Délmagyarország, 1961. május (51. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-07 / 106. szám

Vasárnap, 1961.- május 7. 6 BERTALAN ISTVÁN r Az utolsó vendégek búcsúzkodtak a ház előtti patióban Franciscótól és ifjú feleségétől, Rositától. Még rpeg sem sebezte vörösével a nap az eget Santiago felől, még ékesen tündököltek a kékeslila égbolt csillagai, .de már végetért a lakodalmi ünnepség. Szerényen, szűk rokoni és baráti körben zajlott le a meghitt ünnep. Igaz, így is elfogyott a három agyagkorsó rizsbor meg a kís hordó illatosított cukornádpálinka. Rosita apja, az öreg Manolo Alfaro fel is öntött a garatra alaposan; Francisco a karjaiba kapta, úgy emelte apósát a szalmával bélelt öszvérszekérbe, hogy a falu túlsó végében lévő otthonába hazajusson. Alejandro, a tenyeres-talpas néger cukornád-munkás, Francisco , partizán —, majd milicista bajtársa utoljára búcsúzott az ifjú pártól. — Jó éjt, Rosita! Viszontlátásra, Francisco! Békés boldogságot és sok-sok gyereket! — húzta szélesre bajusz- és szakáltalan arcát a mosoly. Hóna alá csapta két megtépázva gubbasztó harci kakasát, a környék lakodalmi ünnepségednek elmaradhatatlan résztvevőit. Elcsendesült ^YaradS a fiatalok. Rosita az asztalok leszedéséhez látott, de Francisco, miután bezárta az ajtót, hátulról átkarolta feleségét és ellentmondást nem tűrő hangon, de végtelen gyengédséggel a fülébe súgta: — Nem ... Ma nem szabad dolgoznod — és szenvedélyes csókkal halmozta el a fekete hajú asszonyka fehér nyakát. Az ifjú feleség ügyesen kisiklott Francisco öleléséből és a lakodalmi ünnepség maradványaival teli asztal túlsó oldalára szökkent A férfi nem ugrott utána. Szelíden megállt és gyönyörködve nézte Rosi tát — Szép vagy — mondta egyszerűen —, nagyon szép. És most, már végrévényesen, örökre az enyém. — A tiéd. Amíg csak élek *—•> mosolygott • rá boldogan Rosita. — Te pedig az enyém. — Zsenge kókuszdiót .emelt fel az' asztalról. Égy aprócska lyukon . szalmaszálat dugott bele és. szippantott néhány kortyot az édes kókusztejből. • — Boldogok leszünk — mondta a férj. Rosita letette a kókuszdiót, odament Franciscóhoz és kerek, meztelen karjával átölelte a férfi erős, napbarnított nyakát. — Szeretlek, drágám — suttogta boldogan és ajkát á férfi arcához szorította. — Én is szeretlek, Rosita — felelte férje —, jobban, mint az életemet. — .könnyedén karjába kapta feleségét és édes terhével megindult a hálószoba felé. — Ne!... Ne!... Így nem! — tiltakozott odabenn hevesen Rosita és kétségbeesetten kapálódzott férje karjában. — A feleségem vagy. Két éve várok erre a napra — mondta Francisco egyszerűen, majd ellenkezés nélkül, gyengéden a vetett ágyra fektette Rosi tát, de ő maga állva maradt. . , mozdulatlanul Az QSSZOnyKa feküdt. Fekete ízeméből forró, szerelmes vágyakozás áradt, mely az ismeretlentől való szorongással elegyedett; — Oltsd el a lámpát, Francisco — mondta pirulva. — Szégyellem magam. A férfi szótlanul engedelmeskedett • A sötétben némán állt. és hallgatta a selyem suhogását amint felesége levetette a lakodalmi ruhát. Végtelenül erős vágy és nagy-nagy boldogság kerítette hatalmába. Hirtelen -végigfutott előtte az utolsó két esztendő. Mint mozivászonra, úgy vetítődött emlékezetébe a búcsú napja, amikor két éve elvált Rositától és a környék számos férfijával együtt a Sierra sziklás erdei közé vetette magát. Hónapokig éltek a hegyékben. Közben hol itt, hol ott csaptak le Batista bandáira, a gringók bérenceire. Olykor Santiagóig kalandoztak: pusztították a gyűlölt diktátor zsoldasait. Francisco jól emlékezett arra a napra, amikor hírül vette, hogy otthon maradt öreg édesapját Esteban Ventura, Batista hírhedt kínzómestere állati EGYNAPI HÁZASSÁG kegyetlenséggel megfosztotta férfiúságától, amiért fia a partizánok közé állt Az idős férfi két nap múlva meghalt. Ekkor magasodott teljessé Francisco gyűlölete a nép árulói, a jenkik által bérelt diktátor zsoldosai iránt. Arra is jól emlékezett, hogy amikor egy éjszaka fogvacogva szenvedtek Sierra hideg szelétől, s ő éppen őrségben állt, váratlanul megjelent egyik társa és meghozta a hírt: "Megjött Rosita. A parancsnoknál vár. Alejandro felesége is itt van ... Eredj, leváltalak*. Akkor már több mint három hónapja semmit sem tudtak egymásról. Boldog, leírhatatlanul boldog volt a viszontlátás pillanata. Rosita nem jött üres kézzel: tucatnyi pulóvert hozott, melyet a környék asszonyaival együtt kötött a hegyi harcosoknak, hogy legyen mivel védekezniük Sierra harapós szele ellen. Fmnrícf*\ a hálószoba sötétjében rrancisco Rosita alakját ku_ tatta. Az ablakon beszűrődő holdfényben megpillantotta ifjú felesége alakjának körvonalait. Látta, amint magára ölti könnyű hálóingét és a takaró alá bújik. — Francisco, drágám? Mi van veled? — suttogta halkan, aggódó szerelemmel. — Megyek — riadt fel a férfi a váratlanul rátört emlékek béklyójából. Rosita boldog izgalommal várt. Igen. néhány perc múlva elérkezik az oly régen áhított pillanat: Francisco és ő egyek lesznek. Egyek. Örökre, elválaszthatatlanul. Pedig... Hirtelen őt is béklyóba fogta az emlékezés. Felidéződtek előtte az egyedüllét kínzó, nyomasztó napjai, amikor Francisco a hegvekben harcolt a partizánokkal, a Fidel Castróhoz hű, s az ő katonáit váró parasztokkal. Sokat sírt ekkoriban, mert nagyon féltette Franciscót. Ügy érezte, nem tudná túlélni, ha szerelme elesne a harcban. Emlékezett a szörnyű órára, amikor az Esteban Ventura által megkínzott és férfiatlanított idős Carlos Perdomo, Francisco édesapja meghalt karjai között Azután egy napon kósza hír érkezett, hogy Francisco elesett. Rosita nem tudta elhinni, Szerelmes szíve, érezte, hogy a hír valótlan. Tovább kötötte a meleg pulóvert, melyet Franciscónak szánt Azután egy reggelen rémülten rontott be hozzá Alejandro felesége: "Jaj, mamám! Levágják a mellünket — lihegte. — A falu túlsó végében vannak Batista emberei és minden nőnek levágját a mellét, akinek a férje, fia, vagy a kedvese a hegyekben van!* összekapták a partizánoknak kötött pulóvereket és az utolsó parcekben, a kertek alatti cukornádültetvények között menekülték el a hegyek közé. Odafenn boldogan győződött meg a szerelmes szívvel megérzett igazságról: Francisco, drága szerelme él és egészséges ..: Azután Alejandro feleségével együtt a hegyi harcosok között maradt. Főzött, mosott, s ha a szükség úgy hozta, töltögette a coca-colás üvegekbe a frissítő teát, a férfiak pedig harcoltak. Néhány hét múlva megjött a várva várt hírt: Santiago, Oriente tartomány fővárosa felszabadult, Fidel Castro katonái elfoglalták az egész tartományt, mely Kuba leggazdagabb része. Bár a harc véget ért, akkor még mégsem kelhettek egybe. Francisco hamarosan Santiagóba utazott tanulni. Másfél év múlva tért vissza, ö lett a falu tanítója és a helyi milícia egyik vezetője. Azután már nem volt akadálya, hogy megtartsák esküvőjüket. Végre elérkezett a régen várt, boldog nap; házasságuk napja. És most... most... Francisco forrón átölelte Rositát. Érezte, hogy ifjú feleségének karcsú teste áttüzel a vékony hálóingen. Szíve csordultig telt vággyal és boldogsággal. — Ugye, szülsz nekem egy fiút? — Nem egyet — felelte Rosita. — Legalább hármat. — És egy kislányt — mondta a férfi. — Olyan szépet, amilyen te vagy. — Az első fiunk Francisco lesz ... A te nevedet viseli majd. — Sn pedig mindig arról ábrándozSantiago tam, hogy Fidel lesz az első fiunk neve ... Fidel, mint Castroé. — Jó, ahogy akarod... Én mindent úgy akarok, ahogyan te... A te kívánságod az enyém is — mondta Rosita és Francisco bajusza alá nyomta puha, nedves, forró ajkát... felől már világosság hasadt az ég alján, amikor lövések zaja verte fel az ifjú házaspárt édes, hajnali álmából. Francisco felugrott és az ablakhoz sietett. — Mi történt? — nézett rá riadtan Rosita. — Nem tudom — felelte. — A tengerpartról, a milícia őrszobája felől hallatszanak a lövések. Sietve magára rántotta nadrágját, kabátját, felcsatolta derékszíját. — Elmész? — Röppent Rosita ajkáról a kérdés, bár az egynapos asszony nemcsak érezte, de tudta is, hogy erre Francisco csakis egyféleképpen válaszolhat. — Mennem kell — mondta keményen a férfi. — Valami baj van. Ügy látszik, megtámadták a milíci.át,.. Alighanem a tenger felől. Bizonyára a gringóktól jöttek a bitangok. — Ök? — ök. Mindketten nagyon jól tudták, kiket értenek ezen: »ők«. Azokat, akiket Kuba igáz fiainak két évvel korábban, kemény harcokban sikerült lebirniok, akik ellen Fidel Castro vezetésével diadalmaskodott a szegények forradalma, majd kezdetét vette az új élet építése szerte az országban. A csók rövid volt. Rövid, de forró és szenvedélyes. Forró, szenvedélyes és kitörölhetetlen emlékű. Olyan, amilyen az igazi szerelmesek utolsó csókja. Amikor Francisco mögött becsukódott az ajtó, Rosita az ablakhoz futott. Tekintetével mindaddig követte férje tovatűnő alakját, míg végképp el nem tűnt a mézalmák és agavék, a kenyérfák és kaktuszok ösvénymenti szövevénye között, az egyre szaporodó és mind közelebbről hallatszó lövések irányában. * A hős temetésén az A tizenhat egész {alu jelen volt. Rosita. némán és keményen állt a gyászba öltözött özvegyek és anyák között. Egyetlen zokszót sem ejtett, csak forró könnyei patakzottak végig az arcán. Ekkor már elnémultak a fegyverek, a Kuba partjaira merészkedett ellenforradalmárok orvtámadása meghiúsult a milicisták hősi ellenállásén. Csakhogy a támadók felett aratott győzelem tizenhat hazafi életébe került. A koporsók között ott feketélett az is, amelyre aranyozott betűkkel ezt írták: "Francisco Perdomo, élt huszonhat évet. Meghalt a 6zabad Kubáért, 1961. április 17-én*. Amikor a kövér rögök ráhullottak a tizenhat hős koporsójára, már mindenki tudta a hírt: Fidel Castro bejelentette ország-világ előtt, hogy az ellenforradalmi támadást sikeresen visszaverték. Alejandro és felesége, valamint három milicista, Francisco bajtársai kísérték haza Rositát. Szótlanul mentek a házig. A gyász pecsétet tett ajkukra, a gyűlölet pedig, melyet Francisconak és bajtársainak gyilkosai iránt éreztek, még keményebbé, még elszántabbá edzette szívüket. A gyász és a fájdalom érzése azzal a szent akarással ötvöződött bennük, hogy Kubát, a szabaddá lett nép Kubáját a jövőben ls készek vérükkel, életükkel oltalmazni. Paci*sí a kapuban elbúcsúzott kínosiio sérőitöi Elbúcsúzott,.mert egyedül akart maradni, hogy gondolataiban együtt lehessen Franciscoval, akinek mindössze egyetlen napig lehetett a felesége. Mélységesen hitt benne, hogy rövid, néhányórás nászúk termékenynek bizonyul. Fiút szül majd, miként azt megígérte Francisconak és olyan férfivá, olyan hazafivá neveli, amilyen Francisco volt. TAKÁCS TIBOR: A gdanski városház előtt Három perc múlva este kilenc óra, most megyek el a Barbakán előtt, s kérdőn néznek rám — futó loholőra — az abroncsszoknyás, copfos, szőke nők, de. nincs idő efajta földi jóra, az Aranykapu borít rám tetőt, s az utca végén áll a karcsú testű gótikus torony: nyújtózó, kecses tú! A városháza! Engem ide várnak, nem lengyel lányok — pedig mind de szép! nem is az ódon patrícius házak, t — őrzik a középkor igézetét — Elkéstem? Nem! Csehek, franciák állnak a Neptun kútnál. Idegen beszéd. Zsinatoló és izgatott, vidám nép: kilenckor kezdődik a harangjáték! Bolond magyar — csufolnánájs, ha tudnák; hogy Sopothan, a tengernél lakom s azért, hogy lássam este ezt az utcát, kerek egy órát villamosozom. Nem szenvedés, újkori vértanúság állít ide, de hű alázatom. Egy hete minden este Ide térek, így kivánja a szív, a szem, a lélek! Bolond magyar — harangjátékért esdő, de mit tegyek, nincs nála jobb ital. Kezdi egy mély és ráfelel egy csengő, ki fejti meg e játék mit takar? A dallam felsír, tengerekre zengő szent-ihletcsű, ős-paraszti dal a hazáról, hogy vállalni kell sorsát és újra áll elbukott Lengyelország! Mert itt bukott el! Itt repült a csóva, hogy lángot kapjon tőle a világ! Itt jajdult meggyalázott Európa, s itt égő, eleven ma is a vád! Mert vádol Gdansk tűzbe-hullt hattyú-sorsa, ne többé háborút! — velem kiált ott fent a napfény-tiszta lengyel dallam, vagy én hallom így, egyedül, magamban? Jelkép e város! Meghalt s él ma újra. A dallam elveszett. Indul a nép. Egy-két csodálói itt tart Neptun kútja, nézik a tenger öreg-Istenét. Fölöttünk ott a városháza újja, nem engedi szívem Igézetét. Hallgatom, mit dobol a leesett víz. Alkonyodik. Az óra üt. Negyed tíz! BEDE ANNA: Leningrád fényei Latiam a nagy folyót a tengerhez sietni, a tenger várja jöttét, s ölelve tépi szét... Délről szöktem ide, nem hívott, küldött senki, jöttem a nagy folyó fényeit felkeresni; a tenger várja jöttünk, áldjuk áldó vizét. Láttam a Palotát, és hallottam a harcot mely egykor itt viharzott,, s a hősök lépteit. Most csönd van és hideg, nagyon simák az arcok, s bundák, illat-habok... Én hallottam a harcot, de már simák az arcok, most csönd s hideg van itt. Magyar diák siet az ólomszürke partra, a Kárpátok követje, komor, dacos legény, tatár leányt ölel, köd fátyla eltakarja... s Kelet keblére tér fáradt, nagy-messze sarja, mint tengerbe a pelyhek a Néva tört jegén. És láttam a Tüzet, melytől a Nap megsápaplt, vörösleni a hóban mint élő, sűrű vér, körötte gyerekek szánkóztak és csúszkáltak. És láttam a Tüzet, melytől a Nap megsápadt, s országok föllöbogtak... de régi még a dér. A Néva habjai jeget vonszolva úsznak, valóvá halkult álmok tükrét lebegtetik; Leningrád fényei immár el nem alusznak, sírok s bölcsők felett, az ég szemében úsznak, szemek egében úsznak a szomjas tengerig.