Délmagyarország, 1964. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-21 / 144. szám

I MÁI MÁRKY IMRE: Mérlegen Pehely vagyok, tán ennyi sem vagyok A bölcs Teremtés roppant mérlegén; De látok én, míg annyian vakok — S nem élt még nálam gazdagabb szegéni * Látok Cyranót (gőgös és gavallér), Magyar törzsökbe ojtva kész pokol; Nyakát köríti gúnyoló fagailér: Elmés tiráda meddőn szónokol. Látok lázaktól vergődő zseniket, Dúlt homlokukról eszmék fénye süt; Aszott kezük, mely dús asztalt teritett, Koldus morzsákat csip fel mindenütt Látok sarakkal megdobált apostolt, Kit csőcselék rúg vad röhej között; Tündöklő lelke (bűnt egyszer se kóstolt!) Csak egyszál ingbe: hitbe öltözött. Látok penészben sínylő pince-prédát: Hires költőket, mély művészeket; (Betűn, színen, mit pátlan ihlet élt át, Bosszús kor olykor máglyát égetett.) Látok szidalmas, szörnyű bélyegekkel Hű hitvallókat, harcos hősöket; Hálánk hozzájuk hódolón eseng fel, A gyáva rájuk nyelvet öltöget. * Enyém az oltár, melyről híven áldoz Hazáért, elvért bátor és igaz; Pogány elődnek jósolt még a táltos, István-király már megváltó vigasz. Enyém a jóság kincses garmadája: Mosolyt csillogtat, könnyeket törül; Ragályos métely dudváit kaszálja — S malasztos békét permetez körül. Enyém a hajnal fátylas bíborával, Opálos alkony omló bársonya; (Vetetlen ágy a déli restre rá vall, Éjféli álmom ébren száll tova.) Enyém a könyvek nótázó keserve, Kétes reményre kétkedőn maraszt; Bolond, ki mézet méreggel keverne. Amíg kimérik azt a pár araszt. Enyém az erdők őszi orgiája: Itt sárga, ott rőt, majd fakó amott... A lélek medrét küzdő gond kivájja. Kor és a kór zsong fájó dallamot. * Pehely vagyok, tán ennyi sem vagyok A bölcs Teremtés roppant mérlegén; De látok én, míg annyian vakok — S nem élt még nálam gazdagabb szegény. E. KOVÁCS KÁLMÁN: BAKÓ JÓZSEF: HONEGGER: JOHANNA A MÁGLYÁN ClMÜ DRÁMAI ORATÓRIUMA IDEI SZABADTÉRI ELŐADÁSÁNAK SZÍNPADKÉPE / f.. Ed ¥ i Ars poetica Mit ér az ifjúság, ha álmaiban nem dereng a szép jövő, ha nincsen célja küzdelemre érdemes? Mtt ér a szerelem, ha nem mar csontig húsodba a kin, a vagy, ha tested-lelked nem pokolból üdvözül? Mit ér az életed, ha nem ízlelted , meg a munka örömét, ha alkotásod nem hirdeti létedet? Mit ér a költemény, ha nem hevíti ritmusát a szenvedély, ha nem röpíti rímeit a gondolat? Mifelénk „szigetnek" nevezik azokat a zsombékosokban elterülő, kisebb-nagyobb, a lápból kiemelkedő halmokat, amelyeken tavaszon meg nyárelején, vagy nedvesebb esztendőkben fiissfűvű legelője van a jószágnak. Ezek körül a szigetek körül, forróbb nyári napokon különös jelenségnek lehettünk tanúi. A „déli verőfényben" lenn a „lapokon" furcsa ködök gomolyogtak, mintha csak az elkóborló jószág ezüstport vert volna fel, s a porszerű tüneményben a tinók, meg a néhány csenevész bokor akkoráknak látszottak, mint egy-egy óriás kazal. A kavargó porban — ezüst ködben — egyszercsak egy hatalmas, imbolygó árny jelent meg. A tetején nagy barna korong lengett s ahogy közeledett, mintha a kastélykert piros rózsái indultak volna meg. És a tarka virágok csak ingtak, reszkettek, míg azután lassan ki lehetett venni, hogy a számadó leánya. Bábi közeleg bidres-bodros, ciframintás kasmérszoknyában. Az apjának meg a bojtárnak hozta a „váltást", meg az ebédet. A sziget egyetlen fája alá érve, lekuporodott a gyepre apja elé és szedegetni kezdte kosara tartalmát. Szoknyája mint egy mesebeli virágoskert vette körül hajlékony alakját. A számadó enni kezdett és amire ráunt, azt hátranyújtotta bojtárja felé, de az most se hallott, se látott, csak Bábit bámulta. A bojtár ágrólszakadt, korán a maga kenyerére kényszerült kis legényke volt, titokban szerelmes volt a gazdája lányába, de Bábi figyelemre sem méltatta, mert az ispán úrfi-fiával Borsi Darázs József: Messzire tűnt esztendők szokott lecsúszkálni a szénakazlakról. A bojtár is látta ezt, de mit se törődött az ifiűrral, corgó két rózsaszín malacot. amelyekért az imént még az életét adta volna. Sokáig feküdt ott szégyenében, már a gazdája is kiáltozta a nevét és amikor előbújt, Veronika még mindig a parton várakozott. A várakozó haja hasonlatos volt az érőkalásszal, szeme színe pedig mint az érvizében nyüó nefelejcsé! A termete? Mint a hajló nád, karcsú és rugalmas! Hát még Bábi valamiféle furcsa ruhában álldogált a Határárok a réklije alatt pihegő két kis napsütött vizében, aztán galambocska. hogy reszketmegmártotta a testét benne, tek, remegtek, amikcr Veroaz volt fontos, hogy a leány és a nedves ruha olyan szc- nika hirtelen utána fordult közeliben lehessen, mint íme rosan tapadt alakjára, hogy elkalandozó libáinak, most is, mikor itt pompázik a látványtól a bojtár majd Furcsa, felszabadult érzéselőttük. leszédült a leshelyéről. Az- Sel kecmergett ki a csalán A természet fia volt, az tán meglátta a túlsó parton sűrűből, és amikor feljött a állatok fesztelen életmeg- kitartóan várakozó Veroni- hold a sűrű erdő mögül s nyilvánulásai hamar érlelték kát. Megsajnálta és azt gon- ő elheveredett fekvőhelyén, s az ébredő férfiúság — a dolta, előbb áthajitja a ke- a kunyhó tövében, érezte, kamaszkor — olthatatlan nyérporciót, aztán vissza- hogy pillája lecsukódik. Álszomjával epekedett a lány mászik a fára, bár ne gon- modött. Azt álmodta, hogy a után. Gácsértollas, lyukas delta volna. Fekete-sziget felől, a tölkalapja, kifakult rajtavalója A vízből kikecmergő Bábi gyes vén fái alól aranyhintó tarka foltjaival, meztélába, észrevette és mint a vércse robog elő és nem ícvak, színehagyott kékföstős Un- csapott le a bojtárra, kezé- nem js libák, hanem igenge, Szent György-nap óta bői kikapta a kenyérdarabot igen hosszú nyakú madarak ollót nem látott haja nem s nagy erővel belevágta az voltak eléje fogva. Veri pedig tették vonzóvá. A távoli fa- árok folydogáló vizébe. A virágos szulákostorral hajtotluból halk bugásként már az szeme villámokat szórt és ta a szokatlanul fura rnadaraurasági cséplőgép duruzsolá- furcsa rekedtes hangon ki- kat. Idevalósi ember ismeri sa szállt. áltott: a kócsagot, látott gémet, leAhol üldögéltek, aprócska — Annak a kehesnék egy sett a kárókatonákra. de domb volt. Lent, az emelke- faiatot se! Miért lopja a hattyút még sohasem látott, dő alján a két megye ha- napot a dologtalan, csak pedig ezek húzták az álomtárát jelentő csatorna vize lebzsel a kész körül, mint beli hintót, folydogált. Tükrét belepte a a másik semmitlen! Az álom után a bojtár, A bojtár nagyon elszé- mintha a maga gazdájaként gyellte magát, és a földi ébredt volna. Fütyörészve, mennyországból visszapoty- felszabadultan bámult át a tyant a valóságba. Ezért túlsó partra, és várta, hogy szedett hát a sebes víz fölé megjelenik az álombeli hajló fákról függőcinkefész- hintó. ket? Ezért vámolta meg Meg is érkeztek a libák, nádszálkarcsu, .Csacskáék féltve örzött s mögöttük gyalog Veronika. sárgavirágű vízitök vízszintúszó levele. A bojtár meg kapargatta kanalával a lábas fenekét, amikor a túlsó parton megjelent libáival a szomszéd faluba való Veronika. Veronika — Azt mondtam, bogy kutyát nem Beállítok! — Magának egy dolga van: engem oda fuvarozni, ahová kívánom, s ha én kutyával együtt kívánom, akkor úgy! Azután, ha kifogása van ellene, jelentheti a főnökének. Érti ezt? — Engem nem ijeszt meg. kérem. Legföljebb kikérem a munkakönyvemet. De ez a dög máris pucoljon a kocsimból! Hallod, Fifi, vagy mi az isten vagy?! A förtelmes dög rám vicsorított, s ahogy kinyitottam neki a kocsi ajtaját, felém kapott acsarkodva. — Jó modor, Fifi! Jó modor... — szólt rá az úr, s a dühös szemű állat hirtelen olyan lett, mint egy kezes bárány. Két első lábát valósággal imára kulcsolta, a pofáját meg alázatosan ráhajtotta az ülésre. — No. menjünk, kérem, mire vár! — Csak arra, hogy eltávolítsa a kocsimból ezt a korcsot! — Kikérem a sértést! Pedigrés bulldog, fajtájának minden jó tulajdonsága kétszeresen van benne együtt: a hűség és a nyugalom kitűnő erényei. — Sajnálom. Ült már ebben a kocsiban birka, szamár, hiúz, kényes papagáj ós ravasz róka, de kutya soha, és nem is fog! — Annyira utálja a kutyát? •— Nem én, kérem, szeretem is, de nem a kocsimban. — Figyeljen rám! Magában egy csöpp érzés nincsen. El sem tudja talán képzelni, micsoda öröm az Fifinek meg a testvérének. Zizinek. mikor összetalálkoznak. — Semmi kifogásom a rokoni kapcsolat fönntartása ellen, de utazzanak vonaton! — Az körülményes. És Fifit idegesíti a kerékcsattogás meg a széngáz. — Engem pedig a maga Fifije idegesít. — De mit csináljak most már vele? Indulnunk kellene és nincs hová tennem ... — fogta kérlelőre. — Vigye haza vagy adja oda a sintérnek! — Nézze, legalább szaladjunk el vele a lakásomra! A dög még mindig ott terpeszkedett a hátsó ülésen, rendíthetetlen nyugalommal. Igen, a bulldogok híresek erős idegzetükről. Azt onnan még csapófával sem lehetne kimozdítani. Talán olcsóbban megúszom, ha hazavisszük. — Nem bánom, menjük. De tessék rá ügyelni, nehogy hozzám érjen, mert a hideg kiráz tőle, akkor pedig se kutya, se ember, se autó meg nem marad. A visszapillantó tükörben láttam a két bulldogfejet. Mert már Brehm mester megírta: az eb és gazdája hasonlatosakká tudnak válni egymáshoz bizonyos tulajdonságokban. — Beugrasz a kerítésen és csöngetsz! — ezzel bocsátotta el az úr Fifit a takaros villa előtt. Én is utána néztem. Az előszoba ajtajánál valóban felpipiskedett a bulldog a csengőgombhoz és ügyesen megnyomta- Ez kutya! Mégiscsak kitűnő egy jószág, summáztam magamban, de nagyon vigyáztam, nehogy odaérjen a fejem, ahol azt a rettenetes lila prof áj át nyugtatta az ülésen. — És most hová? — szóltam hátra az úrnak. — Beugrunk pár percre Lágymányosra az anyámhoz, ha már így sikerült — mondta fáradtan az űr. — Fél éve nem láttam szegényt Aztán Füredig meg sem állunk. n HATVANI DÁNIEL: ESTE nyiszlett kis lányka volt, dinnyéit Bábi számára, hogy Egy nap alatt minthá tünakinek vézna vállaira úgy most csak a „másik semmit- dérré változott volna, borult a színevesztett per- len" legyen kálrékli mint a szegényrégre Nagyon elszaporodott a E naptól kezdve mind a nagy banat. Veronikának parfcn • az árvacsalán szé- Owkrabban legeltek és lemég telén se volt cipellője, ayerlében abban rejtőzkö- gelnek ma is sz egyik hat most is mezítláb igyeke- dött el és most már hjába parton a magyarodi libák, zett a libái után. mutogalódott előtte Bábi, a másik oldalon pedig a Ha a libafalka a domb- mást se vett észre belőle, vorsl tlnok- f**3'® Veronika szélt járta, Veronika mindig mint derékvastagságú comb- és a bojtárnak már az unoelhelyezkedett az árokparton jait, meg a trikójában mo- kái is koros emberek és kitartóan bámulta a bogarászó tinókat, vagy talán az evegélőket: a bojtárt meg a gazdáját. Veronika lelencből kihozott kislány volt és nagyon éhes. . Ott szolgált a módos Mazzag Jánosnál, de enni majdnem sohasem kapott, így azután csak nézettnézett, mint nemrég még a bojtár bámulta benn a faluban az ispán vajaskenyerezgető fiát. A bojtár elméjében homályosan derengett valamiféle csoda a bibliai öt kenyérről, és egy alkalommal összekotorta tarisznyája mélyén lapuló szárazra fonnyadt kenyérdarabkáit, beletette egy nagy lapulevélbe és áthajította Veronikához, ezenes szóval: — Ne, te béka! A „béka" egy nyáron át a bojtár „kenyerespajtásává" lett, de ettől még felkophatott volna az álla, de azért mindennap „megérkezett". Most js várakozott türelemmel, de a bojtár meg Bábi egyetlen szempillantás alatt láthatatlanokká változtak. Most következett, amiért a bojtárt majd elégette valami belülről, pedig ugyancsak szellős fán üldögélt, és onnan bámulta Bábit. L kinyújtja ostornyeles karjait a lebegés pázsitain szerelmes parkok sóhajában esőben izzó dupla-fényben magányos szomjan kószálásban szemvillogáson átsugirzó csókod rejtett színekkel szólit s minden élesen látható a lecsukódó házsorok táncoló négyszögeiben az elfelejtett gondolat olcsó láncain függeszkedve már csak szavadat mormolom és csak a te szemeddel nézek a kitárt lüktető, világba bár nem is tudom merre vagy ez az az est mely megsíiil minkül a türelmetlen vajúdásban viharral átnyilalt szivekkel fényekre fűzött fogsorokkal tüzet kívánó szomjúságaal elcsöndesülő sóhajokkal amikor kinyújtja a város számtalan ostornyeles karját J Vasárnap, 1964. június 21. DÉL-MAGYARORSZÁG 7