Délmagyarország, 1963. június (53. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-02 / 127. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1M3. Június i. NAPLÓM ELÉ Várnai Zseni május 21-én Szegeden járt Ennek a lá­togatásnak emlékére szer­kesztőségünk verset kért a költónötől. Várnai Zseni ek­kor adta át ezt az eddig még sehol meg nem jelent ver­set a Dél-Magyarországnak. Ügy ironi itt a sorokat, hogy nem gondolok semmi (másra, se formára, se nyomtatásra. Magamnak írom, •unit frok, mint néhanap magamban sírok, vagy mosolygok az életen, ba nincs is benne értelem. Ezt az írást ne lássa senki, ne járjon érte semmi, semmi, se pénz, se gáncs, se félelem, hiszen ez a lélegzetem. Lélegzetem e fulladó, > e levegőért kapkolo, ez most az én lélegzetem?!.., Ö, mint hanyatlik életem napról napra, s tán igy van rendjén ... Sok van mögöttem, mondja elmém, eszem belátja, de szivem, szivem nem lát bc semmit sem. Szivem se lat. se hail. csak érez. igy fonódik a mindenséghez! Ki nyomtatásban olvasod e verset, gondolod: e költő titkol tartani, hiába, nem tudott. Andrássy Lajos; Tisza-parton ölglj magadhoz én Tiszám miként ölelted őket, a vérből-sárból lelküket naggyá itt érlelőket. Ne hagyd, hogy hűtlenné [tegyen akár egy gyenge órám, ha lábam futna már, nyűgözd és szigorúan szólj rám: A Anyád Itt szánta életed az Igaznak, a Jónak, pokolra szántak mások itt igaz, s hogy még tf holnap mit tartogat nem tudhatod, de mit az anyatejjel magadba szívtál partomon nem szórhatod azt úgy el, könnyű futásban, felfelé megalkuvó utadban!...* Szólj rám, ha elfelejteném: cspjt egyetlen utam Vád! Egyetlen út: mely partodon vezet s szilárd derékkal a csillagokba juthatok; számolva önmagammal. Csábítanak ábrándok is s löknek kicsinyes érvek, de bonnem elrendeltetett: a lépteim te mérd meg. Lehet, hogy másutt többet ér ma is, amit teremtek, ha hűségemért megbecsülsz: ez többet ér szívemnek. Aztán, ha utam véget ér, fogadd bei testem, oldd el a sejtek láncát benne majd, atomjait te hordd el, öleld magadba majd Tiszám te szülted, te temesd el, oldódjak lelkemmel rokon szeszélyes, hűs vizeddel. A BOSSZÚ Az alábbi eset pár hete töttint a kora délutáni órá­ban a postahivatal számos ablakának egyikénél. Az ab­lakhoz egy férfi lép: — Két hatvanfilléres bé­lyeget kérek. Az alkalmazott körülmé­nyesen letép az ívről két bé­lyeget, majd meglepődve te­kint fel: — Nicsak! Vagy talán té­vedek? — Hogy-hogy? — Nemde Mókusovits úr­hoz van szerencsém? — Pontosan. Az alkalmazott, kezében a bélyegekkel, barátságosan bólogat, — Hát, hogy s mint va­gyunk, Mókusovits úr? Ott­hon minden rendben? Az asszony, a gyerekek egészsé­gesek? És hogy megy az üz­let? — Köizönöm. — Remélhetőleg tartós marad ez a remek idő... Mókusovits már türelmet­len. — Remélhetőleg — mond­ta kurtán. — Megkaphatnám a bélyegeket? — Hogyne, örömmell —> igy a tisztviselő az ablak mögött, de a bélyegeket nem adja kl a markából. — Ven még valami kívánsága? Tálán egy-két levelezőlap... — Köszönöm, fölösleges. — Esetleg néhány húsz-, harminc-, vagy negyven­filléres bélyeggel is szolgál­hatnék ... — A világért sem! — Csomagszállitó-levél, csekklap, pénzes utalvány? — Egyikre sincs szüksé­gem! — Látta már az ünnepi kiadású bélyegblokkot? Most került forgalomba. Nézze, gyönyörű, nemdebár? S mindössze pár forintot kós­tál az egész. Adhatom? — Nem érdekel. A postai alkalmazott be­csukja a mappát. — Kár. És hogyan áll üd­vözlő táviratok dolgában? Van otthon elegendő készle­te? Az ügyfél arca rákvörös lesz: — Adja már ide végre a bélyegeimet, és hagyjon en­gem békében! A hivatalnok mosolygó áb­rázatán semmi jele a sértő­döttségnek. — Kérem, ahogyan óhajt­ja, talán majd legközelebb; itt vannak a bélyegek, egy-, húszat kérek; szolgálhatnék esetleg még valamivel, nyit­hatnánk alkalmasint egy csinos kis postafiókot az ön levelei számára? Mókusovits bőszülten elro­han. A hivatalban most tör­ténetesen egy ügyfél sincs. A munkatársak az ablakok mellől értetlenül faggatják barátunkat: — Mi volt ez? Mi szükség volt erre a cirkuszra? — Bosszúból! — feleli az, elégedett mosollyal. — Bosszúból? Hogyan? — Mókusovits a borbé­lyom, is egyetlen alkalom­mal sem tudok tőle addig megszabadulni, mig végig nem ajánlja egész műsorát, a borotva-hajvágástól és a hajmosástól kezdve a haj­szeszeken, elixireken, olajo. kon, hajnővesztő szereken keresztül a kölniig, pitralo­nig, meg a jó ég tudja, mi­csodáig, Most végre az én készletemmel is megismerke* dettl i- T. Felépült egy/ ház A felderítő osztag jelent meg először egy mérnök sze­mélyében. Bejött ütött-ko­pott, sok vihart látott há­zunkba és kijelentette, hogy konyhánk ablakát el fogja takarni a felépítendő ház oldalfala, ezért egy méterrel arrább fogják helyezni. Tu­domásul vettük, de nem tar­tottuk komolynak az egészet. Aztán emberele jöttek hosz­szú, mércés rudakkal, felállí­tották az utcán, nézegették, számokat kiabáltak egymás­nak. Ez Ls csak játéknak tűnt. De egy napon kőművesek vették birtokukba a szomszé­dos, földszintes házat. Le­bontották a tetőt és csákány­ütéseik nyomán hullott a vakolat és a tégla. Ahogy munkába menet elhaladtunk előtte, olyan volt, mint a háború alatt azok a házak, amelyeket bombatalálat ért. Bele lehetett látni a kiron­gyolódott hasába. Szomorú és döbbenetes látvány volt. Ahányszor ránéztünk, vala­mi összeszorította a szívün­ket. Ez az érzés csak akkor múlt el. amikor lerakták az épülő új ház alapját. A fa­lek egyik napról a másikra úgy húzódtak a magasba, mintha egy léthatatlan va­rázsló bűvös erejű pálcája nyomán emelkednének egyre magasabbra. Pedig kőműve­sek rakták a falakat boszor­kányos gyorsasággal. Egy nyári nap fiatal fiúk és lányok serege lepte el az állványokat. A lányok fejü­ket fehérpettyes, piros ken­dővel kötötték be, énekeltek, nevetgéltek, daloltak, új színt és életet hoztak az építés már megszokott képébe. Aztán befestették a hom­lokzatot téglapiros színűre. A festékből bőven jutott a mi ablakunkra Is, ahonnét most már az új ház erkélyé­től nem lehet olyan messzi­re látni, mint azelőtt. Ismét felépült egy ház és milyen szép! A ml ütött-kopott, régi há­zunk annál csúnyábbnak tű­nik mellette. Hiába, a dia­dalmasan előretörő új csak szebb, mint a régi. De egy­szer majd a légit is meg­fiatalítják, mert az újnak megvan az a bűvös hatalma, hogy mindent újjávarázsol maga körül. Kálmán László NÉMETH FERENC: Hajnali rekviem ,öt óra harminckor a Cara­banrhrl magas falai között, ami­kor felemelkedett a nap. Julián Grtmaut a kivégzésre vezették" „Harcát a nép most nélküled Ivíjja, hej, Federico Garclal" RADNÓTI MIKLÓS öt óra. Jött a börtönlelkész égi vigaszt hozni a rabnak. Fél órája lesz még a földön, de istennél kegyelmet kaphat. Megköszönte a gyémolítésl — nem tartott igényt ily vigaszra. Életéből és halál ábó! az embereknek legyen haszna. KAR: Mindig megölnek valakit. bár béke van, ne feledjétek: mégis van itt egy háború, alatomosabb, mint a féreg. Lassan már derengett az ég — közeledik halála, tudta, mégis a zárkából nyugodt arcát a fényre fordította. Szerette ezt az életet, de sohsem alkudott meg érte Ha mégi6 meg kell halnia, ezért mondhatja most: megérte. KAR: Egy életünk van, bár kevés, az árulók sem élnek kétszer, kiket megtört a szenvedés hú tetteiket vesztették el. Nemcsak övé az élete: a forradalom eljegyezte, amelyért vérzett a spanyol parasztok és munkások teste És Hispánia színpadán, míg egymásba két világ roppant, a Negyedik Rend összeforrt a Nemzetközi Brigádokban. KAR: A forradalmat lefojthatták a népbe fegyverek s blokádok, a tőzegbe tiport parázsból terjednek föld alatt a lángok. Tudta, hogy egyszer a halál valamilyen formában eljön s akkor nem lesz más dolga már. minthogy a hóhér Embert öl jön S amint a fény növekedett nyugodtan gondolt a világra, amelyben már az emberségnek nem emberélet lesz az ára. KAR: Mindig megölnek valakit, ki emberségét el nem adta. Testvérek, )cik békében éltek, gondoljatok a halottakra: i Hogy jött az őr és szólította méltósággal felállt. A csendben kinyílt a súlyos zárkaajtó. Valahol egy gitárhang rebbent. S amíg vonult a zsoldosok közt. tudta, nem állt meg a világon a kizsákmányolás, a munka s a forradalom mindent étíon. KAR: Akit nem törtek meg kínok ki félelemtől nem inog, aki haláláig konok, tudja, igaza győzni fog. öt óra harminc. Reggeli napfény, öt óra harminc. A pelotonban. öt óra harminc. Kendő a szemén, öt óra harminc. Závér kattan. -A kivégzőosztag zsoldosaival szemben a rendőrhatóság közegei között —« öt óra harminc. Hallod a csendet? öt óra harminc. Lüktet a csend, öt óra harminc. Egy zászló lengett? öt óra harminc. Reszket a Rend. »ö ment nyugalommal és hidegvérrel nékik az Emberségről végsőkig leckét adott —« KAR: Nem tett csodát: egyszerűén élt, egyszerűen őrizte haláláig az emberi hűséget, nem félt, hogy ha meghal, semmivé válik. Hát emlékezzünk harcaira: zászlóink vérétől pirosak. Hajnalban halt meg, mint Garda, mikor a mezők harmatosak. ANDREJ ALDEN-SZEMJONOV : A madonna Szokatlan időben, kitartóan csen­gett a telefon. Meglepődve vettem fel a kagylót: — Tessék. Ki beszél? Rendőrkapi­tány? ... Miről van szó? Kisfiú? Igen, az eyém. az én fiam. Dé hogy kerül önökhöz? Mit? Hogy ezért ne nyugtalankodjak? Felveszik a jegyző­könyvet és nyomban elengedik? Sem­mit sem értek az egészből. Halló! A kapitány letette a kagylót. Vala­mit csinált ez a Borisz, ha bevitték a rendőrségre. Még csak ez hiányzott. Dda kell mennem, hogy tisztázzam a dolgot. Az őrszoba tele volt emberekkel. Az egyik padon két részeg ült egy rendőr őrizete alatt. Az ügyeletes, sapkáját fejebúbjára tolva, a jegy­zőkönyvet írta, de zavarta őt a je­lenlevők fecsegése. Engem különösen meglepett egy méltatlankodó női hang. — Borjú vagy te, nem ügyeletes! Nem tudod megzabolázni a huligá­nokat! Egymagam leíegyverzem az egész rendőrséget! — kiáltotta egy barna ruhás asszony. Háttal állt ne­kem, karcsú lábán letaposott sarkú félcipőben. — Ne olyan nagy hangon, Madon­na! — szólt oda felháborodva az ügye­letes. félretolva a jegyzőkönyvet. — Egész tömeget idecsődített, most meg nem hagy dolgozni? — Nézzék csal<! Hogy még én nem hagyom dolgozni! Elfogom helyettük a huligánokat, ők meg csendre inte­nek! Ereggy már! — ezzel egy barna kéz tűnt fel az ügyeletes feje fölött," és lekapta a sapkáját. A nő rövidre nyírt, göndör fekete fürtjeire illesz­tette a sapkát és felém fordult. — Nekem jobban illik ez a sapka... A nő, akit az ügyeletes — ki tudja miért — Madonnának titulált, való­ban gyönyörű volt. Hosszúkás, kes­keny arc, magas, tiszta homlok, büsz­ke fej tartás, kemény, határozott vo­nalú áll, éjfekete szemek, karcsú alak. Tavaszi frisseséget sugárzott. Barna, kifakult ruhája, régi félci­pője, vállára borított kék kendője és a rendőrsapka kihívó külsőt kölcsön­zött neki. Az ügyeletes vörös lett a felháboro­dástól: — Hagyjon fel a tréfával. Madon­na, mert különben .. . — Mert különben? Nos, bökd ki! — Panaszt teszek a kapitánynak ... — Micsoda hős! Azt hiszed, meg­ijedek a kapitányodtól? Az ügyeletes a nő felé indult, ám ekkor nyílt a szomszédos szoba aj­taja, s belépett a rendőrkapitány. Nyomában megjelent Borisz, felvér­zett szájjal, leszakadt kabátujjak En­gem megpillantva, a gyerek zavarba jött és vállára húzta a leszakadt ka­bátujját. — Mit csjnalsz itt, Borka? — önnel beszéltem az imént tele­fonon? — kérdezte a kapitány. — Örülök, hogy megismerkedhetünk. Jöjjön be a szobámba. Polgártársak, kérem, maradjanak csendben. Hát ez meg micsoda. Madonna? Adja csak vissza rögtön az ügyeletes sapkáját. A fiatal nő ügyes mozdulattal viss­szatette a rendőr fejére a sapkát. — A kihallgatott szemtanúk távoz­hatnak — folytatta a kapitány. — A huligánokat f»dig kísérjék az előze­tes letartóztatásban levő személyek cellaJába. Madonna, jöjjön be ön ls hozzám. Madonna hátratett kézzel belépett a kapitány dolgozószobájába. Én kö­vettem. — Micsoda disznóságot müveit a fiam? — kérdeztem, sürgetve a ka­pitányt. Jóságos kedves mosollyal válaszolt: — Derék gyerek a fia. Részeg hu­ligánok belekötöttek Madonnába, no­ha őt nem olyan könnyű megsérteni, Borka meg segítségére sietett. A hu­ligánok felvérezték a gyerek ajkát, leszakították a kabátujját, de Borka Madonnával együtt mégis lefogta őket. — Lefogtuk, de minek? Reggelig elüldögélnek itt. s majd kimennek egy kis utóivászatra. De tudd meg, kapitány, ha megint szárazon ússzák meg a dolgot, én a jövőben messzi­ről elkerülöm a rendőrséget — vála­szolta Madonna. — Ne vitatkozzunk. Madonna. Most mindketten megkapják a maguk 15 napját. — Aljas naplopók! Mit jelent ne­kik 15 nap? Mondhatom, talpraesett fia van — fordult hozzám Madonna. — Ügy belecsimpaszkodott a huli­gánba, hogy alig lehetett leszedni róla. Szeretem az ilyen gyerekeket. Nekem négy gyermekem van. Ha tudna, milyen betyárok .. I — tette hozzá büszkén. — A legidősebb már nagyobb, mint én. Most fejezte be a nyolcadik osztályt. A többiek ötödi­kesek. önök, mind védnökök, a leg­idősebbnek segíthetnének elhelyez­kedni — vágott a kapitány felé vil­logó szemmel az asszony. — Segítünk is! Megígértük — meg­tesszük. A kisebbeknek meg üzenem, hogy készüljenek fel az úttörőtá­borra. Két hét múlva megnyílik. — Köszönöm, kapitány. — Mi köszönjük önnek. Madonna. A karcsú, fekete hajú. fekete sze­mű asszony felállt a székről, megiga­zította Borka leszakadt kabátujját: — Gyere, majd felvarrom. Borisz a dicséretek özönében kissé zavartan forgolódott a széken. Amikor Borisz ós Madonna kiment a szobából, a kapitány megjegyezte: — Nagyszerű asszony! Egyébként bocsásson meg, hogy a fiát itt tar­tottam. Fel kellett venni a tanúval­lomását. Nálunk az ilyen formalitások

Next

/
Oldalképek
Tartalom