Délmagyarország, 1961. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-12 / 37. szám

3 Vasárnap, 1961. február 18. -SZABADSÁGOT AFRIKANAK!* HANS PETER ZOCHE LINÓLEUM METSZETE M, , I A KEP 4 NÉZEÍTL * HETEDIK a képet, ikes fiú rajzolta. Nem mozdonyt ábrázol vagy repUlót sem ezerkilencszáZhat vamts Chevroletek nem. .' LÁSZLÓ IBOLYA: Domború mellű, szép fekete férfi áll a képien, nyakán két vastag kötegben feszül meg az izom, és szétolvad a váll és a mell sűrűjében. Karján, a könyök hajlásútól gyönyörű piros tömlők lüktetnek, a vénák, s ahogy a két ököl szorításának enged a bilincs szinte halljúk pattanni az acélt Nézem a képet. Domború mellű, fekete férfit ábrázol és nem mozdonyt vagy repülőt sem ezerkilencszázhatvanas Chevroletek nem: nálunk a hetedikes fiúk tört bilincseket rajzolnak s domború mellű fekete férfiakat. Kelemen János, a Radnóti Gimnázium tanulója ZSADANYI NAGT ARP AD: Minden tavaszhoz kell a tél Csillámló szárnyas hópehely Szikrázó tűkkel záporöz, Miként ba csengő csengne fel, Dobban ra rímet két toboz. Egyik még nyárról álmodik,./.öld lomb között madárra les; A másik érzi már, hogy itt Csak fagy riog, félelmetes. Barnálló habját a folyó Jeges páncéllal fogja át; A vézna dróton surranó Szellő csipkéz' ki zúzmarái Az ablakokra jégvirág Hűvös nagy szirmát hímezi; Pattogva görnyedez PZ ág, Míg könnyű terhét fölveszi Fehér Cérnával varr a léi, Kzüslligetté lesz a part; Miként a vágy, ha szóba éi A búza nő a hó alatt, A búza nő, és nő a dal. Havas kristállyal szökdelő: Légy tiszta, ember, mint a ta Kövek között a jégmSző! Fagyjon ki benned a harag. Mely máshoz bosszút szülve ér, Jó hittel őrizd meg magad: Minden tavaszhoz kell a téli « Több mint fél esztendeje róttam már esőben, napsütésben a majortól a faluig futó utat. Oda- ' vissza a távolság mintegy hat kilométer. A plébániára voltam hivatalos minden délebédre azért a •csekélyke viszontszolgálatért, hogy Annus nénit, a házvezetőnőt megtanítom írni, olvasni. Kilenc éves voltam akkor, és büszkesége a pusztai iskolának gyöngybetűs írásommal. A plébános bácsi — akit mi igen szép embernek tartottunk és mellette jónak is, annak ellenére, hogy féltünk tőle —, egy majori látogatás alkalmával szerzett rólam tudomást, hogy én vagyok az ő gyerekkori pajtásának, Varga Jánosnak a negyedik gyereke, s van még kívülem öt aprószent. Kilenc gyerek, bárhogy számolják, sok a jóból egy cselédember keresetére ezt gondolhatta a plébános úr is, amikor felkereste az apámat, aki az istállóból jövet kalaplevéve állt az ajtóban, amikor meglátta a papot. A plébános úr szíves ajánlatára még csak el sem mosolyintotta magát, hol engem vett szemügyre, hol a többieket, majd pillantása a szoba-konyha berakotttűzhelyére esett, ahol ismerős sustorgással főtt a vacsorakrumpli. Beleegyezett a dologba és én másnap már, mikor a többiek haza cuppogtak a sárban az iskolából, a falu felé vettem az utat valami megmagyarázhatatlan Izgalommal és félelemmel. Mert, hátha nem leszek olyan jó tanító, mint amilyen szépen tudom gömbölyíteni, hegyezni a betűket? Négy titkolt irigységtől átnedvesedett szempár kísért a fordulóig, mint ezután is annyiszor és az útra bocsátó kiáltás: — Aztán hozzál is valamit, Rozika! Mazsolás túróscsusza eteti! — Mondogatta, míg bele nem fáradt. Én elnémulva hallgattam az ostorozó szavakat s úgy szabadultam ki az ajtón, ha véget értek, mintha a tatár kergetne. Usgyé hazáig, ahol egy hangot sem ejtettem soha Annus néni szigorú dorgatóriumáról. Itt ébredtem cs feküdtem, itt éltem, nekem ez az alacsony gerendázatú, földes lyuk kedvesebb volt, mint a plébánia rezekiöl csillogó konyhája. Itt tán még jobb étvággyal faltam, mint ott a viaszosvászonnal borított asztal mellett, ahol nem lehetett kézzel nyúlni semmihez, csak késsel-villával. Nem sok szó esett a plébániáról otthon, ez csak a testvéreim számára volt téma. — Igaz, anyám .néha rámkérdezett, hogy: — Na, hogyan halad az a boteszü a tanulásban? Le tudja-e írni már a nevét? Annus néni, •ovkoru volt anyámmal és alig tűnt fel, hogy soha nem beszélt róla szeretettel. Néha még csúnyákat is mondott rá, amit éHettürik is, nem is. Hiába kapta szája elé agyondolgozott kezét apám feddő pil. lantása, Ki-kirohant belőle az évek során feltornyosult harag, amit a küzdő, nyomorúságtól kergetett ember érez a könnyebben élő iránt. Ilyenkor nem igen lehetett lecsendesíteni, mert a sokgyermekes asszony tiszta fölénye sarkantyúzta. Már úgy látszott, hogy örökké tart az én kosztosságom a plébánia kcmyháNe egyél meg mindent,. ídn' amikor lecsapott a leszel, "niennykő a derült égből, az utána bekövetkezett dörgés Jó előtt két héttel karácsony szülém aggodalmasGARAI JÓZSEF: mert olyan kövér mint a gömböc! ho^ nc megfosztott' az ebédeöcsém, akin nagy étvágya lés kiváltságától, miatt diszeskedett a tanyabélü jelző. Hiszen hoztam, azaz vittem én mindig valamit, ha sikerült az idegen finomságot ügy a zsebembe, vagy sovány iskolás tarisznyámba csusszantam, hogy Annus asszony észre sem vette. De mindig féltem, mint aki tolvajkodik. Akkor is magamon éreztem Annus néni hidegkék szemét, amikor Jiátat fordított. Hát ez a félelem volt azt meg a minden jóval való töltekezés gyermeki vágya, önzése, hogy gyakran csak szóval étettem meg az engem türelmetlenül hazavárókat. Azt hiszem, ha nem tartott volna, olyan hosszan a gyalogút az ebédért s ha nem láttam volna, hogy rendre elidegenednek tőlem, kisasszonynak csúfolnak a többiek, talán én lettem volna a legboldogabb a kerek világon! így, hamar elfelejtettem a jó izeket, legyalogoltam a legjobb ebédeket is és estére kelve jó étvágyam vetekedett Jancsiéval. Nem látszott meg rajtam az Annus néne főztje, pedig azt állítólag a bérmakörúton itt járt püspök ls feldicsérte, áhítattal áldva meg a vendégasztalon illatozó ételek készítőjének a kezét. kodva panaszolta, hogy egyszem kincsünk, dédelgetett gazdagságunk, a hízó nem akar enni, ha égi mannát adna neki, azt sem enné az istenért sem. — Nahát, ha nem — vetett véget nagy örömünkre apám a prézsmitálásnak — akkor hurka, kolbász lesz a karácsonyi ajándékunk! Másnap a hajnal tintakék ege alatt máris felsírt az ölőkés láttán a hizó. Veszettül sírt, de aztán csak megbékélt sorsával, csendes hörrenéssel adta ki lelkét a bugyogó vérrel együtt. Anyánk seprűnyéllel mutatta az utat az iskola felé, mert egyikünknek sem akaródzott otthon hagyni a sok jóval kecsegtető Ünnepi látványosságot. Ki sem hitte volna, hogy a hizó korai halálából támad a veszedelem? Estére kelve úgy megtöltekeztünk a jóféle toros ételekkel, hogy egy nehéz szuszogás volt a szoba, alig sikerült szemünkre csalogatni az álmot. Péntekre virradtunk. Jancsi addig serte-pertélt, sündörgött anyám körill, hogy az végre nevetve engedett a könyörgésnek. Újságpapírba göngyölgetve hurka, meg tepertő került a tarisznyába a megszokott kenyér mellé. Ha került, azért került, hogy elfogyasszuk, mint az idő a holdvilágot, csakhogy annál sebesebben. Nyugtalan izgés-mozgás volt az egész délelőtt egész a nagy szünetig. Akkor aztán, amikor a hat osztály népe visongva törtetett ki az udvarra, mi a hetesek tiltakozása ellenére karéjba gyűltünk és megkezdtük az osztozkodást. Jani elkapta a legkövérebben töltött hurkadarabot és aló, kifelé, de nem volt ideje megugrani a Időnként, ha abbahagytuk már a tanulást-, Annus néni, aki szintúgy majori lány volt, mint anyám, — innen került a plébániára sok ilyenolyan, jobbára csak suttogva tovább adott mendemondától kísérve — fáradhaiatlanul leckéztetett engem, hogy így, meg úgy ... Apám miért nem jár soha a templomba, aztán anyám és szülém mért csak nagyünnepeken találják meg a templomajtó kilincsét? — Ebből is kitetszik a plébános úr nagy szívjósága, életszentsége, istentelenek porontyát AZ EMBER* Kontinensek buktak és születtek, fejlődött törzse, alkata. És mutatták alkotások, tettek, hogy lett a természet ura. Az ős, az állat elhomályosult, sziklává nőtt az értelem. Szolga lett a lém, s az elvakult, emésztő, perzselő elem. Egyiptom, Hellász, Róma: útjai. A szfinkszek és a Parthenon, a bölcselet forrása, kútjai Szókratész, Plútón, és Heron. Es nőtt az Ember, éltette a hit. kíváncsiság, tudás, a vágy: Átveszi új nemzedék amit a távozó örökbehágy. Nemzedékek buktak és születtek, előbb a kar, majd ész vitáz. Húsz. — s egymilliót a földbe tettek, s örök vendég kísért — a gyász, önmagával szembenézni nem meri: Nincs már előtte lelki gát — S a meghasonlott, kínzott Ember kétségbevonta önmagátl Egy művészetben oly tökélyre tört, hogy játék volt néki, ami egy korszakot kegyetlen meggyötört — — félmilliót kiirtani! Riasztó pálya, melyet megfutott, kísérte jaj, s a félelem ... S • Lucifernél mélyebbet bukott egy elvakult elméleten. At a botláson és száz bukáson jövőjét tudta hinni még. Hitt! Kegyetlen számos sakkhúzáso,. iöretlen vitte át hitét. Elméletek buktak és születtek, s az Ember — újra alkotott! Mutatják héraklészi tettek hogy nő, és egyre nőni fog. FcT. a fellogűző űrbe nőve Pheidlászl szép alak. Nő, fehérből bronzba csillan bőre. gigantikus fején a Nap. Csillagot feszft dagadva válla, babér fest büszke homlokán, fay áii az Ember óriása új századok magaslatán. » C!araí József — eredeti nevén Gilicze József — szegedi kezd5 költő. Itt közölt verse az első nyomtatásban. A plébános zsákmánnyal. Az ajtón a tanító lépett be, maga előtt terelve udvariasan a plé- * bános urat. — Hát ti? — meresztette ránk a szemét, haragosan fülön csípve Jancsit, aki mohó falással pusztította a hurkát. — Az udvaron a helyetek, kifelé innen! úr félretolta a replikázó mestert s öcsémet visszalóditotta a padsor elé. — Ide jgyertek! Nagy égiháború következett ezután, becsengettek közben és mi ott álltunk nz osztály előtt, mint a megnémult orgonasípok. Lehajtott fejjel hallgattuk az elkárhozásunkat kilátásba helyező leckéztetést. — Pénteken húst enni? Majd adok én nektek, ebkölykek! Vesszőért nyúlt a tisztelendő úr, mindig• kéznél vöt,t a nádpálca. Aztán, sorban, fel a padral Megmerevedve állt az osztály, mi pedig szüpögve hasaltunk neki a büntetésnek Az ötödik ütésnél már teli torokkal bőgtünk, ahogy sorra következtünk a verésben. Jani ordított a legderelcabban, mert a vászonnadrágon úgy pufogott a pálca, mint a puskalövések a téli vadászaton. — Most pedig alomhrs! Helyetekre! Holnapra háromszázszor leírni, hogy a böjt az önmegtartóztatás napja. Aki megszegi, isten ellen Vét! Fájdalmasabb ülés talán soha nem esett még senkinek a kopott padon. Jani azzal vigasztalta magát, hogy megmondja apánknak. Bár ne szólt volna, mert a nagymérges sietséggel elköszönő pap meghallotta Jani sziszegését. Öt sújtásra ismét a padra került. Tanítás után nem tudtam, mitévő legyek. Hoszszan tanakodtunk, aztán Janival az élen elindultak haza a gyerekek, én meg kelletlen lépkedtem a falu felé, rettentően tartva Annus nénitől, akinek hátha elújságolta a plébános úr a -bűnözésünketDe Annusanéni nem szólt egy árva szót sem. Mig én befaltam a csipetkés bablevest és a túróscsuszát, buzgón tettvett. Mit volt mit tenni? Eltem nagy szorgalommal, mert ilyen túróscsuszát még nem láttam soha. Apró barna valamikkel volt leöntve, meg tejföllel jó vastagon. Nekem leginkább azok a kis barnák ízlettek. Meg is kérdeztem, hogy mi az? Annus néni készségesen felelte: — Mazsola lelkem. { — Mazsolya? Olyan, mintha szalonna lenne! — Buta vagy te ahhoz —» vette elejét a beszélgetésnek —, mazsola és kész. Fő, hogy Ízlett. Ingerülten bocsátott útnak. Dehogy sejtette, hogy pár szemet zsákmányoltam a »mazsola* nevezetű finomságból. Ezzel köszöntöttem haza. Anyám olyan méreggel fogott vallatóra ezután, mintha én sugalltam volna a plébánosnak a délelőtti büntetést. Jancsi hasonfekve bámult felém, meztelen alsótestén borogatással. ö kétszer kapott abból, amiből mi csak egyszer. Mondom, hogy, mi volt. Mutatom a -mazsolát«, mire anyám se szó, se beszéd, fel a kendőt a vállára. Csak futtában kiáltott az udvaron foglalatoskodó szülének valami olyat, hogy mindjárt jön, csak elébb kitanítja a plébánost meg a t a böjt szentségéről. Nagyon jóljf nítás, mert másnap már otthon ettem az ebédet s nem sokkal anyám plébánián tett látogatása után, ha valaki jót akart nevetni, csak a mazsolás túróscsuszát emlegette fel