Délmagyarország, 1962. december (52. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

ÖMSftS S iítxSín? " ~,i[li N" -'/---Jttfm (VAS? 1 A DÉL-MAGYARORSZÁG KARÁCSONYI MELLÉKLETE sajnáltam előbbi kemény szavaimért. Talán az alkohol hatására rajzolódott ki arcán az elnyűtt, meghajszolt ember jellegzetes, keserű vonása. Egy levelezőlap nagyságú gyűrött családi képet szedett elő levéltárcájábó] és felém fordította. — Nézze, ez az én családom. — Hát mégis van családja? — Jól emlékszik, az imént azt mondtam, nincs. — Most nem értem... — Majd megérti. Rövid ideig rendezgette gondolatait. — Görög—latin szakos tanár voltam egy alföldi városka reálgimnáziumában. Még a fölszabadulás előtt megnősültem. Egy jómódú gazdának a lányát vettem feleségül. Nálunk érettségizett... „Bakter fia vagy, de egyetemet végeztél. Megérdemelsz ilyen helyes asszonykát" —mondta anyám az esküvőnk előtt. Valóban büszke voltam magamra, mert azon kevesek közé tartoztam, akik protekció és társadalmi támogatás nélküJ, a saját tudásukból és akaratukból küzdötték fel magukat abban a világban a mélyből szellemi pályára. Ügy látszott, zavartalan életünket szakmám biztos útján terelgetjük végig. Apósom nagy üggyel-bajjal kétszer is elintézte, hogy a katonáskodáson meg a háborún kívül maradjak. Elérkezett a felszabadulás. Talpra álltam, és nagyon gyorsan megtaláltam a munkámat. Jól éreztem magam, de évek múlva egy váratlan fordulattal közbelépett a kiszámíthatatlan sors. Űjabb féldecit rendelt. — Ne igyon! — kérleltem. Rám se figyelt. — Apósom kuláklistára került, sógorom meg Brazíliába ment. A jugoszláv követségen volt tanácsos, de nem jött haza, üzente, hogy ninos szándékában a bolsevizmus világában élni. Ulőször lassan, alig észrevehetően szivták el orrom elől a levegőt. Kollégáim viselkedésében némi tartózkodást vettem észre, s később az igazgató megsúgta, hogy nagyon jó munkaerőnek tart, de „a körülöttem levő politikai atmoszféra őt is zavarja". „Mi történt körülöttem?« — álltam az igazgató elé. — „Kérlek szépen ..., ezt..., hogyismondjam csak, te is tudod". — „Az apósom? Meg a sógorom?" — „Hát igen, kérlek... Ezek a családi tényezők ...« Megbízhatatlan ember lett belőlem. Egyik pártnak sem voltam tagja, és ezt is a politikai fenntartás tényezőihez soroltak. Az órára néztem. — Untatom? — Nem, csak a vonat miatt. — Nem tudom, ismeri-e a kimondatlan bizalmatlanságot, amikor az ember érzi, hogy a kollégái egzisztenciális okokból legszívesebben kikerülnék az iskola folyosóján? — Ismerem. — Ilyen légkörbein a nyüt szívű és őszinte szavú emberek kegyetlenül vergődnek. Különösen akkor, ha tudják, hogy nem a munkájuk értéke, meggyőződésük ós tisztességük méri őket, hanem valamilyen megfoghatatlan, kiismerhetetlen tényező. Erőt vesz az emberen a félelem, és bizonytalanná válik. Aztán jön az apátia, vagy éppen ellenkezőleg, a megbomlott idegek dühöngése. Megcsöndesült egy időre, de azután tovább mondta. — Én először apátiába kerültem. A családomhoz akartam húzódni, abba a biztos kis fészekbe, amelyet magaménak mondhatok. Kislányom akkor kezdte az iskolát, a fiam még csak hároméves volt. A fényképre mutatott. — Nézze. Tíz évvel ezelőtt. Ilyenek voltunk. Belemerült a megtört képbe. Nem szóltam, csendesen maradtam. Az asszony szemrehányást tett —» folytatta később —, hogy én ügyetlen, málészájú ember vagyok. Ahelyett, hogy eljárnék a hatóságoknál az igazamat kiharcolni, itthon ülök, mint egy búskomor szamár. A társadalmat okolta mindenért: apjáért, fivére sorsáért és a mi családi életünk bizonytalanságáért. Pedig nekem lett volna több okom erre, hiszen éppen őmiatta váltam kegyvesztetté a pályámon. Talán az idegei, vagy a kilátástalanságba futó életünk tette ilyenné. Bár az is lehet, hogy bennem csak a tanárt látta, a művelt embert, aki imponálón jelentkezett: gimnáziumi tanár! Sokat tűnődtem már ezen, de azt hiszem, soha nem tudom meg, hogy miért alakultak így feleségem érzései. Otthon sem volt nyugtom. Hiába magyaráztam, hogy nem a társadalom a hibás, az jó..., csak egyes emberek, azokat lehet okolni. „Talán már te is kommunista vagy?" — kiabálta egyszer, és azt vágta a fejemhez, hogy otthon csak színészkedem. és apját talán éppen én vétettem kuláklistára. Éjjelenként a városban csatangoltam, már nem szerettem hazamenni. Akkor meg azzal gyanúsított, hogy szeretőket tartok és náluk töltöm az időmet. Így éltünk a gyerekek előtt. Íj jra szünetet tartott, azután egészen közel hajolt hozzám, sziszegve súgta a fülembe: — Tudja, milyen tragédia az emberi társadalomban egyedül lenni? Teljesen egyedül! — Tudom. — A gyanakvó tekinteteket cipeltem magammal a katedrára. Sunyi emberek alattomos figyelése kísért. Pedig ismert mind! Vártam, mikor tesznek ki az iskolából, hiszen idegességemben már dolgozni sem tudtam rendesen. Az új igazgató nemigen beszélt velem. Egyszer aztán bekövetkezett. Éppen tíz éve, a tanév kezdete előtt „szolgálati érdekből" egy négyosztályos tanyai iskolába helyeztek. Fellebbeztem, kilincseltem, de hiába, mert úgy eláztattak a művelődésügyi szerveknél, hogy kísérletezésem eredménytelen maradt. Néhány másodpercig emlékei kögött keresgélt. — Tudja, milyen rettenetes az, ha valakit rosszakaratú emberek eláztatnak a felettesei előtt, hiszen még védekezni se lehet. S még borzasztóbb, ha a rágalom hitelre is talál. — Ne általánosítson. — Most magamról beszélek. Nem válaszoltam, még majd megsértem. — Nem fogadtam el a kinevezést. Amit értelmemmel elgondoltam, a lelkiismeretemmel ellenőriztem. Eldöntöttem magamban, hogy lemondok a pedagógiai pályáról, mert a tanyai iskolában is utolér eláztatott sorsom kísértete. Mert higgye el, nagyon nehéz fehérre mosni azt, amit1 feketére mázoltak, ragadós szurokkal. — Ezt az egyet nagyon rosszul tette. — Uram, ne a mai idők szelleméből ítélkezzék! — Nem, de akkor is nagyon rosszul tette. — Nézze ne vitázzon velem idejétmúlt dolgokon. — Nem is volt szándékomban. Egészen halkra fogta hangját: — Már csak egy megoldásra váró kérdés maradt hátra: a család. Lassan megszűnt közötünk minden kapcsolat. Úgy éltünk egymással, a feleségemmel, mint. két haragos, akiket közös födél alá zárt egy törvényes papír. De annak már nincsen tartalma, érzéseinkből sarjadó összetartó ereje! Fél évig kínlódtunk. Alkalmi munkából származó kevéske jövedelmem nem biztosította a család fönntartását. Feleségem hozományának értékesebb darabjait árulta, és valahányszor a kenyérhez nyúltam, az asszony lenéző gyűlölettel fordított hátat. — Borzasztó! — Az volt..; Megérett bennem az elhatározás. Gyerekeink ne lássák a lelküket őrlő civakodásunkat, mely most már a tettlegességig is fajult. Március végén, egy hajnalban, eljöttem otthonról örökre. Csak ezt az egy képet hoztam el, nincs más » emlékem. í— Két féldecit! — szólt a pincérnek. •— Én nem iszom. — Akkor is kihozhatja. Lehajtotta mind a két poharat. — Talán érdemes volna visszamenni — kísérleteztem. Kasza Ferenc megrázta fejét. Fakó, lenszín haja homlokára hullott. — Azt nem lehet megtenni. — Miért? Jól jövedelmező állása van, de visszamehetne a katedrára is. Újra tagadóan rázta a fejét. — Azt hiszi — nézett rám csodálkozó tekintettel —. hogy még egyszer együtt tudnék élni azzal az asszonnyal? Nem! Erkölcstelenségnek tartom, ha valaki olyannal él együtt, akihez semmi, de semmi nem köti. — Ez igaz. — A gyerekeimet sem merem megnézni. Félek, hogy föllángolna a lefojtott szeretet, és közöttük maradnék, pedig nekem nincsen ottan semmi keresnivalóm. — Értem. — Hát így éldegélek egyedül. Azért a nevelésükről gondoskodom. — Nehéz élet ez. — Nagyon nehéz. A családi képet nézegette. Sokáig, figyelmesen. Egyszer csak hangosan fölzokogott. — Részeg — súgta fülembe a pincér. — Nem részeg. Emlékezik. Valami nagyon-nagyon fájdalmasan szépre emlékezik. Ne bántsa, hadd sírjon. Óvatosan kimentem a homályos peronra. FALUVÉGE I •X • „ J BERÉNY RÓBERT FESTMÉNYE SÁRKÖZI GYULA: A HIT TALÁLKA Ugy libbent végig a műhelyen, mint a széltől felkapott illatos rózsaszirom: jószagúan, frissen, lágyan. A szerszámgépek fölé hajoló szőke, barna, fekete fejek szinte láthatatlan parancsszóra emelkedtek fel, s egyszerre hét lobogó szempár szaladt végig sarkától a fejebúbjáig. A darazsak felfedezték a mézelő virágot... — Az anyját! — Ki ez? — De felvág! — Az új normás volna? — Fogadjunk, hogy még ma randizok vele! — Erre kíváncsi vagyok... — Halló, kislány! Mintha nem is hallotta volna. Benyitott a művezetőhöz. A hét lángoló szempár pedig feszülten figyelte ... Rámosolygott! Milyen fesztelenül cseveg azzal a Tóbiással! Ezek már barátságot kötöttek! ... És a hét szikrázó szempár egymásba villant. Láttad? Hat tekintet most a hetedikre lövellte kérdező nyilait... No, tartod-e még a fogadást? — Tartom! Már le is nyomta az iroda kilincsét. — Mi van, Pista? De ő csak a fiúsra nyírt szőkét látta maga előtt: — Maga az új normás? — Nem tetszik? — Sőt, nagyon is!... Nem jönne el ma este ötre a Denevérbe? — Eltalálta! S becsapta maga után az ajtót. Pista összerezzent. — ötkor velem találkozik ... Különben mi szél hozott? Elfogyott az anyagod? — A, nem... Csak ő miatta ... És már ment is vissza a gépéhez. — Na? — hat szájból röppent feléje a kérdés. — Majd- jön ő még az én utcámba! Megindította a gépet, s többé tudomást sem vett társairól. Ez reggel kilenckor történt. Délben az ebédlőben közelebb hajolt Gyurkához: — Tóbiás nem sokáig élvezheti a társaságát! Hatkor találkozunk a Denevérben! De Gyurka rejtelmesen mosolygott. Pista bambán rámeredt. — Te sem vághatsz fel, mert csak hétig leszel vele. Akkor én következem! — Bestia! Ferihez: — Mit szólsz hozzá? — Azt, hogy nekem meg nyolcra adott, randit! Hát vajon a többi? Jancsi, Imre, Józsi, Laci? Kiderült, hogy ők is... fél kilenckor, kilenckor, fél tízkor és tízkor ... találkoznak Sárival! — Szóval így állunk: mind a hetünkkel?! Ezért megfizetünk! Hél fej, szőke, barna, fekete üstök hajolt össze az asztal fölött. Suttogtak. Olykor a szemük is meg-megvillant. Kovácsolták a nagy haditervet... Pista pontosan hat órakor lépett be a Denevérbe. Sári egyedül ült az asztalnál: fagylaltot kanalazott. — Rég elment a Tóbiás? Sári kezében megállt a kanál. Hát ezt meg honnan tudja? S már mosolyogva: — Kiszúrtam vele. Azt mondtam neki, hogy ismerem a feleségét. Erre úgy megrémült, hogy fizetett és elpárolgott! Pista a piros ajkát nézte, s önkéntelenül az eper jutott az eszébe. Az eper. Aztán sört rendelt. Koccintottak. Csirió! A két pohár elvált egymástól, a két egymásba kapcsolódó tekintet pedig hirtelen megrebbent: hat elegáns fiatalember állta körül asztalukat. Pista keserűen sóhajtott. — Szia, Sári! — zengte a kórus. Tűz gyúlt a rózsaarcon, s megrökönyödve nyíltak meg az eperajkak: — Hát ti mit kerestek itt? — Téged, aranyoskám! — kontrázott a kórus. Hat kéz nyúlt hat üres székért. Hat fiatalember ülte körül pillanat alatt a kis asztalt, a piruló-halványuló lányt. — Ülj csak nyugodtan! — nyomta vissza Pista a felugrani akaró Sárit. — Mit akartok tőlem? — Semmit. Csak lebonyolítjuk a randit egyszerre mind a heten. Minek különkülön mindegyikkel, amikor egyszerre is lehet mindnyájunkkal. Nem igaz. Sári? ... Mindjárt hét. és én következem! Pista máris felállt, s átengedte helyét Gyurkának. — Akkor hát folytassuk! ... Miért vagy oly sápadt, mint a halványsárga rózsa? No, azért nem kell megharagudni. Art a szépségednek. Hogy nem így gondoltad? Bevallom: én sem. Mi sem. Nos, jobban vagv már? — Szemtelen! Hagyjatok békén! Megint libbenni akart de Gyurka résen volt. — Maradj csak szépen. — Engedjetek! Nem bírom tovább! De a hét pár kar féltőn vigyázott rá, s ő nem tehetett »mást, mint engedelmeskedett az erőszaknak. Aztán taktikát változtatott: — Esküszöm, nem teszem többé! Csak azzal fogok randizni, aki közületek a legjobban megtetszik nekem... — Korábban kellett volna választani! — Késő, angyalkám, késő! Feri pedig az óráját nézte. — Viszont most rajtam a sor. Szállj ki, Gyurka! Helyet cseréltek. — Nos, aranyoskám, most mi randizunk. Hogy tetszem neked? Elárulom neked: sportoló vagyok, boxolok. De prímán táncolok é» dobolok is! — Nem érdekelsz! Hagyj békén! •»*• Ne játszd meg magad! Adtál randit nekem, vagy nem? — Adtam ... De ... — Nincs de! Tehát itt vagyok és kész. Mivel hajlandó voltál találkozni velem, akkor tetszem is neked. Különben te is tetszel nekem..; — Feri! — Jancsi keze Feri karjára csapott. — Tartsuk be a szabályokat! Udvarlás nincs! Különben is lejárt az időd. Én jövök! Ismét helycsere. Aztán Imre, majd Józsi, végül Laci foglalta el a lovagi széket De Sári akkorra már beszélni is alig tudott. Olykor Gyurka felé küldött egy-egy könyörgő pillantást. Talán őt találta a legszelídebbnek) vagy talán Gyurka tetszett neki a legjobban? Ki tudja? Még nem választott. Különben is ki tud egy tizennyolc éves lány csalfa lelkébe látni? De Gyurka úgy tett) mintha nem látta volna az esdeklő pillantásokat. Szigorúan betartotta a szabályokat. Bár, ki tudja, lehet) hogy a legszívesebben magához szorította volna ezt a csélcsap Sárit? Dehát ki lát bele egy húszéves fiatalember taktikás fejébe? Vagy talán Pista. Feri, Józsi és a többi nem ezt tette volna a legszívesebben? No, persze, férfibecsület is van a világon! De még mennyire, hogy van! íme, tessék: lejárt a Laci ideje is, és Pista, a karmester beintett. A hét lovag pedig egyszerre felpattant a székről, s meghajolt a leányzó előtt: — Viszlát, Sári! Aztán holnap ne felejtsd el tíz százalékkal felemelni a normánkat! A darazsak elszálltak..; Sári pedig úgy ült a szóken) mint egy elhervadt rózsaszirom: fonnyadtan, bágyadtan, elhagyottan...