Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

1 SZEPESI ATTILA: FEBRUÁRI KÍVÁNSÁG A könyökök tusakodásában, üzletben, villamoson, reggel-este, elnézed az arcokat, melyek mint óceán habjai zúffnak körül, de rajtuk mozdulatlanok az Izmok, sem mosoly, sem harag most egyiken sincs, t és koppannak a kövön a szavak, • mint röptében jéggéfagyott madár, ha lehullik. Látni szeretnéd ilyenkor a páva­léptű tavaszi reggelt, ahogyan , fényes húrokat feszít ki a fákon, a templomtornyok közt is s rajtuk a kacéran csípős szelek játszadoznak, és fölenged arcokon a mogorvaság, mint ablakon a jégvirágok rajzolatai. (Vincze cdndráj rajzai vo'c'tf, ALSÓVÁROSI HÁZ RIZSARATÓK — Mihály! Holnap reg­gel behajtja a kishizót az Állatforgal­mihoz! Meg­értette?!! — Mán hogy­ne érteném, Julis. Behajtom én, úgyis elérte mán a 126 kilót. Czinege Mihály 32 éves házasélete során hozzászok­hatott az effajta parancs­osztogatáshoz. Sokszor nem is tudja elképzelni, mi len­ne vele, de mi lenne az egész házzal is, ha egyszer nem hallaná a másnapi ten­nivalókra kapott parancso­kat: — Mihály! Holnap nem megyen a közösbe, hanem megreparálja a? istálló vé­git! Vagy: — Mihály! Esie, munká­ból jövet, hoz egyúttal egy zsák dudvát a malacoknak. A Kályvás végibe, az árok­szélen jó kövérek vannak, onnan. Megértette? És Mihály 32 éve hűen teljesítette a parancsot: meghozta a dudvát, megiga­zította az istálló végit, meg­tapasztotta a ház falát, egy­maga kutat fúrt az első ud­varon, árkot szélesített a ház előtt, árusította a Pia­con a korai zöldséget, vagy ha éppen úgy tetszett, be­vásárolt az önkiszolgálóban. Egyszóval: minden paran­csot szó nélkül végrehajtott. Hogy is mert volna ellen­szegülni a parancsnak, mi­kor ő maga csak 63 kilót nyomott, míg párja alatt az egy mázsa is szégyenkezve hajlott meg Mihály báttya most is készséggel felelt: — Mán hogyne érteném, Julis... — Azzal bekapta a délről maradt csirkepörköl­tet nokedlival és uborkasa­látával, levetette magáról az izzadt ruhákat, a sarokba helyezett ágyán végignyúj­tózott és magára húzta a takarót; Azt álmodta, hogy a kis­hízó megnőtt, megpuffadt, olyan lett, mint a gömböc. Megütötte a két mázsát is. Szép gömbölyű, pirosbőrű joksi lett. De nem is sokat csalt az álom, mert másnap tényleg szép súlyt nyomott a hízócska, majdnem elérte a 135 kilót is. Kedvesen si­mogatták tenyerét a piros papírpénzek, amiket az ál­latforgalmi embere leolva­sott a markába. Minden rendben folyt volna le, mégis, egy kis hi­ba csúszott közbe, ami nél­kül a mi kis történetünk nem sokat érne: Kucik Zsi­ga a lemérés előtt azt merte neki mondani, hogy az ő koszos malacát, — így: ko­szos malacát!! — át se ve­szik, nincs az még 100 kiló se, azzal úgy lapockán ka­nyarította ' a jószágot egy karóval, hogy az menten le­rogyott farával a sárba. Hogy a kutya egye meg azt a Kucikot. Tört' már egy­szer borsot az orra alá, mi­kor hazajött a traktoros is­koláról, valami félesztende­je, a talponállóban. De az nem olyan nagy dolog volt, Derék fiúk a magyarok, a magyarokkal tartok! — Sebesen dörzsölte a kötelek he­lyét, s feltámogatott. Odavánszorogtam a másik fához, kiszabadítottuk Ádámot is. Ájultan csüngött a kötélen, pofoztuk, léle­geztettük, úgy tért magához. Közben Jozef, a lengyel egyre suttogott. — Derék fiúk a magvarok. Tartsunk össze magyarok—len­gyelek ebben a pokolban ... — Hol az ördögben vannak lengyelek? Itt csak egy lengyel van. Jozef, de jobb lesz hallgatni! — mondtam mérgesen. Ádám, ahogy ma­gáhoztért s megértette, hogy kiszabadított bennünket a lengyel, megcsókolta, aztán rögtön indulni akart. De ez nem volt olyan könnyű, összekapaszkodtunk hárman: ko­"zépen a lengyel, aki mindkettőnket segí­teni akart, s elindultunk a nagy oázis irá­nyéba. Én azonban óvatos voltam most már: — Ott is lehetnek légiósok! — Nem — mondta —. azt kellett volna megtiszto­gatnunk, de ellenállásba ütköztünk! Itt vár­ják be ők a többieket — intett vissza a datolyaliget felé. Ádám nehezen boldogult egyedül, őt fog­tuk közre, s úgy mentünk tovább. A nap­pal távolról látható oázis távolabbinak bi­zonyult, mint gondoltuk. A szomjúságtól cserepes volt a szánk, a nyelvünk feltapadt a szájpadláshoz. Jozef odaadta vizét. Ittunk, de ez nem oltotta el. Ki^önben is. valami furcsa szomjúság gyötört, olyan volt, mint a láz. A Szaharából most nem a sakátokat; kutyák ugatását, hazai neszeket hallott a fülünk. Mögöttünk elamradt az átkozott datolyaerdő, bátrabbak, bizakodóbbak let­tünk, Ádám is lábrakapott ettől. Szótlanul és szaporán gyalogoltunk, ő pedig halkan fütyörészett. — Mit fütyülsz te magyar? — kérdezte Jozef. Ádám halkan és boldogan felnevetett. — Megtanítalak egy kis magyar dalra te lengyel! — mondta. — Kis gyerek voltam, akkor énekeltük ezt a falusi óvodá­ban. És halkan dúdolta, énekelte néki a dalt. kidomborítva a szavakat, hogy köny­nyebben megtanulja, mígnem együtt éne­keltük olyan boldogan, ahogy csak kisgye­rek korunkban lehetett: Kiskacsa fürdik, fekete tóban, / Anyjához készül Lengyel­országba ... ÍT nekeltünk halkan és mámorosan, újra és újra átcsörgedeztettük a kis gye­rekdalt, ínyünkön olthatatlan szomjú­sággal. ó. benne volt abban minden. Éne­keltünk újra és újra, mígcsak előttünk nem sötétlett az oázis. A fák tövébe értünk, s négy puskacső villant elő a bokrok mö­gül. Kezünk fölemeltük, aztán kilépett egy arab. A történet itt félbeszakadt. Előttünk fe­héren csillogott a szik. Balra megláttuk a gémeskút árnyát. Odamentünk, s kávája fölé hajolva a nagv favödröt megmerítettük a sötét csillogó vízben, aztán ittunk, ittunk, alig tudtunk betelni a hűvös vízzel a mo­hos favödörből. Szembe talpfák olajos sza­gát, távoli kattogást lebbenteti a feltámadó szél. csak a söröskorsót cserélte ki, amibe dohányhamut szórt. Akkor hagyta. Hanem ezt már nem lehet tűrni. Ezért meg kell fizetni. Itt az ideje. Háta mögött félredűl­ve, kibukva álldogált a ke­rítés, hirtelen kihúzott egy rozoga lécet, és mert Kucik már leadta sertését, hát öt magát célozta meg, de olyan ügyesen (vagy inkább ügyetlenül), hogy perceken belül pontosan a feje csücs­kin nőtt ki Kucíknak a da­ganat Az eset így esett, meg­esett. Pár óra múlva beszélt róla az egész falu, dehát minden csoda csak három napig tart:, ezt is hamar el­felejtették. Hozzájárult a feledéshez az is, hogy Ku­cik szó nélkül feltápászko­dott, s eloldalgott. Úgy mondták, hogy elment a doktorhoz. Szóval jó helyre ment Ebben megnyugodott Czinege Mihály is, s hogy egészen megkönnyebbüljön, első dolga volt a faluszéli kiskocsmában torkát a leg­szebb magyar nótákkal re­kedtre köszörülni, előbb azonban meg-megöblögetni. Történt pedig valami há­rom hét múlva, hogy Czi­negéjék nagykapuján fékte­lenül dörömböztek. Ugyan ki lehet az? A nagy zajra összeszaladtak a szomszédok kutyái. A postás volt. Szo­katlan náluk a dörömbözés, mert igen ritkán kopogtat be hozzájuk a postás. Ha hoz is néha egy-egy külde­ményt a" fiuktól Pestről, a? csak olyan egyszerű levél, amit csak be kell ejteni az ablak előtti kis virágoskert­be. Julis néni éppen az elő­szoba ajtajában állt. A zaj­ra földbegyökerezett félmá­zsás lába. Még nagyobb lett csodálkozása, mikor egy ki­sebb cédulát alá kellett ír­nia, annak igazolásául, hogy a nagyobbikat, a sárgás-zöl­dest átvette. A postás aztán továbblépett dolgát végezni, Julis néni meg nekikezdett lassan betűzve a cédula ol­vasásának eképpen: „Idé­zés!... Könnyű testű ser­tés ...", tovább azonban nem bírta olvasni, mert fe­jét elfutotta a mérges vö­rösség: — Mihály! Mihály! Gyűj­jön csak elő, maga hétnede­rü betyár! Czinege Mihály jött is nagy pislogva: — No mi a baj megint? Mit kell csinálni, hova men­jek? — Hol a hízó? — riká­csolta Julis néni. — Hol a hízó? Ne pislogjon, hanem károgjon! — Hol a hízó? — isimétel­te Mihály báttya, szemét is kimeresztve, — hát hol len­ne? A helyin. Az állatfor­galminál. — Az adatforgalminál? — sziszegett Julis néni gúnyo­san. — No, majd adok én magának! — Azzal szétné­zett, és mert a kerítés itt az első udvaron se valami jó ál­lapotban volt, kihúzott egy fogat, egy szép szál ke­ményfa-lécet, amivel úgy eltalálta Mihály bátyánkat, hogy mostmár neki se kel­lett a lapos feje miatt szé­gyenkeznie. Közben Julis néni megeredt: — Megint csalt . lopott! Becsapja a saját feleségét. Piszok ember. Már akkor mondtam a szomszédasz­szonynak, mikor részegen hazajött, hogy: ej, nem ad­ták ingyen azt a bort. amit benyakalt... Igaza van a szomszédasszonynak: bizto­san a piacon adta el a' hí­zót, az előleget visszafizette a vállalatnak, amivel meg alkudozással többet kapott érte, elitta. Biztosan így történt. Csak így történhe­tett. S most itt van ni, sül­jön ki a szeme, követeli raj­tunk a vállalat a könnyű testű sertést... Hol a hízó, feleljen, mert nyomban széthasítom a fejét! — A kerítésléc újból felemelke­dett, Mihály báttya jobbnak | látta, ha nem szól, hanem I szépcsendesen elillan nagyo­Ikat ugrálva az istálló végi­be. Ott fel a padlásra, bele­süllyesztette magát a puha szénába és a finom szénail­latban kezdte rendbeszedni gondolatait: Megtörténi már mással is, hogy megadta az adósságát, mégis újra követelték. Az adónál is előfordult, hogy Váci Mihály, aki pedig be­csületes adózó, befizette a négyedéves adóját, s hát egy hét múlva mégis megjelent az udvarán a végrehajtó. Va­lami téves könyvelés miatt. Ha az adónál lehet téves könyvelés, az állatforgalmi­nál is lehet. Na, hogy meg­ivott a talponállóban egy par pohárral a Szamorodniból? Olcsó is, meg tiszta, duga­szolt bor. Abban nincs sem­mi becstelenség. Nem mu­száj azért egy disznót elfeke­tézni ... Meg, hogy Kucikot fejbekólintolta? Jogosan, mert már akkor nem volt ott Kuciknak a hízója, hát őt magát kellett fejenvágni. Ütésért ütés jár. Ami igaz­ság, az igazság. Este lett, mire le mert szállni a padlásról. Engeszte­lően állt meg a küszöbön: — Juliskám, ne haragudj, lelkem. Igazán mondom, le­adtam a hízót. Tévedés van a dologban. — Menjen a szemem elől, gazember — hangzott a fele­let, amitől Czinege Mihály­nak összeborzadt feje búbján a daganat. Ekkor lépett be a kapun Csápon Gyula jószomszédja. — Na, szomszéd, megkapta az idézést? — Én-e? Miféle idézést? — így Czinege báttya. — Hát a tárgyalásrul. — Tárgyalásrul? Miféle tárgyalásrul? — Hát a Kucik fejenvágá­sa dógában. Mondta Illés, a postás, hogy a szomszédnak is hozott. Hát hozni is kel­lett, mert a szomszéd az al­peres. — Alperes? — csodálko­zott Czinege báttya. — Én alperes? Julis néni közbesivított: — Ide nem jött idézés, csak a sertés ügyibe egy fel­szólítás. — Újra felpaprikáz­ta magát: — Hej, ez a gaz­ember! öklét rázta az öreg felé. Csápori szomszéd csak erőst köté magát az idézés­hez: — Itt van. la! Zsebberiyúlt, kivette a sár­ga cédulát, messze eltartotta magától, mert csak a me­nyecskenéző szemüvege volt az orrán, és fennhangon ol­vasta: — Könnyű testi sértés bűntette miatt Kucik Zsig­mond felperesnek Czinege Mihály alperes ellen indí­tott ... — Hát nem sertés? — csapta össze a kezét, nagyot rikoltva Julis néni, mintha legalábbis lakodalomban vol­na és éppen ő volna a meny­asszony, amikor vőfény uram járja vele a menyasszonytán­cot. — Nem a könnyű testű sertés? Mi­hály, Mihály­kám, hallja-e( nem a sertés. Csak könnyű testi sértés. — Csak! — sziszegte Czi­nege Mihály, miközben meg­tapogatta a fejét. Valami na­gyot, hősieset akart monda­ni, de nem jutott szóhoz* majd megfulladt, mert Julis néni átölelte mázsás testével* megsimogatta fején a daga­natot, aztán, mintha semmi sem történt volna, így szólt nagyokat lujtatva boldogsá­gában: — Jól van na, Mihálykám* menjen, intézze el gyorsan azt a semmiség testi sértést, aztán igyekezzen arn haza, mert befogjuk máma a má­sik két könnyű sertést is hí­zóba. Már le is szerződtem rájuk az állatforgalminál. Fejenként felvettem utánuk 400 forint szerződéses előle­get. Az etetés, miskárolás* oltás magára vár, lelkem* hát igyekezzen haza. Vala­mit magának is csinálni kell! Mihály báttya ment is, de csak későn délutánra ért ha­za, lógó fejjel. A kert alján merte csak a házat megköze­líteni. Mikor elérte az istál­lót, ott eltűnt. Nem mutat­kozott aztán a ház körül. Julis néni későn délután éppen az istálló padlására akart felmenni egy nyaláb szénáért, de a létrát sehol sem találta. Kereste minde­nütt, de sehol. Ejnye, hova tűnhetett a? a padláslétra? Felkapja a fejét, hát a pad­lásajtóból kilátszik a létra vége, de mellette meg ott csiílog-fényllk Mihály báttya daganata is. — Mit keres ott.' Mihály? — Hej, baj vah'Julis, Ju­liskám, nagy baj van. — Mi baj volna, életem? De nem sokáig hívta éle­temnek, meg lelkemnek. Perceken belül megtudta Ju­lis néni, hogy hites urát, aki 32 éves nyugodalmas házas­élete során csak gyarapított a háznál, 400 fmáftira bün­tették a bíróságon, amiért Kucik Zsigmond lején 8 na­pon belül gyógy,uHósebet ej­tett. Óriási pépz, az^a 400 fo­rint, az egyik leszerződött kis­hízó előlege annyi . Borzasztó ezt még hallani isv Négyszáz forfnt. Mintha szíyenszúrták volna Julis nénit*•/elkiáltotta magát: — Aljas gazember!! — és összeesett. Nagy szerencse' volt, hogy Mihály báttya péra!<vesztette el lélekjelenlétét;! hősiesen leugrott a padlásról és egy nagy pohár vízzel megitatta, majd nyakonönfőttqfJulis né­nit. Hanem ami* biztos, biz­tos: mikor kezdett lábraállni Julis néni, újra' felszaladt a padlásra az'öreg és felhúzta a létrát maga mellé. Az már aztán nem tarto­zik a nyilvánosságra, hogy másnap délelőtt, do még dél­után is, miről beszélgetett meghitt kettesben egyszer az utcai szobában* másszor a konyhában, az istállónál, az­tán az udvaron körbe-körbe, hol kint. hol bent Czinege Mihály báttya meg Julis né­ni. Csak annyi bizonyos, hogy még jó hétig egy fris­sebb daganat fityegett Mi­hály báttya feje búbján, a régi fonnyadt tövében. lukács miklós: VERS BÉKÉÉRT Anyánk szivünkben őrzött mosolyat ne rebbentsd vijjogó idő — soha, játszi gyermekek felett rózsaág ringasd a kismadarat karodba. Dübörögték az iszonyat hangjait a halál hernyótalpas futárjai, e földből ősök porladó csontjait hegyetzüzó förgeteg dobálta ki. — Nem fegyvert, mi kalapácsot, fcos-iii markolunk, gépekkel ölelkezünk, lányok a rét virágporát hozzák bokáikon, tiszta a szerelmünk. Munkából ha jövünk haza, — karonfogva vezess haza tücsökzengés Béke, alkonyokból szívünket csillogva ( emelhessük a ránctalan égre. — Ej csillagkoszorúja ha kiragyog, őrizd álmainkat kedves kisszobánk, reggelbe majd kitárjuk az ablakot, Virágok, mosolyogjatok visszaz ránk. Vasárnap, 1964. április Zti. DÍL-MAGYARORSZÁG 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom