Délmagyarország, 1963. október (53. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-06 / 234. szám

Vasárnap, 1963. október 6. DÉL'M A GYARORSZÁG 7 ÜZEMI KLUBBAN Szabó Zoltán metszete Andrássy Lajos versei A költő Leülsz, hogy mást csinálsz, és verset írsz. Megmosolyognak; hangtalan ha sírsz. Megszólnak; gondtalan ha felnevetsz. Magadnak élő már te nem lehetsz. A költő áttctszőbb, mint tiszta víz, pohár falán az ujnyomokkal is. Titok csupán, mit nem gondolt ki se, s nem vert pletykázó géppapírra se. Mutogatnak, mint ritka madarat, takargathatod pöre magadat: már azt is tudják rólad, ami nincs, S bár érinthetetlen rajta a kilincs: ismerik hálószoba-titkod is, ha élnél kolostorban, akkor is. Neked az ösz se ősz, a nyár se nyár, teled, mint másé, márciust se vár, s ha jő is gondtalan, mivégre jő? kelléktáradban eggyel több a nő, — tudják, akiknek így jó tudni csak... S csak te tudod, hogy már magad se vagy, csak ülsz. hogy mást csinálj, és verset irsz: megmosolyognak; hangtalan ha sírsz, megszólnak; gondtalan ha felnevetsz; magadnak élő már te nem lehetsz. Napló Becsapódott az ajtó már mögötted, magaddal vitted vélt nyugalmam is. Leírtad még, hogy sorra mit kell tennem, s az állomásra álmos taxi vitt. A virágokat meg kel majd locsolnom minden reggel és kenyeret a boltból majd minden harmadik nap hozni kell... S ha hiányzol majd magamban sorolnom, hogy évek óta. míg a krízis tartott hányszor hiányozhattam jobbon már neked. Leveleink és naplóm fölé hajlok, fgy talál még a reggel is (a léptek koppannak lenn az aszfalton) és rendben ahogy változtál felidéztelek .., A virágokat meg kell most locsolnom és minden reggel. Kenyeret a boltból majd holnapután hozni kell... Hiányzol! Utánnad küldöm engesztelő csókom, hisz évek óta míg a krízis tartott hányszor hiányozhattam jobban már neked? A tükör elé állt és meg­nézte az új inget és a nyak­kendőt. A foncsorozott üveg fényt vetett vissza és ebben a fény­ben látta Waldemár úr, hogy az ing és a nyakkendő reme­kül stimmelnek. Ezt látta a tükör is. A rámából kinyúj­totta hosszú karját és vádion veregette Waldemár urat.: — Remek! Meghajolt és szembemo­solygott a tükörrel. — Puplin, százhatvanért... — Szolid, nem acsarkodik a színe... — Nem... És a nyakken­dő. A tükör közelebb hajolt ós jobban megnézte. — Vág, csodálatos az össz­hang ... Szinte választékos... A zakó elejét összébb húz­CSOÓR ISTVÁN: Waldemár úr... — De nem haragszol meg? Becsszó? — Becsszó! — Habár erre nem sokat adóik, mert... — Mert? — Nem lényeges... Waldemár úr öklét az üveglapra helyezte és úgy érezte az asztal, egy keveset rá is ütött. — Látod, már verekszel... Pedig még nem mondtam semmit. ahogy te a templomban ... Istenkém, törd ki az öreg nyakát, vagy ejts a fejére egy féltéglát és úgy irányítsd a üljek az üveges asztal mellé— Hidd el, istenkém, nem le­szek hálátlan... — Hihetetlen.:. — Pedig így igaz, szórói­szóra .... — Talán Galagonya ...: — Tesz rád... Sokkal egyenesebb. Nem imádkozik senkihez.... Nem kívánja a nyakad, a reumádra is in­személyzetist, hogy én ke- kább orvosságot ajánl. Éljél csak ^^ Visszavette az öklét az asz­ta'a hasán^és^csak a középső Kezét a mellén h882*" gombot gombolta be. A tükör huncut volt, mert csak azt mutatta meg, ami Waldemár úrnak tetszett. A vékonyan kiborotvált ba­júszt, az oldaltfésült hajat, aminek választéka maidhem a fülénél kezdődött és úgy fé­sülte át koponyája tetején, fonta. — Nem verekszem, mondjad... L átszőtt az asztalon, hogy a gondolatait rendezge­ti. mert nem akart ajtóstól a házba rontani. — Minden tollvonásodról tudok... Az életedből na­rüljek a helyébe... Na?! — Waldemár úr megigazí­totta az új nyakkendőt. — Nem féltéglát mond­tam ... •— Hanem egészet? — Igen ... Elhallgatott az asz­tal. Waldemár úr kinézett az ablakon. Furcsának látta az utcát. Fújt a szél, de a be­lombosodott fák meg sem mozdultak. Esett az eső, de ezer évig ... Boldogságban, békességben, hitben *s re­ményben ... A programját úgysem zavarod ... Társadal­mi munkában minden szom­baton délután behordják a többi fiatallal együtt a húsz­ezer darab téglát... Keverik a maltert és büszkék, mert kezük nyomán épül a fürdő— — Állásomra tör! — Nem! Nyugdíjazásadkor Galagonya mondja majd a a járdát és az úttestet nem búcsúbeszédet és ajándékba pettyezte be. Félúton elakadt, és valahol az ablak és a tető között megragadt. Ilyet még nem látott Az ablak üvegére homály hullt Ez sem volt oiyan, mint a közelgő este, „.. v ab aup'bii/aju a bjb.ij, , , , , .... \Jsjaii, uuiib a auacjgv taa., hogy a tar részeket teljesen ponta nyolc-tíz óra Itt zajlik hanem olyail mintha csak .. . . 1 a nnm csuií a - .... eltakarja. A szeme sarkában nem mutatta meg a megbújt ráncokat, de a fogára rakó­dott követ sem, ami úgy sár­gult, mint a vadrepce. Újból megrázták az egy­más kezét, és a tükörtől el­vonult. Leült az íróasztal mellé. Ktcait csodálkozott, hogy az irodában próbálja az új inget és a nyakkendőt, de nem sokat töprenghetett raj­ta, mert az asztal megrán­totta a vállát és hangosan szólt: — Cöcö! Waldemár úr felfigyelt a hangra és úgy érezte, gúny van benne cs nem is kicsi. Felfortyanva kérdezte. — Mi az, hogy cöcö? — Csak úgy mondtam... És miért? le előttem... De nemcsak a külsőkről, a belsőkről is ... — Érdekes... — Mondhatom tovább' — Direkt kérni akartalak... — Látom, amikor eszel... Kipakolod a dobozos sajtot, a friss juhtúrót, később a bu­cit is... De csak később ... — Azt is tudod, miért? — Tudóm? Látom ... Előbb a fiókban a bicskáddal ke­resztet húzol az aljára... Miért nem fe.iv? — Csak szokásból... — Tévedés! A többieknek nem akarod mutatni... A kacsóid összekulcsolod, de azt is lent... Lehetne fent is ... Telje6 vallásszabadság van ... Azt is tudom, hogy befelé mit mormolsz ... Mondjam? — Felesleges ... Imádkozol! Suttyomban! egy aranyozott keresztet nyújt át... — Azt is tudja..: — Mindent — A gondolatomat is? — A homlokodról leolvas­egy darab felhő akadt volna sa! fel az ablak görbölőjében. Hi­ába rángatta magát, nem tu­dott szabadulni. Az asztal megrángatta az új nyakkendőt. — A prémcsiből van? — Megbántottalak? — Nem akartalak •.. Tu­— Rémes! — Színtiszta igaz! — A befőttet is? — Azt is! — Az aprójószágot is? — Azt is! Waldemár úr ráhajtotta a fejét az üveglapra. A beve­tődött fény visszaadta a tü­dőm, hogy bosszút állsz raj- körképét. Látta a homlokát tam, de nem tudtam tovább hagyni... Még így is sok ma­radt bennem ... Félős, hogy ez is kilötyög... Lötyögtesr­sem? — Hallgatás, beleegyezés ... Mondom. Mit gondoltál a múlt hónapban, amikor Ga­lagonya kinevezését bélye­gezted ... A körstemplit rá­nyomtad ... Romoljon meg a el az ^jöy láttcl 3.7 3SZÍ3l TDG.S— " * . _ simogatta ai üveglappal bo- Mit gondolsz, mit mond rád befőtted...! Hulljon rított tarkóját és ázután vá- az istened? Azt hogy nyava- aprójószágod...! laszolt: lyós ember vagy... Rmgy- _ raég! — Nem szoktam hízelegni... rongy.L!_JL — De erélyes vagy' Nem vagyak tükör és nem is gratulálok... — Miért nem? — Mert i merlek, .: — Na! — Ügy, ahogy mondom ... Ismerlek tetőtől-talpig ... Kívül és belül... — Észbontó ... — De még milyen! Ha en­, — Ami­— Kisse tulzas! , kor átnyújtottad a kineve­- Nem! Egyáltalán nem! ^ nyájasabb voltál... Gra­Az imakönyvet itt tartod a tulálo^ kedves Galagonya fiókban es nagypénteken el- elvtárSj személyében egy mentél a templomba ... Ak- olyan embert kap a bérszám­kor is hazudtál, azt mondtad fejtés aminőre régen vá­a nagyfonöknék, hogy a ta- nk Brrr, nácshoz mégy... Elengedett volna, ha az igazat mondod is... Még talán akkor is, ha gem a főszemélyzetis egyszer megtudja a fohászodat... meghallgatna — Mi lenne akkor? — Sicc! Arra nézett Waldemár úr, amerre az asztal mutatott. Nem. Nem érthette félre. A Mondjam? — Ez már személyeskedés... — Cöcö! Nagyon tudod a regulát.... — Hallgass! mert az feladja a kabátod, mert az egyik karod reu­más... Ha befejezted a tíz­órait, pohár vizet tölt és tál­cával hozza eléd... Ha mo­Waldemar ur lecsapta az ^ „ kezed ugrik és a törül­kétszárnyú ajtóra irányította öklét az üvegre és mindkét köz6t úför nyújtja, mint mi­polituros ujjait es a labaval tenyerével rátámaszkodott, „istráns az áldozópapnak... ugy tett, mintha tizenegyest Szerette volna kitapogatni a * j j^szön előbb mint mena:T , . .. száját és végleg elhallgattat- ^ az asztal mellől feláll, ~ ^tT^vllf15 ni",.N7etfíí 32 352131 65 meghajlik és tudod, mit gon­— Túlontúl enyhe! mondta tovább ... — Kezd érdekes lenni... — Idézlek! szóról szóra ... — Ugye? Mondjam to- _ JŐ, jó, de ne túl hango­vább? san ... — Szívesen hallgatlak... — Suttogni fogom, mint és rajta a betűket, apró nyomtatott szöveg, olyan, mint az újságban. A fő cí­mek nagy betűkkel és sokkal több, mint amit az asztal mondott. Odakapott a tenyerével. Megköpte a markát és dör­zsölte. Nem ment le, smirgli­papírt vett ki a fiókból és az­zal reszelte. Pirosodott a bőr, de a betűk még jobban kifé­nyesedtek. Elolvashatta még a vak is. Megrémülve csapta szét a karját és leverte ke­zével a vekkerórát. Csörgött, majd széthasítot­ta a dobhártyáját. Kiugrott az ágyból Waldemár úr. Odaszaladt a fali tükörhöz és belenézett. Nem látott a homlokán semmit csak a bal szeme sar­TWIÍV nem Oalaao- kában sárgára aszódott csí­-i v ^ aenT™ r«rlt Pát Kidörzsölte és visszafe­ji Mdt az agyba, mert volt még egy félórája ... — Miért Brrr!? — Kicsit kavarog a gyom­rom . Amikor végre magához tért egv kicsit, elmondta, hogy amikor 7,10-kor belépett a lady kabinjába, a kardigán egyik ujja hiányzott. Amikor azután 8,30-kor újra visz­szament a kabinba, hogy rendet csináljon, a kardigán tel­jesen készen ott feküdt az asztalon és ő tudta, hogy a lady azért hagyta ott, hogy kivasalja. Később hozzá is fogott vasaláshoz, de szerencsétlenségére a villanyvasalót a kardigánon felejtette. Mire visszatért, nagy égésfolt ék­telenkedett a hátán, amit sehogy sem tudott eltűntetni. Rettentően megijedt. Mert a lady nagyon tud szidni, ha megharagszik. Reszketett ha arra gondolt, mit szól majd, amiért tönkretette a kardigánt, különösen. merthogy őmaga kötötte puszta szórakozásból. Bessy rémületében arra gondolt, hogy nem szól semmit és ha később majd keresi, úgy tesz, mintha elveszett volna. Másnap aztán olyan nagy zűrzavar volt a gyilkosság miatt, hogy a lady-nek eszébe se jutott a kardigán. Bessy már remény­kedni kezdett, hogy teljesen megfeledkezik róla. De ma délelőtt behívta és nagyon szigorúan kikérdezte. Először azt hazudta, hogy visszahozta a kardigánt és ha nincs a kabinban, hát csak innen veszhetett el. De aztán a lady megmagyarázta, milyen fontos, hogy megtalálják a kardi­gánt, s akkor ő sírva bevallott mindent. A lady nem szidta meg, hanem ide küldte, hogy mondjon el mindent a felügyelőnek... Tehát a lady-t törölni lehet a listáról. Aztán megint Mary Morrison következett — Nézze, kisasszony — kezdte Silver —, maga tulaj­donképpen egy modern lány. Előkelő családból szárma­zik. Kitűnő nevelést kapott. Tehát nem úgy beszélek ma­gával, mint fiatal lánnyal, hanem mint egy nagyvilági hölggyel. — A fiatal lányok manapság nagyvilági hölgyek — felelte Mary. — Helyes megfigyelés. Éppen ezért feleljen őszintén a kérdésemre: ki volt az a férfi, akivel maga itt ebben a szobában csókolózott Gcddard halálának estéjén? — Nem értem a kérdést — pirult el a milliomoslány. — No lám, mégiscsak fiatal lány és nem nagyvilági hölgy. De most választania kell: vagy őszintén beszél ve­tem, vagy a tanúk padján kell majd szembenéznie a bizo­nyitékákkal, amelyeket felmutatok. S akkor több száz fényképezőgép mered majd magára és az a bizonyítékok­tól függetlenül sem lesz kellemes. — Maga be akar ugratni — nevetett Marj', de neve­tése idegenül csengett — Nincs semmi bizonyítéka. Silver szó nélkül elővette a fiókjából a zacskót. — Megmutatom — mondta s kivette a kis hajcso­mót. — Nézze ezt a kis haj csomót. Vagy a maga fésű­jéből származik, vagy a rejtélyes férfiéből. Itt ebben a papírkosárban találtuk Goddard halálát követő reggelen. A rózsaszínű haj a magáé, de a kurta, göndör fekete haj nem. Valaki arra használta a fésűt, hogy lesimítsa a haját, amit maga jókedvében felborzolt. Lehet, hogy a maga hajszálai mér a fésű fogai között voltak, lehet, hogy maga után fésülködött meg. Az, akié a fésű volt, mindenesetre kitisztitotta, mielőtt kiment a szobából. Mondjam meg, hogy kié a fekete haj! r — Kié? — John Claytoné. — Nagyon szellemes! — mondta Mary gúnyosan. — Csakhogy az történt, hogy mi délután nagyot úsztunk az öbölben. Akkor adtam oda a fésűmet Clayton úrnak, miután én már megfésülködtem. S mivel lusta kutya va­gyok, akkor elfelejtettem megtisztítani. Amikor aztán visszajöttünk a jachtra, kicsit leültem itt pihenni és még egyszer rendbeszedtem a hajam. Akkor vettem észre, hogy a fésűben szálak maradtak és behajítottam őket a pa­pírkosárba. Nem gondolja, hogy ez felborítja ügyes kis elméletét? — Talán felborítaná, kisasszony — felelte hűvösen Sil­ver —, ha nem arról volna szó, hogy egy ember élete függ tőle! — Hogy értsem ezt? — nézett rá csodálkozva Mary. — Mindjárt megmagyarázom. Claytonnak nagyon ala­pos oka volt azt kívánni, hogy Goddard eltűnjön az útjá­ból. Még a márkit is idehozta a jachtra, mert tudta, hogy a márki gonosztevő, aki bosszút akar állni Goddardon. — Micsoda?! — kiáltott fel csodálkozva Mary. — Kide­rült, hogy a csinos márki szélhámos? (Folytatjuk.) dol...? — Kíváncsi vagyok... — Pontosan azt, amit te a nagyfőnökra... Istenem, törd ki a nyakát, terjeszd ki reumáját a lábába is, az uj­jai hegyébe, ne tudjon leírni egy sort se és add, hogy én TÓTH ISTVÁN Reggelek Szép reggelek, repüljetek ki az éjek fészkéből, ahogy kiszállnak fészkükből a [fecskék álmokból a mozdulatok. Jussatok el fényröptű [szárnyon minden magányos szigetig. Csak ti tőletek fognak lángot a gyöngyöző, hűs vizek is. A filozófus halála Eljárt felette az idő s búcsúzott! De még mielőtt beadta [a Kulcsot, magához hívatta fiait s ekJcéj) nyilvánította végrendeletét: — Jöjj közelebb! szólt Aladárnak: hármótok közül, bár, a leg­[butább vagy, de — olyan szépen hízelegtél eddig, hogy úgy döntöttem: rád — nem hagyok semmit! Be ketl hogy lásd: természeted oly kincs, mint az arany! Jövőd: mindenképp biztosítva van! — S te, Elemér, ki kezdettől oly léha-, s pazarló voltál: a vagyonommal mit is kez­[denél? Csak rosszra vinne [atyád hagyatéka! S nagyot sóhajtott, mint ki belefáradt a sok beszédbe. Nekidőlt az ágynak, s csontos kezével (mit szélesre tárt) odaintette harmadik fiát. — Szegény kölyök! A hangom megremeg: te voltál nékem a legked­[vescbW Szókimondó vagy, meg •nem 'alkuvó, igazi költő, igazi író! Szavaddal mindig egybeforrt a Tett — és soha nem az érdek [vezetett! Csakhogy, az élet, bonyolult lám, Béni s illúziókból nem lehet megélni! Éppen ezért, hogy fel ne fordul* éhen: reád testálom minden örökségem Kuss Jeou

Next

/
Oldalképek
Tartalom