Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-24 / 275. szám

S?.S!MöN ISTVÁN m mm mik kéretlenül beleakaszkodtiak az ember nadrágjába, nemcsak árokparton, aszfalton is teremnek. Ezeket például itt szedegettem össze: gyárban, hivatalban, szerkesztőségi asztalnál. Preparáltam és mikroszkóp alá raktam őket. Olyannak tűnnek, mintha elpusztíthatatlanok lennének. De ha a gyökerüket vágnánk? A z első sorban Patkós, a szövetkezet ügyvezetője úgy fújja a kását, hogy én is röstellem. Az előadó magyaráz, szinte izzad, hogy megértesse, miről van szó, ez meg csak elterpeszkedik a legszélső széken, összekulcsolja a kezét, és leplezetlenül alszik. Még el sem fordítja a léjét, éppen csak hanyagul leengedi a jobb vállára. Hegy nem bújik el inkább, ha már a szemit sem tudja nyitva tartani! Vagy jelentene beteget, fiiaradna otthon, mentené ki magát! M,ert az, amit csinál, közönséges szemfényvesztés. Itt van, és mégsincs itt, nem figyel, fogalma sínes, hogy miről van szó. Jó, hogy párnát nem hoz magával. A kis Szalai már sokkal okosabb. Föl-fölnéz a szónokra, szemét tágra mereszti, azután jegyez valamit, és mégegyszer. Néha úgy tesz, mintha éppen akkor hatolna tudatáig az előadó egyegy magvas kijelentése. Jegyzetében pedig sokasodIgazi átélés ILfár megint ezt a szegény ^ Kobzost csipkedik. Azt írják róla a lapok, hogv lírája az utóbbi időben visszaesett, fakult, veszített korábbi erejéből és egvre szegényesebb tartalmilag is. Egyedül az emlékeztet még költeményeiből a néhány év előtti ígéretre, hogy az átélésnek, a szenvedélynek kivételesen magasan izzó hőfoka röpíti lázas sorait. A társasági életben azonban másként fogalmaznak — ha lehet, még kíméletlenebből. A feketék fölött öszszehajolva ugyanis azt suttogják a bakfisok, nyugdíjas nénikék, tekintélyes közéleti emberek és tollforgató kollégák, hogy Kobzos ivásra adta a fejét. Nincs éjszaka, hogy Id ne maradna, mindig a hajnali széllel tér meg otthonába, másnap pedig mámorosan alszik, s nem törődik sem a feleségével, séma gyermekeivel, de a költészet templomában is egyre ritkábban misézik. Kétes lánykákicai és még kétesebb mecénásokkal hunyorogja végig az éjszakát a bárban, markecolókkal és más huligánokkal parolázik. Volt, aki aggódva hordta a hírt, s akadt olyan is, aki lelkesedéssel újságolta. Melléállni azonban senki sem mert. Lassan a barátai is elkerülték, mint a pestisest, s csaknem úgy legyintettek, mint a pap, mikor felkeni a betegre a szent olajat. Hanem egyszer — már oda is eljutott a hír! — hívatták Kobzost a tanácsházára. — A régi barátság, a közös harcok, közös indulás jogán szeretnék veled beszélni — kezdte komolyan az elnök. — Azt mondják, sokat iszol! — Iszom, iszom... — De azt is beszélik, hogy nemcsak az ital kerített hatalmába, sokat foglalkozol mostanában holmi könnyű lánykákkal, éjszakai alakokkal, kétes figurákkal. — Van benne igazság... — S hallottam olyat is, hogy néha napokig eltűnsz, elcsavarogsz ez országban, senki sem tudja, merre jársz. — Előfordul ilyen is ... — Érdekes. S minderről ilyen cinikusan beszélsz! Tehát tudod, hogy ilyen vagy és mégis csinálod! — Igen teljes tudatossággal csinálom — válaszolt Kobzos. — De ne hidd, hogy azért, mert örömöm lelem benne! Nem! — Talán még kellemetlen is? — Hiszed, vagy nem hiszed. igen. Unom ezt. az életformát, — És akkor? — És akkor ..., és akkor... Könnyű nektek! Ti csak azt látjátok, hogy én iszom. Csak azt, hogy összesimulok egy nővel! Csak azt, hogy a csavargóval könyöklök a bárpultnál! De ha a versben hiányzik az élmény hitelessége. az átélés konkrétsága, másik pallossal rontotok rám! Nekem uszítjátok a kritikát! Hát tudjátok meg végre: nem lehet harcolni az új erkölcsért, a szebb embereszményért, ha nem ismeri az ember, amitől irtózni kell. Hirosima nélkül sosem születtek volna meg az atomhalál ellen szenvedélyesen küzdő nagy művek! Hogy vessem én meg verseimben azt az embert, aki áruvá aljasítja önmagát, ha sohasem láttam, sohasem tudtam az agykérgébe pillantani? Hogy borzongassam meg tettétől az alkoholista apát, ha magam sohasem találkoztam a szesz hatásával? Meg tudom rajzolni a csavargó portréját, ha nem férkőzöm a közelébe? Enélkül nincs igazi átélés! Enélkül a vers csak dogma! — Bizonyítsak? Ezekből az élroé"=>! nali nász című ciklus. Ott szedtem össze az éjszakában a Pillangók, Ledérkék. Borvirágok című szonettek élményanyagát. S egy regénytémára akadtam a konyak mellett. Talán ez lesz a legtöbb, legnagyobb, amit eddig írtam. — Miről szól, megtudhatnám? — Most csodálkozni fogsz! Nem zsebmetszőkről, nem könnyű hölgyekről, nem a szesz rózsaszínű mámoráról — a munka himnusza lesz ez! Az alkotó, teremtő emberről szól, alá fizikai erejével, eszével pofozza helyre a világot. Bányászokról, aratókról. traktorosokról, akik izmaikat koptatják, akik ott nyüvik el magukat a bányában és a napszítta.földön! — Ne haragudj! Gondolom erre is áll, arnit az átélésről mondtál. — Természetesen! Hogy remélnék különben sikert? — És akkor most nekivágsz? — Három fejezet már elkészült. — Nem úgy értem. Szenet fejteni, aratni, szántani, zsákot cipelni... — Miért, tenném? — Hát, hogy igazi átéléssel írhass ezekről az emberekről. — Csacsiságot beszélsz! Azt mindenki tudja, mi a fáradtság, a munka. A dolgozó emberek társadalmában élünk, nem? nak a számok, feljegyzések. R úgy aránylik a P-hez, mint ét aránylik Pi-hez. Akkor viszont... figyelembevéve, hogy... rá harminc százalék biztonság... az annyi mint harmincöt kilogram négyzetcentiméterenként ... Anyagszükséglet: tizenhat tonna betonacél, nyolc tonna cement, három vagon folyamkavics ... Ennek ugyan semmi köze nincs a témához, de mondom, Szalai legalább figyel, rá-ránéz az előadóra, aki egyre jobban őhozzá beszél, minthogy látja róla: csak úgy szívja magába minden szavát. Nagyon értelmesen nézeget a szónoki pulpitus felé Kurucsai is, a főkönyvelő. Olykor szinte percekig az előadóin felejti tekintetét, s csak ritkán hajol füzete fölé. Igen, mert már csak részietek hiányoznak a portréról. A fej állása egészen jó, tökéletesek a fülek, de az orron igazítani kell. Ott elszaladt a ceruza, s meglehetősen laposra sikerült. No persze, persze, a szemek lehetnének markánsabbak is, s kár őket annyira beszorítani a homlok alá. Különben egészen ügyesen rajzol Jó lenne, ha egyszer, egy szabad délutánján eljönne és lerajzolná a fiamat... Nem értem viszont, az a ^H I I ^ ll ríV x"' "1 " A^S- 2J — Tudja a fene. Mí az? — Olvasd! -Kepler harmadik törvénye szerint a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól való középtávolságok köbei...« — De minek ez most neked? — Szombaton vizsgázom belőle. — No, sok sikert. Korom Jóska, a- népfronttitkár a körmét reszelgeti nagy akkurátusan. Reszel egy sort, azután behajlítja és előre tartja az ujjait, s félszemmel, mintha csak puskával célozna, megsaccolja. Én is látom, a gyűrűs ujján még igazítani kell, nem egészen szabályos a köröm íve. Tehát nyálaz és reszel. Csóki Vendel a tárcáját leltározza. Nézegeti a két rossz mozijegyet, megforgatja, majd határozott mozdulattal összegyűri és szép csendesen leengedi a padlóra. Azután egy levél akad a kezébe. Már lendülnek az ujjai... de mégsem! Szükség lehet rá. Végül körülhasítja a gélyeget. Szép rovar van ra.ita, jó lesz a főnöknek. Az örül minden ilyen külföldi apróságnak. Azt mondják, nyolc albuma dugig van mindenféle bélyegekkel. No de úgy könnyű, hogy mindenki neki gyűjt. Hanem Tóth Péternek a körmire kellene koppintani, hogy belesajogjon! Van szíve azt a szép új asztalt kaparászni, Már egy tenyérnyi Tanulgatunk s .:-•• ii lf§\XMi T" Karsai, hogy nem únja már el azokat a papírhajókat. Alig egy órája ülünk együtt, de már a nyolcadiknál tart. Kirakja őket szép sorban. felit jobbra, felit balra, és hol az egyiket tolja előbbre, hol a másikát. Támadás van éppen, az egyesített flotta támadása. Az ellenséges hajók egy darabig jönnek, felsorakoznak szabályos alakzatba. aztán egyszercsak gondolnak hirtelen nagyot és megfutamodnak. Erősítés kell.. Hozzáfog a kilencedikhez. .. A szomszédom, az fölfedezett valamit. Egy könyv van nála, amit sorrol sorra figyel, s közben meg-megcsóválja a fejét Aha. biztosan leleplezte az előadót! Biztosan ebből szedte a beszédet a szónok! Egyszer aztán meg is bök a Káló. — Érted te ezt? — súgja. uréá j darabon lemarta róla a lakkot. Vajon otthon is így csinálja? Neki esik a politúrnak és belevéskél? Ezt a gyerekes tempót! No, jól van! Benedek már szólt neki. Most vette észre, mert eddig kínlódott a golyóstolla összeszerelésével. Végre! Csakhogy befejezte! Pontosan másfél órája csépeli már a témát Teljesen belefárad az ember enynyi figyelem összpontosításba. Bár fogadni mernék, hogy a résztvevők kilencvenöt százalékának fogalma sincs, nüről volt szó. S azt azért meg kell vallani, hogy ez nagy hiba. Az érdektelenség előbb-utóbb megboszszulja magát. Micsoda? Még egy szónok? Mindegy no, akkor megírom a másik cikket is. Csak valami jó cím kellene neki. Valami ilyesféle: Figyeljünk egymásra, emberek! V"alamikor mi voltunk az * árvalányhaj, a pusztai romantika országa. Nagynehezen levedlettük ezt a tarka gúnyát és divatosabbat öltöttünk magunkra. Csíkos dresszt ós lábszárvédőt, s épp hogy csak állami címerünkbe nem került a barázdált bőrlabda. De minthogy minden sikknek számlálva vannak napjai, az operett lett az új hóbort. Csárdáskirálynő reggel, délben, este, futószalagon, itthon és külföldön. Az egyik legjobb exportcikk volt. Nagy-okára azonban kigyulladt a magasabb felismerés fáklyája: a tanulásból kezdtünk igazi népmozgalmat csinálni. Fényesedik az elménk, diáknemziet lettünk itt, Európa szívében. Tanulgatunk, tanul gátunk... Erről lelkendezik a személyzeti vezető is a fonógyárban. — Ezt hívják, kérem, kulturális forradalomnak! Nálunk minden vezető tanul. Az igazgatót például most győztük meg, s már be is iratkozott az édesipari technikumba. De ez nem minden. A főkönyvelőnk másodéves a jogi egyetemen, magam pedig jövőre államvizagázom csillagászati . szakon. Az üzemi bizottság elnöke most írja a szakdolgozatát a magyar nyelvjárások hangtani összehasonlításáról, négy művezetőnk pedig idén végez a húsipari technikumban. A szakmányvezetők közül három alkalmazott matematikus lesz, kettő erdész, egy asszony pedig műanyagkémikus. — Csak így lehet közszellem a magasabb tudás iránti vágY, mert a példa ragadós. Ha a vezetők példát mutatnak, a dolgozóknak sem kell udvarolni. Tegnap két fonónőnek adtuk meg az ajánlást könyvtáros szakra, egy lakatosunk a régészetet, két segédmunkásunk pedig a botanikát akarja kitanulni. A,' jon ide még egy személyzeti vezető, aki így meg tudta mozgatni... — Semmi melldöngetés, barátom! Itt vagyok. S jóllehet, neked könnyebb, mert ezerkétszáz ember van a kezed alatt, én a száznegyven vágóhídi dolgozó között valóságos csodát műveltem! Mármár vissza kell tartani az embereket, mert egyszer csak kiírhatjuk a kapura, hogy tanulmányi szabadság miatt zárva. Több mint negyven ember tanul a száznegyvenből közép vagy felső fokon! Van közöttük nyolc textiltechnikus, kilenc tanárképzős, heten a gépipariba, négyen a zeneművészeti szákiskolába járnak. Az utóbbiakból kettő henteslegény! Hallanád csak hogy zeng néha a nagycsarnok: »Fel torreádor, öld meg a bikát ...® No és négy lány a csomagolóból,, két asszony a feldolgozóból. Óvónők meg vegyészek lesznek. De sorolhatom a vezetőket is. Hát először az igazgató... Nekünk nem kell agitálni. Öszszel doktorál néprajzitól, én pedig két év múlva kapok diplomát a műegyetemen. — Persze, persze • •. De mit mondtál, hány dolgozótok tanul textiltechnikumban? — Nyolc. És napok múlva már kezükben lesz a bizonyítvány is! — Hű, de kellene nékünk ezekből! — Kedves... Mi taníttassunk nekik textiles szakembereket! Az üzemi érdek, az semmi? — És a népgazdasági éré dek? Nézd, a meósunk nyolc elemivel ül a műszerek meL lett Végzett ugyan valami könyvelési tanfolyamot vagy mifélét, de az annyi, mint halottnak a puszi. Attól nem lesz jobb meós. Aztán két műszakot egyszerű for.ónő vezet, három művezetőnk most megy nyugdíjba... — Sajnálom. A legjobb erők. Esetleg csere útján ... Mit is mondtál, hány emberetek tanul a húsiparban? — Négv. Kitűnő káderek! — Nézd, egyet egyért ... — Természetesen. Legfeljebb majd kiképzőnk még négy fiatal fonónőt, s azokat is elcseréljük. Bár neked nem kell mondanom, milyen áldozat ez. Szabadság, állandó beosztás, mindenféle kedvezmények ... Néha a haja majd elmegy az embernek. — Akkor ls vállalni kell! Ha mi sem törődnénk a szakemberképzéssel. bezárhatnák a boltot. Mert mindig csak a tervet, a tervet nyomják fölülről. — Meg a határidő! — Meg az export! — És ugyanaz a szöveg: no csak még ezt, no csak még azt... — Hogy inkább egy mérnököt adnának Azt nem! — Vagy egy közgazdászt! — Egy tervstatisztikust! — Ezért mondom, ezt is magunknak kell megszervezni. — Még jó, hogy időben gondol rá az ember. — Nem is szeptemberben kell kapkodni. Nekem már újra lesz őszre három iparművészetes, két földrajzos és egy építész diákom. — Nekem az idén a vegyipari technikummal kell nagy harcot vívnom. — Hát csak üsd a vasat! — Igyekszünk ..., tanulgatunk ezután is! áfUJ Cohasem tudom megérteni, miért idegenkednek az emberek az önkritikától. Csűrik. csavarják a dolgot, kerülgetik a lényeget, mint légy a tejfölt, mellébeszélnek, ha valami hibájukról van szó. Inkább lenyelnének öt békát, minthogy kileheljenek egy igaz szót hibájukról. Fehér holló gyakrabban húz át az égen, mint kiállna egy-egy ember peckesen vagy bűnbánatosan és azt mondaná: — Elvtársak, tartozom a közösségnek egy belátással. Elkövettem egy hibát... Éppen ezért, úgy gondolom, nem árt. ha a nevelésben többet foglalkozunk saját hibáink megítélésének fontosságával. módszereivel, ennek erkölcsi súlyával és jelentőségével, de egyszersmind azzal a racionális gondolattal, hogy mi ennek az emberi magatartásnak a haszna. Magam notórius "önkritikus® vagyok, ezért bátorkodom előterjeszteni szerénv tapasztalataimat. HÁT ELŐSZÖR IS: ha komolyabb hibát vétek, amit már nem tudok kivédeni, magamról elhárítani, másra kenni, mielőtt bárki szóvá tenné, magam állok elő vele. — Nézzétek, elvtársak, az ember nem dolgozik mindig egyforma figyelemmel. Mert az ember nem gép. Az ember húsból és vérből van és nem rugóra, hanem idegekre jár. Olykor el is fárad, el is bambul — melyikünkkel nem esett ez még meg? — s máris megvan a baj. Igen. elvtársak, én férfiasan bevallom, elbóbiskoltam a hétfői műszakban, és nem vettem észre, hogy a gépben leapadt az olaj. Besültek a hengerek. Roppant szégyellem a dolgot, elvtársak, bár egyikünk sem dolgozik hiba nélkül... Önkritika 4 Most legszívesebben venném a kalapom. és... — No nem, nem, elvtárs, nem kell mindjárt olyan messze menni! Emberek vagyunk, mindnyájan hibázunk! — mondják erre. — Majd máskor jobban ügyelsz! De ha tagadnék, ha lapítanék, ha megvárnám, hogy ők hozzák szóba? Hajaj! Kinyomoznák, hogy miért aludtam el a gép mellett és megtudnák, hogy egész éjjel mulattam. De kivel? A szakszervezeti elnök feleségével. Úgy ám, teliát nem tartok rendet a családi életemben sem. Megírnák az asszonynak! De miből mulattam? No persze, persze, drága anyaggal dolgozom! Jobban a körmömre kell nézni! Három hónnp idegeskedés és félévi javító-nevelő munka. Hát kell ez nekem? MÁSODSZOR: ha én megfelelő alázattal viszonyulok a hibámhoz, nem mondják rám. hogy öntelt vagyok, meg beképzelt IvMty rossz a kritikához való viszonyom, hanem megbíznak bennem. Nem tartják szükségesnek, hogy mindig rajtam tartsák a szemükét, mert én önként odaállok a közvélemény ítélőszéke elé. Hátha még jól meg is csipkedem magamat! Jól ráhúzok, hogy ezt már magam is sokallom. miegvmás ..., a végén a kollektíva tesz tisztába. Megmondják, hogy milyen értékes tulajdonság, milyen szilárd jellemre vall az, hogyha valaki szembenéz önmagával, és ki akarja vetni magából, ami nem méltó egy öntudatos doígozóhoz. Ezt fejtegette a párttitkár is a múltkor a gyűlésen: — Elvtársak, becsüljük meg és tápláljuk ezt a bátorságot! ES HARMADSZOR: ha én kezdem, s nem ők, semmi szükség arra, hogy velem a jövőben -egyénileg® foglalkozzanak. Nem küldi a nyakamra az üb a Tormánét, hogy nevelgessen, és nem számoltat be a brigád, hegy mit csináltam szombaton este. A prémiumot sem vonják meg tőlem, mert megvárt bennem a szándék és a képesség a hiba kijavítására. Ellenkezőleg: azt Írják a káderlapomra, hogy fejlődőképes, derék ember vagyok. t> ha. egy jobb helyre keresnek valakit, nem fordulnak el tőlem, nem legyintenek, hogy: "Az a sumákoló!®, hanem megbiccentik a fejüket és úgy tesznek: "Az igen! Az egy karakán ember!® S ez azért fontos, mert én nagyon szeretem a jobb helyeket. •BEFEJEZÉSÜL PEDIG: — Én őszintén megmondom, elvtársak, elég gyengéi: ezek a humoreszkek, bár vannak erényeik is. Nem írhat mindenki egyformán jól. Nem szégyellem. bevallom. Nem olyan keserű, ha én mondom, mintha az olvasó. Vasárnap, 1963. november 24, DÉL-MAGYARORSZÁG 7