Délmagyarország, 1963. május (53. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. május 12. IGAZ MAGYAR MESÉK ÍRÓJA Füssy László: 1925 áprilisában a kormány betiltotta a liberális, ellenzéki szellemű Szeged című lapot. Miért? A büntetés okai között szerepelt az itt megjelent József Attila "Tiszta szívvel* költeménye is ... A következő hónapban, május 17-ón azonban feltámadt az újság Délmagyarország néven. Nagy győzelem volt ez. meg kellett ünnepelni! A szegediek meghívtak tehát néhány újságíré kollegát. Így érkezett meg júniusban Krúdy Gyula több baloldali lap képviselőjével együtt a városba. Az író szívesen tett eleget a meghívásnak. A díszebéden többek közt Móra Ferenccel és Juhász Gyulával találkozott. Az asztalnál az utóbbi, s a polgármester mellett ült. Itt történt, hogy néhány pesti hírlapíró, nemcsak a helyieknek, a város vezetőinek, hanem Juhász Gyulának is bemutatkozott. Ezt látva a város főembere gúnyosan megjegyezte: — Ügy látom, Gyula, hogy nemigen ismernek téged a fővárosiak! Erre a bántó megjegyzésre Krúdy hirtelen rávágta: — Téved, polgármester úr! Gyulát mindenki ismeri, csak ő ismer közülök keveset! A költőt ért csípés őszintén bosszanthatta, mert igen kedvelte a szerény, tehetséges embereket. Ezért állt barátian Juhász mellé. Az pedig még aznap verset írt Krúdy Gyulának címmel, amelyet este a vacsoránál olvasott fel. íme; Gordonkahangján sírvavigadásnak Mesélve nekünk igaz magyar mesét, Hogy megszépül szavadra mind a bánat, S tündéri távlat lesz a messzeség. Mágus szemeddel múHtból felidézed Az elporlott vig gavallérokat És mosolyognak újra régi szépek, Kiket már csöndes, vén őskert fogad. A te szavadra, édes bús szavadra Sírjából támad a vörös apát Es fölharsog holt magyarok haragja És újra zúg az ősi, szittya vád. Te simogatod hangod bársonyával Megint életre Zoltánkát szegényt És Júliát, selyemben és topánban S magyar múltunk sok bús kísértetét. Krúdy Gyula: Ma 30 esztendeje halt meg Krúdy Gyula, a nagy magyar író. Az évforduló alkalmából május 16-án, csütörtök este 6 órai kezdettel a Juhász Gyula Művelődési Otthon nagytermében irodai mi estet rendez a TIT, a városi Somogyi Könyvtár és a Juhász Gyula Művelődési Otthon könyvtára. Az emlékünnepségen részt vesz Krúdy Zsuzsa, az író leánya. Az esten közreműködnek az irodalmi színpad tagjai is. Az évforduló alkalmából a Somogyi Könyvtárban és a Juhász Gyula Művelődési Otthonban az író műveiből könyvkiállítás nyílik. Az alábbiakban Krúdy Zsuzsának, az író lányának lapunk számára írt megemlékező írását közöljük. Mesélj, mesél), duruzsolj és dörömbölj, Magyar szemöldökfánál magasabb, Mesédre hadd csituljon és örüljön A magyar árva, aki csonka, rab. Gordonkahangján sírvavigadásnak Csak mondj tovább igaz magyar mesét, Így vége lesz tán majd az éjszakának S hajnalra pirkad majd e szürkeség! Juhász Gyula nem először ajánlott verset neki. Amikor 1913-ban Krúdy Petőfi fiáról szóló háromfelvonásos szomorújátékát játszották a Magyar Színházban, „Zoltánka" címmel írt hozzá költeményt. (A Hét 1913. aug. 17.) A szegediek közül Krúdy Tömörkénnyel is rokonszenvezett. Az „írói arcképek" kötetében így ír róla: „Ki volt Tömörkény? A magyar Altföld költője volt. Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset érzett, költeményt mondott. Nemzetünk kincse volt, mint a régebben meghalt magyar költők, akik elhalványodva, de felejthetetlenül néznek vissza szépséges nemzeti múltunkból; akik a régi Magyarország történetét, érzésvilágát, gondolat-földjét műveikben nekünk hagyományba tették, hogy soha. se félejtsük el apáinkat áldani. Tömörkény azt a Magyarországot írta meg, amely még itt van, de már elszállóban van, mint a felhő a szél szárnyán ..." Szegedi látogatása idején Krúdy 47. évében volt. Még nem betegeskedett, barnapiros arcú, borostyánsárga szemű, szelíd nézésű, mélyen zengő hangú, közel kétméteres óriás, aki azonban sohasem élt vissza nagy testi erejével, csak ha kötekedtek vele, bántották, viszonozta azt, kinek-kinek érdeme szerint. A kalandok, párbajok időszaka már ekkor lezárult — „boldogult úríikorában". Milyen ember is volt ő, aki bűvkörébe tudta vonni a körülötte élőket? Aki olyan sok szerelmes levelet kapott mindvégig, 5 akiért annyira rajongtak nők, férfiak egyaránt? Tehetségét szerényen inselle, sohasem kérkedett vele. önmagáról, műveiről ritkán beszélt. Barátságos, de nem barátkozó, kedves, de nem közlékeny. Jóindulatú, nagyvonalú, gavallér. Fiatal kollegáit szívesen segítette egy kis pénzmaggal, ha neki is volt. Szeretett nézelődni, figyelni, s másokat meghallgatni, ha érdekes témáról szóltak. Pénzre, rangra, címre fütyült, a tehetségteleneket, akik csak a maguk adminisztrálásában voltak mesterek,. megvetette. Egy irodalmi társulatnak (ahol sok ilyen tag volt található) hívó levelét a következő szavakkal küldte vissza: „Báli meghívójukra nem tartok igényt. K. Gy." Csendes, kevésszavú, pedig ha hangulatban volt, kitűnő elbeszélő. Kosztolányi írja róla: „Én hallottam őt egyszer, késő éjtszakán mesélni, bornál és szivarszónál folytatta a régi mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha jól emlékszem, Indiában jártunk. Viszszapillantott oda, ahol sohasem volt, és beszélt gyémántokról, virágbozótokról, indus csodákról, mérges kígyókról.. Szerette a szép tájakat, a jó cigányzenét, a virágokat, a bort, a jó cigánybqíi, legszenvedélyesebben — írni szeretett. Így lehetséges csak, hogy olyan hatalmas életmüvet hagyott hátra, mint Jókai, aki pedig 25 évvel élt többet Krúdynál. Többezer novellát, tárcát, ugyanannyi újságcikket, s mintegy félszáz regényt írt, s köztük olyanokat, mint: A vörös postakocsi, Napraforgó, Aszszonyságok díja, Hét bagoly és a Boldogult úrfikorornban. Bár a felszabadulás után is sok" kötete jelent meg. még1 számtalan novellája, néhány regénye vár régi, elsárgult újságlapokon — kiadásra. Krúdy Gyula életének 54 esztendejéből negyvenet szentelt az írásnak. Korának hű krónikása volt. A jövendőnek írt a múltról, nekünk írt. Olvassukt KRÚDY ZSUZSA Költözködik a A papucs, amely ez ideig Veron néni ágya mellett állott és piros, de már kissé megdőlt sarkával végigkopogott minden akaraton és szándékon, amely a házfériitagjainak fejében megfordult: egy reggel Jolánka ágya alatt ébredt fel és így beszélt a nyújtózkodó kisasszonyhoz: — Tegnap múltál tízenhat esztendős és holnap már utána hajítasz, engem Lajos bácsinak, aki a hajadban szeret turkálni, Miska úrnak, aki a hátadat veregeti, mint a paripájáét, Bánatosi urambátyámnak, a szomszédnak, aki a zsalugáter alatt úgy szörtyögteti pipáját, hogy kidagadnak az erek a horniokán, miközben te a vasárnapi miséhez öltözködöl. — Csak dobj bátran, mert jólesik neikik, ha eltalálod őket a papuccsal. Jólesik nekik, mint a fiatal fűzfának simogató levelei jólesnek a rozsdamart arcoknak; mint a forrás vize gyógyítja a vén szarvas sebesült lábát, ahol a forrás üdén felbugyog az erdőségben; mint a reggeli napsugár aranyhídján jön be a megváltás a rabokhoz a börtönökbe, a betegekhez a fülledt ágyakba, a kancsal öregekhez, akik a Halált is szeretik szenvedélyes cigánylánynak vagy fojtogató osókú szűznek elgondolni. — Csak dobj... Nem változtathatsz azon, hogy mától fogva a falusi fiatalemberek nem nézhetnek a kis kertedre anélkül, hogy eszükbe ne jutnál., Azon sem, hogy a katonák a banda trombitarecsegésében a hangodat hallják, a polgármesterek felfigyeljenek a székesegyház karzatára: vajon nem te énekelsz ott a pünkösdi zenés misén? És ha lesütöd a szemed: a királyi vadászok sáskor is a bokádnak a pörgését látják a tavaszi eső pattogó hulldogálásában', amikor elmélázva ülnek a tanya eresze alatt. Ha csak holdfénynél mosod az inged és hajnal tiszta szellőjével szárítod: gondolkoznak a szív tájékára hímzett monogramon öreg gyapjúkereskedők, piros nadrágos költők a ligetben és rablók a tömlöcben. Ha a nagymama kötötte harisnyádat, miközben csak annyi utat tett meg, amely a kemencétől a hályogos szemű, téli ablakig ér: akkor is megtanulják lábaid a vándorlást mindenhová, ahol édesded zene peng, ahol hajósok vonják a küzdelmes evezőt a vészes tengeren, ahol a szentek életéről tartanak tanítást nagyszakállú remeték és ahol oly magányos lelkek élnek, amilyen magányosan úszik a hulla a folyam mélyében. — Viselhetsz szóknyácskádba varrva a kincsásók füvéből, amely megóv a gonosztól: szoknyád minden ráncocskájának, fodrocskájának annyi neve lesz, mint ahány név van az álmokban, amelyeket az emberek a világ kezdete óta összeálmodtak. Óbudán egy öreg kertész Princesse de Bretagnenak nevezi szoknyádat, még ha Salamon kicsikenöcsszagú boltocskájából került is ki. Falun széna illata leng együtt szoknyáddal a szélben, hogy a hím barmok felbődülnek a távolban. A város piacán, ahol piros fejű kakasok között cifra, festett dámák kényeskedve emelgetik a ruhájukat, a te szóknyácskád olyan vakító színt vet, hogy a templom küszöbe alatt megmozdulnak az öregek, akik pedig azért temetkeztek ide, hogy védelmezve legyenek az izgalmaktól. És a kertek fölött, amely kertekben szóknyácskád ellengedezik, mint széltől űzött lepke, megáll az ősz király tekintete, holott az előbb éppen azt forgatta fejében, hogy háborút indít a szomszédja ellen. — A földr öl régen elköltözött tündérek neveiről hívják kezedet, mert az még nem tanulta meg a virágnyelvet, amely nyelven a tanult asszonyságok és tanulékony férfiak kezei érintkeznek egymással. Solymászó lovagnők tartásához hasonlítják derekad tartását, mert te is egy férfiút vársz viszsza a szentföldről. Királynőinek mondják lábadat, mintha az mindig csak a koronázási oltárhoz lépkedne föl, nem pedig az ügyvédi vagy gyári irodába. Röpke hajadból amulettet kérnek hamiskártyások és háborúba menő vitézek, ajkad gyümölcsére megszólal a vakok hárfája, a hazugok igazat mondanak és a becsületes emberek nem félnek a másvilágtól, midőn hazudozni kezdenék. Kerek kis válladra bazilikát építenek hatalmas gondolatú férfiak, térded hajtásával megállítod a tolvajokat a kéménylyukban, kitárt két karoddal boldoggá teheted az elítéltet is a siralomházban. Foszforos fényű kis hullámka vagy az élet szürke folyamában, amely hullámocskát a halak vetnek holdfényes éjszakán. Fenséges szakállba font gyöngyszem vagy. Rejtett forrás vagy a föld alatt, amelyet emberszem nem látott és hívod a varázsvesszőt, amely kiszabadítson. Almodban káposztát eszel, amelynek sohasem érzett tündéri- íze van. Nem röppen fel előtted a porból a szakállas veréb, hanem bevár. Kutyaszemű lett mától fogva minden férfiismerősöd. Tizenhat esztendős vagy. r Északi szél böjtidőben Ránk csapva mozgás, szenvedél> ' Ha rónáinkra ím elér: No hallod, mit kiált a szél? Tam-tamja dobsző, sztakkatók Bár megszaggatják ezt & szót Tud adni mégis biztatót. A vissza-visszagörbülő Nagy ismétlődés álma ő, A nem fogyó, a dús erő. Hegy küldte, jégár, mord havas. Formálta évszak, tél s tavasz, Mi régidőn volt most is az. Vad Bóréásznak lett fia, Nem hagyta sorsát annyiba Sehogysem, s rajta nincs iga. A fékje semmi; vig, szabad, S ha állt egy percre forgatag: Már újra támadó attak. Szüntelen örvény, vak múlása, Dal, mit kacajjal : görcse ráz,. S megint hanyatló, halk folyás. Rombol, süvölt, a 'kedve mar, Lét s ferdeség is, társ hamar Vitorla mellett, s harci zaj. Mert élet: mindig balga ok 1 önnönmagára, nem halott E szél, e szél, s a hajnalok Fokán, ha böjtkor megjelent: Felhők felett, a zord terem. Az te vagy, világegyetem! Mit áradon a vágy süvölt, Mit nyögve fázik, s tűr a föld E hang, mely itt ma testet ölt. Üstdob, veszettség, harsona, Mely észnél nem volt még soha; Kezén a bükkös orgona. S ha szabdalt tornyot, vitt tetőt, Parittya útkeresztre lőtt: Megáll egy nádastó előtt, S itt férfisziv, ha ráköszönt: Több életnél, de most se gyöngy, S nem mirha, tömjén, csak göröngy. SZ. SIMON ISTVÁN: Jó kis muri A pilledt diófa alatt harminc asszony ebédelt egyenletes szuszogással. Árnyékba húzódtak, mint csirkék a kotló? alá, ha héja les fölöttük körözve. Csönd volt, egy szó sem esett közöttük, mert a magyar ember nem beszél, mikor a púpost tömi. Még kiesne a falat a szájából, vagy a torkán ragadna a felibe harapott szilvásgombóc. Bedők Pancsának pedig egyenesen a szemin ugrana ki a disznócsülök, amit oly szertartásosan szopogatott. Bizony, ha most valaki megcsiklandozná a nevetőjét, nagy háborúság lenne. Röpülne kislábas, löttyenne aludtej, képen csattanna az érett paradicsom. Evés után — az más, Akkor jót tesz a nevetés, mert könnyebben eligazodik a falat és még hízni is jobban lehet tőle. No de már reggel látni lehetett, hogy délben nem lesz tréfa. Gond fészkelt a kontyokba, a kendő alá. Balog Márton, a brigádvezető, az egyszem nadrágos ember a növénytermesztő csapatban, elkottyantotta magát. Azaz, hogy nem is elkottyantotta, hanem kiosztotta kinek-kinek a reszortját. — Idehallgassanak asszonyok! — kezdte a Göbölyös dűlőn. — Nagy bankett lesz vasánnap! Vendégek is jönnek, méghozzá magas vendégek! Miniszter-féle, vagy ilyesmi is lesz köztük. A téesznek ki kell tenni magáért, hat birkát rázunk ki a bőribül, négy hektó bort hozunk, egv kocsi kalácsot sütünk! Elvállaltam, hogy a mi aszszonybrigádunk ... szóval, hogy mi leszünk a vendéglátók. Szakács, pék, kukta, felszolgáló, minden kitelik ennyi asszony közül. Tera néni állna a bográcsok mellé, Pancsa dagasztaná a kalácsot, Sebők Piri hordaná a bort, Takácsné merné a levest... A többiek meg kihez-kihez be lennének osztva segítségnek. Szép fehér kötővel, a lányoknak szalag lenne a hajukban . . . Csak az az igazi mulatság, ahol csinos fehérnép hordja a tálat! Jönnek a rezesek is! Ótt van ám kedv, ahol réztölcsér sír meg nevet. Tavaly még a kazalra is fölültettük a bandát!... Mondta volna még Balog Márton, de Pócos Mari megakasztotta. — De hiszen most volt egy nagy bankett! Mit kell mindig dorbézolni? Mink csak kapálunk, kapálunk, az emberek meg mást se tesznek, csak a bográcsban kotorásznak! — Ügy is van! — kontrázott Gyapjasné. — Az ember lánya kiszikkad a napon, egész héten húzza a kapát, hogy majd leszakad a karja, aztán amit összegüzül, azt borba aprítják! — Tehetik, mert mind a lábát lógázza hét közben. Ha már nadrág van rajta, más se lehet, csak brigádveaefö. tehenész, raktáros, kocsis, gépész, tejátvevő, piacos! — nyelvelt újra Pócos Mari. — Az aszszonynép, az megy kapálni, gyűjteni, egyelni, krumplit szedni. Mégis mind csizmás a vezetőség! — Pedig több asszony van a téeszben! Kétszázbul száznegyven! — hadarta a "statisztikát* az ideges beszédű Gél Panni. — Nem erről van most szó! — tolta hátra kalapját Márton. — Ki kell tenni a téeszért! Meg kell mutatni, hogy milyen a vendégszeretet, meg azt is, hogy van miből! Asszony nemigen érti ennek a módját, — A munkaegységgel tegyen ki á vezetőség! — Ügy. úgy! Abból látni, hogy jól megv a nóta. nem a bankettből. — Minden lefolyik itt az emberek gigáján, azért jut kevés. Mert ez már a negyedik mulatság az idén. — Bölcsődét kértünk, hogy ne kelljen húzgálni a gyerekeket az öregekhez! Elment az ára szilveszterkor... — Megígérték a televíziót! Abból se lett semmi! — Tíz mosógépet ajánlott meg az elnök augusztus huszadikára. Most meg majd azt muzsikáljuk el, ugye? JRalog Márton tövisekbe lépett. Húzta volna már vissza a lábát, de amíg a jobbikból kiszedegette, a balba fúródott