Délmagyarország, 1963. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-03 / 52. szám

f* DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. március 3. FÜSSY LÁSZLÓ HÁROM DAL Emiék a Dunántúlról * Egy kékesszürke szikla ült Az út fokán, hol mentem; Elémfeküdt, mely híjt a táj, S mosi vend volt életemben Egyensúly, higgadt műremek. A kedv s a bú határán; Suttogva lengett ott felém A vízmosásból páfrány. Szelíd közöny csak jószava A végzet körme ellen, S egy dőlt fatörzsön akkor en. Oh béke! elpihentem. Alul kibontva völgy-torok, Falucska, kedves, árva; Fent erdő, s halkan pengte rám Dalát a perc gitára NAPJAINKBÓL Egyetemesség Az ég s a föld vajon miképp Nem nyugtató, ha bámul A dolgainkra 6 vissza, ránk A fenség homlokáról? Miért oly kárhozott az űr A szívnek, hogyha fővel: Látás csak úgy rajzolja meg. Hogy nem lesz átkelőhely? Nincs vég! S ha hátrál pontra pont: Megszokni miért nem képes Kedélyünk ezt a képtelent? Hol tér s idő frigyéhez Oly hibbant, furcsa, ingatag. Oly ferde szó az ember? S mi gyarló végességre is: Mit bont föl értelemmel? Téli nap a fővárosban A Nagykörút a csillanó Halk, délelőtti fényben: Hol tarka, édes bűvölet, Hol bölcs tiltás elébem. , Megjártam, tudva száz utam S ím szól a város: -Nézz csakv Ttenném is, ámde annyi szó Még újra én elém csap. Ezer világból élesük, Időzített a bomba, Mit lőve lőnek rám terek; Pest ing, s ha vágy szorongj;) Hol kedv a gyásszal összeforrBennem kiált az ének; Mámorral hinti ő magát S ölelnek utcaképek... (1663 Jj HE1NRICH BÖLL Bertrámmal hangversenyen Unokaöcsém, Bertram. azok közé a neurotikusok közé tartozik, akik anélkül, hogy influenza vagy bronchitis legkisebb jeleit is mutatnák, a hangversenyen hirtelen köhögni kezdenek. Szokatlanul enyhe, majdnem barátságos krákogással kezdődik nála az egész. Az ember szinte azt hiszi, hogy ez is a terem tartozéka, valamilyen hangszere. Hanem aztán fokozódik, megárad, és lassú, de biztos hömpölygéssel fújás, bömbölés, majd ugatás lesz belőle, amelyből megrezzennek az előttünk ülő hölgyek szép frizurái. Bertram egyik sajátossága az is, hogy akkor köhög a leghangosabban, amikor a zene halk. finom hangokat. hallat, és valamivel csendesebb lesz később, amikor a zenekar dübörgő fortisszimóba csap át. Bertram, barátságtalan organumával szinte diszharmonikus ellenpontot képez, és mivel a memóriája is kitűnő, s a partitúrát is kívülről tudja, nekem, a zeneileg képzetlen embernek, ő a vezetőm, a zenei kalauzom. Amikor például izzadni kezd, és az orra is kivörösödik, és visszatartja lélegzetét, akkor már eiöre tudom, hogy a zene csendes piano hangokat ígér, és csakugyan a következő pillanatban a hegedűs nyireityvjével alig érinti meg a húrt, a zongorista ujjaival szinte csak varázsolja a billentyűket — a terem a belső élmény mély finomságával telik meg —, de mellettem Bertram ül, felfújt arccal, szemében mély szomorúsággal, és hirtelen kirobban. Mivel pedig hangversenyekre csak jól nevelt emberek járnak, természetesen senki sem fordul meg, senki sem morog figyelmeztető pedagógiai formulákat maga elé, mégis tisztán érezhető, hogy a közönség csak nehezen türtőzteti magát, a terem Bertram minden köhögésére összerázkódik. Unokaöcsém bőpése Végre lecsillapszik, s mtre a piano-tétel végére ér, szinte már el is múlik. Aztán cukrot ropogtat, eukaliptuszcteppeket kortyol, és ádámcsutkája úgy jár föl-alá, mint valami ügyes kis gyári lift. Hanem a legborzasztóbb mégiscsak ac. hogy Bertram köhögése a teremben meglapuló többi neurotikust is mozgósítja. Mintha csak erre a jelre vártak volna. Akár a kutyák a kert végiben, egymást ugatásukról ismerik föl. Üdvözlik egymást, köszönnek, kontráznak egymásnak. A terem minden sarkából fölhangzik a sok köhögő, krákogó torok. A különös az, hogy én magam is, aki makkegészségesnek tudom magam, s akinek az idegeivel sincs semmi baj, hirtelen szintén úgy érzem, hogy a torkomban kaparászik .valami. Minél tovább tart a koncert, annál inkább hatalmába kerít az ellenállhatatlan köhögési inger. Kezem átnedvesedik, bensőmet görcs gyötri, és most már világosan érzem, hogy minden hiábavaló. Köhögni fogok. Egész testem izzadságban fürdik, nem kapok levegőt. Szegény lelkemet pedig a lét bizonytalanságának félelme bántja. Kezdek rosszul szuszogni, előveszem a zsebkendőmet, hogy adott pillanatban odatartsam a szájam elé. Hallgatózom. De most már a hangverseny nem érdekel. A hozzám hasonló érzékeny, neurotikus kartársak köhögését lesem. Röviddel a szünet előtt érzem, hogy a neurotikus infekció lappangási ideje letelt. Nem bírom tovább. Köhögésenúmel Bertramot kísérem. Átköhögöm magam a szünetig. Amikor pedig a taps megkezdődik, csuromvizesen a ruhatárig futok, elkérem a kabátomat és kirohanok a szabadba. Azt hiszem megértik, hogy Bertram meghívásait udvariasan el szoktam utasítani. Nem megyek koncertre vele. Disztancirozom magamat tóle. Csak ritkán és alkalmilag veszek részt olyan hangversenyeken, ahol már előre tudom, hogy a zenekarban a trombitákon van a hangsúly, a férfikórusok pedig a •*Mennydörgés« és a »Lavina* című oratóriumokat adják elő. Röviden tehát, Bertrammal, csupán olyan hangversenyekre megyek el, ahol biztosan tudom, hogy fortiszszimókban nincsen hiány. Most szomorúan" bámulom a hangverseny-plakátokat, s aggódva kérdem magamtól: vajon ott lesz-e Bertram, akinek egyetlen krákogása elég ahhoz, hogy kihozzon a sodromból? |7eri egy vidéki kis városkából húzódott fel Pestre, és egy budai nagy gyárban állt esztergapad mellé, mint szakmunkás., Sokáig többgyerekes rokonbátyjánál lakott, s munka után és szabad szombatokon térdig járta le a lábát bútorozott szoba után. A lakási keresésben Miklós bátyja is segített, kezdetben csak titokban, mert neki még sürgősebb volt, hogy ne kerülgessék már egymást a szűk lakásban, viszont az öcsköst mégsem utasíthatta ki. De lakás neki se akadt, mert az -igényes* jelige alatt hirdetetteket özvegy és nyugdíjas, néhai méltóságos asszonyok csak az úgynevezett -jobb* embereknek adták ki. Egy este — az időtájt már | Feri is elhatározta, nem lábatlankodik | tovább a roI konnál, • beI vonul vala| melyik munkásszállóba, Miklós bátyja a legnagyobb meglepetésére, karon fogta, a fülébe súgta: — Na, öcskös, jöjj velem!... Lesz lakás a hétáldóját neki!... Felviszlek Lécfalvyné -méltóságos* asszonyhoz... Megözvegyült... A fele nyugdíjat kapja... — Még talán be is nősülhetnék a lakásba — nevetett Feri. — Az is lehet, ha kedvefed a korosabb özvegyeket... Lécfalvyné, hetven ... Egyelőre szedd magad rendbe! öltözz ki!. . . Kössél nyakkendőt! ... És ott egy szót ne szólj, én beszélek! Lécfalvyné, akinek Miklós bácsi, míg ott nem hagyta Ribrák mester nagy műhelyét, s be nem lépett a Minőségi Cipőkészítők Kátéeszébe, sok gálacipőt készített a méltóságos asszonynak — innen volt az ismeretség —, a nagy, kétszobás összkomfortos lakás halljában fogadta őket. — Bemutatom a mérnök urat, méltóságos asszony!... Ha neki kegyeskedne a személyzeti szobát kiadni!... Fiatal, kezdő ember... Feri fészkelődött. Mérnök?! Hogyhogy mérnök? Hogy bicsaklott a szája erre a szóra? Szerényen tiltakozni akart, de eszébe jutott, hogy Miklós bátyja megtiltotta neki a szólásszabadságot. F écfalvyné végigtapogatta szemével az ifjú embert. Jó arca van, jól van megkötve a nyakkendője is. A kezén azonban nem látszik a tervasztal mellett ülő, vonalzóval, körzővel dolgozó, mérnöki kéz ápoltsága. A rokon azonnal kihámozta a tűnődő -úriasszony* gondolatait. Azonnal ráugrott: — Bizony, méltóságos aszszony, az ilyen fiatal mérnököknek manapság legalább egy esztendőt a műhelyben kell dolgozniuk ... A mér— Igaz, szóltam magának ma délelőtt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar jelentkezik ... Még el sem határoztam egészen, hogy kiadom, vagy nem adom ... Inkább magános nőnek szeretném mosásért, takarításért ... — Nincs abba köszönet, méltóságos asszony!... Itt ragad, követelőzik ... Feljár hozzá a babája ... Aáá ... A mérnök úr még a szenet is felhordja a pincéből... A szőnyegeket is kiporolja ... Felsíkálja a parkettát, ugye mérnök úr? — Hát, igen! — nevette el magát Feri, s könnyedséget színlelt. Aztán köhögni kezdett, mint akinek a torkára szaladt a méltóságos asszony gyanakvása, s Miklós bátyja vakmerősége. iVWVYWWYVVWVVVVWVWWVW^ — A szomszédom — szólalt meg Lécfalvyné komoly megfontoltság után — négyszázat kap a személyzetiért. Egy fiatal tanár lakik nála. — De a tanár úr bizonyára nem hordja a pincéből a szenet ... Mi is megadjuk a háromszázat, ugye mérnök úr? — A szénhordást talán mégsem gondolják komolyan ? ... Egy mérnök szenet hordjon lakbérbe a pincéből? ... Egy mérnök mégiscsak ... Az én fülemnek az ilyesmi, engedjenek meg, még mindig disszonánsán hangzik... Lécfalvyné háromszáz forintért kiadta a fiatal -mérnöknek* a személyzeti szobát, kikötéssel. A konyhához, gázhoz semmi köze. Nem főzicskélhet. A villanyt csak mérsékelten égetheti. A fürdőszobát csak meghatározott időben és csak mosakodásra használhatja. Úgy vigyáz , a tisztaságra, mintha harmatos rózsák között járna. (A száján volt, de mégsem merte kimondani, jó lenne, ha csatakos időkben a cipőjét, még a folyosón levetné a mérnök úr, úgy surranna be a lakásba . ..). — Női látogatót pedig sem nappal, sem éjjel nem fogadhat! ÍJ azafelé menet ugyancsak lázadozott Feri: — De hát Miklós bátyám, én nem vagyok mérnök!... Én ezt így nem szeretem!... Ez szélhámosság! A bőr leég a képemről, ha megtudja ... — Akkor megtudja! — állt meg Miklós. — Nem te mondtad, én mondtam! Most már még azt is bánom, hogy nem úgy mutattalak be, mint Csekonics gróf unokáját... A belső nagy szobát adta volna át, ingyen! Mit tudsz te még?... Ha azt ^ rtr «« .mondom, hogy az unokanok ur most ott tart. a mű- »- . ..' . helyeknél... Mit számítana azért a cselédszobáért a méltóságos asszony? JULIUS LENKO: ÖRÖK TAVASZ Csatahajók, szögesdrótok ..., ó de mégis falun virágot hajt a kert-sövény is: tavasz jön napfény-paripákon, s kezét kitárva friss szirmokat hint szerteszét. Ámde egy virága nem hoz örömöt, mit átlőtt sziveken vérző seb ütött; nem illő csokrába sem... Ez nem kell! Pokolra már a gyilkos fegyverekkel! Es szélesre tártan kaput, ablakot dús kincsű tavasznak utat nyissatok, mert tankkal, s hadakkal dacolva szinte tündérként surran tarlott kertjeinkbe: az élet szépségét hirdetni vágyva, meleget hozni készülő kalászra s a madárra, mely ágyúk vad zajától hozzánk röppent Picasso ablakából. Szlovákból fordította: JESZENSZKY SÁNDOR öcsém vagy, és egyszerű melós, két perc múlva kituszkol bennünket a lakásból... Ennél az asszonynál még ma is legalább egy mérnöknél kezdődik az ember... Ez az asszony még ma is elvárja, hogy méltóságos asszonyozzam!... Nem érted te ezt! Feri beköltözött. Reggel osont, este surrant, mint a bűnös, s egy fél évig szinte alig találkoztak Lécfalvynéval, aki a szénhordás és Miklós bátyja által beígért más egyéb szolgáltatások igénybevételéről előkelően lemondott. Egy délelőtt ajtót kellett nyitni hosszú csengetésre. Fiatal leány vonult be. Kezitcsókolommal köszönt. Lécfalvynét olyan illat csapta meg, amely a dombok aljáról kél útnak, mikor már bomlik a tavaszt ígérő határ. Volt abban patakszag, erdőillat, korai barackvirág. — Itt lakik ugyebár Vámos Ferenc?... A vőlegényem ... — Igen, itt lakik... — Tessék megengedni, hogy csomagjaimat betegyem a szobájába. A lány fellépése határozott, öntudatos, kedves volt. De mégis meghőkölt ettől a hangtól. Tétova lépéseket tett a szoba felé, aztán kinyitotta az aitrtt. — Tess-ic .... ámbár ..., ha a menyasszonya... A leány mutatta a jegygyűrűjét. És mondta a nevét, hogy ő Tarpai Erzsi Áldásfalvár ól. Két bőröndöt, nagy kézi táskát cipelt be, közben csergedezett belőle a szó, mint megduzzadt patak vize, ha sziklás útján esik lefelé. Táncoltak, ugráltak, csobogtak a szavak piros szájáról, melyet a táj édessége festett pirossá. — Ne sejtsen kedves néni, emögött semmiféle kalandot. (Néni! Lécfalvynénak kicsit' félrebillent a feje.) Két éve vagyok a menyasszonya Ferinek. Nagyon szeretjük egymást, de tetszik tudni, nem tudunk megesküdni, a lakás miatt. Írtam én már többször Ferinek, hogy beszéljen okosan a nénivel. Tárja fel a helyzetet. Hiszen ez a szoba is megfelelne egyelőre kettőnknek. Nem mondom, ha majd gyermekem lesz, de aztán is majd lesz valahogy. Én is dolgozó nő vagyok. Egy dolgozó pár könnyebben kap lakást. Óriási építkezés van. De addig, míg más lakás akad,.. Beszélt már Feri erről a néninele? — Nem beszélt — mosolygott Lécfalvyné. — 0, a rpamlasz!.. De ilyen, ilyen túlságosan szerény, tetszik tudni, a világért se kéme soha, semmit. Pedig tudja, hogy szemérmes koldusnak az ajtó mögött a helye. De én most ezért jöttem fel, hogy elintézzem a lakáskérdést. Majd én beszélek a nénivel... — De kedves — sápadozott Lécfalvyné —, én megmondtam annak idején a mérnök úrnak . .. Az én vőlegényem nem mérnök... Irta, hogy Miklós bácsi úgy állította be... Én ezen eleinte nagyokat nevettem, de később írtam minden levelemben, hogy te Feri, fedd fel az igazságot!... Az én vőlegényem műesztergályos. az élvonalból ... Most is kapott valami kitüntetést... Nem mondta...? — Nem imondta! — állt mereven Lécfalvyné. De hiszen tudta ő már ezt. Látta a bejelentőlapját. Keresték. Szóljon neki? Miért? Becsapták ... Tűrte. Del albérlője akár itt se volna. Napokig nem • is látja. Meg kell adni. jóravaló, derék ember. Lehetne más is. követelőző, részeges, rendetlen. De ázzál a Miklóssal se találkozott, hogv legalább az orra alá törölje ezt a félrevezetést ... Afost itt van ez a leány. lTl Itt áll előtte, kipirultán csacsog. Azt is ki meri mondani, hogy »néni« kércim, nem mindegy, ha egy műesztergályos, vagy egy mérnök fizet havi háromszázat? Elmúlt már az a világ, kedves néni kérem! És ehol ni!, még mellébújik, körülsimogatja, mint méh a virágot: A leány Határozott mozdulatot tett a szobák felé. Ellenállhatatlan, őszinte vágyakozása meglegyintette Lécfalvyné sápadt, öreg arcát. Langyos melegen húzódott mosolyra a szája. — Tessék nézze meg, kedves. És .ment előre jobb válla felé felejtkező nyakkal. Bent bámulta az ide-oda futkosó, csodálkozó leányt, aki simogatta a műremekeket Olyan őszintén tudott örülni, hogy örömétől a képek szinte megmozdultak a falon. IV ézte az ámuló leányt, és gondolatok fesleltek fel benne, amilyenek még soha. Egyedül van. Hetvenkét esztendő. Este lett. Kint száguld az új élet, amit nem lehet feltartóztatni... Az a gondolat is megrebbent benne, hogyha valóban nincsen szállása a lánynak, már ma este itt altatja bent azon a Mária Terézia-korabeli kereveten, mely ötven évvel ezelőtt az ő nászágy* volt.