Délmagyarország, 1964. március (54. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

SfMON iSTVAN: G

ráf Gamasche még mint fiatal kadét szerzett elévülhetetlen megbecsülést é» tisztességet a császári házban, azzal a nemes cselekedetével, hogy családjától és hazájától megválva hű kísérőjévé szegődött az utolsó habsburgi koronás főnek. Ott volt vele Svájcban, a warteggi kastélyban, elkísérte Sopronba, a kalandos "-honfoglalás* kísérletére és vele ment még Madeirára is. S bár őfelségének már a koporsója is elporladt azóta, a k. u. k. végzés máig is érvényben van: Gráf Gamasche élete végéig élvezze a Ház gondoskodását! Más kérdés, hogy szegény Gamasce időközben totálisan és tökéletesen bolond lett. Hogy mikor s miért, ezt bolondok esetében nem szokás nyomozni. Mondhatjuk, hogy ez a tulajdonsága vele majdnem egyidős, legfeljebb bizonyos minőségi fokozatokat különböztethetünk meg, miként a gyermekbolondra azt mondjuk: gügye — a kamaszbolondpt úgy illetjük: nincs ki négy sarokra s csak a biológiailag felnőtt emberre akasztjuk rá ezt a dísztelen és szigorú jelzőt: bolond. Tudomásul vette ezt a maradék udvar is, s meg sem hökkent, rajta, hiszen minden jobb császári házban akadt gyengeelméjű bővecskén. A főhercegeknek pedig egyenesen kedvükre szolgált Gemasche eszének meglágyulása, mert ha már történelmet nem játszhattak, vele legalább kitűnő tréfákat művelhettek. Legelőször is elkeresztelték. A grófi kadétnak bíborvörös haja volt és tűzként világított bozontos szemöldöke is. Majd ahogy a száműzetés unalma és az évek malma megöregítette, hosszú Barbarossza-szakálla nőtt és füleiből is kis vörös parnacsok fakadtak. Olyan lett, mint egy valódi hegyi szellem, aki megijeszti i a gombaszedő asszonyt, ösaszerántja tejet, mel veri a 14as kocát. Mintha csak KX Apperánekra potytyant volna a császári udvarba Vörös volt a keze is, hiszen valahány szál, pihe sarjadt rajta, messziről kiabált Így lett belőle Rübezahl bácsi, majd pedig — ahogy az idő haladt a korona nélküli császárság nehezedett, s a békés lehetőség zsugorodott — General Rübezahl. A főhercegek, udvari unalmukban, e tisztségéhez illő megbízásokkal traktálták. Szervezze újjá a császári hadsereget, rendezz® meg az ünnepi vadászatot, tartson tüntető hadgyakorlatot a határ mellett! Volt testőrparancsnok is, amint a játék ötlete és szenvedélye kívánta. A főhercegecskék és hercegeeskék úgy sarjadtak mellette, mint eső után a gomba, így hát General Rübezahl élete korántsem volt egyhangú, ö pedig elégedett volt sorsával, mert tudta, hogy ha egyszer a korona visszaszáll, az ő vezényszavai pattognak majd a Burgban, s minden, amit lejátszott, ^főpróba az igazihoz. Ezért ha valamelyik nevelőnő kezébe nyomott egy nyivákoló császárfit, hogy ringatná álomba, Rübezahl azt is örömmel vállalta. Talán egy fejezet lesz ez is emlékiratában. Rübezahl azonban minden bolondságával együtt „igazi*' Habsburg volt. Senki sem tudta úgy utánozni a nagy uralkodót, mint éppen ő. Egyetlen született Habsburg sem tudta olyan grandezzával enni a tejeskávét, mint az aggastyán császár és Rübezahl. Külön szertartás volt ez, amit heteken keresztül gyakoroltak a főhercegek, de még csak meg sem közelítették az igazit! Vagy a másik nagy fcsászári mozdulat! Ferenc József őfelsége egyik pillanatról a másikra császár tudott lenni a legszűkebb családi körben is. Folyt a beszélgetés, a társalgás, s egyszercsak az öreg uralkodó kihúzta magát, szinte kiemelkedett a zubbonyából — s ez annyit tett: vége a kedélyeskedésnek, most már a császár áll ott a családi gyűrűben. Ebbe fáradt bele Rübezahl dereka, mert ezt még a trónörökös sem tudta megtanulni, hiába mutatta ezerszer és újra. Lassanként mégis kikopott az udvarból, Szolgasorba vették, s a világon semmit sem vártak már tőle. Legszívesebben elhantolták volna az öreget, mert nem volt éppen hatásos reklám a koronáért folytatott huzavonában. A kastélyon kívül azonban megmaradt régi tisztessége. Mégis csak ő tudta legjobban, hogy merre jár Ottó őfelsége, mit válaszolt a külügyminisztérium és milyen fehérneműje van a császárné asszonynak. Nagy ásztaltársasága verbuválódott a pöckingi fogadóban, melynek cégérén ott lengett a császári zászló. Odajártak mind a leghűségesebb monarchisták, s különös szorgalommal egy született olasz, Amerigo Antinori Duca di Brindisi, aki tökéletes ellentéte volt Rübezahlnak. Gondozott koromfekete haja és szakálla volt, régimódi redingotban és hegyes gombos cipőben járt, egy napra sem hagyta el kesztyűjét és nyakkendőjéről a gyöngyöt. Sugárzott róla az egykori császári hivatal méltósága, s miként Rübezahl, ő is megtartotta hivatalát: a Ház toszkániai megbízottjaként jött-ment és referált. Tulajdonképpen kihallgatást akart kérni Őfelségétől, de Rübezahlnál beljebb sohasem jutott. — Nem gondolja méltóságod — tette fel egy napon a drámai kérdést Rübezahlnak —, hogy Őfelsége rendkívül könnyelműen és tehetetlenül kezeli a korona és a trón visszaszerzésének kötelességét? — Féltem ezt megfogalmazni — válaszolt Rübezahl. — De sajnos, igazat kell adnom méltóságodnak. — £s nem érez ön nénrinemű kötelességet? — Igenis érzéki S ha lehetek ekkora bizalommal, megmondhatom, e tehetetlenséget látva, magam dolgoztam ki a korona visszaszerzésének taktikáját és stratégiáját. — örömmel hallanám! — Nevezzük a jövőben csak Wasserkopfakciónak! — Tehát Wasserkopf... A

mikor a Burgban tizenkettedszer vert a vas a bronzra, a múzeum emeletén egyszerre két mellékhelyiség ajtaja nyílt ki nyikorogva. Sírt a sarokvas, mint a pólyásgyerek, mint a kísértetek a szélben. Rübezahlnak a lélegzete is elállt, Brindisi pedig egyetlen ugrással visszahelyezkedett az ülőkére. Üjra csönd lett, a zajt elnyelték a vastag szőnyegek és a puha kárpitok. No, most egy újabb lépés... Az ablakon imbolygó fények hintáztak be a hosszú márványfolyosóra, hosszan és fehéren, akár a kisértetek leple. Brindisi megoldotta a nyakkendőjét. Halántéka zakatolt, mint a malom, térdei össze-össze- I koccantak. Araszolva, tapogatózva surrant a fal mellett. Először kerítette hatalmába | a félelem az egész Wasserkopf-akcióban. Mert hátha az őrség észreveszi... hátha már ott várja őket lent az ablak alatt a fél bécsi rendőrség! . — Ki az? — rebbent meg. Puha testnek ütközött, mely zsákként omlott a lába elé. | Azután egy tompa puffanást hallott, mint 1 mikor homokzsák dől el, s csakhamar fordult vele is egyet a Burg. — Wesserkopf-akció! Wesserkopf-akció! — sugdosta fülébe az előbb eszmélő Rübe- | zahl. Súghatott volna azonban már maga Őfelsége is, Brindisi csak szuszogott ritmustalanul, majd szabályosan hörögni kezdett. Rübezahl föl akarta emelni, de nem bírta. Vízért csoszogott hát, vissza a mellékhelyiségbe. Nedves zsebkendővel masszírozta Brindisi homlokát, aki nagynehezen magához tért — Wassenkopf-akció! — zihált lelkesülten, mikor a félhomályban megpillantotta j a Barbarossza-szakállt — A kötél itt van? ' — Itt, itt a derekamon ...' — Szerencsétlen! Elszorítja a tüdejét! — A kulcsok? — Itt, itt... Rübezahl kioldozta Brindisit a kötél öleléséből, s most már őt is támogatva elin- | dult a trónterem felé. Végre elértek a hatalmas tölgyfa ajtóig A félhomályban is j látni lehetett a csodálatos faragásokat a két nehéz szárnyon. . — generál Rübezahl! — Csak csöndben! Csöndben! — Megpróbálom a kulcsokat-.." — De semmi nesz! Brindisi megnyálazta az első kulcsot, j hogy ne kotyogjon a zárban, aztán forgat- I ni kezdte. Megakadt a vastoll, mintha sziklatömb állta volna útját. i — Másikat! Másikat! Az olasz újra próbálkozott. — Brindisi! Micsoda nesz! — förmedt rá Rübezahl és a császári mozdulattal kihúzta a derekát. — Ide azokat a kulcsokat! Maga próbálkozott, bár a Wasserkopf j akcióban mindez a Brindisi kötelessége lett volna. A harminc kulcs közül azonban egyre sem járt a trónterem tölgyajtaja. Akkor pedig mi lesz? Még csak visszaút sincs. Nincs mást tenni, mint feszítővassal próbálkozni. Ez pedig veszélyes, mert reggel meglátják a sérült ajtót, s a határig ezerszer elkaphatják őket! De mégis! Sokáig feleselt a vas az ajtóval, de nem engedett egyik sem. Űjra és újra nekirugaszkodtak, épphogy csak a „hó-rukk"ot el nem kezdték, mégsem sikerült. — Most! — súgta Rübezahl, s a rostos inak még egyszer megfeszültek. Patakokban csordogált róluk a verejték, s csurom víz volt már a tenyerük is. — Most! — nyögte Brindisi, s utolsó erejet is megfeszítette. Ám ekkor... megbillentek, elveszítették egyensúlyukat. Rübezahlnak még volt annyi ideje és olyan reflexe, hogy estében megkapaszkodott a veretes réZkilincsben. S csodák csodája: mint egy játékforgó billent meg az ajtó, s vele perdült a General. — Sikerült! — csattant fel Rübezahl. — Be sem volt zárva! — okoskodott" Brindisi. — Sikerült, ha mondom! És most nagyon vigyázzon! Mindent hajszálpontosan! Kitárult előttük a trónterem csodálatossága. Bársonyok, arany, keleti szőnyegek, s ott, a terem végében, mint felhőkön az isten trónja, ott büszkélkedett a hatalmas trónszók. Valósággal világított a sötétben a mélybordó kárpit, rajta a hermelinpalást, s azon a terem legszebb ékessége, a korona. Rübezahl áhítatosan letérdelt és megcsókolta a trónszéket. Brindisi utána. — Csak semmi felesleges áhítat, Brindisi! Most nagyon hideg fejjel kell cselekedni! — intette rendre Rübezahl és két kezével magasra emelte a koronát, mint pap az oltáriszentséget. Azután, még mielőtt saját varázslatának ámulatába esett volna, gondosan belecsavarta a bársonytokba, s máris indult az ablak felé. — General Rübezahl! — Egy szót se! Ide a kötelet! I Juhász Gyula megmentette az életem Csütörtök délután volt. a hallgatót, sokkal enyhébb Május vége, vagy június hangnemben fordult felém: eleje. A városháza előtt ját- — Vegye fel a kabátját — szőtt a katonazenekar, és mór nyújtotta a Kmetty Fichtner Sándor félrecsapott kezéből kivett kabátot, sapkával dirigálta a bécsi keringőket, a Széchenyi téren francia tisztek sétálgattak, bámulták a szép magyar lányokat. 1919-et írtunk. Vásárhelyről érkeztem, hogy a Dunavidéki Papírgyárak szegedi lerakatánál nyomó papírt vásároljak a Vásárhelyi Vörös Üjság ré- nak. — Kérem a pénzemet is Tournadre tábornoktól, hogy — mondottam, mikor kivet- egy szakasz spáhival jöjjön tem a kabátot a százados értem, és vigyen el hozzá, kezéből. Többet a kapitány sem tu— Majd kivizsgáljuk, hogy dott mondani. sajátja vagy kommunista Egészen sötét lett, mikor pénz-e, de addig lefoglaljuk, a Szentháromság utca 4. Vidd fel a szerkesztő urat a számú ház elé értünk. A zeneszofoába! — szólt oda az szakasz katona kint maradt asztal mellett ülő hadnagy- az utcán, én pedig bementem a kapitánnyal az irodászére. Bementem a Tisza-ká- A hadnagy felkelt az asz- ba. Az íróasztalnál egy emvéházba, ahol egy asztalnál táltól, udvariasan kinyitotta ber ült Mikor meglátott, fel— 11. i i • qt -lii A1 mollóiii cT'O'O- 11 tnwf+ *'] l.'i 11111 1 TT1 1K1ól 11 i ült Vermes Ernő, Deák Dezső és Juhász Gyula. Közéjük ültem. Vásárhelyről érdeklődtek, Juhász éppen Endre Béláékról kérdezősködött, mikor bejött négy szuronyos katonatiszt. Egyikük rómszegezte puskáját, hogy azonnal kövessem őket. Az asztalnál ülőkre néztem. de ők is annyira meglepődtek, hogy szólni sem tudtak, csak Vermes intett a szemével, hogy menjek, majd ők intézkednek. A négy tiszt körülfogott az utcán; az emberek megbámultak bennünket. Azonnal felismertem kísérőim közül kettőt. Az egyik az ajtót, és mellém szegőd- ugrott, átölelt, és mesélni ve felvezetett a bejárattal kezdte kiszabadításom törszemben álló épület emeleti ténetét. helyiségébe, amelyet jól ismertem, mert ebbe a ka* szárnyába vonultam be az első világháború alatt. A lépcsőn felfelé haladva odafordultam a hadnagyhoz: — Kicsoda ez a százados, hogy hívják? — Ostenburg — mondta röviden. — Milyen jogcímen mertek engem idehurcolni? Nem kaptam választ, de már fel is értünk az emeletre. A hadnagy kinyitotta Mikor engem elvittek a Tiszából, Juhász Gyulának eszébe jutott volt iskolatársa, Brumrner Kálmán, aki a városparancsnok tábornok mellett tölti be a tolmácsi szerepet. Juhász máskor is majdnem szaladt az utcáin, de most, mikor elvittek a kávéházból, felugrott, és futott a kávéháztól egészen a Szentháromság utcáig. — Alig tudott beszélni — mondotta Brumrner — mikor beesett az ajtón. Elmonaz ajtót., és rámutatva »a szo- d°tta, hogy tisztek vittel el a Tiszából, kert hogy segítsek. Tudtam, milyen sors ba közepén álló padra, megszólalt: — Parancsoljon helyet várna rád, bementem a tábornokhoz, röviden elmondottam, hogy mi történt, elmondottam, hogy az ország nagy, költője várja kint a döntést. De Tournadre egv pillanatig gondolkozott, majd Kmetty Károly, a későbbi dunántúli és brittanniás foglalni. gyilkos volt, a másik Dezső Szalutált és már el is József. Mindketten vásár- ment. helyiek, az utóbbi egy ko- Egyedül maradtam, és vácsrnester fia. nem tudtam akkor, Jiogy kik A Mars téri, volt negy- ezek a tisztek, és milyen cívenhatos laktanyába kísér- men mernek civilekkel így kiadta a parancsot, hogy tetek. Kmetty bevitt az ügye- bánni. Ha tudtam volna, ak- lefonáljak oda, ahova vittek, letes szobába és az ott tar- kor amit másnap már tud- es mondjam meg, hogy a tózkodó századosnak jelen- tam, bizonyára nagyon megtette: ijedtem volna, és nem mer— Százados úr, jelentem, tem volna felelősségre vonó hoztunk egy kommunistáit, hangon'beszélni még a hadnaggyal sem. Lassan besötétedett. Egyszerre fcsak nyílt az ajtó, belepett a hadnagy, és udvariasan felszólított, hogy legyek szíves, vele menni az ügyeleti szobába. Ott egy alacsony főhadnagy fogadott, nagyon szelíd hangon közölte velem, hogy átadnak a francia paMotozd meg — mondta a százados; Kmetty lerángatta rólam a kabátomat, kivette belőle pénztárcámat, és a benne levő 2000 koronát felmutatva a századosnak, megszólalt: — Itt a propagandapénz! — Kobozd el! — adta ld a parancsot a százados. — Az nem propagandapénz — szólaltam meg, de rancsnokságnak és rámutanem tudtam folytatni, mert tott az ott álló egyik tisztre, a százados ráimkiáltott: aki elém állt, és franciául meg, francia parancsnokság védelme alatt állsz, és nehogy hozzád merjenek nyúlni. Ö maga telefonált a francia helyőrség ügyeletére, aztán azonnal kiadta a parancsot: menjenek érteni és hozzanak ide. "Aztán kijött a szobájából bemutattam neki Juhász Gyulát, aki annyira meg volt lepve, hogy alig tudott pár köszönő szót mondani a tábornok gyors intézkedéséért. Itt van a tábornok által aláírt és nevedre szóló igazolvány, hogy a francia had— Kuss, fogd be a pofád! bemutatkozott. Most vettem sereg védelme alatt állsz. Itt Ebben a pillanatban megI szólalt a telefon. A százados felvette a hallgatót: I — Igen — hallottam, I amint válaszolt valakinek. — Azonnal, egy pillanat türelmet kérek — mondotta még a telefonba, majd felém fordulva megkérdezte: — Hogy hívják magát? Megmondtam nevemet, mire a telefonhoz fordulva, folytatta: — Igen, most hozták. először hasznát reáliskolai francia nyelvtudásomnak, mert megértettem a francia kapitány felkérését, hogy menjek vele a francia városparancsnokságra. Mikor kiléptünk az ügyeleti szobából a kapu alá, akkor vettem észre, hogy egy egész szakasz fekete francia katona áll ott, akik a kapitány vezényszavára, megindultak a kijárat felé. vannak a nappali ós éjjeli telefonszámok, ha valaki hozzád mer nyúlni, akármelyik számot hívod fel, a franciák mindjárt védelmedre állnak. Másnap, amikor Juhásznak megköszöntem gyors segítségét, szokott szerénységével egy kézlegyintéssel hárította el: — Ugyan kérlek, te is ezt Elindultunk a nagykörúton Ebben a pillanatban már a Szentháromság utca felé, tudtam, hogy a barátok köz- ahol a francia városparancs- , belépteik. A százados még nok irodái voltak. Á kapi- tetted voLna hasonlo helyzetnéhány percig hallgatta a tány elmondotta útközben: ben... telefont, majd mikor letette telefonutasítást kapott De UR GYÖRGY I néhá | telef — De méltóságod elfeledkezett valamiről! ? ? ? — Hát a másik korona! A hű hamisítvány! A penge nem hasít olyan élesen, mint ahogy Brindisi szavai vágtak Rübezahl tudatába. Igen, igen, a hamis korona! Ott maradt a mellékhelyiségben! — Addig, amíg érte megyek, függessze fel a kötelet! Először Rübezahl ereszkedett. Nála volt a korona. A végtelen boldogság szárnyait érezte magán. Röpült, röpült, akár az ég királya, a büszke kőszáli sas. Nem érezte a kötél goromba horzsolását, a veszélyt, mit az alatta tátongó mélység jelentett, s le is ért szerencsésen. Mikor leért, fölsúgott. — Méltóságod is ereszkedhet! Fojtott nyögést hallott föntről. Ahogy fölpillantott, kisejtette az árnyak játékából, hogy Brindisi ott vergődik az ablakpárkányon, és egyik kezével ügyetlenül és tehetetlenül matat a kötél után. — Jobbra, jobbra! — Nem merek! — A császár parancsolja! A koronás császár! — Ez már természetesen más. Ha Őfelsége akarata, akkor neki a tűzfolyónak, a szuronyerdőnek, a magányos kötélnek. Görcsösen megkaparintotta a durva kendert és ereszkedett volna, de baljával még mindig az ablakpárkányt fogta. — Két kézzel, Brindisi, két kézzel! — Leesek . . . — Semmi baj, elkapom... Az olasz megbátorodott. Vérző tenyérrel ért ugyan a földre, de ez volt az első mondata: — Wasserkopf-akció! — Éljen a császár! — És hű alattvalói! .— Csak el ne felejtse: a negyedik kocsiban! K

übezahl és Brindisi tulajdonképpen titokban akarta tartani nagy cselekedetét Őfelsége születésnapjáig. Akkor akarták átadni a koronát az egész Ház színe előtt. Milyen káprázatos lett volna: születésnap és koronázás! Rejtett célzásaikból azonban többen elértették dolgukat, s különösen Degenfeldt úr, Őfelsége személyi titkára kapcsolt Íziben. — Méltóságtoknak tudniuk kell, hogy a Házban semmi sem történhet Őfelsége tudta nélkül, különösen ilyen történelmi jelentőségű ügyben! — őfelsége legszentebb célja a korona visszaszerzése! — feleselt Rübezahl. — És a mi cselekedetünk egybeesik Őfelsége céljával! — kontrázott Brindisi. — Ragaszkodom ahhoz, hogy kezemben legyen a korona! — Mi pedig ragaszkodunk ahhoz, hogy miután életünk kockáztatásával szereztük meg, magunk illeszthessük Őfelsége királyi fejére! — Ennek jogi oldalai is vannak! őfelsége törvényes uralkodó, mégsem koronázhatunk addig, amíg vissza nem helyezik minden jogaiba! — Annak is eljön az ideje! Degenfeldt úr pedig ne felejtse: érdemeinket nem engedjük át sem önnek, sem másnak! Ragaszkodunk ahhoz, hogy a Kaiser fogadjon bennünket, — Igen, igen! Be akarunk számolni vállalkozásunkról és meg akarjuk beszélni a korona ünnepélyes átadásának körülményeit! — Egyelőre kerülni kell minden nyilvá2 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1864, március 1,