Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

r i L Mert minden csodálatos volt; a szel eldobott kantárszára, a szökött f oly ok artéri sörénye, az esók áttetsző nyűge meg a kivontán villogó torony-kardok, melyek örökre kiröppentek a tér es tekinteted hüvelyéből; mert minden csodálatos volt; a persely-kezű kalauznö, a jegyben elrejtőzött ! . jobogások, zugasok, a sínek távlatai, a város, amely óriás kőarcát gyermekien odanyomta a villamos -mtmcogó-fogsor üvegéhez; mert minden csodálatos volt; az ételek, a paprika piros csákója, c nagykarimájú szalámi, a kenyér gyönyörű aranysisak — hasadása a kés alatt; mert minden csodálatos volt; oo ázott-fekete, száradó-szürke, agyag-sápadt és homok-sárga földek, á" tarajos-inyű keréknyomok, a tégla-fogzású, kö-fogzású utak, utak, melyeket kiütött az idő a beleharapó tél szájából, — öregek, sárba-hullt agyarak, •s fiatalok, • a mohó, vad feltartóztathatatlan beton-állkapcsok. mert minden csodálatos volt; kél szív piros cipőjében a világ legelső túnera-dobbanása, a vetkőző sfSlAI MIHÁLY \ fekete-szcmű szerelem fehér neonfény-mozdulalai az éjben, két száj halálos összeütközése az életért, a gyönyör, villámok hullámverése i förvn a beteljesülés tajtékos hús-szikláin; mert minden csodálatos volt; a metropolisz megerőltetett utcai s a nád-kucsmás tanyák, ahogy a láthatár forgóajtaján betoppantak, a tenger napáldozati sirálya s a mezők parttalan tükre, amely fölé tenyészet-emlékműveket emelt kalászból, nyárból, gyümölcsből az emberi kéz; mert minden csodálatos volt; de ez a napégette kéz volt a legcsodálatosabb, ez az izmos kaszáló vöröses-barna test, ahogy teremtő mozdulataival újabb és újabb változatait ragyogtatta meg a munka örök és abbahagyhatatlan rézkarcának. íi* üki SZABÓ MIKLÓS: LADIKOK A TISZÁN A »vörös költő« 1919. április 9-én jelent meg a Délmagyarországban Juhász- Gyula Tegnap, holnap című verse, amely félreérthetetlen vallomás a Tanácsköztársaság mellett. Ezek a napok Szegeden még a reménység napjai, még látszatra a proletárhatalom az úr a városban, s csak 14-én vált világossá, hogy „ahol franciák vannak, ott nincs bolsevizmus". S Juhász Gyula, a „vörös költő" — ahogyan éppen ekkori megnyilatkozásai következtében az ellenforradalmi korban „megbélyegezték" — így vall: Most, én anyum, hoity /ls/ jnyomorban. Egészen koldus, fél halott. Solia még így tied nem voltam, Jövö napjától piros orcád. Szabad ország, fcn a te költöd maradoki Juhász Gyula nem lett világnézetében is öntudatos kommunista, marxista—leninista, de a proletárforradalom őszinte és lelkes vállalásáig eljutott. Ezt 6 maga megírta ebben a versben, s soha vissza nem vonta. Később, köteteiben elhalványult e sorok konkrét jelentése, mivel keltezés nélkül, időtlenül, egyszerűen hazafias versnek tűnt, sőt, kis „jóakarattal" éppenséggel1 irrendentának is. Kétségtelen, hogy a versben ilyesmi is benne van, de csak úgy. mint ahogyan a magyar életben is a Tanácsköztársaság létével, harcaival szervesen egybeforrott a nemzet önvédelmi harca az imperialista támadókkal szemben. S Juhász verse erre is utaL A proletárhatalom nemzeti hatalom is lett, s ez Juhász Gyulában is fokozta hozzá való hűségét. Versben is megismétli a köl tó: Virrasztottam ós rlborongtam Es daloltam száz árva dalt, Kcmélvc csöndes t-lbukoMan, Magyarország, Neked egy végső diadalt. Ugyanazt mondja ezzel, mint az És mégis... című versében: költészetében, árva, halk dalaiban ott zsongott a remény egy jobb jövő, a forradalom, a „végső diadal" után. Nagyon jellemző Juhász ekkori verseinek önvizsgáló állásfoglalása. Az április 16án megjelent Testamentum egészében ilyen visszatekintés addigi életmüvére. Az első pillanatra érthetetlen, miért ír testamentumot, végrendelétet a költő, akt épp most vallotta magát a jövő napjától pirosló orcájú, szabad ország hű fiának. Hiszen egy éve éppen, amikor még melankól iájából épp csak gyógyulóban írta a Búcsút: •Mielőtt Innen végkép elmegyek. Szeretnék elköszönni, emberek. » neS most, o lelkes napokban is így intonál: Nektek hagyom, ba innen [elmegyek E búcsúzót, jövendő emberek! Mégis más ez a búcsúzó, mint minden eddigi. Az alappontja más: ahonnan nézi múltját, életművét A Búcsúban költészetét meddő, hasztalan ábrándnak jellemezte: Csak egy könny voltam, aki [porba hull. Csak egy sóhaj, ki égbe (szabadul. Csak egy esők, aki hideg kőre [lel. Csak egy sző, kire visszhang |nem felel. Kgy pillangó, kl csillagot keres, S elgázolji egy durva szekeres. Most értelmét adja élete és költészete tragédiájának: Rn botorkáltam s botlottam [sokat. De nem szűntem dúdolni [dalomat. szomorú volt a versem, jól Itndom, Csüggedten álltam sokszor [félúton. kn vétkrm, én nagy vétkem. lérezem, Hogy nem lathatta könnyemtől [szemem Sokáig a fölpirkadó napot: De tt ezen ne csodálkozzatok! Nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy ea. a költői önbírálat 1919 áprilisában azt jelenti: amihez maga a költő viszonyítja életművét, „a fölpirkadó nap": a szocialista jövő! Miért valtak versei „szomorúak" — ahogyan itt írja — „árvák", ahogyan a Tegnap, holnap c. versében nevezte őket. vagy „csöndes panaszok-', mint a Dalban mondta — íme, itt félreérthetetlenül megvallja. Érdekes, hogy látszólag most is csak magáról, egyéni sorsa kudarcáról beszél — ez a lírai költő alapvető attitűdje — s mégsem hágy kétségben afelől, hogy saját élete sikertelensége mögött az egész magyar nép elesettsége húzódik meg. Máskülönben mondaná-e: Hogy meg ne értse többé [senkisera. Miért vérzett el lassan a [szivem Miért volt nékem fájó, ami szép S a fiatalság tavaszi Izét Miért érezte fanyarnak a szám S az asztal végén, vidám [lakomám Mlert sírtam én, mint az [elátkozott: Ne értsétek meg ázt, tl [boldogok! A jelen és a még boldogabbnak hitt jövő embereihez szól, az utókorhoz, amely mi is vagyunk. Juhász Gyula szemében tehát ekkor magától értetődő, hogy 1919 tavaszán, a munkáshatalom napjaiban egy új világ lehetősége nyílt meg, amely a legszélesebb emberi közösség számára teszi elérhetővé a bol6 DÉL-MAGYARORSZAG Péntek, 1964. május 1? Juhász Gyula lírája a proletárforradalom idején dogságot, kikerülhetővé az olyan sikertelen, kudarcba fulladt, torzónak maradt életeket, mint amilyennek ö a magáét érezte. S vajon, csak költői túlzás, szubjektív elfogultság hitethette el ezt önmagával? Azt hisszük, a költő itt a lényegre is ráérzett. Hiszen, ha a szocializmus világa nem is oldhat meg minden emberi problémát, így nem uralkodhat a betegség vagy a szerelem törvényein. annyi mégis igaz, hogy tud gondoskodni kárpótlásról, s Juhász Gyula számára is adhatott volna — méltó stallumrrial, költői tehetségének kijáró elismeréssel — olyan elégtételt, amely föloldhatta volna benne önelégületlenségének görcsét; folyton vívódó s e vívódásban végül fölemésztődő lelkét kiegyensúlyozottabbá tehette volna. Juhász maga is hitt ebben ezekben a reményekkel eltöltött napokban: erre bizonyság a Testamentum is. Még a polgári forradalom előtt, de már a forradalom varasának légkörében, 1918. október 6-án írja le először a képet: Hittel, reménnyel, mert most |k é I a nap, Minden napoknál szebb és [szabadabb! (Vértanúink) Aztán 1919 februárjában: • Fáradt szívem fejlett Lidérc libeg majd, hajnalt [keresőn. (Es mégis . . .) Most harmadszor használja ezt az ettől kezdve egyre kedveltebb jelképet, ,.a fölpirkadó napot". Föltétlenül kell valami mélyebb, a költői alkotás legbensőbb zugaiban rejlő összefüggésnek lenni a költő szívéből sírja fölé csapó tűz és a Dózsa eltemetett feje fölött libegő lidérc között, hiszen ugyanez a kép vonzza a másikat, a holnapvárás szimbólumát: Vár egy napot |f ö I k e I ö b e n. Régi magyar temetőben! (Dózsa feje) Még két olyan vers született e napokban, amely a proletárforradalom igézetének. egyértelműen derűs, bizakodó hitének jegyében fogant. A Tavaszi éj együtt jelent meg a Testamentummal Moll és dúr közös főcímmel április 16-án. s ebben még kevesebb a nyoma a költő korábbi, a keserű múltból ülepedett szomorúságának. Megfigyelhettük, eddig a forradalom alatti minden verse úgyszólván ennek a kettősségnek sajátos vegyülete. Április 16-án az Emlékek útján és a Szeged soraiban is ez a múlt bánat bújkál: Lelkem ma sétál régi (városokban, Hol ifjú voltam és szomorú [voltam. (Emlékek útján) A kerületi művelődési házban összeült a kolhozelnökök elméleti konferenciája. A konferenciát maga a Kerkolbiz (Kerületi Kolhoz Bizottság) elnöke, Sztulcsikov nyitotta meg. Néhány világos bevezető szó után, melyet a vezetési rendszabályokról mondott, Sztulcsikov ünnepélyesen így beszélt: — A szó a mi tisztelt elvtársunkat, az Üj Üt kolhoz elnökét, Ma ... hm ... — Sztulcsikov gyorsan a kezében levő papírra nézett és érces hangon mondta: — Babocskint illeti meg. Szarukeretű szemüveges, fülessapkás ember lépett az emelvényre. — No. Babocskin, mondd csak el — biztatta a Kerkolbiz elnöke —, hogyan emelkedett ki a kolhozod. — Bocsásson meg, én nem Babocskin vagyok. Az én nevem Mamocskin. — Én mondtam is Bá;.. Mámocskint A TITOK — helyesbített kevés meggyőződéssel Sztulcsikov és sietősen hozzátette —: Kezd el mondani, elnök, a titkot, miképpen vezeted a gazdaságot. — Persze, el kell mondani — válaszolt Mámocskin —, csakhogy nálunk Bábocskin az elnök. • Sztulcsikov végképp elveszítette a fejét. — Semmit sem érték ebből — mormogta magában, majd hirtelen az asztalra >. csapott. — Hát akkor ki maga? Ki hívta az emelvényre? — A vezetés hatalmazott meg engem — mondta el őszintén Mámocskin, — Szenvedj egy kicsit az emberiségért, Nyikolaj Jefrimovics — mondták. — Könyvelő sok van nálunk, de elnök csak egy. Nélküle kéz nélküli test a kolhoz. Nos, én egyet is értettem ezzel. S miért is ne? Az elnökségben zavar támadt. De a könyvelő folytatta, s többek között így beszélt:' — A párom, aki eddig türelmes aszszony volt, most zsörtölődni kezdett. -Nyikolaj, mi lesz így? Mindig távol vagy a háztól. Mikor lesz már ennek vége?* És így igaz. Fél éven át alig volt >lyan nap, amikor iem utaztam. Kezietben cudar nehezen viseltem el, 4c most már nincs semmi baj. A teremben derűs morgás futott végig. — Ebből elég! — •szakította félbe Sztulcsikov. — A te Bábocskinoddal külön beszélek majd. De te, Mámocskin, ha el akarod mondani, miként lett kiemelkedő gazdaság a kolhozod, tessék, mondd el. — Mit mondjak erről? — mosolygott a bajusza alatt Mámocskin. — Hiszen mondtam: kezdetben nem volt könnyű. Mindennap bementem a Kerkolbizba és vissza. Végül kimerültem. De köszönöm is Bábocski rínak a jó tanácsok »Miért kell neked, Jefimics, visszautaznod? — kérdezte. — Vegyél ki a kerületi központban egy szobát, és élj jól. Az értekezleteken kolhozunk teljhatalmú megbízottja leszel*. — íme, igy lettem én teljhatalmú megbízott — nevetett Mámocskin, majd komoly tekintettel nézett körül. — Elmondtam a titkot Egyszerű a dolog: én értekezletekre járok, az elnök — mindig a gazdaságban van... A kolhoz piedig szép>en fejlődik. A teremben kitört a tapsvihar, és sokáig nem akart szűnni. Egyedül Sztulcsikov nem tap>solt. Ült, fnintha karót nyelt volna. A Krokogyilból fordította: Fercncz Győző Minden város hangulatában jelzők, igék, határozók unszolják a borút. Emlékei útján a költő csak „temetőkaput"' talál, s ha ifjúkori vándorlásaiból visszatér szülővárosába, itt is ez a ború önti el. A Tisza-parlon halkan ballagok, Es hallgatom, mit sírnak [a habok? (Szeged) Nyoma sincs viszont ennek a pesszimizmusnak a Tavaszi éj ben: a feketefátylas ég alatt, ahogy a költő mondja, alusznak vágyaink és bajaink. De lenn az áldott föld alatt A szent csirák nem alszanak. A természet örök erjedő erői dúsan, vígan törnek föl a föld alól, szívek hamvából az ég felé. A Testamentum lágy, egyéni intonációjú, moll-hangjai után itt, a ciklus másik versében most „az örök törvény parancsa" keményen, „dúr-hangnemben" szól: A sarj kikél, s minden felett Arany napunk Is fölnevet: Még április 20-án, húsvét vasárnapján is ez a töretlen bizakodás újjong föl a Húsvéti stanzák (utóbb: Húsvétra) soraiban. Húsvét. nem csupán a bibliai föltámadássai. de a természet mindig visszatérő kikeletével a legtalálóbb jelképe lehetett a költő számára annak az új föltámadásnak, melynek énekeséül szegődött. Az első stanza ennek a természeti megújulásnak, a zsendülő és zendülő tavaszi világnak, az élet csodájának dicsérete: Köszöntelek élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől csillogó (dalom: O, nékem már a gyász is röpke (álom, S e lét: diadal a szomorúságon. Íme, megint: a bánatos alaphang előtör. De most is, akár a Testamentumban, csak növeli a kontraszt-hatást, hiszen az élet, a lét győzelmét, örömét hirdeti e „könnyektől csillogó" dal is. A második stanzában ezt mondja: Hisz annyi elmulasztott [tavasrom van Nem csókolt csókban, nem [dalolt dalokban! Eddig a természet tavaszát ünnepelte, s a maga tavasztalan életét panaszolta a költő, akár a Testamentumban. A harmadik stanzában válik a lírai költő mondandója közösségivé, s a forradalom szimbólumává ez az egyetlen húsvét, 1919 húsvétja: Egy régi húsvét fényénél [borongott, S vigasztalódott sok tűnt [nemzedék, En dalt jövendő húsvétiára [mondok, És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden [harangot, S betölt e Húsvét maid minden [reményt.. . Addig zöld lombban és piros [virágban Hirdesd, ó, élet, hogy [föltámadás van: Íme, egy pillanatig milyen magasra emelkedik a költő, ha kor és idő is ilyen szárnyaló. Krisztus föltámadásának hitéből két évezrede próbál vigaszt találni a boldogtalan emberiség — hasztalan. Juhász Gyula, a katolikus költő, aki magát egyszerre kereszténynek, magyarnak és szabadgondolkodónak vallotta pár hete, a keresztény húsvét beváltatlan ígéretével szemben a szocializmus „húsvétjára", az emberiség új. reménységére zsong dalt, arra a húsvétra, amely túlzengi az eddigieket, s betölt minden reményt. Az „addig" szócskának később jelentése lesz, s már most rá kell mutatni, hogy a költő a jelent még nem tartotta teljes értékűnek, csak ígéretesnek. Két évvel későbbi változatában az utolsó sor így szól: Hirdesd világ, hogy uj [föltámadás van! Bár 1921-ben ennek már nem volt ilyen egyértelmű jelentésé, azt hiszem, ez a sor jobban fejezi ki az egész stanza lényegét, mint az első változat. Üj föltámadás van: a szocializmus hengeríti el a nép elől a sziklasír kövét. S ez már egyúttal az utolsó vers, amelyben Juhász Gyula forradalmi optimizmusa diadalmaskodik. Április végére a sajátos egyensúlyi helyzet, fölbillent: az ellenforradalom erői fölülkereked-