Délmagyarország, 1964. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-21 / 144. szám

TOMBÁCZ JÁNOS tanyai mesemondó A mese az emberiségnek egyik legősibb, legegyetemlegesebb műfaja. Az Ezeregyéjszaka Seherezádjától a M éjszakát gyerekek mesélőjéig mindig gyönyörködtetni, pihentetni akar. Esztétikai és élettani hivatása fölmérhetetlen. A fáradt embernek szüksége van arra, hogy szellemi és erkölcsi egyensúlyát visszaszerezze. Ezért olvas kalandregényeket, rádiózik, jár a moziba a modern ember, ho© e „kikapcsolódás" révén fölfrissüljön, és í© másnap szellemileg, testileg újjászületve fogjon munkájához. Ezt az egyensúlyozó szerepet tölti be ©erekeknél, de írástudatlan társadalmakban, í© a parasztság körében is szinte a legújabb időkig a mese, a mesemondás élószavas, szuggesztív bűvölete. E©ébként az emberi hang varázsa magyarázza a rádió, televízió szinte már döbbenetes népszerűségét is. A mese kalandvilága, naivitása, túlcsorduló költészete a művelt embert is megragadja, csodálattal tölti el. A mese elsősorban — ha nem is kizárólag — a feudális kötöttségek között élő társadalomnak jellegzetes műfaja, a „kiélés" valamely formája. Optimista világképében az a rendíthetetlen emberi meggyőződés tükröződik, hogy élni, küzdeni érdemes, mert a világ egyszer jóra változik. A ha©ományos mese, közösségi mesemondás népünk életformájának sokrétű átalakulása következtében lényegében máris a múltba merült. A néprajzi kutatónak külöhös öröm, ürtnep, ha napjainkban is találhat mesemondókat, és í© a hosszú évezredes hagyományt még elevenében, a néprajztudomány kifinomult, sokoldalú szempontjaival tanulmányozhatja. T¥ár éve bukkant föl a szegedi tájnak nyilván legna" gyobb mesemondó klasszikusa, Tombácz János zsombói kisparaszt személyében. Öszeszéken 1901-ben született, kilen©ermekes zsellércsaládbóL Pásztor©erek volt, majd az elsö világháború idején serdülő kora ellenére is már családförmtartó. 1919-ben vörös katona, a tüzérségnél szolgál. Bajtársainak minden este mesélnie kell. Utána nehéz az élete: béres, részes, végül tanyás. Igazában csak 1945-ben lesz a maga gazdája. 1950—1962 között Zsombó község tanácstagja. Né© ©ermek édesapja. Pár holdas gy u möl cs kert esze tét mintaszerűen gondozza. Mint visszaemlékezik, a tanyai iskolában egyrészt mesei megoldásaiból is kitűnő igazságszeretetéért, félénkebb társai érdekében való bátor kiállásáért, másfelöl pedig csintalanságáőrt a tanítója sokszor megverte. Észrevette azonban feltűnő mintázó, a©agformáló készségét is. és ezért azon volt, hogy tovább tanuljon, szakiskolába jusson. Földhöz ragadt szegény szülei a kisfiút már korán kénytelenek voltak munkára fogni, és í© továbbtanulásából nem lehetett semmi. Tombácz János azonban máig megmaradt könyvszerető parasztembernek, akit minden érdekel, ami o világban történik. A télen egyszer ú© leptem meg, ho© Arany János Toldi-trilógiája volt a kezében. Mint mondotta, már sokszor végigolvasta. Nehezein emlékezik vissza olvasmányainak címére. Ezzel voltaképpen a népköltészet kollektív szelleme jut önkéntelenül is kifejezésre: az alkotás elsőbbsége. Az alkotó nem igényli magának, ho© nevét emlegessék. Kétségtelen azonban, ho© a tanyai iskola könyvtárából már korán megismerte Benedek Elek meseföldolgozásait, az Ezeregyéjszaka valamelyik ifjúsági kiadását. Sokszor előfordult, ho© amikor ismert mesének az ő szájából való előadására, újraköltésére lettünk volna kíváncsiak (Églgérő fa, Tündérszép Hona), többször mondotta, ho© ezek már benne vannak a könyvben, ilyeneket tehát nem mesél, csak amit ö a fülével hallott, illetőleg maga „komponált össze". Természetes azonban, ho© az e©es olvasott va© ©erekkorában egy öreg juhásztól, az őszeszéki Sárkány Jánostól hallott meséket meselemként, mellékcselekményként mégis alkotó módon használja föl. Tombácz János legna©obb ereje a színes képzeletben, a gazdag meseszövő, szerkesztő tehetségben, kristálytiszta, Tömörkény István iegjobb alkotásaira emlékeztető nyelvében, szavának hibátlan ö-ző muzsikájában, főleg pedig páratlan előadói biztonságában van. Tombácz János egészen a rádiónak a tanyán való fokozottabb térhódításáig, tehát a múlt évtizedig messze környéknek volt téli mesemondója. A korai alkonyat idején már ©ülekeztek a tanyájában, a szoba és konyha megtelt hallgatósággal. Sürün megtörtént, ho© a hosszú éjszakákat egyvégtében átmesélte, és a kései virradat még e©ütt találta a darvadozó társaságot. Ho© még közvetlenebb le©en a hatás, János bácsi olykor a jelenlevők e©éni sorsát is színező motívumként beleszőtte a mesemondásába. Bizonyságként is hivatkozott ilyesmire. Amikor a mesehős ütni készült, akkor viszont e©-e© bóbiskoló szomszédja hallgatója vállára csapott le a keze. Tombácz János 1962 tavaszán már a televízióban is bemutatkozott. Mostanában már ritkábban van alkalma tanyai hallgatóság előtt mesélni. A rádió, televízió, mozi, könyv, motoros járműveken könnyen elérhető városi szórakozások tanyai népünk képzeletvilágát, érdeklődését is döntő módon befolyásolják, a mese nagyszerűen naiv világából már kinőnek. Maga a mesemondó is sajnos, beteges, bár ez jókedvét, előadói készségét nem törte meg. Mindenesetre a körülmények sürgetik Tombácz János emberi és költői ériékekben olyan gazdag mesevilágának mielőbbi megörökítését. Tombácz Jánosra szomszédja, Kovács Álmos tanító, M e©kori kedves tanítványom hívta föl 1960-ban a figyelmemet. Azóta minden télen ©űjtöttem tőle meséket, amelyeknek témaköre igen változatos: a keleti sámánvilágot idéző mesehagyománytól egészen az európai híres népkönyvek mesei utóéletéig, babonás történetektől Rózsa Sándor-mondákon át borsos anekdotákig. Eszközünk a megnetofon, amely Tombácz János emberi közvetlenségében már e©általán nem feszélyezi, természetességében nem zavarja meg. A szalagok eddig legalább 500 nyomtatott oldalra terjedő meseszöveget örökítettek meg, amelyeknek pontos, hűséges lejegyzése nem éppen könnyű feladat. A fölvétel és gyűjtés még most is javában folyik, bár anyagi nehézségekkel is küzdenünk kell. Minden reményünk megvan azonban arra, hogy pár éven belül a Magyar Tudományos Akadémia, esetleg Csongrád megye áldozatkészségéből Tombácz János klasszikus értékű meséi odakerüljenek a művelt ma©ar olvasó asztalára. A maga módján Tombácz János máris beletartozik a szegedi táj na© kifejező művészeinek, költőfiainak: Tar Benedeknek, Dugonics Andrásnak, Tömörkénynek, Juhász Gyulának halhatatlan rendjébe. BÁLINT SÁNDOR MÉG EGY MIKSZflTH-LEVÉL t Ax ítá £auUa (fu*xtái/Uox Az. árvizet követő őszön, god, hogy mennyire tisztelik 1879 november 8-án ünne- ott az amulettokat. No hát pelte a fővárosban az ak- annyira tisztelik itt a bograkori idők érderhes, ma már csot. A bogrács a bolcsoje itt feledésbe merült költője, minden jónak. Lauka Gusztáv (1818—1902) Sőt maga a varos is egy irodalmi munkásságának bogrács alakú völgyben feknegyvenéves jubileumát. A szik. szegediek az ünnepi ban- Ezért aztán ne ess csodalkettre — melyen királyi kozásba, kedves batyam, ez kitüntetést is kapott, és Jó- eredeti edény láttara, mely kai Mór mondta a fölköszön- a halpaprikás hazajc.bol jon, töt — díszbográcsot küldtek, s tedd el legbecsesebb emA kísérő levelet a szegedi lékeid közé, mert en tanúsatisztelők nevében Mikszáth got tehetek arról, hogy ha Kálmán írta: színig töltenéd jéggel hütott Kedves Guszti bátyám! borral, a szeretet, amely azt A szegedi hölgyek Kelemen összehozta, bizony-bizony Istvánné és Eisenstadter Lu- fölmelegítené, s te nyomban kácsné elnöklete alatt alakult ott a jubiláris lakomádon bizottsága azzal bízott meg, forralt bort ihatnál, hogy személyesen vigyem el Tisztelő öcséd az ő igénytelen ajándékukat Mikszáth Kálmán a te jubileumodra. A levél, melyet a jubileKörülményeim azonban ép- um napján Mikszáth lapja, pen most nem engedik meg, a Szegedi Napló közölt, nem hogy Budapestre mehessek s szerepel az Akadémiai Kiegyedül vagyok az oka, hogy adó háromkötetes levelezésküldöttség helyett csupán a ©üjteményében. bogrács érkezik meg, tanúje- a másnapi Napló tárcájáléül annak, hogy Szeged höl- ban egyébként Mikszáth gyei még szerencsétlenségük- u©ancsak Laukát köszönti, ben sem feledkeznek meg g költői működésének mélirodalmi érdemeidről. tatása után jellegzetes írói Bográcsot küldenek, pedig modorában — anekdotát me. a költőt babérkoszorú illeti s aZ ünnepelt íróról. Mégarany toll vagy billikom, pedig szegedi vonatkozásút. amelyből a Hypocrene fórra- Lauka mint belügyminisztésából merítsen. riumi tisztviselő JekelfaluDe hat hiszen te egész ele- svva] az orszagos rendészeti tedben az eletet mutogattad, főnökkel járt szegeden. Az festetted igazán, élethíyen a újságírónak is kitűn6 szem. humoros oldalarái, ülo dolog fül Mikszáthnak föltűnt, ? ll-i u -9,l mVS ° IZe0u l hogy mikor a Hungáriában {-tl'Y T nasí lakdát is leraktak a kocsirol. KivanS milyen becses darabot! Te, aki egész Magyarországot végig utaztattad a Quadalquivir partjain, a szép Andalusiában a sennorák és cabarellók között, tudni foFÜLÖP ZOLTÁN: A FABÖL FARAGOTT KIRÁLYFI SZABADTÉRI SZÍNPADKÉPE csian érdeklődött, mi van benne? — Hát a könyvtár, öcsém... — volt a komoly felelet. — Magunkkal hordjuk, mert nem tudja az ember, hol kell fölütni e©-egy jónevű auktort, ho© az embert kisegítse az észjárásban. Mikszáth í© folytatja: „Voltak pedig a nagy ládában a következő kapacitások: Ménesi, Diószegi és Egri — palackba szűrve. Nyitogatták ifc szorgalmasan, és kesereglek mellettük — a Szegedet csapás fölött." Az ünnepelt, amikor megköszönte a tósztokat, í© emlékezett meg a különös ajándékról: „Legmélyebb köszönetemet Szeged lelkes höl©einek, akiknek, az alig múltra emlékezve, a fájdalom hullámaiból kellett kihalászni azon örömöket; amelyeket nekem juttattak. Adja az ég, hc© amit az e© Tisza vak ke©etlensége megsemmisített, a két Tisza emberszerető lelke. Szeged iránt kiválóan viseltető rokonszenve, fáradhatatlan gondossága szebb és tökéletesb arányokban fölépíthesse." Péter László Sz. Simon István: Egy úr meg egy kutya Én magam is nagyon szeretem az állatokat, különösen a másokét, melyeiket nem nekerfi kell zabáltatni, sétáltatni, füröszteni és balhászni. Közülük is elsősorban a kutyákat kedvelem, ezeket a hűséges társakat, amelyek immár jó tíz-tizenkétezer esztendeje szolgálják az embert: megijesztik veszett ugatásukkal, a lábába marnak metszőfogukkal, ráugranak a mellére mocskos mancsukkal, de ha ú© adódik, kisegítik a szakadékból, nyomára jutnak az elveszettnek, elhúzzák a szánkóját, megszorítják a sebzett vadat és elcsípik a betörőt. S na©on tudom becsülni azokat az embereket is. akik mindenre ú© kitanítják a sokféle kutyafajzatot, nevezetesen a mindenféle uszkárokat, kópékat, terriereket, spicceket. pulikat, kuvaszokat, dogokat, boxereket, pincsereket es dingókat. A kutyákról már az öreg Brehm mester ls nagyon rokonszenvesen írt. fölemlegetve mind a kétszáz fajtájukat és földicsérve azt a készségüket, ho© kitűnően tudnák alkalmazkodni az emberhez. rendkívül hajlamosak arra, ho© hasonlatossá váljanak urukhoz, gazdájukhoz A szeretetet és gondoskodást ragaszkodással, hűséggel hálálják meg. Már régesrégen szerettem volna látni e© kitűnő jószágot, amelyik megmondja, hány óra, JÜugatja az előtte dúdolt dallamot, bevásárol a piacon, elkíséri a ©ereket az óvodába, elszámol tízig és viszsza, s asztalnál eszik, mint e© dzsentlemen. Egyszercsak elérkezett ez az idő is. Azt mondta e© este a főnököm, hogy másnap két utassal Balatonfüredre kell mennem, két napra. No, gondoltam, ez na©on jó lesz, mert legalább megmártom a testemet ebben a fene hőségben a Balaton kék vizében, s ott majd csak jól eltelnek az esték is. 1© hát reggel boldogan álltam a főhivatal elé, ho© utasaimat várjam. Nem álltak ott öt percig sem, amikor megjelent a bejárat üvegében e© elegáns, ne©venes, igen jól vasalt úr, kí©óbór aktatáskával ós e© sötétbarna, fehér mellényes bulldoggal. Nagyon hasonlítottak egymásra. Az úrnak éppen olyan tömött képe és rövid orra meg álla volt, mint a bulldognak, s fülei is olyan lomposra sikerültek. Ráadásul mindkettőnek az a©arán ott volt e©-egy pipa, s szívták, szívták, amint a lépcsőn lefelé baktattak. Az úr karikákat eregetett a füstből, a bulldog pedig csak ú© a vakvilágba kojtolta az illatos dohányt. — A szentségit! — hüledeztem ámultán. — Ez igen! Ez kutya! Csak ne lenne olyan rút. Mert ezek a bulldogok mégiscsak igen-igen rondák. És félelmetes a csúnyaságuk. Az a rettenetes pofa, a kétoldalt hirtelen leszaladó szájjal, meg azok a rút ráncok a képén! — Fifi! — szólt az úr. — Ide a pipát! Ű© látom, ez lesz az a kocsi — és sillabizálta a Volgám rendszámát. — Az elvtárssal megyünk? — fordult most már hozzám. •— Igen, igen ... Balatonfüredre... — Kitűnő! — s azzal kinyitotta a hátsó ajtót és betessékelte a kutyát. Annak bizony kétszer sem kellett mondani, olyan otthonosan pattant a hátsó ülésre, mintha mindig Volgán utazott volna, s már be is könyökölt.. Pontosan oda esett a feje, ahol az én jobb fülem szokott ringatózni. Ezen na©on megdöbbentem, mert u©e akármennyire is szeretem az állatokat, s különösen a másokéit, erről nem volt szó. A kutya mégiscsak kutya, ez meg akármilyen na© pipás is, azontúl igazán nem kell nekem, ho© mutat valamit. Rá is néztem kérdőszemekkel az úrra, mire ő csak mosolygott, joviálisán bólogatott, éppen olyanformán, mint a bulldog a hátsó ülésen. Nem akartam azért mindjárt ajtóstól rontani a házba, mert azt sem tudtam, ki ez a fura szerzet, ez a bulldogforma ezzel a. bulldoggal, ezért először tapintatosan érdeklődni kezdtem. — Ki lesz a másik utas? — Ho© ki? Mi ketten utazunk. — Ű© értem, ho© a másik személy ... — Másik személy? Szó sem volt róla. Igazán nem szorulunk ilyen hosszú úton. — Hát akkor kit írjak a menetlevélre? — Engem és Fifit. — Kutyát nem írhatok fel. — Akkor írja. ho© plusz egy fő. Mert Fifi nem ebszámha megy. Fifi egyéniség. Ránéztem a hatalmas jószágra. A hőségben nagyra tátotta a száját és lapátnyi nyelvét kilógatta. Azzal hajtotta a levegőt a kocsiban, mint e© ventillátor. Az ínye lilásfekete volt, csupa-csupa folt, s ha lehet, így még rondábbnak tetszett. Az jutott eszembe, ho© ha ez a hatalmas dög ott szuszog a fülembe a hátsó ülésen, én menten' bedilizek. Nekime©ek az első fának, bele az első árokba. Hát még ha hozzám is érne, ha meg is nyalna! Valósággal lúdbőrös lett a hátam még a gondolattól is. — Nagyon sajnálom, uram, én kutyát nem szállítok. — Ho©-ho© nem? Talán maga határozza meg, ho© kl me© ebben a kocsiban kiszállásra? Fifi észrevette, ho© valami nincs rendben és nyugtalanul fi©elt. Szemét haragosra vonta és rettenetes fejét szimatolón magasra emelte. Türelmetlen lett és morogni kezdett. — Nyugi, nyugi — vigasztalta az úr. — Mindjárt Péten leszünk. Találkozol a testvéreddel! Erre aztán felcsillantak újra az előbb még haragban sötétlő szemek, s a morgás csevegéssé szelídült, az ugatás megvidámodott. Én ugyan nem értettem ebből e© árva kukkot 6em, mert nem beszélek kutyául, de Fifi és az úr kitűnően el tudtak igazodni egymáson. — Tudja, milyen kitűnő jószág ez? — fordult hozzám az úr. — Megmondja, ha valaki keresett telefonon, dohány; hoz _ trafikból, kézbesíti a leveleket, ha kilépek a szobámból, felül a székemre ós ott vi©ázza az íróasztalomat. Mindenkinek köszön, s ha jó zene van, táncol. Csak pohárból iszik és szalvétát is használ evés közben. No de induljunk, mert útközben be akarok ugrani Pétre, ho© Fifi találkozhasson a testvérével. Három hónapja nem látták egymást. Akkor Zizi volt fönn nálunk. — Micsoda? Kutyalátogató? — villant át rajtam és egészen hebőszültem. Most vinné a nővéréhez, azután a sógornőjéhez, meg a komaasszonyához és az unokatestvéréhez ezt a dögöt, én meg a bátyámat nem tudom már három hónapja meglátogatni, pedig nem is Péten él, csak két kerülettel odább. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. június 14. /