Délmagyarország, 1963. október (53. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-27 / 252. szám

A JÁRANDÓSÁG Az alábbiakban megtörtént eseményről olvashatunk. .Szereplői élő, annak idején Csongrád megyében ismert emberek: a történetben eredeti nevükön is szerepelnek. A szerző nem hivatásos író, nem újságíró, de visszaemlékezéseinek erőteljes atmoszférája, hitelessége, cselekményének érdekessége figyelemre méltó dokumentummá teszi ím élmények ben gazdag történetet. Zuber úr a befejező szavaknál tartott Biró Kálmán nagyságos úrral folytatott telefonbeszélgetésében, A munkások annyit hallottak a beszélgetés utolsó mondataiból, hogy; "Minden úgy lac, nagyságos uram, ahogy megállapodtunk. Holnapra ott lesz, erről biztosítlak, a hatvan munkás. A viszontlátásra !« Ezt a pár szót akkor hallották, amikor Zuber úr hajcsárai behajtották őket az internátus épületének egyik helyiségébe. De még akkor nem értették, mit is jelentenek ezek a .szavak. Később aztán annál inkább megértették. Hogyan is történi? 1944. március 10-én Zuber urat felkereste Bíró Kálmán dombegyházi földbirtokos, aki közel háromezer hold földön uralkodott. Megbeszélésüket a bejárónő véletlenül kihallgatta. A megbeszélésen Bíró Kálmán bejelentette, hogy szüksége lenne olcsó munkaerőre. A falubeliek ugyanis nem szívesen mentek a szűkmarkú földbirtokoshoz dolgozni. Zuber úr kapott az alkalmon. Mennyi kell? — Kellene vagy hatvan! — Meglesz nagyságos urai; A földbirtokos tudta, hogy számithat Zuber úrra. Zuber úr viszont meg azt tudta, hogy Bíró Kálmán vele szemben már nem les amolyan szűkmarkú, mint a falubeliekkel, a munkásokkal szemben. A beszélgetés végén mindketten megelégedve búcsúztak egymástól. Másnap Zuber úr nagy hajtó vadászatot indított a város szegények lakta perifériá- I ján. Délutánra már összetoborozták a hatvan munkást és sorban, katonás módra kísérték őket a hajcsárok az internátus épületébe. A munkások ekkor hallották a telefonbeszélgetés utolsó szavait. A hatvan kényszermunkás megérkezésekor Zuber úr felállt a székéről és végigmérte az összetoborzott embereket. Látszott rajta, hogy elégedett a létszámmal. Még mosolygott is hozzá, gondolva, sikerült a tarve. — Na, aztán — szólt az emberekhez — tudjátok-e, miért jöttetek ide? Mind a hatvan ember kórusban mondta: — Hát mán hunnan tudnánk, tekintetes uram? Az utolsó sorban megszólal az egyik behajtott munkás: — Nem mondták azt nekünk, tekintetes uram, hogy miért kell nekünk ide bejönni, csak behajtottak bennünket, mint az ökröket a legelőrőL Zuber úr ráordított: — Kuss, az anyád istenit! Ne légy olyan nagypofájú! Ismertem én az apádat is, az is ilyen nagypofájú volt Hát ide figyeljetek — folytatta. — Azért hívattalak ide benneteket, hogy akartok-e sok pénzt keresni? A behajtott munkások egyhangúlag kiáltották: — Akarunk! De az előbbi, nagypofájúnak mondott munkás újra megszólalt: — Akarunk, akarunk. De mit kell érte csinálnunk? — Már megmondtam neked, hogy ne legyen olyan nagy pofád! Ha még egyet szólsz, levitetlek a pincébe! Nem tudsz várni a sorodra?... Azért hívattalak benneteket, hogy jó keresethez juthassatok. Bíró Kálmán úr uradalmában kell hatvan becsületes munkás. Akartok-e dolgozni? Nem akarlak benneteket rábeszélni, de figyelmeztetlek benneteket, hogy tudok én ám ennél messzebb is munkát adni nektek. Például Hahón. Akkoriban több munkást elhurcoltak Rahóra. A munkások tudták, milyen sors vár ott rájuk. Inkább Bíró Kálmán nagyságos úr uradalmát választották. — Hát akkor egyenként gyertek az asztalhoz, és írjátok alá! A mid sok között sok volt az írástudatlan. Nem is tudhatták, minek írnak alá. Annyi kereszt volt rajzolva a papírra aláírás helyett, hogy az ember azt hihette, valamelyik temető tervrajza készül. Aki pedig tudott írniolvasni, az sem olvasla el. Ügyis mindegy lett volna az erőszakkal szemben. Amikor mindenki ráiegyezte a papírra a beleegyezését, Zuber úr ismételten megszólalt: — Figyeljetek ide! Holnap reggel indultok a nagyállomásról. Mindegvikőtök ott legyen ám! Aki nem lesz ott, azt vasalva viszi a csendőrség! Battonyáig mentek vonattal, Batlonyánál már ott vár a kocsi benneteket Ha valamelyikőtök az uradalomból meg próbálna szökni, azt a csendőrök majd megkeresik. De jaj neki, meg fogja emlegetni a magyarok istenét! Három napi kosztot vigyetek magatokkal, mert a kommenciót csak három nap után kaphatjátok meg. Útiköltséget is vigyetek magatokkal, ott majd viszszakapjátok. Most pedig oszoljatok széjjel! I Reggel mindenki ott volt az állomáson. Battonyán azonban nem várta kocsi a munkásokat. Csak délután három óra tájban került elő egy részeg rendőr. Így szólt: — Megvagytok még, tetves nyavalyások? Na, indulás! Az egyik munkás megkérdezte: — Hol van a kocsi? Zuber tekintetes úr azt ígérte, hogy kocsi jön értünk. Nagyot nevetett erre a részeg rendőr. — Nem kocsi jön, repülő. Egyenként potyogtat majd benneteket a Marosba! Na indulás, te nyavalyás! Azzal lekevert neki egy hatalmas pofont, és újra nevetett. —. Még hogy kocsi? ..: A hatvan munkást a battonyai fertőtlenítőbe kísérte. Itt mindenkinek HÉZSÖ FERENC METSZETE meg kellett fürödni és mindenkit lekopaszították. A nők kopaszítására a részeg rendőr vállalkozott. Erre azonban fellázadtak a férfiak és nem engedték megcsúfítani a lányaikat, feleségeiket. Délután hat óra tájban, már koromsötét este volt, érkezett az uraság udvarába a hatvan kényszermunkás. Egy disznóólhoz hasonló pajtában szállásolták el őket. Fekhelyüket szalmával látták el. Mikor a késő éjszakai órákban elkészültek a szállásolással, egy erélyes hangú urasági alkalmazott elordította magát: — Mindenki aludjon, mert reggel 4 órakor gyülekezni kell a pajta előtt, onnan mentek munkába. Ekkor már éjjel egy óra felé járhatott az idő. Reggel fél 4 órakor az erélyes hangú urasági alkalmazott, akit úgy kellett tisztelni, hogy -gazda- felrugdosta a szalmába burkolt fáradt kényszermunkásokat, és kemény hangon kiáltotta: — A szemetek istenit! Még most is döglötök? Na, készüljetek kifelé, a pajta elibe! A fáradt, álmos munkások kitámolyogtak a pajta elé. A -gazda- röviden ismertette a feladatokat. Így szólt: — Remélem, azért jöttetek, hogy dolgozzatok! Nem is várva a választ, folytatta: — Mindenki megkapja az elosztását. Csak azután egyet is meglássak a fa alatt lustálkodni, vagy a munkában lazsálni, akkor lesz nemulass! Én nagyon jó ember vagyok, de ha megharagittok, akkor bizony nálamnál nem kell rosszabb. Ha valamelyikőtök beteg találna lenni, az nekem szóljon! Én majd adok igazolást, amivel bemegy az orvoshoz. De figyelmeztetlek benneteket, ha az orvos azt írja, hogy dolgozhat, annak lesz nemulass. A -gazda- biztos volt a dolgában, mert előre megbeszélte az orvossal, hogy csak olyan esetben írjon ki munkást, ha az már teljesen munkaképtelenné vált. — Különben, akit az orvos nem részesít kezelésben, azt majd a csendőrök fogják kezelni! — tette hozzá. — Mert ismerjük mi már a szimuláns embereket. Tehát jól gondoljátok meg, mielőtt orvoshoz mentek! A rövid beszámoló után mindenki megkapta beosztását. A gazda ügyelt arra is, hogy a hatvan kényszermunkás közt legyen egy-két falubeli, aki az ő távollétében figyelni tudja a kényszermunkásokat. Akit Zuber űr nagypofájúnak nevezett, most sem nyughatott bőrében. Sehogysem tudott beletörődni a bizonytalanságba. Első nap, amikor a munkát befejezték, bizony már sötétes volt. A munkaidő látástól vakulásig tartott. A munkások fáradtan bandukoltak a szalmából vetett pihenő helyükre, hozzákezdtek még otthonról hozott szegényes vacsorájuk elfogyasztásához. Vacsora közben István, a •nagypofájú- így szólt munkatársaihoz: — Halljátok, a keservét neki, nm lesz ez így jó! Dolgozunk, de nem tudjuk, miért! Szólt a mellette való: — Nyughass már a bőrödben! Majd meglátod, addig jár a szád, míg csendőrt hoznak ránk. Majd csak megmondják, hogy mi a járandóságunk. Teltek a napok, de a járandóságról senki sem beszélt Az egyik napon megint István kezdte; — Én nem törődöm vele, ml lesz, de én, ha jön a gazda, megkérdezem, hogy mi a mi járandóságunk. Hiába esi tátották munkatársai, hogy ebből baj lesz, egy napon mégis megszólította a gazdát — Mondja már, gazduram, mi a mi járandóságunk? — Ejnye, a keresves istenit az apádnak! Még nem is dolgoztál, máris ezen jár az eszed? Nem tudod, hogy minek írtál alá Zuber tekintetes úrnál? Nézzenek oda, máris követelőzik! Majd megtudod, ha kitelt az időd! István azonban ebbe nem nyugodott bele. — Gazduram, nem úgy van az mégsem! Maga tudja, hogy magának mi jár. Mi is szeretnénk tudni, hogy miért dolgozunk. — Hogy merészelsz, te csirkefogó, így beszélni velem. Nem tudod, ki vagyok én?! Az acatolóval István arcába vágott István arcát elöntötte a vér. Felkapta a kapát, hogy visszavágjon, de félúton kiesett a kezéből a szerszám, és ő a földre rogyott Társai hozzásiettek és élesztgették. Megmosták vérző arcát, sebét bekötötték. Minden szem a gazda felé fordult s minden ököl összeszorult De tehetetlenek voltak az erőszakkal szemben. Istvánt bevitték a szállásukra, ők pedig dolgoztak tovább. Munka után mindenki István szalmája mellé telepedett. Csak most értették meg, mit jelentenek számukra a telefonbeszélgetés utolsó szavai. Istvánnak még így is ki kellett másnap reggel menni dolgozni. Sajgott az ütés helye, de annál jobban fájt az igazsága. István esete nagyon lesújtotta a munkásokat. Elhatározták, reggel nem állnak munkába, míg Bíró Kálmán nagyságos úrral nem beszélnek. Mind a hatvan munkás a nagyságos úr kastélya elé vonult, de az még akkor pihente ki az éjszakai mulatozás fáradalmait A hosszú várakozás után sem mutatkozott Biró Kálmán. Helyette két csendőr jött lóháton. Gazduram már a bejáratnál fogadta a csendőr urakat, el is látta őket jótanáccsal. A csendőrök odaérkeztek a munkások elé. Csak úgy lóhátról szólt le a csendőrőrmester: — Hát ti miért nem dolgoztok? Miért ácsorogtok itt? Vagy most tartjátok a vasárnapi pihenőt? ... Hogy merészeltetek a nagyságos úr kastélya előtt gyülekezni? A döbbent csöndet István törte meg: — Őrmester úr, mi azért jöttünk... — de már nem tudta folytatni tovább, mert a csendőrőrmester elébe ugratott, és a kardlapjával fejbevágta. István összeesett, fejéből folyt a vér. — Fogjátok meg ezt a dögöt — üvöltötte az őrmester — és vonuljatok a kisiroda elé! Ez a kisiroda a csendőrök részére volt berendezve. A két csendőr méltóságteljesen elfoglalta szokott helyét, s egyenként hívogatták be a munkásokat. A kisirodának két bejárata volt, s a munkás, aki bement, nem térhetett vissza azon a bejáraton, amelyiken behívatták, nehogy meglássa egyik a mástkát, hogy milyen munkát végeztek a csendőr urak. Így a másik ajtón — melyet úgy neveztek: vészkijárat — kellett véresen távoznia. Az áldozatok között akadt olyan, aki több hónapon keresztül nem hallott a fülére, de olyan is akadt, aki több hónapon keiresztül beszélni sem tudott, sőt olyan is, aki még a mai napig is viseli nyomait. Minden munkás megkapta a maga "járandóságát-", amit sosem fog elfelejteni. A csendőr urak tehát jól Végezték dolgukat, amiért később a nagyságos úr busásan megvendégelte testőreit. A vendégeskedés belenyúlt a késő esti órákba, s a munkások jajgatása összevegyült a csendőrök nótázgatásával. Távozásuk előtt azonban nem felejtették el még egyszer felkeresni áldozataikat, hogy megfenyegessék őket: — Ha reggel nem álltok munkába, vasalva kísérünk mindannyiótokat az őrsre, ti piszkos ördögök! — De akkor aztán leszámolunk! — mutatott Istvánra a csendőrőrmester. — Te büdös kommunista! Terád még különösen gondom lesz! KŐVÁRI JÁNOS ÖSLZÍ utak A rétekről, hol csend és nyugtom hever a fűben s méláz egy dalon, vagy, ha felkölti álmából a szél: virággal, lombbal sustorog-beaséi. Kinn a mezőről a város olyan, mint zúgó ér, mint hömpölygő folyam Ügy élnek bennem, aki Itt lakom, a mezők, mint fény tükrös ablakon: ' mint messziről jött, végtelen sugár ki elemondani jött, hogy viaszavár gyermekkorom, a távoli patak s a nevetésként csillámló halak. S néha, amikor elromlik napom, az örvények közt nincs mas oltalom csak ez az egy. Hogy várnak valahol. A játék vár, a füttyhangos bokor, az erdő vár s a páfrányos csalit. Hogy föltárja, mint rég. a titkait Van otthonom, van puha pamlagon? s e derűs rendet föl már nem adom Csak ősszel, mikor felporzík az út és bezárulnak kertek és kapuk és híg esőben áznak a terek, ősszel fáj, hogy már szállnom nem lehet. Hát ennyi csak e szótlan fájdalom: futó árnyék az erős tűzfalon. Pár céltalan kép elalvás előtt. Aztán eltűnnek vágyak és mezők és fekete lesz minden, mint az éj. Vagy mint a tél lesz, hideg és fehér. Taanádi Varga Éva : SZEPTEMBERI SZONETT Elem a magam hangyaéletét, s a iszeptemberi szél fejemre fúj, s hétköznapok pénzhajszás perce közt mosolyod ott ring oly valótlanul. Micsoda terhek nőttek szívemrel — Intrika — írás — mosópor — gyerek... Egyedül élek, mint a bodza ága, ha társait levágták bölcs kezek. De most az ősz közéig a dombókon. Ne menj tovább! Hisz éveim követnek és minden fűszál szerelmemet hordja. Te vagy a szép, te maradsz otthonom, haragja vagy te szónak és örömnek. — Mi lenne, hogyha nem láttalak volna? Simon Lajos: Csend Olyan mélységes-mély ez a csend, nem lábol, úszik benne az ember, mint magasan, levegőben a gép, mint a harmatos szárnyú gólya, mely lerázta tollairól a vadvíziszapot, mint karon ülő kicsi felleg, amit csendesen ringat az ég. Dörejre-zajra szokott szívünk már-már belefájdul, szorongva felneszel: Mondd, mondd te csend! Országos csend! Mely ránk borulsz, mint országos eső a földre, féljünk-e tőled, mint árvíztől sápadt az ásóra kapott falunép? Vagy szótlan gyönyörűséggel nézzünk, mint nyári záport, lombok alól a szántóvető? Im, már magam is gyanakodva emelném homlokomat a csendből, vallatni égtájakat, embert, arcot és szívet, de nyugtató dobogást érzek —, hatalmas szív ver valahol: az ország! — kiáltom a csendben — az ország dobog fígy... Oh, olyan most ez az ország, mint a fészkét tapasztó fmadár, mely oly buzgó, hogy elfelejt fütyörészni, mint az ember, ki némán szánt, vet, arat vagy zsákol. mint a költő, ki ír, csak ír, s míg ír, még azt is elfelejti, hogy alkot LANGSTON HUGHES Déli állambeli asszony éneke Miss Gardner sétál a kertben, Miss Vardinan kint van ax udvaron, Miss Michaelmas elment a misére És én fáradt vagyok! Úristen, De fáradt vagyok! A nemzetek hol háborút viselnek Hol békét kötnek. Néha art gondolom, hogy a Jenkik fabatkát se érnek. Bizony, Asszonyom! Fabatkát se érnek. A múlt héten meglincseltek egy sanesbőrű Bút És felkötötték az első fára. Szegény feje nem vétett senkinek. Csak azt mondta, hogy a szabadság Minden ember közös kincse. Bizony, Asszonyom! Minden ember közös kincse. Én nem vagyok kótyagos És nem vagyok fecsegő, Mégis úgy érzem sokszor, hogy a Jenkiknek nincsen szivük. Bizony, Asszonyom! Egyszerűen nincsen szivük. BOLDOG BALÁZS tartatása 6 DELs/AAGYARORÜZAG .Váíánuw, 1963. október 23,