Délmagyarország, 1963. október (53. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-27 / 252. szám

A titkár tanácstalanul tette le a Kagylót. — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes órahosszat ült itt a nyakamon férjestül, kisírta, kipanaszkodta magát, szépen ^magyaráztam nekik, mire számithatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. A bőrömből én sem vághatok. Vagy költözzenek ki a híd alá és adjam át nekik a kulcsot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem elég türelmes voltam... S hatvanat nem lehet kétezer felé osztani! — Különben pedig mit gondol ez a nő rólam? Hogy „bárhol, bármikor, négyszemközi* ... Úgy sem tudok többet mondani. Elég volt, elég, nincs még két óra hosszám. Ha minden ügyféllel ennyit vergődne az ember, megrohadna a hivatal. — Meg hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot Mert hogy csinos? A csinos nők válóban hajlamosak arra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könynyebb az élet, ha jól gazdálkodnak a pillantásukkal meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Engem nem szédít meg vele. Sem a szépívű nyakával, sem azzal a nagy tintakék szemivel, sem a bőre hamvasságával. S beszélhet akár Mozart dallamra! Ügyfél, semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyremegy. Jól is állnánk, ha aszerint mérnénk az igazságot! — Bárhol, bármikor, négyszemközt... Nem rossz.... De ennek végire járunk! I — Közönséges csapda. Ha simán nem megy, majd így megpróbálja. Harcba veti a bájait legyező szempilláit, gótikus nyakát, hófehér térdeit. Azt gondolja a kis aranyos, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt Elmegyek vele vagy hozzá, úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromittáljon. Esetleg a férjet is beleavatta a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, esetleg még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni csak ellenértékért, szívességért tud elképzelni, viszszautasítani meg ostobaság, pipogyaság. Ebből a zsákból nincs kijárat! — Mert 6 szép asszony! S hogy tudja. Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívesség-ízű* az egész ajánlat. Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rámereszteném a szemem. De így? — Ebből nem lesz semmi, kedvesem! Bigém nem szedsz rá! A kis rafűnáltja, hogy kigondolta. Milyen alattomosság, elszántság lapul a nagy tintakék szemek mögött! Ügy nézett velük,'mint a megtestesült ártatlanság, de erre lenne esze. Talán még fénykép is bizonyítana azután? — Te fogsz idejönni, drágám. Ide, ebbe a hivatalszobába. Mert ugye azt mond-' tad, bárhol? És négyre jössz; kedves, mert ugye azt mondtad- bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vallasz. Mint egy kis angyal, mindent rávallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsulj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút S mikor mipdent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobtál, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha visszaperegnek az elszállt mondatok: „Nézze titkár úr, én mindent megteszek magának... ha kellek, itt vagyok.- a szeretője leszek, csak segítsen rajtam... Csak egy szavába kerül ... Nézze, nem vagyok csúnya, rút, sokan bolondulnak utánam ... Segítsen ... és • • •* — A saját csapdádba zuhansz, kis hamis, mert ide hivatom a férjedet is. Hadd hallja, milyen büszke-szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Nem lesz suttogás, hogy „kedvesnek kell lenni, sejtéseket kell engedni*. Így Í6 annyi mindent összefocsegnek az emberek. De erről nem visztek híreket! Lehet akármilyen mély a dekoltázs, akármilyen csábos a pillantás, akármilyen szíves a rózsa-száj, ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtépd a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám!* Hiszen amikor végképp nem megy, szoktak így is csinálni. Hát még csak ez kellene nekem: József és Putifárné. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. Nem, nem drágalátos! Ez a pecsenye a torkodra forr!... • Egymás után nyomta el a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járok, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet. De ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen. Nem éppen hozzáillő, legfeljebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asszonynak, hogy jobban hangsúlyozza, a szépségét. S az egész fellépése, magatartása olyan félszeg. Ha szólt js. sohasem fejezte be a gondolatait, csak megcsípkedte a témát, mint csirke a répát. Bólogatott, helyeselt az asszony szavaira és olyan fáradt, megtört volt. Lehet, hogy iszik is. Legalább tíz-tizenöt évvel idősebbnek látszik, és semmi sikk rajta, semmi olyan, ami imponálhatna egy ilyen asszonynak. Lompos ós szőrös volt, mint egy faun. — Nehéz megérteni ezt a két embert így együtt. Vajon mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az aszszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy három méteres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!* S közben könnyek szitálta), ködöt a szemére. De milyen szép volt így szomorúan is. Vagy amikor kényszeredetlen mosolygott, ahogy félbemaradt a nevetés a száján! Mint a gyöngyök egy ékszeren, úgy ragyogtak a fogai. — Őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentétek. Az asszony finom, 6zinte légies vonásai, meg az a kemény, morcos arc! Csakhát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Én nem is hiszem, hogy ez az zszszony szereti a férjét. Valahogy hozzáment és él vele, mert leginkább így szokás. s mellette volt, van és lesz valakije. Hiszen csak a kisujját kell kinyújtania. —• De éppen nekem nyújtaná? Most látott először. Azt sem tudja, milyen vagyok igazán. Persze, van ilyen az életben. Az ember meglát valahol valakit, semmit sem sejt róla, fogalma sincs, hogy korreki vagy becstelen, erős akaratú vagy gyenge jellemű, férfias vagy pipogya, csak tetszik és akarja, mint gyerek a kirakati játékot. Bizonyos korban pedig végképp kiszámíthatatlanok az asszonyok. Nem törődnek senkivel, semmivel, szokásokon, konvenciókon, szemérmen túlteszik magukat, feladják büszkeségüket, ráfogják egy férfira, hogy az nekik született és mennek érte, utána vakon. Unják a megszokást, a férj rigolyáit, de már magát a hűséget is unják, fellázadnak és ráfogják valaki másra mindazt, amitől elszoktak a házasságban: a gyengédséget, a figyelmet, az udvariasságot, a hősiességet. Zuhannak, zuhannak abba n másik két karba, mint apró bogarak a reflektorfénybe. — Tulajdonképpen nem vagyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már "rá példa, hogy nő, asszony belémszeretett. Akartam, nem akartam, én is meg-megdobbantottam egy-egy szívet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat, nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe. Ha nem tudtam viszonozni az érzést, inkább nem vettem észre, de magát az emberi közeledést mindig megbecsültem. Ha rám sugározta az érzéseit egy asszony, az jól esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagoknak. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, mint a műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a perigeum, az apogeum, csak nem számokban, hanem konvenciókban. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négyszemközt beszéljen (velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egesz város ügyfelem, minden öregasszony meg minden fiatal, minden lány és minden gyerek, aki itt lakik a Séd partján. Ha eddig nem volt dolgunk egymással, hát majd lesz ezután. Mindennel ide szaladnak! Nem folyik a víz, nincs szén, száraz a boltban a kenyér. S ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsíthatnak. — Igen, mert én is ilyen vagyok. A világon semmi sem történt, csak felhívott telefonon egy asszony, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnál! 3 — És mi, férfiak tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszódikusak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyázatoskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felbátorít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, írütsem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről. — No de éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben. Hiszen mégiscsak egy elszánt nő lehet ez. Kézenfogna, vezetne, vezetne, s egyszeresek otthagyna véres fejjel. Annyira nyílt volt az ajánlata, hogy lehetellen a gyanú méregfogát föl ne ismerni. „Bárhol, bármikor, négyszemközt!* Több ez, mint amit egy aszszony egyszeri látás után megengedhet. Ha tisztességes szándékkal igyekezne hozzám, vagy szerelemmel, legfeljebb azt mondhatta volna, hogy néhány fontos dologról megfeledkezett, vagy bizalmas dolgokkal szeretné kiegészíteni, amit délelőtt mondott Esetleg egyszerűen feljönne a fogadónapon, minden bejelentés nélkül, rnint a többi ügyfél. De nem! ö elvárja, hogy soron kívül, mert szép, mert csinos, s ő bárhol, bármikor, s legfőképpen négyszemközt akar beszélni. — Ki tudna ebben okos lenni? Azt is el lehet képzelni, hogy ez az asszony se nem romlott, se nem számító, egyszerűen csak hallotta valakitől, hogy így kell, így lehet. Annyi mindent bebeszélnek egymásnak az emberek. S példát is tudnak itt-ott mondani. Ö meg, aki már tizennyolc kérvényt írt harminckét helyre, évek óta kilincsel gyárban és hivatalban, hallotta és rászánta magát. Vállalná. Egyszer életében félre tenne erkölcsöt, szemérmet. büszkeséget, csakhogy előbbre jusson, mert belefáradt már abba, hogy sohasem fogadhat vendéget, nem főzhet egy vasárnapi ebédet, mert nincs konyhája, de még csak ki sem nyújtózkodhat a sezlonom. nehogy megrúgja a mellé préselt gyerekágyat. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asszony, szeretne virágot is az ablakpárkányra; szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobát, amelyben hideg meg meleg vizet fröcsköl a csap és kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét, meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobába, meg modern bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a férj sem lenne olyan morcos, elhanyagolt, örömmel borotválkozna a csempés fürdőszobában mindennap, űj ruhát csináltatna az új szekrénybe, s mikor kifütyülné a sziréna a gyárból, nem a kocsmába menne, hanem haza és négykézláb lovaztatná a fiát, körbekörbe a nagyszőnyegen. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Cak ő tudná ezt. s mindig nagyon szégyellené magát, mikor eszébe jutna. A bűntudat talán a szépség rózsáit is lehervasztaná az arcáról, de mikor elfelejtené. mikor nem járna az eszében, maga is boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége, bájos aszsaonyi mivolta ... oda adná érte ... — De hiszen csupa olyat kér, amire méltó. Csupa olyat akar. amit szabad és kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? Másokat elkerülni? S mi lenne akkor a dagadt bokájúakkal, a fájós derekúakkal, az öregekkel, a kevésbé szépekkel? • — Nini, már fél négy. S ő négyig vár a telefonra. Felhívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszonyom, fontos értekezletem van.,. Ezzel azonban csak egy narra bújok ki a válasz alól... Asszonyom, vegye tudomásul, hogy nálunk ilyen módszerekkel nem lehet előnyöket szerezni... Milyen módszerekkel? Csak beszélni akart velem... Asszonyom, ha bármit is segíthetnék, nagyon szívesen fogadnám még egy beszélgetésre, de egyelőre, sajnos, négyszemközt sem tudnék többet mondani, mint amiben délelőtt megegyeztünk... — Igen, igen. valahogy így, mert a megszorult emberek nagyon érzékenyek. Sz. Simon István: VÁLTOZATOK Vasárnap, 1963. október 23. OÉL-MAGYARORSZAG 7