Délmagyarország, 1964. március (54. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

SZEPESI ATTILA: Trr rr inr Tunodo Körmömre ég a cigaretta, lombosul a füst szürke [bokra. Ülök. Csillagrendszerek pihennek vállaimon. Fönn az ég nagy almafa. Cigarettám oldódó méreg. Bokázó füstje a holdba [kap: tüdőmön táplált féreg. BEDE ANNA: Hát éjszaka van: [fellegsapkás, békesség van: [nyújtózkodó. Reggélre várok, [kézfogásokkal teljes ébredésre, még mielőtt vízszintesre lökött volna cigányképű fivérem, az este. HIVOGATO Sem szabin vinkót nem ihatsz te nálam, Sem Falernum tűz-bora nem vidít fel, Sem Tokaj halmán szüretelt italt nem Lelsz poharamban... Tán ezért van, hogy küszöböm kerülöd? Nem dicsérendő dolog ez, Barátom! Van, tudod, mámor, mi a bor-szerezte Bódulatoknál Édesebb: köztünk ez a hű barátság; Ámuló szívvel, remegő örömmel Állni szédült, szép szakadék felett, hol Más lezuhanna. HÍZSCZ ilás.G. HFIZSO FERENC nosságot! Azt azonban elintézhetem, hogy szűkebb családi körben foga'dja Önöket őfelsége a koronával. Degenfeldt úr nagyhatalom volt a császári házban. Ő írta a trónörökös beszédeit, ő adminisztrálta anyagi ügyeit, egyszersmind 6 volt a határ és a kapocs Őfelsége és alattvalói, Őfelsége és a világ között. Ezúttal azonban Őfelsége sokkal türelmetlenebb lett, mint titkára. — Azonnal vezesse elém őket! A fényes fogadóterem megtelt a család legrangosabbjaival. Ott volt a császárné és a főhercegek, a kijelölt miniszterek és a kamarilla főhivatalnokai, az angol royalisták szövetségének éppen Pöckingben időző képviselője, az udvari orvos — mindenki, aki számított valamit Őfelsége mellett. S pontosan délelőtt tizenegy órakor megszólalt az udvarmester: — Őfelsége fogadja General Rübezahl, appardon Gráf Gamasche és Amerigo Antinori Duca di Brindisi urakat, akik a császári Házhoz illő bátorsággal szerezték meg dinasztiánk koronáját az illetéktelen kezekből! Folyosót nyitottak az előkelőségek Rübezahlnak és Brindisinek, akik selyempárnán hozták a koronát. Csodálkozás, ünnepélyes sóhajtás tört fel mindenkiből. A két öreg előrehaladt az eleven sorfal között, fürödtek az irigykedő pillantásokban. Mikor odaértek Őfelsége elé, mélyen meghajoltak és letérdeltek. A Kaiser beszélt: — Uralkodásunk hosszú és kényszerű szünetében e két bátor férfiú, dinasztiánk szeplőtelen hívei, Gráf Gamasche és... (hogy is hívják méltóságodat?)... és Brindisi visszaszerezte Nekünk Trónunk és CTON Jean Charpentier, a fiatal, de tehetséges párizsi vizsgálóbíró, akinek jogászkörökben nagy jövőt jósoltak, a St. Cloudi-i jégpályára tartott. Kezében lóbálta korcsolyáját. Máskor vállra vetve vitte ezt a kedves sportszerszámját, amely az irodában töltött tespedt órák után a testetlen röpülés, a tündéri, könnyű-, léttelem, szinte földöntúli siklás boldogságát adta neki. S most azért cipelte kezében a korcsolyát, mert vadonatúj télikabátja volt rajta, világosbarna, valódi angol „Himalája"-szövetből készült szabó-műremek, többévi szigorú takarékoskodás eredménye. Nőtlen ember számára valóságos asszony-tulajdonságai vannak egy ilyen kabátnak: könnyű és meleg és valami állati is van benne. Mármint a gyapjú. És annyival előnyösebb élettárs az aszszonynál, hogy ezt bármikor le lehet vetni. Le is vetette a jégpálya öltözőjében, s egy gyöngéd simogatás után átadta a ruhatárosnőnek, majd kiskabátban kifutott a pályára. A ruhatári jegyet a felső szivarzsebébe tette. Ez a helye minden jegynek, moziban is, színházban is, mecscsen is. És ennek a fiatal bírónak épp azért jósoltak nagy jövőt a fölöttesei, mert ilyen kínosan rendes, pontos ember volt. « * T'WTtMcmjamA Alig futott néhány kört és — mint szakmába is vágót — éppen egy §-t akart leírni a jégre, mikor egy másik korcsolyázó rohant neki. Mindketten nagyot estek, a kopottas külsejű sporttárs nyomban feltápászkodott. Nem úgy Jean, akinek mondhatni alapjában rendült meg az a hite, hogy a lelki egyensúly elég ahhoz, hogy megálljon az ember a talpán ebben a labilis világban. Az idegen nagyon udvarias „excusez moi"-val segítette talpra, kölcsönösen leporolták egymás ruhájáról a havat és odábbkorcsolyáztak. Mikor jócskán, de jólesően kifáradva, kimelegedve bement végre az öltözőbe, lecsatolta korcsolyáját és átadta ruhatári jegyét, a ruhatárosnő egy kopottas, mocsokdrapp színű átmeneti kabátot nyújtott felé. — Itt a kabátja! Na gyerünk! Nem érek rá! — kiáltott igen tiszteletlenül ugyanaz a nő, aki még csak alig két órával azelőtt a legnagyobb udvariassággal, jó borravalót sejtő figyelmességgel hámozta ki a gyönyörű, finom télikabátjából, ezekkel a szavakkal nyújtva feléje a ruhatári jegyet: , — Permettez moi, monsieur. Engedje meg, uram, Uralkodásunk ősi jelvényét. E cselekedetükért fogadják legőszintébb császári és királyi elismerésünket és a Mária Teréziarendeket ... Abban a reményben, hogy nincs messze az idő, midőn az ősök által viselt koronát egyházi és állami szertartáson fejedelmi fejünkre illeszthetjük ... És a koronát megfogta, hosszú ujjaival megsimogatta, magához emelte és megcsókolta. Kihúzta magát, kifeszítette a mellét, jóformán kiemelte magát a zubbonyból. Az írógép mellett, a szónoki emelvényen, a házikabátban sohasem sikerült ez a császári mozdulat. De most... Ő volt a Kaiser! Egy Ferenc József! Pózában teljesen elfeledkezett magáról. Észre sem vette, hogy ott van körülötte az egész Ház, s ünnepélyesen, meghatottan lélegzik. Nem is látta lába előtt a térdeplő Rübezahlt és Brindisit. Mintha csak a Burgban állt volna, a trónteremben. Mégegyszer megcsókolta a koronát és császári áhítattal kopaszodó fejére illesztette. Már császár volt minden ízében. Hadakat vezérlő, ősi földeken lovagló uralkodó. — Előre! — vezényelt a dombról és kardjához kapott. — Az ősi földekért! A szent határokért! H

atalmasat suhintott jobbjával, s ekkor... ekkor kopaszodó fejéről lesiklott az aranyfényben fürdő korona, le a fogadó parkettjére, ahol tompán koppant, s száz fehér gipszdarabra vált. császárné sikolya hasított a csöndbe és Rübezahl gutaütéses hörgése. — Wasserkopf-akció! Wasserkopf-akció! — hajolt a generális fölé Brindisi. — Wasserkopf... — nyögte Rübezahl és áhítatosan de megszégyenülten pillantott fel Őfelségére, az utolsó koronás főre, majd a szétporladt koronára. hogy átafijam önnek a ruhatári jegyét Jó szórakozást! — Ez nem az én kabátom ési ne szájaljon velem — mondta most kissé túlméretezett, mondhatni, a másik kabáthoz szabott méltósággal a ruhatárosnőnek a vizsgálóbíró. A hangos és csúnyán elfajult szóváltás során percek alatt kiderült, hogy a pompás télikabátot „un autre monsieur" vitte el, miután átadta, annak rendje-módja szerint, a ruhatári jegyet, vagyis a szép télikabátra tűzött cédula másik, perforált felerészét. Arról a másik úriemberről a legcsekélyebb személyleírást se tudta adni a ruhatárosnő. — Láthatja, hogy százszám lóg itt a kabát. Én nem emlékszem senkinek az arcára, külsejére. A ruhatári jegyet megkaptam, annak száma természetesen ugyanaz volt, mint a kabátra tűzött másik felének, odaadtam a kabátot, et fini. — Fini — ismételte bánatosan a vizsgálóbíró és mesterségbeli rutinja perc alatt visszapergette szeme előtt azt a jelenetet, amikor a kis baleset után az ismeretlen korcsolyázó talprasegítette őt. Akkor cserélte ki a két ruhatári jegyet a gazfickót! Ez a ..sale type" nyilván már az öltözőben a közielében sündörgött, mert szemet vetett a gyönyörű kabátra és megfigyelte, hová tette Jean a ruhatári jegyet. Fini. Vége. A pompás kabát, mondhatni: a kabátok kabátja, odavan. Azt hogy a baj nem jár egyedül, Charpentier vizsgálóbíró tapasztalatból tudta; csupa szegény munkásember lakik a quartier-jében, bizony, legtöbbször egész baj-sorozatot kell neki visszafelé gombolyítania. míg végre rájön, melyik baj volt hát az, amelyik a legnagyobb bajt okozta. Azt, hogy ez az ember most őélébe került. — Még majd egy tüdőgyulladást is szerzek — morfondírozott hát —, így, kimelegedve, kész betegség hazamennem. Undorral bár, de kénytelen-kelletlen mégis csak felvette azt a kopott, rossz szagú, zsíros gallérú, „demi-saison'-kabátot, és elkeseredett „ördög bánja" mozdulattal vállára vetve most már a lucskos korcsolyáját. az öszszesereglett ruhatárosnők kaján vigyorgása közepette útnak indult. Természetesen egyenest a rendőrségre. — Ha ezt ki nem nyomozzák — gondolta reménytelen keserűséggel —, akkor igazán fabatkát sem ér a rendőrségünk. Mivel nagyon fázott a széllelbélelt, ócska. büdös kabátban, ha útálattal is, mégis zsebretette a kezét. A rongyos kabát zsebében egy zsebóra akadt a kezébe. Előhúzta, szemügyre vette. Most már ismét egészen vizsgálóbíró volt, szinte elfeledte. hogy ő a károsult: — Nézzük csak. Antik ezüstóra. Kulccsal kell felhúzni. Ketyeg és -pontosan jár. A kabáttolvajnak tehát kedves^ volt ez a kis antik óra. Amit abból is látni, hogy az óra frissen van kifényesítve valamiféle pasztával. amivel tele van a finom cizellálás. Azt is látni, hogy kezdő kabáttolvaj, aki ma először próbálkozott ezzel a ruhatáriegv-trükkel. Mert ha már többször csinálta volna, nem feledi a ..rsere"kabát zsebében az óráiét. — Vagyis? — fűzte tovább a monológját Jean. — Vagvjs talán azt bi«zi. hogy elvesztette az óráiét. És az óra kulcsa nála van! A kabáttolvainál. — A kulcs nálam van! — Háltott fel olyan hangosan, hogv az arraiárók bolondnak nézték, s aggodalmasan tértek ki az útjábóL És most már nem a rendőrségre rnent. hanem a Ce Foj'r kiadóhivatalába. ahol ^eladta ezt a csuha nagybe'üből álló hirdetést: A St. Cloud-i jégválván kulcsrajáró antik ezüstárát találtam. Igazolt tulajdonosa átveheti az Oiseau Bleu-ben, Monsieur Jean CharpentiernéL — De hiszen ez lehetetlen! — kiáltott fel Jean, aki, vállán az ócska cserekabáttal, a kávéház ajtajában lesteaz óráért jelentkező tolvajt. — ön... ön nem az!... Ez nem lehet az ön órája!... — No, azt mindjárt meglátjuk! — mondta fenyegető szigorral a kifogástalan, angol szövetből készült télikabátot s ugyanolyan színű kamásnit viselő, magas, vállas, negyvenes úr. — Itt az órám kulcsa! Az órám a St. Cloud-i jégpályán tűnt el! Összeütköztem — De elég az, hogy ellopta iaz órámat — folytatta felháborodottan az idegen úr — mikor felszólítottam* hogy igazolja magát, ostoba tökfilkónak nevezett, hát kénytelen voltam kissé megfenyíteni. Jules Duhamel varrógépkereskedő — akit, az „óratolvajjal" együtt botrányos verekedés miatt állítottak elő az Oiseau Bleu-ből. kérdően tekintett az ügyeletes rendőrre, hogy vajon helyesbe aat a megfenyítést. A rendőr nem volt ellene. Az aztán már tisztára vakszerencse volt, hogy éppen ebben a pillanatban hozták be az őrszobára az alvilágban a Kenguru becenévre hallgató, a rendőrségen Louis XVI. néven nyila jégen magával. Meg isméiéin! Vagyis hogy inkább a kabátját ismerem fel. Mert ezt a kabátot viselte, amikor mellettem ült az öltözőben! Persze! Kulcs nélkül nem tudta eladni az órát, azért tette közzé a hirdetést. Hogy valakitől majd vesz egy kulcsot az órámhoz! Ilyen pimasz vakmerőség! Ide az órámat ós kotródjék! Örüljön, hogy futni hagyom! Sale type! — Jean Charpentier vizsgálóbíró vagyok. Ezt felelte, kérem, nekem erre, és még hozzá meglepően jól játszott méltósággal, ez a kopottkabátos csibész, aki ellopta az antik órámat, ami még a nagyapámról maradt rám. — De kérem, itt.. / — próbálkozott szóhoz jutni a kopottkabátos. Ám az elegáns úr csak megvetően legyintett, az ügyeleten levő rendőrtiszt erre szolgálatkészen ordított rá a másikra, a rongyosra: — Ta gueule! Ha nem fogod be azonnal a pofád!... És alsó ajkán végigpergetve az ujjait, ezen a nemzetközi nyelven közölte vele, mit kap akkor, ha nem fogja be .a pofáját vántartott zsebtolvajt. Louis-t azért nevezték Louis seize-nek, mert kívüle még tizenöt, azaz quinze Louis Chagan űzi Párizsban ezt a kissé kockázatos, de éppen ezért szépen jövedelmező mesterséget. Kenguru, akiben mindkét, csúnyán összevert úriembert azon nyomban felismerte az esendő korcsolyázót, pompás. vadonatúj, világosbarna, valódi angol Himalája-szövetből készült télikabátot viselt, amelynek zsebeiben tizenegy zsebórát és hét karórát találtak az előkelő kabátjára hivatkozó, méltatlankodó urat egyáltalán nem respektáló, hekusok. — Valami zsebesé lehetett ez a kabát, azért van tele a zsebe szajréval — tiltakozott most indignálódva Kenguru. — De hiszen, itt a pasas, aki kicserélte a Icabátomat a jégpálya ruhatárában! — rikoltotta, mikor most megpillantotta a vizsgálóbírót. — Tessék nézni! Rajta van most is a kabátom! És amikor kifelé vitték, keserűen szólt vissza az ajtóból: — Ilyen szégyen! Quelle honte! Hát már a jégen is elcsúszhat és lebukhat az öreg Kenguru ... NÉMETH FERENC: A CSEND VACV Barna suhanás, szerelem, visszhangos, üres éjszakák, mélyen ülő nagy csillagok, szemek, szemek, hol a nyár? Hideg ég alatt fagyott fények távolodó világok égnek. Elkopognak a szavaim, elhagyott utcáján a télnek. Várok magamban hallgatag, A csend vagy bennem, csillanó holdsugár lomha sziklatömbön megdermedt vízesés alatt. Hol a virág? Hol a levél' Mióta elmentél, a tél Jégbezárt. Múlhatatlanu: őrizlek napjaim alatt. Vasárnap, 1964. március 1. DÉL-MAGYARORSZÁG 7