. Nem túl hangosan, nehogy a rendőr szóvá tegye. — Egy ernyő, fekete csíkokkal. A kis szőke fejéhez kap, és szalad visszafelé. — Igen. — Gondolom, azóta, mióta maga többször is válasz nélkül hagyta- az ő kérdéseit, és legfeljebb igennel, vagy nemmel felelt. Gyanakodva nézett az ügyvédre a válóperes asz6zonyka: — Ezt is tudja? — Száz eset közül kilencvennél ez a helyzet. Gyerünk tovább! Mindig ellentmond. Például akkor is, amikor le akarta beszélni arról, hogy megnézzenek egy unalmas, bukott színdarabot. — Igen. Én kíváncsi voltam a „Kifacsart szívekre*. — Ö pedig az új Sica-í'ilmet akarta megnézni. — Pontosan így történt. — Mindenki meg akarta nézni az új Sicát, amikor a „Kifacsart szívek* ment. Botfülű ... Erről nem tehet. Szeret olvasni. Ez nem válóok. — De későn jár haza. — Ez már válóok lenne, ha olyan helyen töltené az időt, ahol házastársnak nem ülik megfordulni. Például másik nőnél. — Mit tudom én. hogy hol jár... — Én tudom. Hetenként háromszor esti könyvelést vállalt. így akarta összespórolni azt a 3300 forintot, amennyibe az irhabunda kerül. — Micsoda irhabunda? — Amelyre maga olyan régen vágyódott. Már együtt is van a pénz. Az asszony szeme csillogni kezdett: — Ez igaz? Azután gyanakodva kérdezte: — Honnan tudja? Elvégre megyeszékhelyen lakunk, nem kisközségben és ezért mégiscsak furcsa, hogy... — Hogy én mindent tudok? Bevallom, hogy férje tegnap itt volt a kollégámnál — mutatott a szomszédos íróasztalra, amelyet csak tíz centiméter választott ei az övétől. Most egy másik nő ült ott, akinek minden szavát hallani lehetett. Az ügyvéd a másik asztal felé intett: — Hát így ismertem meg férjét. Akaratlanul végig kellett hallgatnom, hogy nagyon szereti magát, hogy egész, elhidegülésüknek maga az oka. Ha férje megnézte volna a rossz színdarabot és nem ragaszkodott volna a jó mozihoz, akkor nem kezdtek volna veszekedni. Az irhabundával akarta kibékíteni. — De minek volt itt? <3 is válni akart? — Dehogy ... Pont ellenkezőleg. Azt kérdezte a kollégámtól, hogy mi a helyzet, ha a feleség ok nélkül válni akar, de ő nem akarja elveszíteni, mert szereti. Beadjam a bontóperi keresetet? Az asszony egy pillanatig leforrázva hallgatott, aztán ' mosolyogva nemet intett. PALÁSTI LASZLÓ VASVARI ISTVÁN: I SZEMBENÉZVE I Három napig habzó fellegek rohantak a kék hegyek felett s völgyekben, mint bezárt paripák bújtak össze reszketve a fák, Lompos vihar állt ugrásra kész, markában feszült a dördülés. Egy villanás s lehullt az opál csúcsokra a fakó szemhalár; dördülés, majd újabb villanás — föllobbant egy zsenge tölgy és száz ifjú fa bújt még összébb. Sirás rázta testük, szörnyű gyász. Fájt e hai 16, riadt reszketés, könyörgés, mely ablakomra néz, várni, mikor csusszan le a bárd; a még élet — végső villanás. Szenvedtem már önkényt, mord erőt, börtönrács és drótsövény mögött: reszkettem, mint szélsújtotta fák, várva, hogy a hideg kény levág . . . Nem hulltam el, nem hallgathatok, nem várom, hogy értem szóljatok, én szólok halálig értetek fák, virágok, erdők, emberek. Vasárnapi kis tárlat BERKECZ ÉVA: REGGELI \ HÉZSŐ FERENC: GONDOLKODÓ Vasárnap, 1064. június 7. DÉL-MAGYARORSZÁG J