Délmagyarország, 1962. december (52. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

"SC.L. | * DÉL-MAGYARORSZÁG KARÁCSONYI MELLÉKLETE PIHENÉS .I'ÁI^TEIIIYI-'I^I'I;; - 4 Í töth sAndor rajza Cjfét TbruppéknáC Ezernyi villanygyertya vakított a hatalmas márványtermekben, pincérek suhantak a pöffedt szmokingok és dülledt nagyestélyik lagunáin. Az egyik teremben bajor zenészek recsegtették rézszerszámaikat, a másikban Amerikából szerződtetett dzsessz-zenekar rikoltozott — az egyik terem a múltról ábrándozott (Adolf, ha élnél!), — a másik az örökségről, amely rá t<ár, dicsérve a kedves papák ügyességét A márkás tártaság, így egykupacban, sok milliárd márkát képviselt, beleértve a társaságba néhány minisztert és tábornokot is, akik fix fizetésért és némi jutalékért szintén ezeket a márkákat képviselték. Éjfélkor elhallgatott a madison és a twist, s a távoli harangok zúgását elnyomta a *Deutschland, Deutschland über alles..." A bajor zenészek kivörösödő arccal fújták a régi himnuszt, s a lelkiszemek előtt bajuszok szálltak az égen, császári és kancellári szörcsomók — "csafc ez a Konrádius, ez berátválkozik, ez egy nagyon okos öregfiú. ez nem akar hasonlítani senkire, csak mi tudjuk, hogy léikében 6 is á régi, szép bajuszt viseli". Az a/blakok visszaverték a fényeket, senkisem láthatta, hogy odakint, messze a sötétben, fakeresztek milliói hallgatják vigyázzállásban a gőgös dallamot. Elhallgatott a zenekar, magasba emelkedtek a pezsgőspoharak. lovagkeresztek és keresztes lovagok kívántak egymásnak boldog új esztendőt. A ház ura, Brupp von Kohlén lépett a dobogóra, s mindenki elhallgatott. — Uraim — szólt az ágyúkirály —, befüttettem a kohót, fáradjanak át velem és tegyünk eleget a szilveszteri ágyúöntés nemes hagyományának. A társaság éljenzett, s belül. legbelül mindenkiben ott élt a remény. Hátha ... hátha . . . most megtörik a parázs és a hideg vízben sistergő acél formája valami mást is mutat... Elsőnek Brupp lépett a kemencéhez, megnyitotta a csapot, fehéres fény vágott a szemekbe, s gőzfelhő röppent a magasba. Ahogy eloszlott, minden szempár a medence alját kutatta. — Agyú! Ez volt tavaly is, tavalyelőtt is, évek óta mindig csak ágyú. Csalódott moraj hullámzott végig a csarnokon. Másodiknak herceg Solenhohe öntött. Agyút. Aztán egy bonni miniszter. Aztán egy hajógyár ura állt oda. Es jöttek sorra, egymás után szerencsét próbálni, de mindig ugyanaz a kommersz ágyú jelent meg a vízben. Szinte szuggerálták már a vizbehulló folyékony acélt, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, mindegy, hogy kinél, de mutasson már valamilyen más alakzatot. Hegyes végű, szivar alakú, hoszszúkás kis jószágot, a végén hercig kis csövekkel, pici szárnyakkal. Egy akármilyen kis rakétát, hidrogéntöltettel. De nem ment. Eddig magának a kancellárnak sem sikerült, Herr Krauss is hiába próbálkozott, a repüléshez is csak Spiegel-töltetet kapott a derék fiú. Hej, Keremártia, mi lesz velünk! Letörten ballagtak vissza a tánctermekbe. Brupp von Kohlén belekarolt a mellette lépkedő Gulopke úrba és bizalmasan, hangjában némi reménykedéssel, megjegyezte: — Ne hagyjunk fel a reménnyel, barátom. Délután felhívom azt a makacskodó Kennedy-csemetét és megkérdezem, hogyan sikerült náluk a szilveszter. Hátha kiöntötték nekünk valamit... marthy barna TISZA-PART BEDE ISTVÁN METSZETE A délutáni vonatot lekéstem. A szövetkezet főkönyvelője elnézte az indulást, tizenöt óra tizenhat perc helyett tizenhat óra tizenöt percet mondott. Nem is jutott eszembe, hogy megnézzem a menetrendet, megbíztam Kasza Ferenc főkönyvelő alaposságában. Az állomáson derült ki a tévedés, és a következő vonat meg húsz óra után indul Orosházáról. Először arra gondoltam, hogy táviratot küldök haza, de a posta tisztviselője figyelmeztetett, a sürgönyt csak másnap hajnalban kézbesítik. Telefonom meg nincs, mert nem tartozom a nyugdíjas postások és az aktív alkalmazottak telefonra érdemes hadseregéhez. Nem tehettem semmit. Kaszát szidtam, ezt a együgyű főkönyvelőt, akire úgy Játszik, még egy menetrend megtekintését sem lehet bízni. Sajnáltam a feleségemet meg a két gyereket, hogy éppen karácsony estéjén maradok távol tőlük. Pedig annyira készültek erre az estére, majd együtt vacsorázunk, a befőttet is ma este bontjuk föl először, megkóstoljuk a mákos kalácsot meg a mézespuszedlit. Azután a földíszített fenyőfán meggyújtunk néhány csillagszórót, jó íenyőillatta] telik meg a kis szoba, ünnepélyessé válik a családi kör. Karomba veszem Andris fiamat — »atona fia«-mat, mert a k betűt még nem tudja kimondani. Ügy volt, hogy fölköszöntöm kétesztendős utódomat. Terveztük, hogy majd előhozzuk az ajándékokat, és figyelmes, örömre hangoló szavak mellett odaadjuk a gyerekeknek. Elóne elképzeltem Andrist a hintalovon. Ügy ül majd a nyeregben, mint egy régi vágású huszár a hivatalos díszszemlén. sarkantyúzza a barna szőrű, fekete sörényű falovat. Zsuzsi lányomnak szánt ajándék itt lapul útitáskám fenekén a szennyes ingek között, délelőtt vásároltam az orosházi állami áruházban. Már szeptember óta félretettem a napidíjamat, és mint kiutazó ellenőrnek — összejött egy táskarádióra való. Megígértem, hogy ha jól tanul, szép ajándékot kap karácsonyra. Éppen a múlt héten néztem meg ellenőrző könyvecskéjét, és a szorgalmas tanulás feletti elégedettségemet így akartam kifejezni ezen a szépen kigondolt, jól előkészített ajándékos napon. Legjobban mégis az bántott, hogy Zsuzsi első nagv meglepetést jelentő estéjét tettem tönkre egy felületes főkönyvelő tévedése miatt. Először kapok ajándékot a lányomtól, és ez többet ér minden hivatalos dicséretnél, munkám után járó prémiumnál... Lányom most nyilvánítja ki szeretetét a — hetek óta titokban gyűjtött — nyakkendővel vagy zsebkendővel, ami iskolás könyvei alatt húzódik a kis szekrény alsó polcán csipkés papírba csomagolva. Meglestem. Talán nagyobb esemény ez, mint gondolom, örül a lányom, hogy örömet szerez. Olyan tiszta, átlátszóan szép, bájos perceket rombolt széjjel a véletlen, amelyben megmutatkozott volna életreszólódn egy villanással a gyerek jelleme. Mert ha őszintén örül annak, hogy másoknak örömet szerzett, akkor érdemes megfeszített erővel gürcölni érte. A kommunizmus építőinek nagy generációjában már csakis az egyenes jellemű, nyílt szívű és szavú emberek határozzák meg a közmorált. Az emelkedett jellemű emberek társadalma ezekből a gyerekekből alakul .,., s ha ajándékozó lányomban megnyilatkozik e nemes vonás, akkor a karácsonyi nyakkendő számomra életem végéig emlékezetes marad. M ost itt állok az üres pályaudvaron néhány kószáló vasutas között, és okolom Kasza Ferencet, a tlb-láb főkönyvelőt. Ha jól emlékszem, háromesztendős ellenőri munkám során még egyszer sem tapasztaltam nála nagyobb szabálytalanságot, hanyag ügykezelést. Bár soha nem tudtunk egymáshoz közel kerülni. Egyszer megemlítettem zárkózottságát, mire ő enyhe iróniával azt felelte, hogy neki szerencséje van, mert nem politikus lett belőle. A számok meg a rubrikák türelmesek, soha nem ütnek vissza, de az emberek... sok mindenre képesek. Ostobaságnak tartottam ezt a megjegyzést és 9 negyedik féldeci számlájára Írtam. Tréfásan azt feleltem erre az életkeserűségre, hogy aki harmincéves kora után még nem gyűlölt embereket, az soha nem is szerette őket igazán. Kasza sokáig hallgatott, a viaszos vászon rózsaszínű mintáit bámulta, és látható önuralommal, belső erőfeszítéssel csak annyit mondott, hogy nincs filozofáló hangulatban. Többé nem is erőltettem ilyen természetű kérdéseket. Még három órám van a vonatindulásig. Bementem a restibe, és egy palackos bort kértem. A számvitel néhány vaskos anyagát nézegettem, mert a mérlegképes könyvelői tanfolyam félévi vizsgáit januárra írta ki a Pénzügyminisztérium. Lapozgattam az állami számvitel rendszerét, a szövetkeSIKLÓS JÁNOS zet pénzügyi gazdálkodását előíró szabályokat. de semmit sem értettem meg. Gondolataim otthon jártak. Kint a vágányok között sárga fényű lámpák imbolyogtak, a resti mögött higanygőzégők fehér fénye jelezte az utat a város központjába. A lakásokban is égnek már a villanyok, otthon készítik elő a fenyőfát, kalácsot tesznek az asztalra, és tudom, a kislányom talán percenként kérdezi anyjátólj — Hol van Apuka? ÍM it felelhet a feleségem? Nem tudja hol vagyok. Hétrő] hérte járom a termelőszövetkezeteket, alig látnak a gyerekeim, az az egy vasárnap maradna, amit velük tölthetnék, de ilyenkor rendszerint valami társadalmi megmozdulást ír elő a vezetőség. Menni kell. Pedig ha Kádár elvtárs tudná, hogy én hetenként hat napot vidéken töltök, távol a családomtól, mérlegképes könyvelői tanfolyamra járok és két termelőszövetkezet pénzügyeit és adminisztrációját támogatom társadalmi munkában, biztosan helytelenítené, hogy még a vasárnapom sem a gyerekeimé. Hiába. Nem szólok, mert még kihúzónak bélyegeznek, aztán hibát találnak a munkámban, később meg a magatartásomban, és ki véd meg engem ..., egy kis névtelen ellenőrt? Mert ha kutatótudós volnék, vagy esztergályos ..., ó, az egészen más. Néztem a könyvet, és ilyen badarságok NEHÉZ jártak az eszemben. Érdemesebb inni — gondoltam magamban —, és kényelmesen körülnéztem a helyiségben. A söntés mellett a sarokba húzódó asztalnál megláttam Kaszát, a főkönyvelőt. Egyedül ült, most vettem észre, hogy fölpillantottam. Ugyanabban a drapp ruhájában, rojtos kabátujjal, zsíros, fényes gallérral, ahogyan ezelőtt másfél órával elváltunk. Elöntött a méreg, felálltam és asztalához mentem. Láttam, hogy már jócskán ivott, ezért néhány másodpercig haboztam, mondjam-e. amit szeretnék, vagy tegyem el egy más alkalomra. Nem tudtam megállni: — Hát kedves Kasza, én csak privátim mondom, de maga egy felelőtlen léhűtő. Meredt szemmel nézett rém, nyitott ajkán megállt az erőltetett mosoly. — Lekéstem a vonatot, mert összekeverte a menetrendben az órát a perccel! — Sajnálom. — Én is! Tán már akkor is részeg volt? Nem válaszolt. — Vár a családom. Ma karácsony este van, ilyenkor egy apának otthon a helye, nem ebben a büdös restiben. A hülyesége miatt most itt ülhetek egész este. Bambán figyelt, azután az asztalon álló üres féldecis poharat vizsgálta és bizonytalan mozdulattal két ujja közé vette és forgatta. Ügy viselkedett, mintha nem érdekelné jogos fölháborodásom. Részeg — gondoltam, és leültem melléje az asztalhoz. T jabb féldecit rendelt, részemre is kért. Megvárta, míg a pincér kihozza, fölhajtotta és újabbat kért. Közben szó nélkül ült, mélázó tekintettel, mintha ismeretlen ember ülne mellette. Egyszer csak egészen váratlanul, a helyzethez nem illően megkérdezte, hogy én valóban szeretem-e a családomat. Zavarba hozott, válaszolni sem tudtam. Megitta a féldecit, ismét rendelt. Kértem, hogy ne igyon, menjen haza, biztosan őt is várja a családja: — Mivel maga nem késte el a vonatot — böktem rajta még egyet. — Apuskám, én már régen kiestem a vonatból. — Kiesett? — Ki. — Nem értem. — A számadó juhászhoz menjek? Főbérlő uramhoz? Ott lakom nála, egy kamrában. — Ne haragudjon, de most sem értem. — Elhiszem. Tanácstalan voltam. — Nekem ez a karácsony. Itt a restiben* egyedül. — A családja? — Nincs. Félretolta a pálinkáspoharat. Rokonszenvesnek talált, vagy föllobbantottam benne a család utáni vágyat? Zárkózottsága engedett. Felém fordult és olyan értelmesen, szabatos mondatokkal fogalmazott, mintha egészen józan volna. Csak most vettem észre arcának egészségtelen, beteg színét, kétoldalt szája szegletéig gyűrődő redőket, hidegen fénylő szürke szemében olyan fáradt szomorúság volt, hogy meg-