Délmagyarország, 1963. augusztus (53. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

8 ÓÉI-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. augnsrtqs A IV. Szegedi Nyári Tárlat A kiállítás egyik legszebb képe: Kurucz D. István Lóvásár című festménye A szabadtéri játékok idején az ismét me6' rendezésre kerülő Szegedi Nyári Tárlat-ok jelentősége nemcsak városunkon belül, de országos viszonylatban ls egyre nyilvánvalóbbá válik. E hatósugarában állandóan táguló helyi képzőművészeti esemény ma már Miskolctól Békéscsabáig — beleértve a fővárost ls — megmozgatja a hazai festő- és szobrásztársadalmat. A mostani nyári tárlaton azt tapasztalhatjuk, hogy az olajfestmények és grafikák száma — a szép szoboranyug kivételével — kevesebb ugyan, mint tavaly volt, de gz idei kiállítáa színvonalának emeléséhez az eddiginél szigorúbb zsűrizés nagyban hozzájárult. A Móra Ferenc Múzeum képtárának emeleti termelt megtöltő tárlat ezúttal is országos jellegű. Anyagában Jóllehet nem erösebb az elmúlt évinél, de összetételében feltétlenül gazdagabb. Utalnunk kell ezzel kapcsolatban a miskolci és debreceni művészek jelentkezésére, valamint olyan neves mesterek szereplésére, mint Bernáth Aurél. Holló László és Borsos Miklós, akik értékes alkotásaikkal első ízben tiszteltek meg bennünket. A tárlat általában levegősebb, áttekinthetőbb elrendezésű az előzőnél, s új szempontot alkalmazva a plasztikai alkotások a képekkel egyenrangú elhelyezést nyertek. Ezáltal a különböző műfajok, jellegüknek megfelelően érvényesülhetnek és egészíthetik ki egymást. A kiállítás To?ánWntél! tnényszerűen hat az a tematikai és kifejezésben változatosság, mely általában jellemzője a tárlatnak. A rendezvény arculatát a többségben levő, az Alföld táját és népét ábrázoló művek meghatározzák ugyan, de a megragadó szépségű Dunakanyar (Batári László), a regényes tokaji hegyek (Tamás Ervin), a párásfényű Balaton (B, Mikii Ferenc), valamint Lillafüred és a Bodrog partja által ihletett képek (Imre Zsigmond, Erdélyi Mihály) földrajzilag árnyaltabbá teszik a tárlat karakterét. A figurális kompozíciók legtöbbje — mint a tájképeknél —, az alföldi parasztság életéhez és munkájához kapcsolódik (Dorogi Imre, Füstös Zoltán, Koszta Rozália, Somos Miklós). Vannak azonban olyan festmények, akvarellek és rajzok is, melyek az ipari és városi jellegű területekhez (Konfár Gyula. Dér István, Buday Ijajos, Zombory László, Horváth Mihály), valamint a városi emberek mindennapjaihoz kötődő témákat (Imre István, Erdős Géza, Vlasics Károly) jelenítenek meg. Olyan szintű kiállításról, mint a IV. Szegedi Nyári Tárlat, képeket és szobrokat kiválogatni, azzal a céllal, hogy a legjobb műveket csokorba szed>jk, valljuk be, nemcsak nem könnyű, de meglehetősen önkényes munka is. MerV ahhoz, hogy egy tárlat színvonalas legyen, a maga kisebb-nagyobb obulusaival valamennyi kiállított műnek hozzá kell járulnia. Éppen ezért minden különösebb értékítélet nélkül szeretnénk szót ejteni néhány képről, melyek tetszésünket többek között megnyerték. Így a festmények és grafikák közül: Chiovini Ferenc jogosan első díjat kapott Téli piacozók című művét, Kurucz D. István, Baranyó Sándor és Ezüst György alföldi képeit, Szalay Ferenc szimbolikus értelmű Taixiszét, Kajári Gyula, Pintér József, Pirk János és Udvardi Erzsébet őszinte, s mély tartalmú emberábrázolásait, Holló László perzselő koloritú munkáit, Boross Géza, Tápai Lajos és Fontos Sándor elhitető erőt sugárzó paraszthalász témájú festményeit, valamint Bernáth Aurél kőitől finomságú, balatoni táját, Somogyi Soma László kulturált felfogású vásznait, s végül Ék Sándor Tél cimű szép szénrajzát említjük meg. u,,.Bii szándékkal szénáson 10 retnénk hangot adni a szobrokról is, melyek ha számban kevesebbek ugyan a képanyagnál, színvonalban azonban egyenrangúak a festményekkel, Mestersógileg és érzelmileg jól megoldott portrékat láthatunk Tápai Antal, Kamotsay István, Mészáros Dezső és Szabó László keze által alakítva, melyek egy-egy nő vagy férfi egyéniségének megfelelő sajátos formáit hordják magukon. A mozdulat-szépséget megörökítő kisplasztikák és lemezdomboritások, hol a munkálkodó embert, mint Simon Ferenc és Cs. Kovács László arató párjánál látható, hol a női test arányainak báját dicsérik, mint Tóth Sándor, Samu Katalin, Majorossy Sarolta, Tar István ét Győri Dezső müvei. A szokásnak megfelelően vitrinekben szemlélhetjük meg az érmeket, melyek Borsos József és Szabó Iván mesteri készségét tükrözik. A szobroknál, hasonlóan a festményekhez, ábrázolásbeli lényegretörés tapasztalható, amelynek egyénenkénti változata érdekessé teszi a bemutatott alkotásokat. Hozzájárul ehhez a műfaji, anyagbeli sokrétűség is, mellyel a tárlat szobrainak szemlélése közben találkozunk. Bronz-, ólom-, vörösrézlemez, terakotta, gipsz és fából készült munkák váltogatják egymást. Jóllehet plasztikailag édestestvérek valamennyien, fajilag mégis más-más jellegűek. A nyári tárlat egyik újszerűségét az jellemzi, hogy a kifejezési forma különbözőségeinek gazdagságával lepi meg az egységesebb alkotásokhoz szokott közönséget. Festőink és szobrászaink művészi szabadságvágyuktól hajtva, különösen az utóbbi időben, az irányzatok sokféleségének egymástól néha nagyon is eltérő útjain keresik a mondanivalójuknak megfelelő formát. Érdekes azonban megfigyelni, hogy mint kezd uralkodóvá válni az ábrázolásokon az összefoglaló látásmód, a valóságlényeg tükröztetésének vágya. Legtöbb alkotáson a részlethűség mellőzve van. Annál nagyobb szerep jut a vonalak által hangsúlyozott szerkezetnek. Gondosan kimunkált kompozíciók, a jelenség mögötti tartalmat igyekszenek feltárni. A konstruktív szemlélet nemcsak a formákat rendezi, s építi fel ennek mozaikjaiból az ábrázolás tárgyát, hanem a színek is teljes intenzitásukban jelentkeznek és egyenrangú társként egészítik ki a kontúrok által megadott formát. Mindez hol bátortalanul, hol következetesebben érvényesül a modem szellemű művek legtöbbjén: A realizmus dekoratív változatának tekinthető ez a törekvés, mely a természeti és társadalmi valóságot bátran szemléli, és azt lényegének megfelelően ábrázolja. A tavalvi nyárI tórlat *avaiyf méltató sorait így zártuk: "Ha az ország északi részének Miskolc a művészeti központja, úgy helyzeti energiájánál fogva délen kétségtelen Szeged alalkalmas e hivatás betöltésére. E két kiemelkedő városban különböző időszakban és eltérő arculattal sorra kerülő országos jellegű tárlatok, fontos évenkénti erőpróbáivá válhatnának a ritkábban megrendezésre kerülő nagy nemzeti kiállításainknakA kiállítások erre nézve ma már igen reményteljesnek ígérkeznek. Ha számításba vesszük, hogy városunk korszerű kiállítótermeivel vidéki viszonylatban a legkedvezőbb helyzetben van, ebből az következik, hogy Szeged valóban méltó helyévé vált a nagyszabású tárlatok bemutatásának. A Magyar Képzőművészek Szövetsége éppen erre való tekintettel azt tervezi, hogy 1964-től kezdve itt rendezi meg a hazai festészet és szobrászat tavaszi seregszemléjét. E tényleg országos keresztmetszetet adó tárlat jelentőségét magas összegű pályadijakkal és állami vásárlásokkal szándékozzák megalapozni. A Képcsarnok Vállalat budapesti igazgatósága pedig a mai magyar iparművészet termékeinek átfogó jellegű bemutatására, és e művészeti szakág problémáinak országos szintű megvitatására kér nálunk helyet. Szeged minderre készen áll, s hisszük azt, hogy Tisza-parti városunk mielőbb a hazai képzőművészeti kultúra bástyájává válik. SZELESI ZOLTÁN A láthatatlan embernél Száz éve született Gárdonyi Géza Tegnap, augusztus 3-án múlt száz éve, hogy Gárdonyi Géza megszületett. ötven év előtt került először kezembe Az én falum című könyve. Az abban sorakozó bájos novellák úgy megragadták érdeklődésemet, hogy később az író minden alkotását elolvastam. Az első világháború után Gárdonyi életművét behatóan tanulmányoztam, és nevelői szemléletéről magam is kiadtam egy igénytelen könyvecskét. A Gárdonyi utcában A továbbiak során ambicionáltam, hogy az íróval személyes kapcsolatot is teremtsek. Mivel tudtam, hogy nem szívesen fogad látogatókat, közvetlenül meg sem kíséreltem ehhez való engedélyét megnyerni. Egerben lakott akkor egy barátom, aki bejáratos volt a Gárdonyiportára, és így egyike volt azoknak a keveseknek, akikkel az iró ritkásan érintkezett. Hozzá fordultam tehát, és reá bíztam ügyemet Szívszorongva vártam válaszát, mely hetek múlva meg is érkezett azzal az örvendetes hírrel, hogy közbenjárása sikerrel járt. Azonnal neki vágtam Makóról, az akkor — 1922. júniust írtunk — elég körülményes egri utazásnak. Szerencsésen meg is érkeztem Péter Pál napjára, melynek déli órájára volt kitűzve a látogatás. Feltörekedtünk a meredek Hóhérpástra, hol meglepődve láttam, hogy a mester saját utcájában, a Gárdonyi Géza utcában lakik. A város ugyanis — az Egri csillagok nagy sikerétől ösztönözve — már korábban megtisztelte ezzel nagynevű polgárát. Falusias csend és mézillat lengett körülöttünk. Az utcán libák legeltek, és egy teremtett lélek sem mozgott körülöttünk. Két ház a porián A Gárdonyi-porta jókora földdarab — 5—600 négyzetöl lehetett —, melyen két ház épült. Egyik a telek szélén, véges, régi parasztház, melynek két ablakszeme az utcára nézett. A másik a telek közepe táján, az utcai frontot határoló rácsos kerítés mögött 6—8 lépéssel, újabb, kispolgári villaépület. Az elsőben a mester egyedül kvártélyozott, a másikban édesanyja két felnőtt unokájával lakott. A házak körül virágos, az épületek mögött pedig gyümölcsös és veteményes kert terült el. Csengetésünkre egy 30 év körüli férfi, Gárdonyi Sándor nyitott ajtót. Feltűnt, hogy nyomban be is zárta azt. Elkísért bennünket a másik házig. Útközben panaszolta, hogy apja egészsége egyre hanyatlik, és a jgiúlt héten is többet hevert, mint fent volt. Az orvos sűrűn jár hozzá, és szigorú diétára szorítja rosszul működő veséi miatt. Az utcára néző, háromszobás, véges ház bejárata közvetlenül a szabadba nyílik, ezért föléje üveges esővédőt szereltek. Ide benyitva, több zeneszerszámot láttunk: hegedűt, cimbalmot, harmóniumot és gitárt. Innen jobbra balra egy-egy Üvegajtóval elválasztott szoba nyflt: befelé a mester dolgozószobája, az utcára pedig a hálószoba. Az író előtt Végre a nagy író színe elé kerültünk. A jókora szoba hátsó részében álló, hatalmas íróasztal mellett trónolt Bemutatkozáskor fáradtan felállt, és helyet mutatott a középen álló kis asztal mellett. Sovány, hajlott korán megöregedett — alig 50 éves volt akkor — ember előtt álltunk. Sárgás színű, vékony arcát dús, ősz haj keretezte. Szájában hosszúszárú pipa, melyből gyér füstgömböket eregetett. Barátom hogyléte iránt érdeklődött. Köhécselt, és legyintve így szólt: — Erről ne is beszéljünk! Én már nem leszek többé ember. A doktor hiába biztat, nem hiszek neki/ Aztán felém fordult, enyhe derű lobbant kék Bzemén, és kérdezte: — Milyen az idei hagymatermés Makón? — Feleltem valamit, és én kérdeztem, hogy most min dolgozik? Elmondta, hogy nemigen ír, csak rendezi és simítja kiadatlan műveitMikor megemlítettem, hogy szándékomban van a Gárdonyi-bibliográfia összeállítása, legyintve mondta, hogy az semmit érő munka. — Valami önálló dolgot írjon, az efélét pedig hagyja a könyvmoiyoknak. Tízezer könyv Mosolyogva mondta, hogy már két év óta nem járt i a városban, és csak a másik házig sétál el délben és este, ahol édesanyja és fiai társaságában étkezik. — Társaságom nincs, azaz: csak ezek-' — és könyvtárára mutatott A jókora szoba padlójától a menyezetig könyvállványok sorakoztak, színültig tele szép kötésű könyvekkel. Lehetett vagy tízezer. Főleg történelmi, filozófiai é$ természetrajzi művek vaskos kötetei ütköztek ki a könyvtengerből. A szobán feltűnt, hogy ablak nincs rajta. Az íróasztal felett 2—3 négyzetméternyi nagyságban üvegből van a mennyezet és afelett a tető. Ez szolgáltatja a szűrt, árnyékot nem vető világítást. A szokatlan elrendezést később kísérőm magyarázta azzal, hogy Gárdonyi a házzal egy magasságban levő templomtornyok gyakori, őt zavaró harangzúgását akarta kirekeszteni hajlékából. , Láttam, hogy Gárdonyi fáradt, azért mihamar búcsúztunk is. Kifejeztem örömömet afelett, hogy megismerhettem. — Engem bizony testi mivoltomban csak kevesen ismernek, mert aféle láthatatlan ember vagyok. Rejtekben élek. Éppen huszonöt éve, hogy egri lakos vagyok, de talán huszonötször sem tgpostam a város fcövezetét — mondta. Kifelé menet bepillantottunk az egyszerű, rézbútoros hálószobába. Több változatban megfestett, telt arcú, szóké nŐ olaj-portréja — a mester hajdani alkotásai — és egy nagyobb méretű feszület függött a falon. Zigler néni A villaházhoz érve az író 83 éves édesanyja állt a konyha ajtajában. Szikkadt, de még mindig dolgozó, fürge öregasszony. —i Kész az ebéd Zigler néni? — kérdezte a barátom. — Bizony kész, tanár úr, mi mindig pontosan fél egykor ebédelünk. Ma meg még egy éhes pesti vendégünk ls van, mert haza jött a Józsi unokám — mondta kicsit dicsekedve. Gárdonyi Sándor kísért bennünket a kapuig, amit nyomban kulcsra zárt utáH^H^v -?f . • *'• Nagy élmény boldogságával léptem az utcára. Akkor nem gondoltam, hogy alig három hónap múlva eltemetik ' Gárdonyit s a könyvében megdicsőített hősök jcö* zé... Hozzá méltó környezetben alussza most békességes álmát. KELEMEN FERENC ORAVEC JÁNOS: KERESZTEL© — Ki gondolná, hogy egy csapat bányásznak nem a veszélyes munkahely, nem az életükre törő víz és a rossz levegő, nem a szén kitermelése, hanem egy ember okoz problémát. Egy ember. Még hozzá egy anyós... Mindezt Csiszér Péter, az idős brigádvezető mondta elgondolkozva és, kissé sértődésen. A többiek ugyanazon a gerendán ültek és úgy fordították a fejüket egy irányba, az öreg felé, mintha fényképész állította volna be őket. — Ki gondolná? — folytatta. — Egy anyós, aki nem is tartozik a brigádba . .. Fiatal munkatársai nem válaszoltak. Szombat volt. Műszak után, fáradtan ültek a tavaszi napsütésben. Felettük, a domboldalon virágzott a barka. A délutanosok leszálltak már, de a szállítás még nem indult meg. A bánya környéke csendes volt, csak távolabb, a fürdő nyitott felső ablakain tódult ki a gőzzel együtt nevetés, éneklés, viccelődés. — Az igaz, hogy nem tartozik a brigádba — szólalt meg bátortalanul Kapros Sanyi — de mégis a feleségem anyja. — Az anyósod — nyomta meg a szót Csiszér. — Még hozzá nem is akármilyen — nevette el magát Német Lajos és hátbavágta a barátját. — Számolni kell vele. ö a gyerek nagyanyja. — De .nem a keresztanyja — vitatkozott tovább az öreg. — A kelengyét mi vettük, a mi brigádunk gyereke Nem ígv van? — nézett Kapros Sanyira, a szóban forgó gverek ifjú apjára. — Tudtommal úgy határoztunk. hogy mi fogjuk tanítattni ls. Bányamérnök lesz. — Attól még elvihetik a templomba megkeresztelni, ha az öregasszony annyira akarja — kockéztatta meg a közbeszólást a nagy darab fiatalember, akire a Bivaly nevet akasztották. — Azt már nem! — dörrent rá az öreg. — A mi brigádunk gyereke nem fog templomba járni, még akkor sem, ha viszik Mit szólnának az emberek? Szocialista brigácl viszi a gyereket a templomba?! Nem mondom, szép kis mulatság lenne. — De mégis. Péter bácsi... — próbálkozott. újra az ifjú apa. — önt egy kis vizet rá a pap. Nem árt, nem is használ, olyan, mint a papírtarisznyán a lakat. Az a fő,hogy egészségesek mind a ketten ... — Válasszatok! — ugrott fel az öreg a gerendáról. — Vagy én, vagy az anyósod! Nehezen tudták lecsillapítani és visszaültetni az öreget. Még az a javaslat sem tudta egészen kibékíteni, amelyet kínjában ötlött ki a brigád esze. Takács Pali. Igaz, Kapros Sanyit sem nyugtatta mos az úi terv. Eresen tartott az anyósától, de attól is félt, hogy papucsnak tartják majd az egész telepen. Az öreg duzzogva állt fel, de aztán katonásan intézkedett: — Tehát ötkor találkozunk a klub előtt. A virágot, narancsot, a csörgőt, a c.uclit meg a többi himli-humlit te hozod. Német Lajcsi, a feleségeddel. A két nagy demizsonért Btvaly a felelős, ő úgysem iszik. A kelengyés dobozt Takács Pali viszi végig a telepen, legalább kiröhögik az öregasszonyok... — Gondolkozott egv darabig az öreg, aztán kacsintva hozzátette: — nőtlenek lányokat is hozhatnak. Mindnyájan fellélegeztek. — A magnót is elhozom — tette még hozzá Takács. — Templomba pedig nem megyünk! —