Délmagyarország, 1961. október (51. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-15 / 244. szám

Vasárnap. IMI. október 15. 6 •m-i em tudtam, merre menjek. A Jobbolda­li út beívelt az er­dő peremén levő kukoricás­ba. a baloldali a tó felé vitt, s körülölelte a vizet. El­indultam hát tovább az or­szágúton. Gondoltam: hátha találkozom valakivel, a az majd csak útba igazít. Do nem nagyon valószínű. Ilyenkor még mind kint vannak a szérűn. Nagyon bántott, hogy így elkéstem. (-Jó erősen megvárattam* — gondoltam restelkedve magamban.) Vajon el tu­dom-e intézni? Határozni könnyebb volt. Elrepült az idő. Egész nap dolgoztam az Iskola könyvtárában. Az ötödike­sek segítettek rendbetenni a polcokat és bejegyezni az uj köteteket. Észre se vet­tem, elhúzódott a dolog, s kés. > délután lett, mire el­indultam. Jó lenne valami útitárs. A naplemente fo­gott karon, álmosan. Vala­hol a hátam mögött lebu­kott a napkorong. Még egy darabig éreztem a csupasz nyakamon cirógató melegét, s előttem futott megnyúlt árnyékom. Szerettem volna utolérni. Gyorsítottam lép­temet: hátha. Nem sike­rült. Futni kezdtem, aztán felnevettem: milyen jó gyermeknek lenni. Mindez olyan új volt szá­momra. Most léptem ál elő­ször a falu határát Milyen szép volt a tó, az erdő, az út. Bizarr hasonlatok jutot­tak az eszembe. Például, hogy n békák úgy kuruty­tyolnak, mintha üveggolyók­kal gargarizálnának. Vagy a nádasba tévedt szél olyan hangokat hoz felém, mint­ha finom selyempapírt gyűr­ne össze valaki a kezében. M ár egészen besötéte­dett, amikor megpi­hentem. A falu messzi lámpái úgy fénylet­tek, mint a szentjánosboga­rak, vagy a sejtelmes gyöngyfüzérek. Elfáradtam. Nem is tagadom. A lábam azonban mégsem adta meg magát. Ment, lépett nyu­godtan előre. "Micsoda ötlet volt tőlem Ilyen későn belevágni ebbe a közel húszkilométeres út­ba. De ha egyszer megígér­tem neki* Nagyon megtetszett ne­kem ez a kisfiú. Élénk volt, okos és a legkisebb termetű az egész osztály­ban. Amolyan tízéves for­ma ha volt. De uz esze... Mindig jól felelt. Két uj­ját parancsolóan emelte a magasba és türelmetlenül ágaskodott fel a padból. Égő-kérő tekintetét nem vette le rólam, s ha nem őt feleltettem, megharagu­dott rám. Egyik nap, ami­kor kihívtam felelni, ráné­zett Stefan cel Mare arc­képe, és hangsúlyozottan, úgy, hogy mindenki értsen belőle, szavalni kezdte: »ö a nagy Vajda termetre apró . Aztán megkért, hogy ad­jak neki kölcsön néhány könyvet, rnert olvasni akar. Három nap múlva még kért. Mohón falta a betűt. Az egyik útkereszteződésnél megállítottam egy lassan ban dukoló szekeret, és megkér­deztem a bakon ülő álmos embert, hogy merre kell mennem. — Hát nem éppen messze, de nem is közeL — mondta. Megértettem. A fontos az, hogy ez az út visz oda ... Gyerünk gyorsabban — és megnyújtottam lép­teimet. -Vajon vár? Késő van*. — Mondd Mitru, hogyan jutok el hozzátok? — kér­deztem tőle tegnap. — Nem lehet eljutni se­hogy. Sem vonat, sem autó­busz nem jár mifelénk. Messze van. — Hallod-e. fiú, nem azt kérdeztem. hogy messze van-e, hanem hogy hogyan jutok oda? — Most úgy sincs senki otthon, kint vannak a me­zőn. — Jól van. Értem. De mégis, magyarázd el nekem, ha valaki el akar jutni hoz­zátok, hogy megy oda?? — Ahá ... ha "valaki*... Az más. Elindul az ország­úton, a négyes elágazásnál letér a rövidítőre vagy a szekérútra. M ost Itt vagyok a né­gyes elágazásnál. Le kell térni. Rossz uz út. Levetettem a cipőmet, úgy könnyebb. És jobb is. A puha porba befészkelte magát a nap forrósága. Igaz, a verebek már megfüröd­tek benne, feltúrták, de így is olyan jő meleg volt. Fel­tűnt a falu. Előbb egy ku­tya. majd egy magános ház, végül a főutca. »A harmadik ház a szö­vetkezeti bolttól lefelé* — jutottak eszembe Mltru sza­vai. Ez lenne. Megálltam a kapuban. Kiáltsak? Nem il­lik. Mit mondanak majd a szomszédok. De nem is volt szükség rá. Az a kis árnyék­csomó, amelyről az imént azt hittem, hogy valami ott­felejtett tárgy, hirtelen meg­mozdult, Mitru volt. Oda futott hozzám. — Hát itt volnék — mondtam a gyermeknek. — Nem nyitod ki? Még nem feküdtek le a házban. Sokan Voltak a szo­bában. Mitru nagyobbik test­vére, aki a malomban volt szerelőmunkás, a felesége, Mltru leánytestvére, egy nagynéniké és végüraz öre­gek. Mitru szülei. Bort tet­tek az asztalra. S egy nagy ' tányérban kaporral Ízesített ordás palacsintát hozott az asszony. Néztem őket, tud­tam, hogy Mitru elmondta már, miért jövök. A szoba falán szép, színes szőttes. A polcokat ügyes kézzel farag­ták díszesre. A szoba beren­dezése városias volt, s a sa­rokban Pionír-rádió állott. -Könnyebb lesz* gondoltam magamban. — Nos, elengedik? — kér­deztem. — Hát, kedves tanárnő, ml arra gondoltunk volna, hogy... szükségünk lenne Itthon is a fiúra — köntör­falazott az öreg. — ö a leg­kisebb ... Nem szívesen. — Egész^ nap várta ma­gát. El se mozdult a kapu mellől — mondta az anyja. Csönd ereszkedett a szobá­ra. Mintha csak a fiú égő­akaró tekintete sütött, be­szélt volna. — Maga úgy gondolja, hogy viszi valamire a fiú? kezdte megint az öreg. Nem szóltam egy szót sem. — Köszönjük, hogy ezt az utat megtette értünk. M egint csend ereszke­dett közénk. Aztán vidámabban szólalt meg az öreg. — És tessék mondani, a tandíj mennyi? Felengedett a feszültség. A Hú után lassan becsukódott az ajtó. Tudta az illemet. A többi már nem rá tar­tozik. Elmagyaráztam az iskola előnyelt. Jó szakmát tanul, ösztöndíjat kap, könyveket, ruhát. — Akkor nom bánom — szögezte le az öreg. Még egy ordás palacsin­tát vettem ki a tálból. Fi­nom volt. Pontosan olyan, mint amilyet nagyanyám ké­szített a ml falunkban. SINZIANA POP MARKI ZOLTÁN Boldog adósság Adós vagyok, érzem, hogy egyre szállnak t az évek — vándormadarak az égen —, és hozzák újra a újra szépség ittas munkánk fényét tavaszi szárnyalásban, — adós vagyok, érzem, az építésért (várat emelt bennem is a Jövőnek), harcom értelméért vagyok adós én a pártnak s egyszerűen az életért: s boldog adósság ez, ezerszer áldott, mert egyszerre szent jog, szent kötelesség, hogy sziv S tett hűség tüzénél lérójam éjt-nap, minden órában, minden percben! Alckszandr Prokofjev Nézd, itt tenger lesz... Nézd, itt tenger lesz Inemsokára. Meghátrál ez a rengeteg, s az égre csapó tenger árja beborítja a hegyeket. Olykor majd lustán, ráérősen szlvárványhíd alatt fecseg. Nézd e színeket, nézz jól [széjjel, holnap már mindezt nem lleled Majd a nap is, ha delelón jár, roppant vizeket sugároz. Városok mozdulnak —, [nekünk már a Himalája sem magas. KANYADI SÁNDOR fordítása VISONTAY ERNŐ INTÉS Még intelek, vigyázz, hiszen Te játszol, és mint a könnyű pille alig alig a földhöz érve, szállsz, hívsz, s kacagva [csalsz magad után. — vigyázz, még Intelek, óh, jaj neked, ha pattan a szikra, és ha felém csilingel a hangod jól vigyázz, hisz nem tudod, mint olvadozik már az unt fegyelem és a kegy baráti zárja mint lazul, rnert az ajkad pirló rubintja gyújtja, egyre gyújtja a vérem, és a [szomj utánad oldhatatlan, vigyázz, inkább csapongj tovább, messze szökve, mint könnyű szárnyú nyári [lepke... BALAZS EVA: Szemed fényét Őrzöm Szemed fényét őrzöm, benne égtek a csillagok. Múló a csók! és én rémülten utánad kapok. Marasztalnálak, ne menj! Maradj csak egy percig még! Csókolj! és hidd el, hogy örök e perc és örök a lét. JANOSHAZY GYÖRGY A PARTHOZ Szemem alatt volt egy fájó redó puhán elsimítottad lelkemben volt egy keserű szilánk kohód tüzébe dobtad magányos voltam fészketlen madár­te magadhoz fogadtál szegeit szárnnyal vergődtem úttalan te szárnyas hitet adtál mert tőled kaptam életet mosolyt tiéd vagyok egészen tiéd reményem gondom énekem szeszélyes szívverésem a világ általad lesz fiatal s az ember végre boldog erőd dicsérik zsongó városok s ezüst pillájú bolygók. HORVÁTH IMRE Elvtársam emlékének Rád emlékszem barátom szüntelen. Meghaltál, hogy sok ünnepünk legyen. Te már többé nem ünnepelsz velünk, de ml Téged ma is ünnepelünk. I. D. Sadr A. M. Gorkij ysnsí Dunsdale a szokásos módon lépett a szobába. Félszegen, kissé zavartan, ami különös bájt kölcsönzött fér/tus henyének, és amiért a nök bizonyos Uajtája valósággal istenítette. Alma Luisa Sykypri de Tancredo Igrófnő remegett a találkozástól, de jegyben forrón áhította Is! Jó kalapos aknd sok. de a legjobb HENDERSONE! Mióta férje magántitkára Duns­dale lett, oda a grófnő lelkinyugal­ma. A szerelem úgy kerítette hatal­mába, mint a mindent elsöprő or­kán. Azóta a gyöngédség és a féktelen szenvedély egyre gyakoribb fellán­golásai között őrlődik. Alma sejtet­te, tudta, hogy e hatalmas szenve­dély — mely eddig ismeretlen volt előtte — egy szép napon bukását okozza majd. De mikor? Senki sem tud ja a napot és az órát, csak annyit, hogy a legjobb temetkezési vállalat az I. P. B. Troubleman cs Fia, Chicago! — Parancsol asszonyom? — fuvo­lázott Dunsdale kellemes, behízelgő hangon. — Beszélni szeretnék önnel, ked­ves Steve, egy kissé elcsevegni. Ne, kérem, ne gyújtson világot. Imádom ezeket a csodálatos alkonyi órákat... Ivoryban a legvarázslatosabb a ta­vasz ... Öh!... Érzi? — Sajnálom asszonyom, de valójá­ban nemigen. — Az arca szenvedő. Bizonyára John Fulhamsíde Hajnalhasadás Ivoryban — Az amerikai televízió műsorából — valami bántja, nemde kedves Ste­ve7... Kibomlott hajjal, veszedelmes kö­zelségben kígyózott Dunsdale előtt. De az arisztokraták évszázados ön­uralmával lebírta égő vágyát — nem csókolta meg. Mikor újból megszó­lalt, a hangja csak alig-alig reme­gett. Tavasszal viselj Mac Adam-féle alsóneműt! — Legyen bizalommal hozzám . . . együtt talán legyőzzük bánatát... beszéljen hát, könyörgök, Steve... Milliók fújják a varázsigét: Egyék ROSETTI spagettit! Ha várpiros ajkaiba haraphatna, ha szenvedélyének heve felégetné a közöttük korhadó hidat, ha ízlel­hetné fiatalságát, érintetlen üdesé­gét! öh, gátlások, szegény szívem kegyetlen zsarnokai Rántsa kl bátran bordái közül a tőrt! Ha isiászától szabadulni akar, vásároljon RElTMATÖX-t! Dunsdale bárgyú tekintete mélyen belefúródott Alma szenvedélytől égő szemébe. A szeme csábítóan pa­rázslott az esti szürkületben ...! — Asszonyom, mondhatok vala­mit? — Magának Steve, mindent sza­bad ... a grófnő hangja remegett. — Köszönöm. Már egy hónap óta súlyos gondok gyötörnek Aston Villa miatt. Ha szombaton nem nyer Car­diff ellen, akkor ismét csak a máso­dik csapatban marad. Fel tudja fog­ni, mit jelent ez a klub számára? Ha a feje tetejére áll is. DLRABLE kalapja örökké új marad! — Bocsánat asszonyom, attól fé­lek, hogy untatom. — Egyáltalán nem, Steve. Retten­tően érdekeli — Igazán? Az ön korában levő hölgytől nem vártam volna ilyen rettentő érdeklődést! Ha megengedi, alaposan beavatom a futball titkai­ba. Máskor is felkereshetem? — Jöjjön Steve, jöjjön, ... suttog­ta elhaló hangon Alma. — Asszonyom, ön Igazán nagyon kedves... igazán... borzasztóan ör­vendek. A legfontosabb, hogy Haw­kins játsszék vasárnap. Izomficam vagy valami hasonló miatt már két hónapja nem Játszik. A grófnő a lehető legközelebb ha­jolt Dunsdalehoz, kezét a vállára helyezte, lihegett: A FATIMA kefetartónak nem kell reklám! — Van még valami mondanivaló­ja, Steve? A megdöbbent titkár vonakodott. Lesütötte a szemét, pár pillanatig habozott, s aztán huszonöt éves szí­vének elsöprő szenvedélyével kirob­bant: — Asszonyom, szombaton szurkol­jon nekünk! Dunsdale léptetnek neszét már ré­gesrég elnyelték a kastély ódon fo­lyosói, a grófnő még mindig arra bdmúlt, ahol a férfi eltűnt. Megkö­vülten, megbabonázva... Édes a szerelem, de a MILIN karamella még édesebb! Az alkony jótékonyan betakarta a csukott szemhéjak alól lassan alá­gördülő könnyeket. — Oh, Istenem — sóhajtotta Alma — talán még nem késő... De va­lahol a lelke mélyén élt a sanda gyanú, hogy reményeinek örökre be­fellegzett. Székrekedés ellen AMOROSO — SLPERB S-U-P-E-R-B! Márton Mária fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom