Délmagyarország, 1962. november (52. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-11 / 264. szám

6 i DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 196?. november 11. Száz éve halt meg Ludwig Uhland /y ovember 13-án emlékezünk meg a nagy német költő, Ludwig Uhland halálának századik évfordulójáról. Uhland költészete a népművészetből fakadt, jó néhány verse elterjedt a nép kőzött és népdallá vált. Verseiben Uhland a természet szépségét, a nép életét, örömét, bánatát énekelte meg A költő halálának évfordulója alkalmából Mison Gusztáv fordításában két jellegzetes versét közöljük. Vendégfogadó JÓSZÍVŰ gazda fogadott Vendégeként nem régen, Cégére aranyalma volt, Zöld ágon csüngött szépen A vén almafa volt e hely, Ahol otthonra leltem; Édes gyümölccsel, hűs nedvvel Traktált jószíwel engem. Hajlékába sok vendég , jött Csapongó könnyedséggel; Ittak-ettek és szerfölött Daloltak vi& kedéllyel. Pihenni ágyra leltem ott Zöld fűből, lágy mohából. A gazda adott takarót Széles, hűs árnyékából. Mit fizetek? Kérdem tőle S O szabadkozik váltig; Legyen áldott mindörökre Tövétől a csúcsáig! Az ifjú hegyi dala Hegyen vagyok pásztorgyerek, A várakra letekintek. Először rám ragyog a nap És legtovább nálam marad, A hegy gyermeke vagyok. Bölcsője a nagy folyamnak E kő, hol oltom szomjamat. A szikláról zúgva fut el, Ütját állom két kezemmel, A hegy gyermeke vagyok. A hegy jogos tulajdonom, Itt viharos a táj nagyon, De bárhogy bömböl, bármi nagy Dalom túlzeng minden vihart, A hegy gyermeke vagyok. Ha villámlik a völgyben lent, Én itt állok a kékben fent; Ismerve őket kiáltok: Apám házát ne bántsátok! A hegy gyermeke vagyok. Ha majd a vészharangja zúg S a hegyek közt harc tüze dúl, Fegyvert fogva jelentkezem És harci kedvvel éneklem: A hegy gyermeke vagyok. ' Egyszer Naszreddin hodzsa — mivel a szegénység már alaposan szorongatta — bekopogtatott egy kis pénzkölcsön reményében Ibrahimhoz, a tisztes muzulmán paphoz. A lelkiatya ez idő tájt éppen kert jében sétálgatott, s így szolgája nyitott ajtót az érkezőnek. — Itthon van a szent férfiú? — kérdezte a költő, aki pár per&tí"éT8bb jól látta a papot a deszkakerítés egyik hasadékán. — Mindjárt megnézem — felelte a szolgáló, s elsietett. Ibrahim. minthacsak megérezte volna, hogy látogatója kölcsönért akar nála esedezni, megparancsolta a szolgálónak, mondja azt, hogy nincs idehaza. Így is történt. A szegény Naszreddin elképedt A köl csőn a nemvárt hazugságon, dc egy árva szóval sem méltatlankodott, hanem békességesen megfordult és hazaballagott. Eltökélte magában, hogy alkalomadtán visszafizeti még ezt a keserű kölcsönt a papnak.nrre hamarosan sor került. Ugyanis megérett a kertekben a gyümölcs. Jó termés volt az egész környéken, csak a távolabbi falvak szűkölködtek, mivel ott jégeső pusztított. A kárvallott vidéken nagy árat fizettek a friss gyümölcsért. Naszreddin is szép pénzt árult. Saját szekerén a tulajdon szamarával ment nap mint nap a távoli piacokra, esténként pedig degeszre tömött pénzes zacskóval tért vissza. Kicsi volt a kert, hamar befejeződött az üzletelés. Éppen erre várt a ravasz pap, mert néki szamara nem volt, csak szekere. A parasztok tehervonó állatai kora reggeltől napnyugtáig nem szabadulhattak a sok dologtól, ezért úgy határozott, hogy kölcsön kéri a hodzsa fülesét, s annak segítségével juttatja el tekintélyes gyümölcskészletét a messzi piacokra. — Ide adhatnád a szamaradat egy-két napra, igazhitű barátom! — nyitott be a költőhöz nagy bizakodással a , Korán bölcs tudója. — Nincs itthon — felelte kurtán a hodzsa, s ebben a pillanatban elbődült odabent a kért jószág. — Azt mondod, hogy nincs itthon? Pedig hallom, hogy ordít — szólt szemrehányóan , Ibrahim. Naszreddin rosszallóan csóválgatta a fejét: — Különös ember vagy. oh Allah jámbor szolgája! Inkább hiszel az oktalan szamárnak, mint egy ilyen ősz szakállú, sokat tapasztalt vén embernek, amilyen én vagyok. Ekkor kapott észbe a pap és piruló keppel kotródott el tüstént az elmés költő hajlékából. Rakovszky József A gyarmati világ felbomlásának írója Nemrégiben jelent meg nálunk Graham Greenenek, a világhírű angol írónak A kezdet és a vég című regénye. A mű cselekménye valahol a trópusi Afrikában a második világháború idején játszódik le. Főhőse egy becsületes, jó szándékú, jóakaratú rendőrtiszt, Scobie, aki megoldhatatlan konfliktusokba keveredik és végül öngyilkos lesz. Aki figyelemmel kísérte a nagy angol író munkásságát, tudja, nem A kezdet és a vég az egyetlen regénye, amely a gyarmatok világát választja cselekménye színhelyéül. Az utóbbi években jelent meg magyarul az írónak A csendes amerikai és a Havannai emberünk című művei. Mindkettő a szolgaság világából, a gyarmatok életéből veszi a tárgyát. Az egyik Vietnam földjére vezet, a másik az akkor még leigázott Kubába. Ezenkívül Gyógyulás címmel Kongóról is írt egy regényt Greene. A könyv 1960 februárjában jelent meg, abban az időben, amikor fellángoltak a kongói kérdés szenvedélyes nemzetközi vitái. Afrika, s benne Kongó, Vietnam, Kuba: nem azok a területek-e ezek, ahol a gyarmati világ felbomlásának feltartóztathatatlan folyamata a második világháború után a legkiütközőbben jelentkezett? Véletlen-e, hogy egy angol, éppen egy angol író munkásságában ilyen nagy teret kapott ennek a széthullásnak az ábrázolása? Ne feledjük: az író hazája, Anglia, ennek a rendnek köszönhette világhatalmát! Greene nagyon sokat és nagyon sokfélét írt. Többek között olyan műveket is, amelyeket csak szórakoztatásra tartott alkalmasnak. Ezeket 6 "maga sem becsülte sokra, legalábbis abból, hogy álnéven akarta őket megjelentetni — ehhez egyébként a kiadója nem járult hozzá — erre lehet következtetni. Ezek a szórakoztató regények azonban sok tekintetben rokonok az író nagy alkotásaival. Ez a hasonlóság mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy Greene jellegzetes írói erényei, a drámai meseszövés, az izgalmas cselekmény, az egzotikumok kedvelése, a kaland ezekben a kisebb jelentőségű művekben is jelentkezik. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy Greenest pusztán csak az vonzza a felbomló gyarmatok tájaira, hogy ott a kaland, az izgalom, a* egzotikum — a dolog természete miatt — élőbben, elevenebben nyilatkozik meg a valóságban, mint a világ más tájain. Ha csak agy, vagy két ilyen regényt írt voina az angol írd, akkor talán esetleg feltételesen elfogadnánk, hogy Greene csakugyan azért választotta regényei tárgyául a gyarmati kérdést, mert detektívregény-szerűen izgalmas alkotásokat akar írni. Tekintettel azonban arra, hogy nem egy-két ilyen könyvről van szó, továbbá főképpen azt figyelembe véve, hogy ez a tárgykör az író alkotói munkásságának kiteljesedésével együttjáróan az utóbbi időben mind gyakrabban és kétségtelenül folyton elmélyültebben jelentkezik, világos, hogy itt többről van szó. Nevezetesen arról, hogy Greene korunk egyik legfontosabb és legjellemzőbb folyamatának tartja a gyarmati rend felbomlását. Lehetséges ugyan, hogy kezdetben csakugyan az egzotikum, a puszta érdekesség keresése vitte az írót ebbe a bomladozó világba. Ez azonban a dolog lényege szempontjából úgyszólván alig számít valamit. Greeneben ugyanis gyorsan megszületett a felismerés, hogy azok az abnormális és eltorzult jelenségek, amelyekkel a gyarmatokon lépten-nyomon találkozott, a bomlás, a rothadás törvényszerű termékei. Regényei erről a megszilárdult meggyőződéssé vált felismerésről vallanak Greene nem kommunista író. Igaz ugyan, hogy egyetemihallgató korában rövid ideig tagja volt az Angol Kommunista Pártnak, s az is igaz, hogy emiatt 1952-ben nem kapott beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. A világ azonban Greenet katolikus íróként tartja számon. De ezzel kapcsolatban meg kell mondanunk, hogy az írót vallásos világnézete egyáltalán nem befolyásolja abban, hogy a világot a maga valóságában és igazságában ábrázolja, sőt még az sem érdekli túlságosan, hogy mindaz amit regényeiben elmond, végeredményben a katolikus világnézet alól mossa ki a talajt. Egyszóval Greene realista módjára szemléli az életet, s mint minden nagy realista írót, őt sem csipcsup apróságok, jelentéktelen kérdések, hanem a kor nagy problémái izgatják. S ezek közül is legjobban: a gyarmati rend széthullása. Ac angol író tanításának lényege és legjellemzőbb vonása talán a mondanivalóban megnyilatkozó aktivitás. Az író nem passzív szemlélője a valóságnak, tehát nemcsak azt mondja el, hogy ilyen és ilyen a gyarmati rendszer, hanem műveiből sugárzik a meggyőződés: ez így nem mehet tovább, ezt meg kel! változtatni. Olyan mondatot persze nem sokat találunk az író regényeiben, amely ezt így tételszerüen kimondaná. Regényeinek egésze, cselekménye, atmoszférája, hangulata sugallja ezt a tanítást. A gyarmati rend rothadása — mondja Greene — átterjed az emberekre, bomlasztja, eltorzítja őket, magához húzza, mint a mocsár, s erkölcsileg és fizikailag is megsemmisíti őket. Azt mutatja be Greene. hogyan válik a gyarmatokon abnormissá és abszurddá az elnyomók élete, végső fokon azért, mert a helyzet, amelyben élnek, maga is abnormális és abszurd. Ez viszi A kezdet és vég főhősét az öngyilkosságba. ez okozza a tragédiát. A csendes amerikai-ban és ez teszi betegesen torzzá a Havannai emberünk szereplőit. Még nem lezárt, nem befejezett Greene munkássága. Az író alkotóereje teljében dolgozik, s jelentős munkákkal léphet a világ elé„ Most megjósolni, hogy mit "mónd majd az irodalomtörténet róla a jövőben, tíz, húsz vagy ötven év múlva, esetleg később, magától értetődően lehetetlen. Sok regényéről bizonyára elfeledkezik majd az idő. Azok a művei azonban, amelyekben a gyarmati világ felbomlásának folyamatáról vallott, nem kerülhetnek erre a sorsra. A történelem máris igazolta őt. Ökrös László GERENCSÉR MIKLÓS: VADGALAMBOK Tdók&geng — Menjetek haza. Erre még alszunk egyet — mondta Vigasztalón, de az aggódás határozatlanná tette szavalt. Lehajtott fejjel indult a vetőgép után, egyszer visszanézett, mosolygott és a szeméről élesen verődött vissza a fény, ahogy az üvegcserepekről szokott „ 27. Pilledten bandukolt hazafelé a két muraközi. Patájuk alig vert valami port a sárga dűlőúton, fáradt testüket csípős verejtékszag lengte körül. A szekér mögött rekedt cimbalomként pengett a vetőgép. Kincses József görnyedten ült a bakon. Anti hajtotta a lovakat. Az ö feje is hanyagul billent egyet-egyet a döccenésekre, laza ujjai közül a saroglyára kígyózott a gyeplő vége — Alij meg itt a kőrisfa alatt — mondta fáradtan az öreg, és a szemét lehunyta egy pillanatra. — Gyújtsunk rá. Anti nem értette, miért kell a cigaretta miatt megállni, hiszen füstölni menetközben is lehet, de nem kérdezősködött. A lovak a magányos faaggastyán haragoszöld üstöke alá értek. Rájuk szólt csitítón: — Pszsz... P Elhalt a zörgés, egyszerre az alkonyati nyugalom kellős közepében találták magukat. A kőrisfa lombja kesernyés illatot párázott rájuk, arcukra hűvösség osont a közeli erdőből. Kincses ráérősen sodorta a cigarettát, földszínű ujjaival. Anti nem kívánta a füstöt. Semmit nem kívánt. Csak aludni, felejteni, aztán fölébredni úgy, hogy semmi rosszra ne emlékezzen. Tudta, nem a cigaretta kedvéért állt meg az öreg. Borús hangulatban dolgozták végig a délutánt, alig szóltak egymáshoz néhány kurta szót, de különösen érezték, hogy mindegyikük végiggondolja a maga sorát. Kincses a cigaretta végéhez tartotta a gyufalángot, közben már a legényre nézett. — Ügyelj ide, fiam. Mi még soha nem hazudtunk egymásnak. Se szóval, se hallgatással Eddig a munka volt az első. De most van időnk. Ugy menjünk haza. hogy ne maradion ebben a napban semmi sunyiság. Va* inkább válasszuk a haragot?..: Akármi legyen a szándékod, de színt kell vallani. Még haragudni is úgy érdemes csak, ha előbb megmondjuk egymásnak a magunkét. Anti sokáig lógatta a fejét. Sima, hátrafésült hajából egy fürt a homlokába lógott. Csizmája talpát lassan a saroglyához ütögette. Maga sem igazodott el a saját érzéseiben. Néha anynyira gyűlölte Danit, hogy minden bűntudat nélkül darabokra hasogatta volna, néha meg különös jóindulatfélét érzett iránta. Bánta már azt a méreg ízű találkozást. Eleget gondolkodott délután, s bárhogy fájt is a balszerencséje, látnia kellett, hogy szándékosan senki sem akart rosszat neki. — Kár erről beszélni, Józsi bácsi —r szólt nagysokára. — Gyűlölködni, ártani nem akarok, mert gazember mégsem vagyok. Hiába mondta Klári a szemembe. Nincs igaza, meg nem is lesz. Az alkonyati nyugalom állóvizét motorkerékpár berregése kavarta föl. Figyeltek. Feléjük közeledett a kattogópuffogó hang. Túl a kőrisfán, ahol kanyarodott az út, előbukkant a porlepte csipkebokrok mögül Csuka Péter instruktor, a járási pártbizottság munkatársa. Délcegen feszített a motoron, amely akadozva-ugrálva morgott a bakhát hepehupáin. Megállt, egészségeset szusszantott, s finnyás mozdulattal tolta homlokára a porvédő-szemüveget. — Szabadság, elvtársak! — köszönt, és a karját hanyagul meglengette, ahogy a nagyobb vezetőktől látta. Kincses várakozón pislogott le rá a bakról. Halkan viszonozta a köszönést. — Jó napot, Csuka elvtárs. Hova akar kilyukadni ezen a taligaúton? Csuka azt hitte, tréfára gondol az öreg Gyermekded nevetésre kerekült egészséges, vérbő képe. — Magukat keresem, senki mást. Az ám. Kincses elvtárs! Láttam, hogy a lánya itthon van! — Köszönöm a hírt — mondta hunyorogva az öreg. — Szép magától, hogy ezzel is törődik. De már jártak itt kint. Ha lesz rá egy kis ideje, szót kellene ejteni a sorsukról. Az instruktor szórakozottan lefejtette göndör szőke hajáról az ellenzős bőrsapkát. Ahogy a gondos vargák szokták a vásárban a lábbelikről, úgy törölgette le kabátujjával a port a szattyénsapkáról. — Csak a lánya léphet a szövetkezetbe. Kincses elvtárs — szegte föl hirtelen a fejét. — Kár, hogy éppen a vejéről van szó, de a párt akkor se tehet különbséget A vetéssel hogy állnak? Mert amiatt jöttem tulajdonképpen ... Az öreg Kincses egy vékony húr pendülését vélte kihallani a csendből. Megütközve gondolta, hogy ez a pirospozsgás, motoros legény milyen ártatlan könnyelműséggel lép túl emberi sorsokat; ólomsúlyú tekintete az Instruktorra nehezedett, úgy mondta: — Végeztünk a vetéssel. — Akkot megnézem — bólintott könnyedén a legény, és a finom sapkát a fejére húzta. — Ha nem esik nehezükre, jöjjenek utánam. — Gyakorlottan, az ülésen maradva rúgta be a motort. Fürgén tovaszökkent a kukoricavetés irányába. Anti sértődötten sandított utána. — Nem elég neki a szavunk?... — kérdezte megbotránkozva az öregtől. — Fordulj vissza — legyintett Kincses bosszúsan. Csuka Péter már komoly lelkiismeretességgel szemlélgette a vetést, mire visszacammogtak a muraköziek. Csizmái szabályos nyomokat hagytak a simára hengerelt talajon. Leguggolt, megbolygatta a földet: kíváncsi volt, hogy előírás szerinti mélységre ágyazták-e a magot. Kincses József, meg Pásztor Anti szótlanul összenéztek. Kedvetlenül szálltak le a kocsiról. Az öreg előrebicegett a szántóföld széléig. Haragos arcán mozdulatlanok voltak a ráncok, karját mereven lógatta. Türelmes természetét sűrűsödő, higgadt indulat borította el. Az instruktor elégedetten, dicséretet sugárzó mosollyal lépdelt kifelé. Messziről kiabálta: — Gyönyörű! Csak így tovább, elvtársak! Anti rosszat sejtve figyelte az öreget. Súgni akarta, hogy ne tegyen bolondságot, mégsem szólt, mert az érzései felével meg azt kívánta, hogy bár húzná el Kincses a fontoskodó instruktor nótáját. Az öreg megvárta, míg hozzáért Csuka Péter Halk, de szúrósra hegyezett szavakkal fogadta: — Kicsoda maga? Ispán? Vagy bérlő? Aztán mi kik vagyunk? Csaló kapcabetyárok? Vagy lusta zsellérek? Ha azt mondjuk, hogy a vetés kész, akkor arra mérget vehet, hogy kész. Mert ez a vetés sokkal fontosabb nekünk, mint magának. • Csuka azt hitte hirtelen, hogy egy ismeretlen ember mered eléje. Zavart álmélkodással hőkölt vissza, szeme kikerekült, mintha pillái sárga szemöldökéhez ragadtak volna. (Folytatjuk)