Délmagyarország, 1961. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-27 / 202. szám

Vasárnap, 1061. augusztus 27. 6 Nagy Sándor, amikor meghódította Indiét, dicsőséges hódítását egy Ujabbal, egy sokkal kellemesebbel akarta tetózni, egy ifjú hölgy meghóA megnyergelt Aristoteles Középkori francia elbeszélés ban állt; egy ilyen látványért az egész birodalmát odaadta volnál A fulladásig kacagott és mikor már nem bírta, lekiált a filozófusnak: — Mester, mi a csudát ládításával. akibe szerelmes szalag nélkül: olyan, mint a tanítványomnál, mert szedet tok? Ki nyergelt meg téged'' lett. És, hogy ne Is nrlond- legszebb tavaszi virág, mely és tlsttel engem, valamint Elvesztetted a józan eszeluk, ez ls sikerüli neki. Hej; most nyílt a természet ölén... jobban fél tőlem, mint bár- det, hogy így ügetsz itt körde még mennyire! Mert ami- Mezítláb lépked, jól fel-, kitől a világon. De az istelyen félelmetes harcos volt, gyűrt szoknyában és finom, nekre kérlek, gyere be..; olyan finom udvarié Napo- melég hangján énekel. — Bemegyek — válaszolt kat töltött kedvese mellett és A király hallja a dalt és a szép leány —, előbb azona szerelem édes érzése any- nagyon boldog volt. ban keress egy nyerget, nylra megszállta szívét, hogy Aristőteles, aki földszinten hogy felülhessek a hátadra. be-körbe? Aristoteles felemeli fejét és a hölgy leszáll róla. — Felség — szólt az aggastyán —, igazad van, de nem volt-e nékem igazam, hatalmáról, a királyságról lakott, fölébred és a könyvei Egy kicsit lovagolni szeret- amidőn óvtalak a szerelem meg a kormányzásról egé- mellé ül. Azonban meglátja nék itt a kertben. szen megfeledkezett. a hölgyet, amint le — s fel Bezzeg az udvaroncok ha- jár, s a látvány annyira mar észrevették királyuk megzavarja, hogy képtelen boldogságát, és a méregbe tovább olvasni és becsukja mártott súgdolódzás keringe- könyvét, ni kezdett. — Hej, Nagy Sándor fütyült a go- szól —, nos/, nyelvekre; azonban a lehetnék ehhez a tünemény- a hamis leányka teli hitvány irigykedők annyira hez; rabszolgája lennék en- torokkal énekelte: felfújták a dolgot, hogy a nek az asszonynak. De — Nagyszerű — mondta az öreg vidáman. És rövid idő múlva Aristoteles, mint egy megnyergelt öreg szamár, négy IáJupiterre — így bon mászva vitte édes terbárcsak kozelébb hét körül a kertben, miköza dolgot, nogy a nek az asszonynak. De mi munkájába mélyedt Aristote- van velem? Ez a látvány leshez is eljutott a botrány szívemből kiűzött minden jóhíre. zanságot és tudományt? Hej, Aristoteles úgy gondolta, szívem, mi van veled? Vén hogy aki király, az bolond- vagyok és kopasz, csúf és ságot nem követhet el, el- sáppadt, fekete és sovány, és ment királyi urához és me- úgy értek a filozófiához, részen szemére vetette hibá- mint senki a világon. Ugyanját csak rosszul használtam fel — Nagy kár — mondotta időmet, tudósomat, hiszen a — és nagy bűn elhagyni ki- szerelem lett úrrá fölöttem! rályságod embereit egy ide- Közben az Ifjú lány virágén asszony szerelméért. — got szed és koszorút csinál Azt kell hinnem, hogy az magának belőle. Ugyanekkor orrod hegyéig se látsz már; vértbizsergető szerelmi dalt legelni ls elvlhetnének. akár énekel. az állatokat; ez a hölgy Aristoteles közelebbről szeannyira megzavarta az esze- retné megnézni, magához det. Kérlek, uram, hagyj fel szeretné vonni. A huncut leofféle ostobaságokkal. ányka felteszi fejére a viA király a filozófusnak rágkoszorjit és úgy tesz, szelíden válaszolt: mintha nem. is látná a fl— Mester, sohasem szeret- lozófust. § hogy még, jobtek azok, akiknek bátorsága ban megblzsergesse a/rorég van rosszat mondani rólam, alvadó vérét, az ablakoj, ahol Aristoteles álldogál, Aristoteles »20"ban SZjnte súrolja Hihájával, és orisvüse." nem vet- a vénnek csaknem fülébe te tréfára a. dolgot. Végül Is búgJtt forró énekét... Nagy Sándor, a tisztelettudó tanítvány, megígérte, hogy « „ filozófus ellemond szerelméről. És csak- M* ore8 veszíti józan ugyan azóta több nap eltelt, eszét, s megragadja a szép. hogy szerelmének feléje se seges tüneményt szoknyójánézett, de minden pillanat- nál fogva, ban reágondolt, piros arcára, — Jaj, ml az, egek!? — fehér homlokára, meleg mo- sikolt fel a hölgyecske. — solyára. szőke hajára és ai- Ki merészel így engem megmogató szavára. fogni? — Hej, — kiáltott fel gyak- — Hölgyem — szólt az ren —. azt akarják, hORy aggastyán —, légy üdvöilyen nyomorúságosan éljek! zölve hálám! Tanítómesterem maga kí- _ Mester — válaszolt a vánja, hogy saját szívem el- jeány hát te vagy az? len harcoljak. — Hát nem Nem cgaiódom? vagyok én ostoba, hogy _ Igen _ válaszolt a vén mindezt tűröm, csak azért, _ drága hölgyem, érted hogy másoknak tessen? kockára teszem testem, lelNagy Sándor végül is ad- kem, becsületem és életem; dig gondolkodott a dolgokon, annyira szeretlek, hogy csak miB szépen visszatért szerel- asó-kapa választhat már el méhez. A meglepetés és az tőled! öröm váltakoztak a kedves — Mester — válaszolt a szivében, amikor viszontlát- hölgy —, nem haragszom ta királyi szerelmét: szerelmedért, de kl szidott — Dehát, hogyan van az engem a királynál, és ki királyom — mondotta —, szidta őt, hogy olyan szívehogy szíved meg tudta ma- sen sétálgatott velem? Pát fosztani attól, akit sze- — Hallgass, hölgyem — ret? szólt a filozófus —, majd Ezekre a szavakra a király rendbehozom én a dolgot a sokáig hallgatott. Végül ia így válaszolt: — En édes hölgyem, ne tégy szemrehányást. Vitézeim panaszkodtak, hogy mindenről megfelejtkeztem miattad. és tanítómesterem is alaposan megdorgált. Nem tudtam, mit válaszolni neki a magam Igazolására. — Ej, majd meglátod — valaszolt a szép hölgy —milyen könnyen észretérítem én ezt a kopasz és hamuarcú üreget, és ha megengeded, amivel csak lehet, bosszút állok rajta. Holnap reggel Aristotelest megleckéztetem, de alaposan, minden dialektikája és grammatikai tudása ellenére. Még sohasem kapott olyan csípős ostorcsapásokat, mint amilyeneket tőlem kap. Meglátja, Felség, hogy a természet diadalmaskodik minden száraz bölcsességen. Drágán fizet; megjegyzéselért. Hajnalban legyen e torony egyik ablakában Felség, és nem mindennapi mulatságos látványnak lesz tanúja. Nagy Sándor azt se tudta, hová legyen az örömtől és így szólt: — Szívem szerint való talpraesett leány vagy, még csak most szeretlek igazán. Szállj vidám csípős dalom, A szerelem nagy hatalom Csókot adok a királynak, Nyereg jár a vén szamárnak. Nagy Sándor az ablakáveszedelmeitől? Látod, én milyen öreg vagyok és még se tudtam kikerülni a nekem vetett kelepcét. Azt hiszed, ezek 'után, te talán baj nélkül lábalsz ki belőle? A filozófus -Xsan kivágta magát, de többé sohase gondolt arra, hogy beleavatkozzék tanítványának szívügyeibe. Mert a Szerelem mindent legyőz és mindent le fog győzni, míg a világ világ lesz... Fordította: MADACSY LASZLÓ p*pp lajos. ALTATÓ Aludj csak aludj! Tízet üt az óra. Annyit üt estére, Felét virradóra. Aludj csak aludj, csókkal' betakartalak. Madarak az ágak. Két karomban tartalak. Aludj csak aludj! . Éjfélt üt az óra. Gyorsan fordul az idő páros-mutatója. Egy hete, egy éve s úgy jöttél el hozzám: mellettem maradni poros utak hosszán. Aludj csak aludj! Egyet üt az óra. Van hitünk kenyérre, van kedvünk a borra, van szivünk dalolni, mert mienk a játék, édes játszótársam! Asztal, ágy és pár szik... Mindenféle könyvek, napokba kötöttek: SIMÁI MIHÁLY: két szemem magaddal te is bekötötted. Aludj csak aludjl Kettőt üt az óra. Gondok sorakoznak kettős hosszú sorba, előttünk megállnak, homlokunkra néznek: ez a két tiszta rét mostmár csatatér lesz. Csatatér, amelyen futóárkot ásnak; Tusakodó bánatok mindig itt csatáznak hajnalhasadtától napelnyugodásig, mikor minden virág elhervad, elvásik. Valamit mondanék halkan, hogy megértsed: több harcot küzdöttem egyedül csak érted, többször el is estem. Nem tehetek róla. Aludj csak aludi! Négyet üt az óra... GÉPEK Gépek, tl nálunk nagyszerűbbek, Szolgáink mégis mindenekben, Életté szervezett halottak. Kiket mindig vágyón szerettem; Számoszlopok szülői, rengő, teremtő, testes Idegrostok! — Tudtok-e szót az üzenetből, Amit nekünk naponta hoztok?! Értttek-e, ha fémlapokra Jövőnkbő! egy sebes jelírós Buzdító, titkos tüzeket vet? Megérzitek-e alkotásunk Szent ihletét, a munkakedvet? S ha rácsapunk a kapcsolóra, feteajtséteK'tixsX ••/. • ,.'.„,> CIK DAMADIAN Örményország; útirajzaiból BEPE ANNA: Mégsem vagy idegen Lehet, hogy sose láttál, nem ismered nevem, leheti hogy távol élsz, még nem hallottam rólad; megismerlek talán az esti mólón holnap, megismerlek talán majd egy messzi tengeren, mégsem vagy idegen. Egy szót kell csak kimondjak, s egy erdőszél friss zöldje, egy kopott, jeltelen házikó, egy füves part előtted megjelen, egy kis dalt kezdek el, s dalod dalomba olvad. Aztán csodálkozol, hisz csak e pillanatban borult egy közös égtáj csillagbúrája ránk, és ezt mondod hitetlen: de kicsi a világ! Pedig nagy a világ, mély és bejárhatatlan, s mi ismeretlen járunk, távol határokon, de jön velünk egy gyermek, ki mindünkben rokon. FOHÁSZ Vigyázz reánk • Te óvj meg minket, Fényes Értelem, 8 Te Jós, virágot láss, derűt, csendes öreg kort, ne hagyjátok szabadulni a démont mert ha kitörve reánk ront, úgy elfújja világunk; mint vihar a hímport. Másnap Nagy Sándor mér kora hajnalban kiállt a lesre: langyos, édeslllatú szél keringett a virággal, levéllel teli gyümölcsösben. A király csakhamar észreveszi a kertben rövid és lenge ruhába öltözött kedvesét, öv nélkül", Három új sír fölött Juhász Gyula antiklerikális Írásaiból 1908. augusztus 8-án délben hatalmas vihar pusztított Szeged fölött, s ledöntötte az újszegedi kenderg^ár kéményét. A gépházra zuhanó kémény halálra sújtotta özvegy Majer Józsefné szegedi asszonyt, valamint két szőregi lányt: Lakatos Erzsébetet és Hegyközi Etelt. Az elpusztult kémény miatt leállt a gyár, és hatszáz munkása bizonytalan időre munka nélkül maradt. Ezzel a kettős eseménnyel foglalkozott a S'zeged és Vidéke 1908. augusztus U-I számában Három új sír fölött® címmel megjelent vezércikkében a fiatal Juhász Gyula, a váradi premontrei gimnázium akkori helyettes tanára. Föltűnő, hogy a szerzetesi iskola világi nevelője, nyaranta a polgári radikális szellemű Szeged és Vidéke publicistája, milyen egyértelműen és harcosan fogalmazza meg antiklerikális mondanivalóját, a tragikus eseményekből levonható progresszív tanulságokat. A közelmúltban idézett Magyar tanárok című cikke (1906) után már nem csodálkozhatunk az ifjú Juhász Gyulának -az életellenes, sötét, babonát és lemondást akaró középkori vajákosság® ellen megismételt vádjain. Juhász Gyula e cikkét prózai írásainak Örökség címmel, Péter László gondozásában 1958-ban megjelent gyűjteményének első kötetéből vettük. MINDEN ÉLET ÉRTÉKES LESZ — a halálban. Ezt a szomorú és keserű aforizmát kell letennünk arra a három újonnan hantolt sirra, amely a szombati gyári szerencsétlenség proletárhalottalt takarja. Csodálatos az emberi bornirtság, amely csak akkor eszmél valahogyan az élet értékére, amely csak akkor érzi némiképpen, hogy az élet, az én életem, a ml életünk nem is a legnagyobb, de az egyetlen érték, amikor már a halál kapujában, az enyészet ölében látja azt. Meg kell halnia a művésznek. a tudósnak, hogy emberi nagyságát megláthassák. Meg kell halnia a munkásnak, a proletárnak, hogy élete nyomorúságát megérezzék: Az ember, aki dolgozik, aki alkot és teremt, aki nyomorog és éhezik közöttünk, ákit nem vesznek észre, sőt akit kutyábá se vesznek, mindjárt megnő, a szivekhez férkőzik, a részvét és érdeklődés kellős közepébe kerül, ha fegyvert emel maga ellen, ha a gyárkémény ledől rá. ha a halál félelmetes és megsemmisítő bűvös gyűrűjébe kerül valahogyan. Valami különösnek, csodálatosnak. valami nagy rémületnek kell jönnie, hogy az életre eszméljünk, a halál árnyékának kell reánk borulnia, hogy lássuk az életei. És még akkor se látjuk igazán, és még akkor is igaztalanok vagyunk, még akkor is hibásan ítélkezünk. Bizonyság reá az a tömegérzés, amely a szombati katasztrófa áldozatait körülveszi. TEHETETLEN GYÁSZSZAL, kései bánattal borul a közvélemény arra a három sírhalomra, amely alatt már csöndesen, békén porladoznak azok az ártatlan bárányok. akiket a természet ősi vis majora elsodort innen, e bizonytalan föld mégis oly gyönyörű színéről. Az egyház megjelenik a koporsó mellett és • a kántor még egyszer, hosszú szentiváni énekkel elkínozza az élőket, a gyermekeket, az árvákat, a vigasztalanokat, a kenyér és remény nélkül maradottakat. És minden részvét, minden bánat és bűnbánat három porladozó tetem köré gyülekezik, mialatt hatszáz élő, dolgozni és enni akaró embertársunk, felebarátunk, testvérünk, az öröm és hatalom kitagadottjai, és kihasználtjai, ölhetett kézzel kénytelenek a vihar után bámulni, amely életük, májuk és holnapjuk és jövőjük vetését oly borzasztóan, oly kegyetlenül és váratlanul letarolta. Ez a hatszáz proletár, ez a hatszáz tehetetlen és munkanélküli élő az igazi áldozata, halottja, sebesültje, nyomorékja annak a gyászos hamarsággal végező szombati viharnak. De nekik nem fonhatunk lila és vörös szalagos koszorút, nekik nem gyújthat a részvét szentelt miligyertyát, őket hiába látná el a vallás kenetes igékkel, latin orációkkai és lamentáclókkál. nekik hiába szónokol a szónok a jövendő diadalról: ők csak kenyeret kérnek, ők csak munkát akarnak, ők csak szerencsétlen élők és nem szép halottak, borzasztó halottak! A HATSZÁZ ÉLÖ ÁLDOZAT felé forduljon az a részvét, az a megértés, az a szolidaritás, amely a porladóknak ad koszorút és szenteltvizet. Mementó mori — mormolja az életellenes, sötét, babonát és lemondást akaró középkori vajákosság, amely a mai élet robogó, zakatoló. lendülő kerekeit az életről való lemondás, a szolgai alázat olajával akarja mindenáron megkenni, hogy az 6 malmára hajtsa az élet vizét. Mikor érti meg már a ma, a jelen, az új világ, az új ember az új igazságot, a mi igazságunkat, amely nem is új, mert hiszen örök. amely mindenkié, aki élni szeret és akar, mikor érti meg az élet igazságát az élő! Mementó viverel Emlékezzél az életre! Akkor nem járnánk folytonosan a halál árnyékában, akkor nem félnénk örökké és nem ijednénk meg oly szörnyen a nagy Ismeretlentől, amely mindnyájunk vége. de. amely nem az élet célja, amely az élettől merőben idegen, amely már nem tartozik, nem tartozhatik a mi életünkre. emlekezzel az életRE! Es akkor az élet szebb lesz, igazabb lesz, egészebb lesz, emberibb lesz és akkor hova lesz. Halál, a te győzelmed? De addig a nagy Kaszás a Rémület kehes paripáján fog diadalmasan lovagolni á városok, a falvak, a puszták, a templomok, a kaszárnyák és gyárak tetői fölött' És addig szomorú és keserű igazság marad az a Wilde-szerü aforizma, amelyet ez alkalmi bölcselkedés fejére tűztünk: - Minden élet értékes lesz — a halálbanI