Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

POLNER ZOLTÁN: • - . • i Lelkiismeret üvölts! An-gáink szomorúbban A bún törvényű Auschwitz ölelnek. Szomorúbban öleljük iszonyt virágzik, kegyetlen mérget. anyátok-1--Félrenézünk némán Üjszülötteket égető, fojtó és könnyeink nyeljük. éjszakák történnek. Az ég mint megrepedt máj Lelkiismeret üvölts! szorongásainkon átszivárog. .1 szélben mintha mosolygás szállna. Eszelős szavak dideregnek itt védtelen gügyögés, sikoly s fehér s hibbant vigyorgások. testek semmi árnya. Kiálts ránk gyémánt tudás Lelkiismeret üvölts! s fondor szándékot is deríts fényre, A mozdulat meghal szótlan, árván. hogy az élő húsba sújtó kezet Zuhanó kezek rácsai mögött a szív tettenérje. mintha •fiam látnám. J7lszántan tapostuk a gyepet. Itt-ott szél futta homokbuckák világoltak elő a pusztából, messze hátunk mögött nyárfaliget villogott a csillagok fényében. Ott tévesztettük el az ösvényt., most aztán mehettünk a belső ösztön meg az ég jelei után. Az esthajnalcsillag nemrég húzódott le jobbkézről a távoli akácok közé. halvány kísérőcsillaga sietve iparkodott a nyomában. A Göncöl félkörben mutatott nyugat felé az égen. Mi délre mentünk. Gyerekes kaland volt az egész. Már rég hazaertünk volna a túráról, együtt a többiekkel. De Boldizsár fogadott, hogy előbb hazaér, ha átvág a hajdani betyárok útján és eléri a vonatot, mint ők a nagyot kerülő műúton. Engem választottak döntő-, bírának. hogy tiltott eszközt: autóstoppol ne vegyen igénybe. Ráadásul a nyárfaligetben annyi csapás futott egymás mellett, hogy a sötétben nem lehetett eligazodni. — Legjobb lesz — mondtam bosszankodva —. ha visszafordulunk a njrárófáahoe ímegkeresni az utat! — Dehogy fordulunk, erve kell NÉMETH FERENC: Sivatagi szomjúság annak lenni! — erősködött Boldizsár. A sötétben olyan volt, mint valami beduin: lebarnult bőre alig tűnt elő, csak szeme, fogai, inge meg a fejére kötött zsebkendő villogott fehéren. Tűző napon másztuk meg a kopasz nagyharsányi hegyet néhány szál kikericsért. A kendőt azóta se vette le fejéről — Holt, biztos lekéssük a vonatot, ha visszamegyünk — tette aztán hozzá. Állítólag van itt valahol egy sóstó, akörül gémeskút ágaskodik. Onnan száz méterre a vasút. De hol az a tó? És hol a kút? — Szomjas vagyok — mérgelődtem. — Csak bolyongunk a semmibe, már egészen kiszáradt a szám. -—, Én is az vagyok. Majd iszunk a kútnál. A távolból kutyaugatás hallatszott az éjszakában. Több kutya ugatott elnyújtottan, egymással feleselve. Tanyák lehetnek arra. Az udvarokban kút. Ha kávája fölé hajol az ember, lent homályosan csillog a hűvös víz. A nyitott konyhaajtókon az udvarra vetődik a lámpafény. ,A fényben mindenféle bogarak röpdösnek, ott figyel a küszöbbel szemközt ülve a kutya a benti vacsorázókra. Néha megemeli fénylő orrát, csillogó szemeit félig behunyja, s elnyújtottan ugat. az égre. Vagy mardosó csaholással rohan a kerítéshez. Otthonos, meleget árasztó éjszakai hangok! — Hallod, hogy ugatnak? Arra tanyának kell lenni! > — Hagyd — morog Boldizsár —, irtózom ettől az ugatástól... — Ugyan — nevettem —, mikor olyan hangulatos! A gyerek korom juttatja eszembe. — Nekem nem — felelt szárazon. — Nekem egészen mást juttat eszembe. — Ugyan mi az, ami olyan kellemetlen? — Nem kellemetlen volt az, annál sokkal rosszabb. — Dehát mondd ki már. mi volt az? — Egy éjszaka a sivatag szélén. Felélénkültem. Ez az. amiről nem sokat mesélt. Tudtam róla. hogy disszidált és elkönyveltem, ismerve kalandos természetét. Annak köszönhettem ezt a gyaloglást is. Azt is tudtam, hogy egy alkoholos éjszakán könnyűszerrel léprement s az idegenlégióban kötött ki. Talán most többet is megtudok? — Egy éjszaka a sivatag szélén, kikötve egy datolyafához. Előző napokban ültünk autóra Batnában, .elhagytuk a cédruserdőket. Nem js bántam már. lehet a cédrus szép. de nekero elegem volt már belőle. Vagy talán nem is abból. De ezt is el kell mondanom, hogy tudjad, miért kerültem « datVyafához. Egy Franz Haas nevű német volt a caporalunk. Az egy állatszelídítő volt! Na, ne érts félre, nem az volt a civil foglalkozása. Ilyen nem is volt annak. Nem ismerte a civilruhát. „Weiss du, was für ein SS?" Ez volt a kérdése, ha valaki nem tetszett neki. Ezzel dicsekedett. A magyarázatot is megadta a tenyerébe fogott, boxerral. Először nem értettem. miért tűrik el neki. mikor mindenfele válogatott vagányok voltak beosztva alá. némelyik börtönből szökött, másik a bőrtön elől. egy gyilkosságnak oda se néztek ezek. De hamarosan rájöttem. kiválogatta a maga embereit a legvadabbak és legelszántabbak közül, ez a testőrsége. Magyarok ketten voltunk, volt még egy lengyel is, olyan idős, mint mi. A többiek közül a legtöbb amerikai, olasz és német. A németek közt egész rendes fiúk is , voltak, de azokat is megutáltam már e miatt a vadállat miatt. Hát én sehogy se találtam a helyem és a cédrusokról egyre az akácfák jutottak eszembe. De akkor autóra rakodtunk, nekivágtunk a kopár hegyeknek, végtelennek tetsző atlaszfűvel borított síkság váltakozott iszapos széktóval az úton, egyre lejjebb mentünk a Szaharába Végül az autók megálltak és gyalog mentünk tovább. Alkonyattal letáboroztunk. Megtudtuk, tőlünk délkeletre kisebb oázis van, ott arabok vannak. Az arabokról ijesztő történeteket hallottunk. Maga a caporal többször is elmondta, hogy egy beosztottja megszökött. Az arabok elfogták, kikötötték egy cédrusfához az éjszakában. Csak a csontjait meg ruhái foszlányát találták meg a tisztogató légiósok másnap és HANS ERNI RAJZA körülötte a sakálok nyomát. Ez volt a legvérfagyasztóbb történet, kedvence volt a németnek. De hallottunk titokban más történeteket is. Az arabok röpcédulát juttattak egyszer hozzánk, abban sértetlenséget ígértek a szökevényeknek. Örségbe állítottak akkor este. Amint ott álltam és hallgatóztam az éjszakában, előbb megkönnyebbülés fogott el, hogy végre egyedül lehetek, nem látom azt az undok kesefejű németet. Aztán elszomorodtam. Tele vol csillaggal az ég, a Szahara apró nészeket rejtegetett, mint akárcsak ez a puszta. Ezt éreztem, éppen ezt. a fák neszéből az akácok susogását hallottam, és balra tőlem nagyon szomorúan és lassan fütyörészni kezdett valaki. Hallgatóztam, olyan ismerősen ' és szépen bánatos volt a füttyszó, s egyszercsak azon kaptam magam, hogy halkan dünynyögöm a szövegét: Hazámba vágyom, Duna—Tisza partja vár, / Szebb ott az álom, szebben dalol a madár... Borzasztóan egyedül lettem hirtelen. Elindultam a füttyszó felé, egy pálma alatt megpillantottam a sziluettet: nekitámaszkodott a fának és bámult a messze pusztaságba. — Ádám, te vagy? — szólítottam halkan. Nem válaszolt, akkor újra kérdeztem. — Én hát. Mit akarsz? — suttogott bosszúsan. — Ne haragudj, hogv megzavartalak. Nagyon egyedül van itt az ember. — Te is? — kérdezte reménykedő hangon. — Nagyon — mondtam. Hallgattunk. Hirtelen — magamnak is váratlanul — megkérdeztem: —' Te elhiszed. hogy az arabok... — Némán ingatta a fejét, majd visszakérdezett: — Ugye te sem? — Töprengtem, mit mondjak, hogyan mondjam meg neki? Végül is jobban fojtogatott a magány, hogysem hallgathattam volna magyarul. — Én — mondtam — azt hiszem, meg lehetne próbálni. — Hát gyerünk. — Most? — Most. Máris — mondta s fölállt. Én nagyon-nagy lélegzetet vettem akkor, és esalk körülnéztem, körülhaligatóztam. aztán megfogtam a kezét. Arra mentünk, amerre hallottuk az oázist, délkeletre. Az éjszaka könnyen telt. Gyalogoltunk, gyalogoltunk, néztük a csillagokat, hallgattuk a messzeség zajait. Hajnal felé már beszélgetni is mertünk. Aztán jött a nap, jött a forrósig, egyre nagyobb forróság és mi mentünk. A nap már majdnem delelőre ért, mikor fákat pillantottunk meg a messzeségben. Ahogy közeledtünk, úgy nőtt tisztult a kép. Balra elöl kisebb liget, hátra. távolabb az oázis. Csak ezt, a közelebbit érjük el! Este lett. mire odaértünk. Kis datolyaerdő volt. Szomjúság gyötört, éhesek voltunk. a fáradtságról nem is beszélve. Leszedtünk néhány gyümölcsöt Aztán aludni szerettünk volna. Legjobb lesz — gondoltuk —, ha tüzet gyújtunk. A liget szélén kidőlt, öreg fa feküdt, ezt beljebb vonszoltuk, késünkkel levagdostunk, letördeltünk egy rakás kisebb ágat és a fa vége alá rakva, meggyújtottuk. Föllobbant a láng, fokozatosan belekapott • a fába. Aztán mi nyugodtan elaludtunk: véd bennünket a tűz, míg elég a hosszú fa, alhatunk nyugodtan. Vlagyimir Tocsilin: Igy lesz az ember sokoldalú Azt mondják a szülői értekezleten: — Kedves szülők! Ez az oktatási év is, mint mindig sok. sikertelenséggel terhes-. Az, ami az iskolában nekünk nem sikerül, meg keli otthon csinálni. Kérem, segítsék hozzá gyermekeiket, hogy nagyobb szakmai jártasságra tegyenek szert. Iskolánk munkára nevelő arculatának napról napra kell kialakulnia. Jelenleg főnököket keresünk... S valóban, egy hónap múlva az én kisfiam, Borka már eljutott odáig, hogy belefűzött a tűbe egy kilométernyi cérnát és művészi gondossággal stoppolni kezdett valamit. "Megtalálták a főnököt..— gondoltam én. Másnap gondosan összeszaggattam a nadrágomat és oadadtam Borkának: — Varrd meg! De ügyesen! — Apu, majdnem elfelejtettem megmondani neked. Csak először akarták, mindenki tanuljon, dolgozzon a varrógépen, de most már csupán a lányoknak oktatják a varrást Mi viszont ácsok- asztalosok leszünk. Ezért aztán balta, fűrész, szekerce kell nekem. — Mire? — Tudod, nálunk kerek asztal van és ez nem divatos. Most a keskeny, szögletes asztal a divat Adj nekem, fűrészt, csak egy percre... A szomszédhoz futottam. A fiam egy óra alatt átfűrészelte az asztalt, én pedig csiszolgattam utána. A hét végére csak az maradt hátra, hogy négyszögűre csináljuk az asztalt Borka már a küszöbről kiabálta: — Anyuka! Holnapután ellenőrzést kapunk! Tojásrántotta krumplival! Hidd el... — Borka, mi lesz az asztallal? — Betesszük a kályhába! Mások lesznek az ácsok-asztalosok. Minket szakácsnak képeznek ki! A rántottátói úgy összeragadt a fogunk-szánk, mintha csirizt ettünk volna. A krumplit csak nagy nehezen tudtuk letuszkolni a torkunkon. Kétségbeesve vártuk az ellenőrzés végeredményét Felesleges volt az izgalom. Másnap ezzel állt elő Borka: — Nem leszünk szakácsok! A villanyszerelőkre nagyobb szükség van. Űj főnököt kaptunk ... Borkát érdekelte az elektrotechnika. Kivéste a falat; hogy a huzalokat rejtve vezethesse körbe a lakásban. Nappali fénynél is lámpával futkároztam. Még sötétedés előtt megvacsoráztunk* nehogy meg kelljen gyújtani a petróleumlámpát. Az iskola munkára nevelő arculata valóban napról napra alakult ki. A következő napokban órás mesternek* fejőgulyásnak, montírozóesztergályosnak képezték ki, majd- tűzszerész-kémikust akartak belőle faragni. Mi csak tűrtünk. Hanem amikor Borka szétszedte és újrakötötte kedvenc dedikált könyveimet, kiborultam. Ezt a humoreszket is ágyamban írom. Borka ügyes mozdulatokkal - váltogatja rajtam a borogatást Nekem is kicserélődtek a főnökeim. Az ideggyógyászat vigyáz lelki épségemre... Fordította: Ferencz Győző GAL SÁNDOR: TÁVOLLÉT Hiányzol, mint a megszervezett élet annak, ki lakatlan szigetre téved, mint fegyencnek a szabadság, az áldott rakétaként zúg fel bennem hiányod. Ügy vagyok, mint kit száműzött hazája: ha lélekzik honvágyat szív magába nekem te vagy a hazám és mert élek hiányoddal táplálkozik a lélek. Olyan volt, mint valami rémes álom. Ráztak, rugdostak. Franz Haas kiélt, kesehajú képe meredt .ránk kaján és szomjas élvezettel. Két német fölrángatott — Weiss du, was für ein SS? — lehelte az arcomba undorítóan. Tudtam bizony nagyon jól. Megijedni sem volt időm. Még legjobb. ha agyonlő, gondoltam, hányszor kínoznának meg, míg hadbíróság elé kerülnék? Megvillant Ádám gyűlölettel égő szeme. Csattant a boxer. Megszédültem, de két oldalról tartottak. O'Donnel — az egyik amerikai a német „.vezérkarából", aki azzal dicsekedett, hegy a Sing-Singből szökött a légióba, és ha újra elfognák, villamosszék nézne ld számára bérgyilkosságok miatt — revolvert húzott elő és rászólt az őrmesterre. De az élvezte a kínzást. Amellett más terve volt velünk. Két-két légióssal a liget széléhez kísértetett bennünket, aztán sajátkezűleg kikötött, arccal a Szahara felé egy-egy datolyafához. Rúgtam, haraptam. rángatóztam, de többen lefogtak, s a kötél egyre mélyebben vágódott mellembe, nyakamba, csuklómba s karjaimba. Mikor elkészült, odaállt elém és csattant a boxer: — Weiss du, was für ein SS? Ahogy magamhoz tértem, megpróbáltam körülnézni, persze olyan szorosra húzta a kötelet az az állat, hogy majd megfulladtam, s csak egészen kicsit leshettem oldalra. Nagy erőlködésbe tellett, míg megláttam pár méterrel arrább a társamat. Engem nézett, s hogy látta éledésem, megszólalt: — Jól elintéztek. — El — mondtam, aztán hallgattunk. Mit is mondhattunk volna egymásnak. Sötétedett már s vártuk az éjszakát hiénáival, sakáljaival. Pihentünk, s próbáltunk felkészülni az egyik sakál után a többi fogadására. Ahogy feltűntek és megfényesedtek a csillagok, felhangzottak az éjszaka neszei s az oázis felől, meg mindenünnen a Saharából felharsan' ~ az éjszakai ugatás, c. -vo-níto és aprózó, acsargó feleselés és egyre hangosabb, közelibb lett. Egy-egy tutulasra hevesen kaptam oldalt a fejem, hogy nyakamba vágott a kötél, meri azt hittem, mellettem vannak a kivégzők. Elfulladt. Messze előttünk fehéren csillogott valami az éjszakában. Nagy lélegzetet vett, aztán folytatta: [Vem tudom elmondani, milyen végtelen pillanat volt az, milyen borzalmas volt a vonyítás. Egyszercsak mocorgás t, zajt hallottam balra mögöttem, rémülten rántottam arra a fejem és feljajdultam a kötél sebzésétől, de nem láttam. Már majdnem felordítottam, amikor megszólalt mögöttem egy emberi hang: — Sss ... Tu n'ai peur moi! .le suis. le polonaise... — Éreztem, amint levagdosa rólam a kötelet, közben egyre suttogta: — Ne félj, mindenki alszik, én voltam őrségbe. — Ahogy lehulltak a kötelek, össze csuklottam, de felfogott. — Tartsd magad! Z DÉL-MAGYARORSZÁG Csütörtök, 1964. április 30.