Délmagyarország, 1962. november (52. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-07 / 261. szám

Szerda, 1962. november X DÉL-MAGYARORSZÁG 5 Ma kötelező az emlékezés. Nem írott törvények Q parancsolják, hanem az ítélőképes lélek. Mi, maiak O nem emlegethetünk fel forradalmi csatákat 1917-ből, 8 csak frissebb emlékeket, a közelmúlt és a ma mara-g dandó epizódjait a proletárforradalom győztes népé-O nek életéből. 0 Ezen az ünnepen emlékeket szedegetünk össze, Q Az élmény ereje még ma is friss. Ahogyan mindenki, Ö aki a nagy szovjetországban járt, hozott magával va- O Q lami lélekbe ivódott kis emléket, a sok-sok tapaszta-g "5 lás mellett mi is megőriztünk apróságokat, amelyek o nem fejezik ki ugyan korántsem az ünnep nagyszerű-0 ségét, a nép küzdelmeit, építőmunkájának iramodását 8 — egy-egy vonására crösebb fényt vetítenek. o E kis epizódok, történetek mégis abból a bő tör- J ténelmi forrásból buzognak, amely mozdíthatatlannak1 vélt sziklákat forgatott ki sarkaiból. A történetekben < feltétlenül valamilyen, a szocializmustól elidegeníthe-< Q tetlen törvényszerűség érvényesül: az, hogy a szocia-S Q lízmus, a kommunizmus építése közben mindig neme-( § sebb lesz az ember, mindig közelebb kerül társaihoz < _ és az emberiesség, az emberiség gondolatához. KXDOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOC A Potyomkin lépcsőn Az ogyesszaiak szeretik vá- övét, élére állt kis csapatunk­rosukat, mint mi, szegediek, nak, kihirdetve a jelszót: — o mienket. Ha valamivel -vá- Pájgyom. Emlékek a szovjet földről S^SS As eser kilométeres lánc A búcsúebéd a Metropol ján Moszkvában. A zene hal- kezett, s csakhamar meglát­Szálló szalonjában majdnem latára a békésen járókelő hattuk az okát is. vacsorába torkollott. Leve- moszkvaiak ellepték a kör­A mentőautó a fehér kö­és a szovjet tolmács szinte egy pillanatra sem mozdult el a beteg mellől. Pontosan átvették mindig az orvosok utasításait. S átadták a kö­vetkezőkben a diagnózist tar­talmazó beteglapot. A sek, mártások, orosz nemzeti nyező virágkioszkokat, hoz- nenves ernhprokkel"iiirn ott , A határon kedvesen, meg­módra készített húsos ká- ták a százszínű tartói virá- ^ I^StóTelőtt Ti^- hatottan búcsúzott tolunk és pázták után következtek a gokat a búcsúzó magyarok- dyan Lt a EK£2. ^iJlwtnkrl kt diplomamunkának is cukrászkészítmények, a tüzes grúziai borok. Az én két ifjú építészmér beillő nak. aztán A , .. moszkvai csak a rendszáma- tötték yon vigyázzunk a azutn A zenekar szünetet tartott, rol tudtuk meg, hogy ma­A turisták pedig nagy zsivaj- sik. Az orvosok kérdezős­papara. Mi tudtuk, hogy az öreg gás közepette jelvényeket ködés nélkül léptek egyene- túl yan a kr',"zisen Mondtuk nököm is abbahagyta aszov- csereberéigettek a moszkvai- sen abba a kocsiba — injek­jet »szocreál« építészeti akkal, amikor hirtelen a pá- ciókat hoztak az angyalföldi irányzat szapulását, torkuk- lyaudvar elé perdült ugyan- portásnak, szakadtából üvöltötték, hogy az a fehér mentőautó, ame­is: Budapestig már semmi baj. A legnagyobb meglepe­tésünk mégis Nyíregyházán _ AJ. - , ... .... .. ,, — , , Vdnatunk éjjel a brjamszki történt. Csak itt tudtuk meg, azt mondja: "Estere varom lyik a_ Voros tér forgataga- erdő rengetegén robogott át, hogy a szovjet egészség­a Nemzetinel...« Tanéra ban tunt el par oraval ez- s valahányszor csikorogtak a ügyiek azért nem bíztak meg perdültek a pesti haziasszo- előtt Ajtajabol az oreg ma- fékek s felébredtünk, az ab- teljesen a mi ápolási készsé­nyok, halk szavú kis tiszvi- ga lepett ki, ket feher kö- lakon át mindig ott láttuk az günkben A hír hogy vona­selok, pedagogusok. A házi- penyes férfi es egy nover állomás előtt a fehér autót tunkon egy súlyos szívbeteg gazdák is boldogok voltak, kísereteben. Kissé pihegve és fehér köpenyes utasait. Kint a Vörös téren már hajtogatta az idős, fehér hajú Kijevben már sütött a reg­erősen ereszkedett alá a ember: geli nap, s mindenki az ab­moszkvai este, amikor mint — Jobban vagyok, egészen lakoknál állt, versenyben fi­érkezik, hamarabb eljutott Nyíregyházára, mint mi ma­gunk. A fehér autó ugyanis most már magyar rend­dolni« lehet őket, az a szinte A tengermelléki sétányon a villámcsapás. " kövérkés, fe- jól vagyok. Már haza' tudok gyeltük, ki látja meg először számú — Nyíregyházán is — iU-n-n Pníim.nt.ii f„/,n l.nnn.. , . ...... — .. .... ,. - J szikrázó lokálpatriotizmus. Potyomkin lépcső felső végén a fehér autót. Ott állt a fe- elénk került. ^^•••••••I ke le. szeplős képű pesü asz- menni Amikor Jaltabol erkezve al- rövid pihenőt rendelt el ve- szony rohant elő valahon- Tíz óra lehetett mikor szesen tisztelgő forgalmista léptük a város főkapuját, he- zetőnk. Mesélni kezdett, idez- nan. Nyilván a sok ital ha- tust húzott a zenekar elin- mögött. Egy fehér köpenyes lyesebben partra szálltunk a te a történelmet. Az orosz és tására, össze-vissza szalad- duit a szerelvény A 'lenin- férfi és egy fityulás nőv, w'—"••K-i- szinte magyar szavak keverékéből is gált, hisztérikusan kiabált: gradi hálókocsi-kalauz abo- fürkészte a kocsik számát. — Meghalt! Meghalt! £n rogyinói csatáról, Borogyinó­Nem lett igaza a riadt, egy fityulás nővér szeplős pesti asszonynak. Az öreg angyalföldi portás . .... . , ^ Azt már a legtermészete- Moszkva után újra meglát­rm szoktunk vendegeinknek: mert mar többen ismertük a már Pesten is mondtam, ne ról mesélt, ahol épp most sebbnek tartottuk, hogy ott hatta Budapestet. Ezer kilo­kikötőben, vezetőnk szóról szóra azt mondta, amit jól megértettük mit mond, — Aki városunkban jár, sé- Potyomkin páncélos történe- jöjjön el. • „ _ tál gyönyörű utcáinkon, sétá- tét krónikákból, képekből és _ Ki halt meg? — kérdez- Ö is"meglepődött7 úgy tudta! lomásorT is! Aztán Muícka­nyainkon, néhány nap múlva Eisenstein világhírű filmje- tük sokan a hirtelen beállt nem állunk meg itt. A vonat csevón, s utoljára Csapon ,',/,,. il-t wrtnní minthn hnl Míro n 109 — 11. ——]; — —l-l,™ '... —- tjL ,.1x11 A 1— i úgy érzi itt magát, mintha bői. Mire a 192 lépcsőfokon fagyos csendben odahaza lenne. Ezt a várost lesétáltunk a kikötőhöz, azt még minden látogató nagyon is megtudtuk, hogy a cirkáló megszerette. 12 ezer tonnás volt, s a tör­E szavakkal mutatták be ténelemben ez volt az első vének, de azt mondta, nem nekünk Szeged testvérváro- eset, hogy hadihajó legénysé- hal meg addig, míg meg nem sát. Nem csoda, hogy kíván- ge feltámadt a tisztigárda és látja csian indultunk el: lássuk, a cári önkény ellen, mit mondanak Ogyessza gyö- — Tizenkét évvel később, nyörű utcái. Lelkes izgalom- 1917-ben apáink kitűzték e robog keresztül a vonatunk, lesz a fehér autó a lvovi ál- méter hosszú, rögtönzött szovjet egészségügyi lánc vi­gyázta életét. Csépi József Az a kis öreg, az az an­gyalföldi portás. Nagy út volt ez az ő rossz, beteg szí­Moszkvát. Moszkvát meglátta — ítélkezett a szep­lős asszony —, de nagy árat fizetett érte. nem láthatja pedig ekkor már erősen fé- találkoztunk vele. A kalauz Leningrádi fények mai vetettük bele magunkat városban is azt a zászlót — meg többé Pestet a város forgatagába, pedig mondta kísérőnk, — amit a tudtuk, ha mindjárt nem is, hős matrózok tűztek ki a de egy vagy két nap múlva Potyomkin cirkáló legmaga­megmutatják nekünk a vá- sabb árbócára. » Felugrálnak az emberek, riadtan, idegesen. — Hol van az öreg? Már csak az utcán láttuk. rost. Mi csak mentünk, s kér- Különös érzés fogott el amint egy vöröskensztes fe­dezősködtünk összeszedve bennünket, amikor meleg, ba­hér mentőautóba betolták a iyi intha csak tegnap este •*• történt volna, taxifek csikordult az Ermitázs bejá­rata előtt. Legalább ezer csi­nálja ezt naponta. De az utasok láttán kissé megle­pődtem, s ez is mutatja, hogy még akkor, ott a Nagy Októberi Szocialista valót, meg a szépet, mint a Tréfás, bokszoló mozdu­kenyeret. Örökös vágya volt lattal jött a válasz, kitörni a szűk kis porfé- — Rastrelli, ha óhajtja szek köréből, mégsem jutott ön is tudni. el 70 éves korára csak a szomszédos kisváros ócska­piacáig. Igen, mert hozzánk Odafordultam magyar úti­társamhoz, egy gyomai taní­tóhoz (aki úgy beszélte az harminc esztendővel később oroszt, mintha ott a Néva­érkezett el a szépségek meg­orosz, délszláv, német nyelv- ráti kézfogással búcsúztunk J^^^flLte tudásunkat: hol van ez. hol tőle. Mintha a legendás hírű ' i,. hűi i/urt. R, - vr.i; t-Aprterií^ iróir niira i«= 191? őszén történtek lénye­van trt? Ó, szegedi turista cirkáló hőseinek, a győztes tisJk^z ilett^nréB ielrát gét. Fehér fejkendős pa­naivség. amely ilyen nagy vörös zászló kitűzőinek meleg mutatta A körülötte sürgő- rasztasszonyok szálltak ki a •.mrnsiia TsörmentéV kézszorítását éreztük volna, s ]ődő orvosok selikivel sem kocsiból és siettek felfelé a Forradalom szülővárosában közelítésének és megismeré­sem értettem egészen az sének lehetősége. : aro Sf&.iXSÖppentél > A kérdésekre választ is a patyomkinisták, a vörös kaptunk. Csak azt nem tud- katonák erejét, törhetetlen tuk, hogy mit mondanak. De hitét. úgy hiszem, ők sem nagyon Mire visszaérkeztünk szál­értették, mit kérdezgettünk, lodáinkba, már otthonosan váltottak szót. beugrottak a képtár lépcsőjén. Ügy mo­kocsiba. s százas tempóval zogtak, úgy viselkedtek, hasították szét a hömpölygő mintha már nem először jár­gépkoosi-áradatot. tak volna ezen a helyen, pe­A jó kétszázas turistasereg dig esküdni mertem volna mert az egyik trolibuszmeg- mozogtunk. Ha nem is jol, de is la8San felkászálódott az rá hogy legalább ezer kilo­állónál valóságos tanácsot ül- bátran beszéltünk oroszul, s autóbuszokra, elindultak a méterről valamelyik ukrán tek a járókelők közötti al- a portásnak egy kissé fölé- kijevi pályaudvar felé. A mi faluból hozta őket a vonat kalmi kapcsolat törvénye sze- riyesen is mondtuk: . -szto- Nyugatinkhoz hasonló óriási Leningrádba. • , „_ „ -í. _„„,_ tricetdva*. Atlepve szobáink üvegcsarnok előtt ugyanaz a rmt. Vegul az egyik magya- ^s2Öbét> ogyessza szegé- száztagú katonazenekar várt rul "tudó", aki úgy beszélte nyebb lett néhány idegennel, a mi nyelvünket, mint mi az Nagy Pál Rögtön eszembe jutott az bennünket, amelyet elsőnek én anyám. Mindig úgy sze­láttunk meg érkezésünk nap- rette a könyvet, az olvasni­Nyomakodtunk felfelé a hatalmas Izsák katedrális kupolás tornyába, hogy Szét­lássunk a város fölött. Két élénk fiatalember minde­nütt a sarkunkban, és ki­fogyhatatlanul magyaráztak egymásnak. Alighogy felér­tünk a kilátóra, már mutat­ta is az egyik. — Ott a Téli Palota. — Arríott a Szmolnij — kiáltott a másik és majdnem átlendült a vaskorláton. — Tudod-e, kinek a mű­ve? — így az előbbi. nagyobb üzemben. Persze kérdéses, hogy ez is mennyire a munkások érdekében. Vagy talán, mint elbeszélésükből kiderült, nem is kérdéses, hiszen a feladata elsősorban az: megállapítsa, bírja-e a munkát a beteg, aki hozzáfordul. S döntsön csak úgy, ahogyan nincs a tulajdonos ínyére! Nyomban más foglalja el a helyét a fe­hér ajtós rendelő mögött, hiszen az üzemorvost is a gyártulajdonos alkalmazza, tőle van függe viszonyban. Kedvem lett volna gyorsan kézen fogni őket, s elvinni szerte e város annyi szép új intézmé­nyébe, melyek mind az embert, a dolgozó em­bert szolgálják. Intézményeinkbe, amelyeknek léte, működése természetes nekünk, mert hiszen a szocializmus létéből fakad. Mint ahogyan az ellenkezője is természetes ott, ahol még a kapi­talista viszonyok az uralkodók. Nem, nem vagyunk mi kis nép — csak vol­tunk! Nem kicsi a mi városunk! Ha nincsenek is még utcasornyi nagy palotáink, de van vala­mi, amit megcsodálhatnak, megirigyelhetnek a gazdag, nagy országok bármely nagy városának lakói. Amit most elhnondtam, ez a kis epizód, amely az őszi verőfényben fürdő város újuló utcáin járva jutott eszembe, csak nagyon pici, ha nem is jelentéktelen része a mi életünknek. S mi minden van még, amit nem lehet csak úgy egykönnyen megmutatni a Nyugatról érkezett vendégnek. Igaz ugyan, hogy — mint cseppben a tenger — mindennapjaink e kis részében, az üzemi bölcsődében, orvosi rendelőben, az em­berekről való gondoskodás apró jeleiben benne van a mi egész megváltozott életünk lényege, mégis mennyivel többet, még alapvetőbbet is kell megmutatnunk. Légióként, hogy a mi rend­szerünkben, nálunk, minden az emberért, az ember szolgálatában van, és érte történik is min­den. Nálunk nem lehet létbizonytalanság, ná­lunk a dolgozó ember biztos benne, hogy mun­kájával a maga jobb életét szolgálja — és nem a tőkését. Jöjjenek csak, nézzék meg ezt ná­lunk. Sőt, bármit néznek nálunk, ezt lássák benne! ( , hogy nem egészen tartozik ide, de Lehet, elmondom, ha már a kedves Ol­vasó nyomon követte őszi sétám gondolatait, emlékezését. A napokban egy tengerentúli új­ságot lapozgattam. A Kanadai Magyar Munkás egyik októberi számát. Tessék, ítéljék meg, mit tükröz például ez a híre a lapnak: *Dr. A. J. Dakin, a torontói egyetem építészmérnöki kará­nak professzora kijelentette, hogy társadal­munk (a kanadai) egyharmada lakásszükséget szenved, illetve elégtelen jövedelméből nem fe­dezheti az általában roppant magas lakbért. Dakin egyetemi tanár a kormányt teszi felelős­sé a lakásnyomorért. A lakosság egyharmada részére állami költségen kell méltányos bérletű lakásokat építeni — mondotta. Toronto két kül­városi tanácsa tiltakozott, hogy területükön ol­csó lakások épüljenek a társadalom szegény ré­tege részére...* Nem kíván kommentárt e hír. Mégis állít­suk mellé az MSZMP kongresszusi irányelvei­nek a következő sorait: "A lakáshelyzet megjavítását pártunk nagy fontosságú szociális feladatnak tekinti. El kell érnünk, hogy az ötéves tervben előírt 250 000 helyett legalább 300 000 lakás épüljön.« Az előbb említett lapban olvastam még: "Menesztettek 2900 bányászt, kohászt* — adja tudtul egy cikk címe, amelyben a szakszervezet kéréséről értesülünk, hogy a kormány helyez­tessen vissza 2900 nikkelbányászt és kohászt, akiket az International Nickel Co. vállalat bo­csátott el egyik napról a másikra, és hallani sem akar visszavételükről. Egy másik hír így szól: "Véglegesen bezárják a Lucas-Rotax vállalatot, amely rendesen 850 munkással dolgoztatott. Az utolsó 275 munkással most tudatták a rossz hírt." Még néhány jegyzetsornyit a lapból: "Azok, akik nélkülözésben élnek az USA-ban, a lakosság 21 százalékát teszik ki, de az összes személyes keresetből származó bevételnek ke­vesebb, mint 8 százaléka jut rájuk. Viszont a lakosságnak az a 7 százaléka, amely bőségben él, a személyes keresetből származó összegnek 23 százalékát vágja zsebre. Elhisszük, hogy az utóbbi csoportnak lehet olyan „amerikai élet­formája", amelyet a propaganda fest.* Igen, erről is szó van. Az a jólét, amelyet mi biztosítani akarunk, az egész nép jóléte. Ami viszont odaát van? Nos van jólét, összes­ségében magasabb életszínvonal is egyelőre, ezt nem tagadhatjuk. Csakhogy kétes értékű, ha létbizonytalansággal, kiáltó ellentétekkel jár együtt. a kapuinkat egyetlen jószándékkal, becsüle­tesen hozzánk közeledő nyugati vendég előtt sem. Jöjjenek el hozzánk, s miközben megízle­lik a halászlénket, megfürödnek a mi szőke fo­lyónk vizében, hallgatják a szárnyaló muzsikát árkádok övezte terünkön, ismerkedjenek csak a mi új, szép és továbbszépülő életünkkel is. Ez a mi legnagyobb, legjelentősebb »idegenfor­galmii« érdekességünk, látványosságunk. S büsz­kék vagyunk rá, hogy ilyet nyújthatunk. S büszke lehet minden ország — akár kevés, akár sok lakóinak száma —, hogy olyat nyújthat ez­zel, amely nincs meg egyetlen nagy és gazdag­nak vélt tőkés országban sem. Behunyom a szemem az őszi nap sugarai­ban, s a szemhéjamon is átsütő pirosló deren­gésben képek jelennek meg előttem. Képek ar­ról, hogy nem is olyan .sok idő múlva két-há­romszorosára nőtt lakosságú városunkban mi­lyen új, modern házsorok állnak, milyen kor­szerű városrész szegélyezi majd szeszélyes fo­lyónkat a túlsó parton is, hogyan formálódik, "világvárosodikr majd a mi Szegedünk, s lesz igazi alföldi metropolis. Nem képzelődés ez, reális jövő, amelyet meg kell érnünk, s ha nem mi, de fiaink, lányaink már biztosan. Nem is keli összehúznunk érte a nadrágszíjat, megesz­szük mi bizony a finom tyúkhúst is, anélkül, hogy lemondanánk az aranytojásról. Egyet azonban feltétlenül tenni kell: dolgozni tervsze­rűen és következetesen. Nem is titkoljuk ezt. Irányelveink írják: "A következő években az ország gazdasági tevékenységének középpontjá­ban a második ötéves terv teljesítése és gazda­sági céljainkkal összhangban álló túlteljesítése áll. Ez egész népünktől jelentős erőfeszítéseket követel« ... | Megvan Nem zárjuk be és meg is lesz erőfeszítéseink ér­telme. A napról napra jobb élet­bén, az ötéves tervben is meghatározott 16—17 százalékos reáljövedelem-emelkedésben és a népjólét emelésének ugyancsak az ötéves terv­ben megszabott más területein. Nem álom töb­bé, hogy mindinkább közeledik az az idő, ami­kor velünk együtt a szocialista világrendszer valamennyi országa elhagyja, túlszárnyalja a legfejlettebb tőkés országokat is. Szép Tisza-parti városunk, nagyszerű, bol­dog jövő előtt állsz te is. Jólesik erre gondolni utcáidon e verőfényes őszben, s különösen a mai napon, a Forradalomén, mely négy és fél évtizede a te jövőd alapjait is megteremtette) parton született volna), hogy kérdezze meg a fiúkat, hon­nan jöttek. Néhány perc múlva megtudtam a követ­kezőket: Szergej és Jurij. valamilyen kimondhatatlan nevű és elképesztően kicsi fahíba valók, ott fejezték be az általános iskolát. Utána Kijevbe mentek technikum­ba, s két évvel ezelőtt ott jelesen érettségiztek. Jelent­keztek az egyetemre, de helyhiány miatt elutasítot­ták őket Oda se neki, mond­ták, s elmentek üzemi mun­kásnak. Egy év múlva me­gint zörgettek az egyetem kapuján, de sikertelenül: százak voltak még mindig előttük. Még egy évet "rá­húztak* tehát a gyárban. És most már sikerült a tervük, igaz, nem Kijevben, hanem Leningrádban. De ennek csak örültek. Átestek a fel­vételi vizsgán — ezért nem bírtak aznap a jókedvükkel. \ kkoriban Szegeden tör­tént, hogy egy frissen érettségizett ifjú levelet írt a szerkesztőségnek. Ilyenfor­mán: "Nem vettek fel az egyetemre, mert az én apám­nak nincsenek szocialista összeköttetései. .. Úgy elke­seredtem már, hogy élni sincs kedvein .. .* Utánanéztünk a dolognak. A fiú — egy vidéki tanító fia — közepesen érettségi­zett és mivel az egyetemre annyi volt a jeles jelentke­ző, hogy több jórendűt is kénytelenek voltak elutasí­tani, igazán nem lehetett itenni semmit az érdekében. | Ügy szerettem volna ezt a levélíró magyar diákot csak Inéhány hétig Szergej és Ju­rij társaságába küldeni. Mert azok még újabb két évet is zokszó nélkú'l rádol­goztak volna, hiszen szilárd meggyőződésük, volt: előbb­utóbb mindenképpen bejut­nak az egyetemre, s a fizi­kai munka különben is csak használ minden felfelé tö­rekvő ifjú embernek. Ezerszer elmondták már, hogy a Nagy Október áldá­sa már a mai nemzedékben is realizálódik. Most én szintén elmondom ezer­egyedszer, hogy a szovjet ember valahogy egészen más, nemesebb erkölcsök hordozója, mint mi. S így ennek megállapítása után még erősebben dobog a szí­vünk a nagy Lenin szobra előtt, az Auróra fedélzetén és a Szmolnij falai között járva. F„ Nagy István

Next

/
Oldalképek
Tartalom