Délmagyarország, 1963. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-24 / 46. szám
G DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. február tt. A r erdész és ar. agronómus — fent, a kis hegyi faluban — egész télen birkózott egymással Ahogy a fiatal tanítónő, Mária megérkezett, nyomban elkezdték. A birkózáson persze nem azt kell érteni, hogy időnként ölre mentek, s megdögönyözték egymást... Ajjaj, huncutabbak annál a mi embereink. Mert nem lett volna semmi baj, ha Mária, a tanítónő nem születik olyan fekete hajjal, s azt a fekete hajat hetenként nem fésüli át valami észbontó, új frizurába. Hol leengedte, s az szétterült vállán, mint egy fekete palást, hol fölrakta kontyba, vagy egy hirtelenjött ötlettel átcsapta jobbra az egészet. De még ez is bocsánatos bűn, ha egy őszinte pillanatában , azt mondja vagy egyik, vagy másik gavallérjának: — Köszönöm, hogy néha meglátogat, de kérem ne fáradozzon. De nem mondta! Ha az egyik jött, arra mosolygott, ha a másik, akkor meg arra. Az erdésznek — Bodrog Andrásnak — ígérte, hogy nyáron megtanul lovagolni, mivel Bodrog lóháton jár. s minden reggel vágtázik egyet az erdőben. Ügy hiszi, ettől jobb sport nincs, nem is lehet Ilyenkor az erdész, ha nem riasztotta volna viszsza a lány kétes pajkossága, ölbe kapta volna a tanítónőt, de ehelyett csak jött-ment nagy léptekkel a szobában. fArbán Sándornak? Az ag" ronómusnak? ... Csakis azt hogy megtanul motorozni, mert attól modernebb, kellemesebb nincs is, mint amikor az ember rohan szembe a széllel, s hogy erre az alkalomra direkt nadrágot csináltat majd, mert a szoknya az olyan buta jószág, alácsap egy kis szél és mindjárt kész a kényes helyzet. Az agronómus beletartja fülét a beszéd áradatába, de mivel kevésbé romantikus, mint az erdész, inkább arra gondol: ez nagyon biztató, és szép ... Csakhogy egyelőre hárman vagyunk. És efc.sok. Mert vetésforgót készíthet három ember, értekezleten ptt lehet az egész falu, de tavasszal motorozni? Oda nem kell több, csak egy férfi és egy nő. Valamivel le kell járatni ezt a zöldkalapos erdészt, kihessegetni ebből a fészekből. Mondja is rögtön: — Drága Marika ... mondja ... az erdész... ez nem hozott még magának semmi ajándékot? Mert látja, ha én lennék az ő helyében, már régen itt énekelne, ebben a szobában egy csodaszép madár. Mondjuk ... mondjuk .. egy császármadár... A tanítónő szinte sikongott az örömtől: — Jaj de szeretném, istenkém. de szeretném, ha lénne egy császármadaram — s olyan igézően nézi az agronómust, hogy az majdnem égő végével kapja be a cigarettát, s nem is tud tovább maradni. Megy, mint akit végképp megbabonáztak. S korán fekszik, hogy másnap idejében mehessen az erdőre ... Megfogni a császármadarat. Az erdész, koresztülvágtázott már a falun néhányszor, végre látja, eltűnt a motor a tanitónő kapujából, hát helyette oda állítja a lovat, megköti, s megyen be. Most még frissebbnek és egészségesebbnek látszik az arca, mint máskor. Vágtázás Közben valahonnan messzi nyugat felöl langyos áramlatot érzett által úszni a tájon, s ettől olyan furcsa ideges lett. hogy jóformán szólni sem tud Máriához, csak rója a xZobát keresztül-kasul, nagy léptekkel. — A gazdász jó fiú áim — csicsergi a tanítónő. — ígért nekem valamit Csakhogy nem mondom meg. mit. Holnap már hozza is. Az erdész megtorpan. A gazdász? Holnap már hozza? Ugyan mit? Aztán lassan mosolyra derül. — Mit hozhat? Mi van ilyenkor a határban? Bogáncskóró? Ha-ha-ha — nevet és csapkodja a térdét. — Vagy nvulat hoz? Kisnyulat? Hirtelenében olhaltot ZaTÓTH BÉLA: fjiájzártii a dár vartan kalapja után nyúl, pislogat a tanítónőre, majd gyorsan elmegy. Elmenőben szól csak vissza: — Egy erdész nem ígérget ... De cselekszik. |Af ária korán magára maradt. Az ablakhoz lép, hogy a cigarettafüst után kiszellőztessen és ahogy kitartja az arcát a szabadba, megérzi, hogy a ház elé lopakodott a tavasz. Sóhajt. — Vajon hová ment az erdész? És mit hoz? — tűnődve csukja be az ablakot, s amikor eszébe jut a császármadár, ledobja magát a sezlonra és felkacag, hoszszan. úgy, hogy rázkódik a kis fekhely és minden zugot betölt a nevetés. Az agronómus már kora reggel az erdőbe érkezik. Előbb alapos terepszemlét tart, mert a császármadarat igen körülményes dolog rabul ejteni. Először is ki kell választani egy jókora bokros területet, hogy el lehessen rejtőzni az erdő híres pletykása. árulkodója, a feketerigó elől. Nehogy idő előtt riassza az amúgy is gyanakvó madársereget: •Csekk, csekk... csiribiri. Vigyázat, embert látok* Másodszor: szerezni kell egy sípocskát, amivel az ember jól utánozhatja a császármadár szerelmi üzeneteit. Majd így csapja be az áldozatot. S mindenekfölött nagyon türelmesnek kell lennie. Már reggel van. Teljes az erdei zene-bona. Apró széncinegék tisztogatják a fák törzseit, kis felcsérek, s időközönként figyelmesen körülhallgatnak: hét a mester dolgozik-e? Igen, a harkály is kopog. A varjak — mint komoly hivatalnokok — időnként kiszállnak szántott területre, s nagy károgással térnek haza. És néha megszólal a síp i®; Ritkán, de igen szabályos hangon: Titti-ri-tti, titi. Az agronómus egy bokorban fekszik és vár. De válasz egyelőre nincs sehonnan. Ismét jelez. Semmi. I ehet. már költenek — gondolja —, mertenynyi idő után lehetetlen, hogy még választ se kapjon. Néha fogytán a türelem, de mégis kitart. Nem hiszem, hogy késtem — mélázgat —, most van a párzás. Nehéz lesz megfogni? Annál nagyobb a dicsőség. És valóban, déltájt választ kap. Igen messziről az irányt sem tudja pontosan, mert visszhangzik az erdő, de fő, hogy válasz jött. Figyeli a hangját: vajon hím, vagy tojó lesz? Tojónak véli, mert a hang erőtlen és nagyon lassan közeledik. Az agronómus egy szünetben óvatosan előrekúszik, most innen küld üzeneteket. Meglesz a császármadár. Csak nehogy elügyetlenkedje. Kéznél legyen a kalap, s hirtelen rácsap majd, erősen rászorítja, meg ne szökjön. Mert legtöbbször úgy van, hogy az ember becsalogatja, s amikor már biztosnak véli a fogást, akkor szökik el a madár. Ezért hát elhatározza, hogy ennél a bokornál makacsul kitart Jó sűrű lombú, jól bújtat, itt. várja be. hadd jöjjön helyébe és akkor zsupsz, rá a kalapot. Sípolgat. szorgalmasan, az izgalomtól egyre melegszik, mert jön a madár szaporán, talán mégiscsak hím lesz, de nagyon fiatal. Nem baj. Mindegy, csak legyen. Beálcázza magát gallyal, csupán pár méterre lehet már a kis bolond. Ilyenkor kell vigyázni a vadásznak, nehogy elragadja az indulat, s meggondolatlanul elriassza a küzdelmek árán becsalogatott ritka madarat. Szinte még a lélegzését is visszafojtja, s lassan emelkedni kezd fektéből, hogy annál nagyobb erővél csaphasson zsákmányára. Most!!! S ekkor hirtelen egy nagy test csapódik mellé. Emberi alak. Gallyal betűzdelve, kezében egy sípocska. És egy kalap, lecsapásra készen. Zöld kalap! Az erdész! A két férfi legszívesebben széjjel szaladna, de az ijedelemtől semmire sincs gondolatuk. Csak felállnak és nyeldekelve nézik egymást. Kézben a kalapot, a madárcsalogató sípot és a szivarzsebbe, ingnyakba tűzdelt galylyakat. És a tavaszi erdő áthatolhatatlan sötét lesz... Mária, a tanítónő esténként azóta is leskelődik ablakon, kapun. Nem jönnek. Egyik sem jön. Pedig annyira várja azt a csodálatos császármadarat — ó, mindegy már, ki hozza —, de anynyira szeretné látni és otthon fogva tartani, hogy már a kalitkát is élkészítette neki. Változatok egy témára • • • Történt napjainkban. A szin: irodahelység a szokásos bútorokkal. Az íróasztal mellett a szakszervezeti bizottság titkára. Az ajtó hirtelen kitárul. A belépő nagy ugrással az asztalnál terem. — A helyi TIT-szervetö vagyok. Vendégünk jön Budapestről. Telt házat kell csinálni. — Jó, jó, elvtárs. Néhányan eljövünk... — Hát a szocialista brigádok!? * Lassan nyílik az ajtó. Széles tabló nyomul a helyiségbe. Kisvártatva feltűnik a tulajdonos is. — A fotószövtől jöttem. Nagyszerű az idei ajánlatunk. Fényképek, albumok, fekete-fehér kidolgozásban. A helyszínre is kijövünk... — Mosf készült néhány kép a bizalmiakról. Egyelő— Hát a szocialista brigádok!? * Halk kopogás előzi meg az ajtónyitást. Mosolygós arcú nő toppan be. — A tanácstól küldtek az elvtársakhoz. Segítséget várunk önöktől. Tervbe vettük ugyanis a véradók számának növelését. — Nagyszerű. A vállalóiunktól tízen járnak önkéntes véradásra. — Hát a szocialista brigádok?! * S erre jár a riporter is. Témát vadászva, fürkésző szemmel. — Milyen a hangulat az üzemben? Miről beszélnek az emberek? Nincs valami jó sztori? — Ritka az mostanában ... — Hát a szocialista brigádok?! — Jól vannak. Hagyják őket élni a maguk módján. FORRAI JÁNOS PAPP LAJOS: ÁRAMLÁSOK A szél. ki máskor szilaj ló képében szabadon j.ír-kel s futása örök. itt megtorpan egy tűnő pillanatra. Mint a partnál a vízről jött körök. S a partra szállót nem kérdezi senki, hogy merre tart és mivégről ered. Az emberek már egymásra Ismernek, Mint egy beömlő, játékos erek. Botlottam sokszor. El minek tagadjam. Botlottam hitben, s szerelemben is. Valakit, aki maga volt az Élet, úgy bántottam, hogy bántam magam is. Hittem magamat látónak korábban, kiválasztottnak, kit c rangja küld. Botlottam szétszórt, pazarló szavakban. Az őszinteség mindig egyszerűbb. Elestem! — és a biztos földhöz értem. Elém állt sok-sok anyám <s apám. Messziről jöttek. Együtt az idővel. Hallgattak s nékem nyílt szóra a szám. Ez az új lépés útnak erősebb már. Nem botorkálok többé egyedül. Jönnek mellettem ősök és utódok: ha megpihenek, mind mellettem ül. Énekeinben az ő dalaik őrzöm. Kérdez a múlt s a jövő ráfelel. Az útkeresztnél törvény megpihenni és úgy térni egy újabb útra el. A mi utcánkban tavasszal virágok nyilnak és télen virágzik a hó. A túloldalon gőzmalom dorombol s házunkkal szemben áll meg a fakó, vén villamos. A drága-régi jószág. Majd eldöcög az rzüstsíneken. Ha lemaradnál, bátran fuss utána és kiáltozz, hogy várjon, fölvegyen. Hogy egyfelé visz utad az Igyekvő széllel, a Nappal, aki ott liheg az égi-nagy domb oldalába vágott ösvényen s felhő páráll a hideg levegőben az arca előtt: szólj csak! Hisz megmérettél: épp oly súlya van tetteidnek az építők sorában, mint bárkinek. Ki nem dologtalan. Fiatalságunk próbára tesz sokszor bennünk szándékot, tettet és erőt. Hol csüggedés bánt, hol veszett konokság késztet megállni falaink előtt. Társat keresünk. Hasonlót, barátot, meg Eszményt, ami biztat s fölemel. Nem hazug istent! Példát, mely elárul és indulat lesz végül és teher. Ma beszédünk van egymással, tudom jól. A két világról, miket a jelen perenyi türelme úgy tart egybe, mint a múltat s jövőt az idő szüntelen forrásainak lassú zuhogása. És mint a parthoz sodródó salak. Ügy pusztul-hullik minden, ami keshedt s kinőtt kabátként utált rongydarab. Együtt jöttünk mi tegnap ott. az úton. Együtt látnak a holnapi napok. Amerre járunk, utánunk hajolnak a házakból a kitárt ablakok. S a többi utak: szerte a világban mind egybefutnak egyszer majd, talán. S tudom, hogy együtt dolgozunk azontúl a jövő tiszta napos-oldalán és a munkáról szól a dal. Meg arról, hogy egymagunkban sokszor elesünk. De földhöz érve és egymáshoz érve hétszer jobbak és bátrabbak leszünk. SIKLÓS JÁNOS: A szojnorú ember előtt Tavaszon, egy vasárnap délelőtt, elmentem anyámmal Móra Ferenc igazgató úrékhoz. Már nem emlékszem, hogy véletlen történt-e. vagy előre megbeszélték — az utóbbi a valószínű —, de az író elé kerültem versmondás okából. Az első percekben féltem az ősz hajú, komor tekintetű embertől, és az utcán csatangoló •óvodások* mindig menekülésre kész mozdulatával álltam a szoba sorkában. Móra bácsi észrevette félénkségemet, és néhány kedves szóval, simogatással megnyugtatott. Elmondta, hogy szereti a gyerekeket, és bizonyságul egy darab csokoládét nyomott a kezembe. — A felnőttektől nem kell félni — erősítette bennem a bizalmat. Akkor még nem tudtam, hogy ő is félt a felnőttektől. csak előlem eltitkolta. Most már én sem mondhatom meg neki, hogy tanácsát nem követtem, mert nem bizonyult igaznak, de én Ls titkolom a gyerekek előtt. Végül megbarátkoztam a szép, tiszta szobával, fekete bútorokkal, meg a finom illatú, szivarfüstös levegővel. Elébe álltam és elmondtam Tóth Kálmán versét, az Előnét. Az utolsó strófát szépen hangsúlyoztam, a csatában sebet kapott, haldokló apa vérző mellére tiorult fiának erőtlenül súgta: »Előre!*. Nedves szemmel fejeztem be a verset. Az ősz ember cirógatta az aroomat, de nem szólt egy szót sem. ITócühh 'elnőtt fejjel, sokszor visszaemlékezAtiaUUU tern prre az epizódra, különösen a hceszú hallgatásra. Talán a dicsérő szavakat kereste. Vagy sajnált. Mert aki egy vers strófáján elpityeredik, hogyan viseli száraz szemmel az élet sok verését? Pedig ehhez szokni kell, különösen az emberi lelkekben, jellemekben vájkáló, könr.yen könnyező emberkéknek... Végül magához húzott, megdicsért. Azt mondta, hogy ha szorgalmasan tanulok, még szebb verset írok, mint Tóth Kálmán. (Ez a jóslata mégsem vált be, mert nem tanultam szorgalmasan, meg aztán sohasem volt versíró ambícióm, csak néhány élettörténetet firkantottam, azt is csak azért, mert kibuggyant belőlem. Nem tudtam elhallgatni őket. Ez ugvan nem jelent semmit az én számomra, különösen nem, ha figyelembe veszem, hogy Mórát fekete hajával, kitűnő tollával két évtizedig csak amolyan újságfirltásznak tekintették a véleményező hivatalosok.) Illedelmesen elköszöntem Móra bácsitól, miközben öt pengőt adott művészi teljesítményemért. Ez a pénz volt életeim első önálló keresete. Az ajtóban aztán megjegyezte, hogy a verseken nem szabad sírni. Azt gondoltam akikor, hogy igazat mondott, csak később iöttem rá, mennyire megtréfált ezzel az útravalóval is, hiszen egész életében sírt, belül, titokban. Akkfir nem értem fel gyerekésszel, hogy mi* ~ lyen ünnepelt író a Móra bácsi. Anyám a bennfentesek módján elejtett megjegyzéseit sem értettem, amikor apámnak mesélt az íróról. Hallottam olyasmit, hogy ez a nagy ünneplés amolyan külsőséges szemfényvesztés számba megy, mert Mórát szürke, vidéki tüinkósnak tartják a fővárosiak. — Keserű, 6zomorú ember ez — mondogatta anyám vasárnap délutánonként a gyöpes árokparton, amikor az igazgató úr szóba került. — Tudod-e, hogy miért? — kérdezte apám. — Nincsenek barátai. — "Följebb* nem talál túlságosan sok jóakaróra, a Daru utcától meg már elszakadt, magasról nézi a subá6-gubásokat. — Három-négy emberrel társalog, ahogyan látom. Folyt közöttük a csevegés, hogy a sok vendég nem barát, a finomkodús, udvariaskodás a müveit emberek takarója, mögéje rejtik véleményüket, érzéseiket. Mert, amikor a vendégek éjjel, hajnalban elmennek, kint a kapu előtt nevetve mondják: "Na, Ferkó, most aztán megint írhatsz egy hónapig, hogy rendben legyein a konyha-büdzsé*. — Te hallottad? — Én, a kapun belül. — Hiába, ilyenek ezek. — Igaz, hogy alig beszél a vendégeivel, úgy látszik, nem szereti őket. Inkább bemegy a szobájába a Detnével, meg a Szalayval. Ha ezek nincsenek ott, akkor meg ír egészen hajnalig. — Érdekes. — A szegény embereket azért mégis szereti. Megindult közöttük a vita, és kisütötték, hogy Móra az élet elől belemeneküi a novellákba, meg a tárcákba, bánatának egy-egy csöppje mindig ott gyöngyözik írásának valamelyik részén. Éjjel-nappal balsorsú figuráival él, akiket az élet teremtett és ő formált meg. Az egyszerű kisemberek között talál menedéket, akiknek olyan szűzien tiszta és fogékony a lelkük, hiszen az arcukon és a szavukon hordozzák jellemüket. Megakadtak a beszélgetésben. Később apám azt mondta, hogy aki lelkékkel bánik, annyira kifinomul a jellem és a gondolkodásmód feletti ítélete, olyasmiket is észre vesz, amik egyébként soha senkinek nem tűnnek fel. — Én nem tudom. — Hát író, ismeri az embereket lent is, meg • fent is, azért szenved. Mit gondolsz, miért keserű az író meg a költő? — Olyan természetűek. — Nem egészen. Látják az embert belül is, es az bizony nem valami szívderítő a felső régiókban. Csöndben figyeltem, anyám mégis rámszólt, hogy miért hallgatózom. Elmentem, de meghallottam még, amikor apámnak súgta, hogy addig fülelek, míg valami bajt csinálok a családnak. Fplnfítt koromban komolyabb fejjel néztem IC1UUII a világot. Valahányszor időm engedte, előszedtem a Móra bácsi könyveit. Megelevenedtek ós értelmet kaptak az árokparti beszélgetések. Elképzeltem a bankett utáni gúnyolódok arcát, jellemét, akik a szemében nem merték megtenni stupid megjegyzéseiket, nehogy nagy műveltségével, szellemességével lecsipkedje róluk a gúnyát. Már jócskán túl voltam a csikó koron, amikor megértettem, hogy egész életében attól félt, torzó marad, erejét, életét felemészti a konyhaDénz. Kivédhetetlenül lehangoló érzés minden író számára, ha rájön, hogy nem oda jutott, ahová indult... Móra Ferenccel azért nem egészen így történt, a halhatatlanságban marad néhány műve, amiért valóban érdemes volt végigkínlódnia egész életét. (Bár halála után majdnem egészen elfelejtették, a felszabadulást követően, az ötvenes évek elejének kultúrpolitikájába meg nem Illett bele életmüve. Azóta persze egészen mas a helyzet. Igaz ugyan, hogy tavaly egy jeles irodalom-ítészünk, magyar novellisták terméséből válogatva francia nyelvű kiadás számára, Mórát provinciális írókónt emlegette a Nagy-