Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

ukovi, amikor bevonult katonai szolgálatra, elkeseredett, jajgató B asszonyt hagyott hátra az any­jára. Alig hathónapos házasok voltak, nemcsoda, hogy Bukovi még azon a héten írt az anyjá­nak, hogy jól vigyázzon Katinjára, nehogy kárt. tegyen magán. Az anyja a következő héten megnyugtatta a fiát, hogy Katinak esze ágában sincs a sírás, olyannyira. hogy a kultúrházba jár, s valami operettben tanul szerepet, mert itt­hon is énekel. Bukovi azonnal szabadságot kért, de nem kapott. Másnap viszont újabb levelet lökött neki a napos. Ezt Kati írta. Bukovi könnyezett a félté­keny szerelemtől. Katinak megírta, hogy énekelhet, de gon­doljon mindig őrá, az anyjának meg azt írta, hogy inkább énekeljen a fiatalasszony, mintsem ^írjon. Kati pedig valóban nem sírt. Amikor dalolt, tágult, mozgott a torka, mint a fülemülének, keze olyan sebesen járt, hogy ritkán összetört egy-egy tányért, poharat. A téeszben letöltötte az idejét: aztán sietett a kultúrházba. Otthon pedig leült a tükör elé, és fésülte hosszú aranybarna haját. öreg Bukoviné be-bekukkantott kövér, táskák közé szorult apró szemével, s vékony, éles hangján odakint kiabált aztán: — Cifrázza már magát! a kisasszony! Hogy az isten mért nem tekint le már az égből! Az ura katona, kinyílt a csipája! Büdös a munka! De csak jöjjön haza, mindent elmondok, Szűz Mária segítsen! Ifjabb Bukoviné kiugrott az ajtóba, csak úgy remegett rajta Éva szépséges almája. — Idehallgasson, mama! Nem vagyok én robotgép, hallja? Ledolgozom én a napi nyolc órámat, nem féltem a kezemet, hallja! De nem akarok idő előtt a sírba menni, se megszakadni, senki kedvéért! Arról pedig, hogy a fia katona, ki a boldog isten tehet? Elég baj az nekem, azt csak én tudom! Bevágta az ajtót, hogy odabent megcsörrent a faion a nagyapa töröttüvegű huszárfényképe. Ledőlt az asztal sar­kára és hevesen, gyorsan sírt egy sort. De hamar eldör­gölte szemén a könnyet, dúdolni kezdett, hátravetette a fe­jét és táncolt a tükör előtt, ahogy a tanító úr tanította a szerepben. Ifjabb Bukoviné hitt valamiben. (Pontosan nem fogal­mazta meg. De hitt, és tudta, hogy amíg hisz, addig bol­dog lesz. És nagyon boldog akart lenni. Nem volt igazán szép parasztlány. Kerekebb a csinos­nál. alacsonyabb a sudárnái. De kövér és alacsony se volt. Majd olyan lesz. mint az ő anyja, a kedélyes dohányos asszony a szomszéd faluban, aki manapság is megkeresi az évi tizenötezer forintot a dohányzsíros kötőjével, kint a dohánypajtában, vagy a melegágyak között. A tanító úr erősen dicsérte minden szereppróbán. — Látjátok — biztatta a többieket —, így készüljetek, mint Bukoviné! Akkor ne legyen huncut a nevem, ha le nem pipáljuk a faluszínházat! A tanító úr maga is fiatalember volt. Néró-frizurát hordott, tavaly jött a főiskoláról. Nadrágja olyan szűk volt, hogy messze előretartott lábbal tudott csak leülni. Bukoviné vállat rántott a dicséretre, nevetett a maga gyors és sze­les módján, de nem ennek örült. Hogy minek örült? Sem­minek. Hagy múljon az idő, mígnem egy napon Bukovi Feri leszerel. Húsvétkor megtartották az előadást. Igen nagy sikertől pirult a kultúrház. Az általános iskolások fél óra múltán is ott ólálkodtak az ablakok alatt, ahol a szereplők öltöztek. Ifjabb Bukoviné hosszú szoknyában táncolt, s amikor for­gott, végig kivillant tömött lábaszára. A tanító úr külön gratulált a fiatalasszonynak. — Maga nagy tehetség, Bukoviné. Bizonyisten, elme­hetne akár egy hivatásos társulatba is. Egyem meg a lelkét, Kati, maga nélkül nem ért volna semmit az egész. egölelgetle a színfalak mögött, amire Bukoviné M gyorsan és szelesen nevetett, kétszer, háromszor ráütött a fiatal férfi sovány kezére. De igazán az estnek sem örült. Szívében ott elégedetlenke­dett a szomorúság, hiába kísérte haza a tanító, hiába kacagott úgy. hogy a kutyák távol is fel­neszeltek rá az éjszakában. Amikor becsukta az utcakaput, s egyedül baktatott a házba, amelynek ablakai sötétségben fogadták, a szomorúság kidugta fejét a takaró alól. — Ne erőlködj — mondta Bukovinénak. — Hiába erőlködsz. Jobb lesz, ha felhagysz mindennel. Ügyis hiába. Amíg vetkőzött, két ajtón át hallotta idősebb Buko­viné átkozódását: — Csak jönne már haza a fiam! Hogy kitenné a szű­rét ennek a szégyentelennek! Mi lett az én házamból! — Ha megírja, én nem fíflfőft), rhit te­szek! Én felgyújtom a házat! Én mindenkit megölök, érti?! Ifjabb Bukoviné bebújt az ágyba, összekucorodott a dunyha alatt, mint valami mókus, és öklét álla alá gyűr­te, nehogy sírjon. Csend igtt aztán a házban, csak a pad­láson rágtak az egerek. Holnap korán kell a tsz-be menni, mert munkacsapatonként kiadják az új hét munkáját. Nyárára nem beszéltek. Idősebb Bukoviné így beszélt a menyéről: az, meg ez, hol van az, menjen az... Bukovi, a gyomorfájós idős emberek menekülésével kerülte a szót. Július végén a színjátszó szakkör kirándult száz kilo­méterre a hegyekbe, ötnapos út volt, autóbuszon. Gyö­nyörűszép út, harmadnap este hét-nyolcszáz méter ma­gasban kiültek a turistaszálló ablakába. A tanító úr megmutatta a holdat, amely a csúcsra ért, mintha oda lett volna tűzve. Bárányfelhők nagy csapata legelt kö­rüle. Bukoviné kacagott és énekelt, vállán a tanító úr karjával, s a színjátszó csoport legényei és leányai mind énekeltek és bizalmasan karolták egymást a hegyi éjsza­kában. Aztán egyenként elhallgattak, s akkor a tücskök cirregése kezdett úgy hangzani, mintha a tanácsháza erő­sítőjével hangolták volna óriásira a vékony dallamokat. A tanító úr másik kezével is átölelte Bukoviné erős vállát és a nyakához hajlott. — Te ... te.., te... — susogta lázasan. — Nem bí­rom tovább... Bukoviné megremegett, "de leugrott az ablakról. Ka­cagott, ahogyan szokott, hevesen és röviden, és átfutott a másik szobába, ahol csak lányok voltak, amíg vetke­zett, de legbelül szakadozott egyre a hártya, ami alatt fekete szomorúság forrongott, fortyogott, mint a lekvár az üst mélyén. Hatodik nap az autóbusz hangos dalolás közepette megállt a falubeli tanácsháza előtt, s összeszaladt a nép. A színjátszók nagy kacagásokkal ugráltak ki, ölelkeztek, kacagtak. Bukoviné derűs nevetéssel furakodott át közöt­tük. puhán és gyorsan kezet fogva a tanító úrral, aki majdnem sirt, és ajkát rágta, aztán futásszerú sietséggel rohant el az iskola irányában. Bukoviné hátralökte vál­láról hosszú aranybama haját, fejét felvetette és ringó járással hazament. — Hazajött a szajha! — fogadta a rekedt ordítás, az autóban. — Hazahozta az éhség! Hogy van pofája még haza vetődni! Ifjabb Bukoviné tántorodás nélkül ment át az udva­ron. s mire a tornácra ért, már nem állott ott senki. Szobájában összedúrva minden, a tükör tökkel bemá­zolva, kölnis .üvegek összetörve, ágyán halomba hányva párna, huzat, dunyha. Bukoviné dalolni kezdett, tiszta, csengő hangon, s fürge kézzel teremtett rendet. Jó, kellemes hűvös volt a vastag falak között. Kereste az ura fényképét, de az el­tűnt, Ekkor ismét szakadozott a hártya a fekete láván, de ő erősein a szívére szorította az öklét és eszébe jutott, hogy van még egy fényképe Bukovi Ferinek, a szekrény egyik polcán, a papír alatt.' Levette a falról a nagyapa törött üvegű huszárfényképét, és az üveg alá csúsztatta a férje fényképét. Karácsonyra ifjabb Bukoviné annyi pénzt kapott a tsz-től, hogy televíziót vásárolt. Meg az urának egy rend új ruhát, és két fotelt. Aznaptól szinte minden estére jöt­tek vendégei, főként a színjátszó szakkörből, lányok és fiúk, de sosem egyedül. Üjév valamelyik kezdeti napján velük együtt eljött a tanító úr is. Cukrászsüteményt hozott, le­ült a fotelbe és cigarettázott. — Nem unatkozik. Kati? — ilyesmiket kérdezgetett. — Nem haragszik, ha ezentúl többször eljövök? Elmagya­rázom magának a tévé játékokat. Nincs ebben semmi nem igaz? Nem haragszanak az anyósáék? Bukoviné incselkedve nevetett, mindenre azt mondta „na és?" Egyre csak azt hajtogatta: „na és?" Egészen meg bolondította a tanítót. De aztán ellökte magától, és be­sietett. Idősebb Bukoviné elébe állt. Ha kés .lett volna nála. talán a fiatal asszonyba mártja, ott. ahol a legszebb volt a teste, ahol a legasszonyosabb, ahová gyermeket várt vol­na, ha férje van. — Te szégyentelen! üvöltötte ez a kevésfogú, sötét száj. — Meg akarod ölni a fiamat?! — Megírom neki!!!! úsvétrá új darabot adtak elő. H Bukovi úrvezetőt hazaengedték öt nap szabadságra. Három napig fel akarta borongáttii °a házat, a negyedik nap éjszáka1 remegve bújlak össze az ágyban, és Bu­kovi beletemette arcát a felesége hosszú aranybarna hajába. ii i> — Esküdj meg, hogy hű maradtál hbz2!á!tV.0Esküdj. — Esküszöm. — Ne így esküdj. Valamire. — Nem hiszel nekem? Nem elég, hógy Wőlfellek? — Esküdj. — Esküszöm. — Valamire! nime * — Rád! . ,HH>'v a — Magadra! , uWv, — Magamra? Nekem te vagy több — susógta csókok között Bukoviné. Amikor az állomáson utoljára ölelték eüXWíttt, Buko­viné lelke mélyén ismét zuhogni kezdett a sötétség, iszo­nyú mélybe. — Ne hagyj itt — kiáltott halkan, fájdalmasan. — Vigy el innen, akárhova! , Bukovi kétoldalt megcsókolta asszonya arcát. Sovány, aggódó kezével simogatta Bukoviné erős > karját. — Viseld el, Kati — biztatta saját magát..iái — Kü­lönben anyám nem rám hagyja a házat. Bukoviné nem járt többé a kultúrházba. De a dalo­lást nem hagyta ábba. Zárat csináltatott ajtajúin*;amit ak­kor is becsukott, ha elment hazulról. Minden hét végén felutazott a városba, ahol vasárnap délelőtt az urával sé­tálgatott. Egyik ilyen vasárnap után platinaszőke, rövid­haj ú, megnyúlt alakú fiatalasszony sietett végig a falun. Sokan nem ismerték meg. Még aznap este az egész falu tudta, hogy Bukovi felesége befestette a haját, ki tudja, hol veri magát minden hét végén. H Másnap a téeszben koVán végeztek, mert eleredt az eső. Bukoviné hajára húzta olaszkáját, amit magával hordott minden időben, és szaladt haza a tocsogókat kerül­getve. A kaput hevesen meglökte, hogy ne v*s$ítseij időt, de a csuklója majd kitört. A kaput belülről megtáfnasz­tották. Először csodálkozott, aztán megértette. Rázni kezdte a kapu korhadt cölöpjét. — Engedjenek be! Nekem itt jogom van. hallják?! — Takarodj a házamból!! — idősebb Bukoviné a tor­nác oszlopa mögött állt. Elő se lépett. — Nekem itt jogom van! Engedjenek be! Törvényt hozok itt magukra! — Hozz! De akkor se teszed be a lábad! Puffant az ajtó. Csend lett, csak az eső pocsogott. Bukoviné becsukta a szemét a nagy fájdalomtól. Eső, könny egybefolyt megszépült arcán. Nyár derekára Bukovi tizedes leszerelt. Nem hitte el, hogy felesége eltűnt, még egy sort se hagyott maga után. Hiszen a városon minden vasárnap délelőtt találkoztak, mint eddig. Bukovi minden vasárnap délelőtt kapott ki­menőt, már amikor nem volt szemle, ezt jelentős, rangbéli emelkedése is jelezte. Így jobb, vigasztalta az anyja, falu csúfsága volt, amit tett, így jobb neked, fiam, nem volt az hozzádvaló. Szeretője, bolondériája, munka se fogta, csak a széptevés. Bukovi belefogyott a bánatba. Ajánlott levelet hozott a postásgyerek. Idős Bukoviné akarta átvenni, mert Kati irta. De a gyerek nem adta át, csak a fiatalembernek. Vasárnap a szokott helyen várlak — írta Kati, s Bukovi a fejét verte a falba, hogy mit csi­náljon. „Majd az ügyvéd elintézi* — adta a tanácsot az anyja, de vasárnap hajnalban Bukovi tiszta igent váltott és megszökött az állomásra. Platinaszőkehajú felesége várta a megszokott cukrász­dában. csillogó szemmel csókolgatta, s Bukovi védekezni re tudott. Hogy vagy, nagyon haragszol, de azért szeretsz, nem az én hibám . . . Minek hagvtad ott a házat, ha nem ' te hibád?! Csendesen, hallják. Hiszen anyád kicsukott, el­ergetett, mint valami ringyót. Ki vagyok én? A feíesé­:ed vagyok! Bukovi nézte, nézte szép feleségét és a fájdalom elvette az eszét — Inkább megöllek, de nem engedlek másnak! ta halkan. mond­tek. A május elsejére írott Májusi óda már a kétségek közt vívódó, megbizony­talanodó költő kétségbe­esett fölkiáltása, a humanista kiáltványa a vérző s egymás­nak sebet osztó emberiség­hez, amilyen később a Szik­ratávirat is. Hol már a hit — egy hét után! — az új hús­vétban, amikor a költő két­kedve, lemondón kérdi: Jó volna egyszer, végre, ludni (már. Hogy ssomorü tejünkre itt >111 [vár? A múlt ellen fordult ezút­tal is: az Isten nevében ke­vélykedő zsarnokok, az em­bert uralmuk alá vető ha­rangok, ágyúk, szuronyok el­len (ez a párhuzam, a kleri­kalizmus és militarizmus egy nevezőre helyezése, még igen tanulságos!), az emberiséget szétszaggató és szembefordí­tó határok ellen, a kaszár­nyák és börtönök ellen, ez utóbbin értve nyilván („bör­töne volt a régi, rút világ") az egész társadalmi rend­szert, amely mindeddig gúzs­ba kötötte az embert, meggá­tolta, hogy álmai „az egekbe szárnyalhassanak", útját állta az egyes ember és a közösség szabad kivirágzásának. Vörös májusra vígan zöldelő Szabad májust hadd hozzon [a jövő! Ezt a sorpárt látszólag könnyű a kommunista-elle­nes indulatok szájaíze sze­rint magyarázni: egyenest ellenforradalmi értelmet ad­na, ha a proletárdiktatúra „vörös májusát" vulgárisan szembeállítanánk a „szabad májussal". De ez semmikép­pen sem lehetséges értelme­zés. A „szabad május" köve­telése 1919. május 1-én Buda­pesten '— érthető lett volna ekként, ám Szegeden, ahol az ellenforradalmat melengető franciák tiltották el a mun­kásság május elsejei föl vo­nulását, s szorították be ün­nepét, a Munkásotthon falai közé — a „szabad május" kö­vetelésének félreérthetetle­nül munkásmozgalmi, reak­cióellenes éle van. úgy, amint ettől kezdve Juhász többi hasonló költeményei­ben, főként a Május ünnepé­ben is. József Farkas azt mondja, hogy a vörös jelző itt nem a forradalmat, ha­nem „a háborús tavaszok vérontását jelképezi", tehát mintegy véres jelentése van. A véres — veres — vörös alakváltozatok nyilvánvalóan összefüggenek, s a költőben nyilván tudatosult is ez a je­lentéstani átszövődés. Mégis, azt hiszem, nem ilyen egy­szerű a probléma, az áttétel ennél sokkal többszörös. A piros — ha csak Juhász ekkori lírájában nézünk is körül — számára_valamikép­pen a forradalmfátalakulásst jelképezi. Az És mégis .. . fehér zászlaján „pirosan" vi­lágoló vér a dalok mélyén zsongó forradalom szimbólu­ma. A munkások és parasz­tok országa a ..jövő napjától piros", s ez félreérthetetlen (Tegnap, holnap), mint ahogy a „zöld lombban és piros vi­rágban" fürdő új húsvét is (Húsvétra). Nyilván az sem véletlen, hogy a Munkásott­honból kilépő reményként nem a szokványos zöld, ha­nem a piros zászlót viszi ma­gával (A Munkásotthon hom­lokára), s az októberi forra­dalom heve a költő arcát „pirosra" gyújtja, nem a szé­gyen, de a büszkeség „bíbor tüzében!" (őszirózsa). Egy helyütt fordul elő a háború „vérpiros sara" (Szegény ka­tona), de jellemző, hogy itt a piros — az eddigiektől elté­rően — nem egyedül áll, ha­nem összetételben. A vörös viszont legalább árnyalatilag mást jelenthet Juhász ösztönös színlátásá­ban. mint a piros, amely a derűs, bizakodó forradalmas hit hordozója. Ez a más — azt hiszem — a véres har­cokkal terhes forradalom, amely az ő „piros" forradal­mát vérrel öntözi meg. De ha csak erről lenne itt szó, akkor a költő használhatta volna az egyértelműbb, vilá­gosabb „véres májusok" ki­fejezést is, annál inkább, hi­szen ezt a rendőr- és csen­dőrterror által 1890 óta rend­re eltiport május elsejékkel kapcsolatban gyakran hasz­nálták is. De a e őrösben más is van, ebben mintegy sűrítve ott rejlik április vé­gének és május elejének or­szágos és helyi történelme — Juhász Gyula gondolkodás­módján átszűrve. A költő úgy érzi, a „vörös május", azaz a háború vérontását folytató forradalmi állapot csak át­menet, amelynek végső gyü­mölcse a vígan zöldellő, egy széles ölelésü emberi huma­nizmusban beérő szabad má­jus. A proletárdiktatúra ke­mény intézkedéseit csak jó­val később bírálja prózájá­ban, s csak a bukás után — az őt is elárasztó rémtörté­netek hatására is — ítéli el, tehát a vörös jelzőt semmi­képpen sem lehet a proletár­diktatúrával való szembefor­dulásának tekinteni. Csupán arról van szó, amire már a Húsvétra „addig" szócskájá­val kapcsolatban fölhívtam a figyelmet: a jövendő húsvét, a jövendő május még nem jött el, csak a lehetősége. Ma még, a háborús vérözön után, a forradalmi időszak zűrzavarában még nem érvé­nyesülhet az a tolsztojánus szeretet-érzés, melyet Juhász hirdet, s őszintén érez: Legyen majális minden napodon O Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május [ünnepén, O, Ember, Testvér, be szeretlek [én! Azt hiszem, csakis így ért­hetjük meg a Májusi ódát, s a vers félremagyarázható jelzőjét. E költeményben, s e jelzőben bennrejlő problema­tika a következőkben még nyíltabban tör fölszínre. A Májusi óda, amikor lezárja a proletárdiktatúra heteiben született nagy versek sorát, egyúttal nyitánya azoknak, amelyek a bukás atmoszférá­ját a letörtséget s a kiáb­rándulást árasztják. péter lászló — Ne engedj — mosolygott Bukoviné csukott szemmel. — ölj meg, de ne adj másnak! Gyere velem. Gyere hozzám! Fizettek és mentek. A városszélen bútorozott szobába csukóztak. Itt is már minden olyan illatú volt, mint otthon, és olyan tiszták a függönyök. — Ez az otthonod? — kérdezte Bukovi. — Ez. Maradj velem. Bukovi mind ködösebben látta asszonyát, ölelni kezdte, és nem tudta már mit csinál. Késő este lett. A háziak ko­pogtak az ajtón. — Tudtam — kiabált a házigazda —. hogy nincs egye­dül! Én csak magának adtam ki a szobát, itt idegen nem tartózkodhat! — Nem is idegen — kacagott jókedvűen az asszony. — A férjem! — Senki sem! — vitatkozott a házigazda. — Ismerem én ezt már! Aztán majd nyakamra hozza a rendőrséget! Bukovi szégyenkezve ült az ágy szélén. — Elmegyek — mondta megtörten. — Látod, nem ma­radhatok. — Maradj! — kérte az asszony és a férfi mcfteííb bújt. — Kitagad az anyám — védekezett Bukov i A hú­gomra testálja a házat. . Al — Minek az? — susogta az asszony és ölelte puha kar­ral. — Elég nekünk egy szoba, akárhol. Dolgozol belem a gyárban, elpereled anyádtól, ami a mienk. n­— Gyere haza — mondta Bukovi félénken. —"'Kibékí­tem én az anyámat. Az asszony sokáig gondolkozott. Elengedte ᣠlírát, fel­öltözött. Száraz, sírós volt a hangja. — Nem megyek veled. Eredj egyedül. ÉjLmegéjtclc ma­gam is. Engem mindig megtalálsz. De vigyázz, nch"gy ké­sőn gyere. Kinyitotta az ajtót és a küszöbre állt. Már nem.lehetett újra becsukni, mert a háziak ott álltak a gang^p.i^yideba­multak. . io Bukovi felállt az ágyról, megkereste a kalapjai. — Ez az utolsó szavad? _ , . . , lo 'hbuoji Bukovme mosolygott. — Gyere hamar. Várlak, ukovi nem merte megcsókolni--a feleseget, csak bólintott, amint mellette kiment. Halkan tette be az utcakaput. Bukoviné magára csukta az ajtót, dalolva kinyitotta a rádiót. VégigheveiTáZ ágyon, öklét szívére szorította és mereven a, mennyeze­tet kezdte bámulni. Hinni akart, mini azelőtt, hin­ni valamiben, ami eddig megvolt és már nincs, és olyan üres lett körülötte a levegő, hogy nagyokat kellett lclcgzcm( nehogy megfulladjon. í Fentek, 1964. május L DÉL-MAGYARORSZÁG 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom