Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-24 / 120. szám

Apám a nyakába emelt, óva­tosan lépkedett lefelé a csúszós rám­pán. Szerencsésen a völgybe értünk, azután megálltunk és visszanéztünk a jeges magaslatra. — Látod, nincs leszórva fahamuval. Szerencsétlenül járhatnak a késönjöv, vők. Délután megnéztük a méheket. Csöndesen zümmögtek a kaptárban. Hideg február vége volt. — Elfogyott a készletük — mondta apám. Boltba mentünk cukorért, aztán szi­rupot főztünk a dobkályhán. Csetlet­tem-botlottam a fazekak körül, tányé­rokat, kis pléhedényeket rakosgattam és azt hittem, nagyon fontos, amit csinálok. (Azóta is azt hiszem ma­gamban, hogy fontos amit csinálok.) Óvatosan elhelyeztük a kaptár fene­kén a szirupot, késő estére végeztük el a munkát. Apám megdicsért, s azt mondta, ha ilyen szorgalmas leszek felnőtt ko­romban is, sokra viszem majd az élet­ben. Büszke voltam, mert nemigen osztogatta az elismeréseket. A karácsonyi bizonyítványomat di­csérte meg a hátam mögött. Én már aludtam, amikor megjött, s az aszta­lon maradt az értesítőm. Először írtak bele osztályzatot: dicséretes, dicsére­tes, kitűnőt. Ez volt az első iskolai ér­demjegy a családban, mivel bátyám meg néném még hatéves koruk előtt elhaltak. Sokáig nézegette az első gye­rek értesítőjét, forgatta, vizsgálgatta, i azután az ágy szélére ült és figyelte : álmom. Betakargatott, megcsókolta fa­kó, színtelen arcom. Mindezt anyám ; mesélte el, arra buzdítván, hogy csak iparkodjak, mert ilyesmivel nagy örö­! met szerzek apámnak. Másnapra olyan hideg lett, hogy a harisnyán keresztül éreztem a fagyot. Lábszáraim vöröscékla színűre fáztak. Egyszerre indultunk apámmal, azután • a villamos végállomásánál elváltunk. I Én kocogtam tovább az úton, ő meg Első emlék Estére véglegesen ide költöztünk. Kitalicskáztuk ingóságainkat. A mé­hes mögé tettük a gyalupadot, zöld ládájába pakolta a finomabb vésőket, gyalukat. Buja. kövér fű borított min­dent, leültünk a kisebb gyerekekkel a méhes elébe és figyeltük a sok-sok fecskét. Ügyesen repültek a.szálló ro­varok után. Apám a méhesnek tá­maszkodva nézegette a puszta semmit, anyám Odébb ült a füvön. Hanyatíe­küdtem és az ég sötétkék kupoláját fi­gyeltem. Ha összehúztam a szemem, közelebb jött a kupola, és amikor ki­nyitottam újra, följebb emelkedett, a helyére. — Gyümölcsfákat ültetünk majd — ácsorgott körülöttünk apám. Nem értettem, a többiek még any­nyira sem, csak én voltam még isko­lás. Másodikos. — Lesz ám cseresznye, barack, szilva ... akkor jön majd a jó világ — bíztatott bennünket. Fölvillanó szemmel érdeklődtem, hogy az elültetett fa mikor hoz gyü­mölcsöt. A válasz elszomorított. — Na aztán jönnek ide szomszédok is. Gyerekek is — vígasztalt apám. Válasz nélkül maradt a mondata. De ő tovább beszélt, hangosan gondolkod­va. — Egyszer még építünk ide egy igazi házat. Szépet, igazibbat, mint ahonnan eljöttünk. Anyám annyira sírt, hogy ijedtünk­ben melléje kuporodtunk a fűbe és mi is sírtunk. Apám távolabb ment, mint­ha keresne valamit.... Igaza volt, a szomszédok lassan, las­san szállingóztak. Jöttek a mérnökök is, kijelölték az utcákat meg a 250 négyszögöles parcellákat, s mire én el­értem az ötödik osztályt, kiformálódott az új Somogyi-telep. A mi gyümölcsö­sünk is fölcsöpörödött, termőre for­dultak a fák. Csak a ház nem épült, a másik ház. és kerítés sem került a porta elé. Éppen másfél évtized mor­zsolódott el, mire egy Oncsa-házafc cseréptető alá húztunk és kerítéssel szegtük a portát legalább az utca fe­lől. Vasárnap volt, január eleje. Haj­nalban érkeztünk Dorozsmára. A te­hervonatot világos reggelig tartották az állomáson, a kijárási tilalom miatt. Harmadik emlék A vidám Május elsején a gyerekek birtokukba vették az újsze­gedi vidám parkot, melyet a város lakossága társadalmi munkával épített. Mintegy száz szegedi üzem és vállalat több ezer dolgozójának áldozatkészsége van ebben a szé­pen rendbehozott parkban, ahol máris több mint harminc különféle játékszer és szórakoztató eszköz áll a közönség, főleg az ifjúság rendelkezésére. Aki látja itt a boldogság­tól kipirult gyermekarcokat, nem sajnálja az itt eltöltött társadalmi munkaórákat, sőt a vidám park további épí­tése folyamán is kész szerszámot fogni és segíteni. Ma még szegény keretek között -működik* Szeged új létesít­ménye, de hónapról hónapra, évről évre mind nagyobb szabásúvá fejlődik majd. Sötét címek és a világosság szegedi őrei "Telt ház* a hajóhintán Az mindenkinek termé­szetes, hogy villany ég este az utcában, s ha a lakásban nincs áram, a DÁV szakem­berei gyorsan kijavítják. Ha 2—3 napig vibrál valahol egy fénycső, panaszos leve­leket küldenek az áramszol­gáltató vállalathoz, sürgetik a hibák kijavítását. Tizenhat ember foglalko­zik a közvilágítás karbantar­tásával. Ezeknek a munká­soknak a feladatuk az is, hogy az új fogyasztók vil­lanyóráit bekapcsolják a há­lózatba, s új csatlakozásokat készítsenek. „Felgyújtott1' körzet — Hetente egyszer vég­zünk általános javítást va­lamennyi szegedi utcában — mondja Csórja Ferenc művezető. — Ilyenkor egy­teszünk helyébe. Gyakran foglalatot is kell cserélni. — Megrongálódik? — Kiverik a villanykör­tékkel együtt — panaszko­dik Oltványi Géza. — Pél­dául a Szilvániánál minden heti ellenőrzésnél ki kell cserélni a foglalatot. — Géza már kifakadt: többet nem cserél, úgyis eredménytelen a munka — mondja a művezető. Elsietett kérés — Mi okozza azt, hogy több helyen a városban már hónapok óta nem égnek a fénycsövek? — Nekünk is sok gondot okoznak az ilyen panaszos­levelek. Például az Arv-'lis 4. útján a Tanárképző Főis­kola előtt már január l-e óta nem ég három lámpa. De ez nem a DÁV hanyag­egy kerületet megszállunk. ságán múlik. November 29­»Felgyújtjuk« a körzetet, s megkezdjük az ellenőrzést. — Hogyan végzik a mun­kájukat? — Egy-egy utcát végigjá­runk, megnézzük, ég-e vala­mennyi lámpa. Ha sötét a körte, létrás kocsi segítségé­vel kivesszük a régit, újat én kaptunk egy kérvényt, melyet az I. kerületi tanács is jóváhagyott. Amíg a Ta­nárképző Főiskola tatarozá­sa tart, a balesetveszély el­hárítása miatt kapcsoljuk ki a házhoz csatlakozó vilá­gító testeket. Január elsején ki is kapcsoltuk a szakaszt, Május 31-én lép életbe a MA VAUT nyári menetrendje de a közelmúltig semmif nem csináltak az épületen^ viszont már ötödik hónapja botorkálnak a sötétben az emberek. — Mi okozza a legtöbb gondot a szerelőknek? — A csapat végzi a "Sötét címek* kijavítását is. — Azoknak a háztiknak a címe, ahol elromlott a vil­lanyvilágítás — magyarázza mosolyogva Zombori László csoportvezető. — Gyakran hívnak olyan helyekre is bennünket, ahol csak az au­tomata csapódott le. egy gombnyomás és újra ég a villany. Van eset, amikor az olvadó biztosíték mondja fel a szolgálatot, de ennek a ki­javítása már nem a DÁV, hanem a lakók feladata. Mi nem is csinálhatjuk meg, de a 10 forint kiszállási díjat fel kell számolnunk a lakónak. Szervezés dolga — S honnan tudja előre egy laikus, hogy miért nem ég a villany, aki csak azt látja, hogy sötét van a szo­bában? A művezető széttárja a kezét. — Először villanyszerelőt kell kihívni. — S ha mégis a DAV ha­táskörébe tartozik a hiba? — Akkor kiszállunk és megjavítjuk. A MÁVAUT és a MÁV május 31-én 0 órakor vezeti be új, nyári menetrendjét. A kocsikiutalások elinté­zési módjában ebben az év­ben csak ősszel történik vál­tozás. Éppen ezért a MÁV­AUT nyári menetrendjében — a téliekhez viszonyítva — csak járatgyorsítási változá­sokat és időrendi módosítá­sokat vezet be. Üj vonala­kat Szegedről a MÁVAUT nem indít. A lakosság régi kívánsága volt, hogy a cserkeszőlői gyógyvízhez, gyógyfürdőhöz autóbusz közlekedést bizto­sítson a MÁVAUT. Ebben az évben a 10-es számú AKÖV nyújt segítséget a kérés el­intézéséhez. Szombaton és munkaszüneti napokon Tiaj­nali 5 órakor indít buszjára­tot Csongrádra, ahonnan köz­vetlen csatlakozással bizto­sítja a cserkeszőlői utazást. Az utazóközönség kényel­mének érdekében történt az az intézkedés, mely szerint munkanapokon 17 órakor in­dul a járat Budapestről Sze­gedre és 20 óra 30 perckor érkezik a városba. Munka­szüneti napokon több mint másfél órával később — 10 óra 50 perckor — indul Bu­dapestről és másfél órával később — 22 óra 30 perckor — érkezik Szegedre a MÁV­AUT járata. Mindkét módo­sítás az utazóközönség kí­vánsága szerint készült, me­lyekkel egyidejűleg némi me­netidő csökkentést végeztek, amit a járatok menetsebes­ségének gyorsításával érlek el. Ugyancsak május 31-én lép életbe a szegedi helyi autóbuszjáratok nyári me­netrendje. A MA VAUT a menetrend­változásról hirdetményeket helyez el a falragaszokon és kifüggeszti azt a helyi és tá­volsági autóbusz-megállók­ban. Az új menetrendet lapunk május 29-i, pénteki számá­ban közöljük. . Talán meg lehetne olda­ni azt is, hógy ne a szeren­cse döntse el, jó céghez for­dul-e a lakó, ha kialszik la­kásában a villany. A szere­lők becsületesen dolgoznak, lelkiismeretesen végzik munkájukat. De ez a meg­oldatlan kérdés - már nem rájuk, hanem a szervezőkre tartozik. Nem ártana meg­nézni: lehetséges volna-e, ha már kiszállnak a szere­lők, ne csak a 10 forintot vi­gyék el, hanem fényt is hagyjanak a lakásokban. K. A. A KRESZ-isko'a vidám tanulói Egy kis gyakorlat a hullámúidon Borús alkonyat Verseny a bi -iklipá'yán várta a villamost. Egyszercsak utánam szólt: — Gyere vissza! Átmentem az országúton, a Gyevi­temető kapujával szembe a gedói vég­állomás szürke bódéjához. — Villamoson megyünk. Megfogtam nagy kesztyűs tenyerét és most már nem tudom melyőnk volt boldogabb kettőnk közül, mellette áll­tam a peronon, hiába küldött be az ajtó mögé. Olyan magas volt apám, hogy kalapja fölért egészen a villamos peron lámpájáig. Lesegített a kitérő­ben, és olyan büszke voltam aznap az iskolában ... apámra, vagy a villa­mosra, nem tudom. A határúton tolta a hosszú­szárvú asztalostalicskát megrakottan bútorral, szerszámmal. A kocsiút szé­lén ment, ahol nem vájtak mély, poros nyomot a tanyai szekerek. Errefelé még nem jártam akkoriban, nem is tudtam, hogy milyen világ lehet a ha­tárúton túl, ahol Szeged végződik és a tápai, gyevi tanyavilág kezdődik. Apám mögött mentem és tápai sza­tyorban evőeszközöket, tányérokat vit­tem. Sűrűn megálltunk. Ilyenkor ki­akasztotta a nyaklót és szótlanul néze­lődött. Ügy láttam, észre sem vesz, ta­lán azt sem tudta, hogy követem. Pi­henőn körülötte tibláboltam, hátha szól. De hiába, ügyet sem vetett rám. Végre megérkeztünk. Nagy síkság közepén állt a méhes, kaptárokkal vont falát most vályog helyettesítette. Innen messzire látszott a Körtöltés, ki­jebb meg a Tisza tövébe húzódva né­hány tanya olyan furcsa volt a fűzfák között, mintha kis játékszer lenne. — Itt vagyunk — szólt apám hal­kan. — Hát hol van a ház? — Ez az! — mutatott a méhesre. Itt megtudtam, többet nem mehe­tünk vissza a rendes házba, mert azt a házigazda eladta. — Na fiam, hát ez a mi házunk — ismételgette apám. 12 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. május 76.

Next

/
Oldalképek
Tartalom