Délmagyarország, 1961. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-08 / 7. szám

Vasárnap, IMI. január 8. 0 TAKACB TIBOR: Qanad* étikéi Január csikói dobognak az ablakok alatt, (elverik az utcát (éktelen nyihogásuk. Kan társzáruk hajnal-fényből (onott sugarak, túz-szőrü ménesek áradata rohan utánuk! Január csikói: féktelen ménesek szöktek a karambol nyitva az út: szabad száguldani, szökni az évnek! Hátukról hó-habok szakadoznak, ficánkol táncos lábuk, szemük sugara perzsel és éget. Január csikói: friss napok, csupa titokzatosság, tiporják előttünk a honapok még rögös útját, köd. bő, fagy. fázó. didergő havas fák szegik utunkat, kísérnek s mérgüket ránk zúdítják. Január csikói: új év basad a ménesek nyomában más. mint minden eddigi, más. szebb, jobb és merészebb: ÜJ év. friss év, tüzes év, hej, milyen láz van. micsoda bízással vágunk neki az ismeretlenségnek. Dobognak, robognak a csikók, roppan a hó s a jég, a múlt év üsszeszakadt ege foszlik az emlékezetben. Most neki, vágj neki, harsogd az új hitét, ha dalod van most szóljon, áradjon, még soha szebben! Tüzes táltosok lesznek e csikók, de szépek, látom, fedetlen fővel állok és érzem: vad tüzük éget. Rohanjatok, száguldjatok, robogjatok át a világon, január csikói, hirtelen napok, megmérői a mlndenségnek! FtlSSY I.ASZLO: A KISFIÚ • 0, aW meg sem született, De bennem játszi útja van Ostorával a zöld gyepet Verte álmomban kisfiam. Csak verte verte s én vadul. Szotnjún öleltem volna őt, De szétfoszlott jaj szótlanul A csók előtt, a csók előtt... Máskor kagylóban láttam én BúJdókJÓ árnyék-gyermekem S a tenger sima hűvösén Merttem fölé lábujjhegyen. De észrevett a csöpp gyerek, I-ljába volt vigyázatom Kiugrott, bukfencet vetett, S eltűnt a szőke habokon ... BgPF, ANNA: ÉVEK Hapvunc kő hátamon. Harminc gond szívemen. Harminc év terheit, Vagyait viselem. Harminc év kis idő, ArátaJ mét: kevés, Tegnapja feledés, Holnapja keresés. Harminc év kis idő, Hétven év már nagyobb. Apárri tűnt évei Vivője is vagyok. Ket hagyta örökül, S apjának terheit, Földszántó őseim Céltalan terveit. Századok múltak el Fa rpinden úgy maradt, De minden kín felett f]s mindeji súly alatt így hitté nagyanyám. Akarta ükapám. Hogy: majd a gyerekem... Hogy: majd az unokám... Apáról fiúra, Anyáról lányra szállt E mind-nagyobb batyu, S most én viszem tovább. Ezért van, hogy szavam Eképp kell érteni: Ha azt mondom hogy -én* Az azt jelenti "mi*; Tíz nemzedék szava Fejem körül lebeg, Ha szólok, szólanak. Megyek, ha küldenek Harminc év kis idő, Hetven év már nagyobb; Ezer év vágyai Terhétől fulladok... Le sem is tehetem, Nagy súlya egyre nő, Biztatóm a jelen, , Csillagom a jövő. FAPP LAJOS: i Hl' i • i BALLADA a halod kovácsról és feleségéről Dörög az ég, meg is hasad. Apám veri ott a vasaiSzikra száll a homlokára, Hátára lucskos ing tapad. Pöroly-szive dobban-roppan, Az üllő i* beleroppan És anyámról, meg magáról Verseket gondol ti totóban. Zúg a kohó és fehéren Lobban tüze fönn az égen. Mint a madar, mikor elszáll, Anyám megy ott feketében. De a karján frlssvirágok Szeme mégis felviláglott!..« Friss föld szaga, friss szél szava: Áldott ez a reggel, áldott. SIMON ISTVÁN: A harag kútfeje Egyazon tanyavidék két fertálya, Pipihát meg Gácsérsor emberemlékezet óta nagy háborúságban állt egymással. Régen, nagyon régen koccintottak barátságosan az errelakó emberek, mert a súlyos testamentum apáról fiúra szállt a süppedt tanyák között: "Gyűlöld a pipihátiakat, mint a bűnt!* — "Kerüld a gácsérsoriakat, mint. a leprást!* Kiéri, miért, ezt senki sem firtatta, meri talán már senki nem is tudta a kölcsönös nagy átok kútforrását... Parancs volt ez, ősi és szigorú parancs. Ezért hát ha a szerelem, vagy a barátság nem tisztelte az ősi "paragrafust*, éppen öszsze lehetett házasodni, s a komázásra is volt mód, de csak Pipiháton és Gacsérsoron túl... Igy adta össze magát a kis Gyovai is Bartók Piroskával. A faluban esküdtek, s aztán nem volt számukra visszaút: sem Gácsérsor, sem Pipihát nem fogadta be őket többé. jenkinek nem is jutott eszébe ^ olyasmi, amihez másik fertálybeli ember kellett. Mint két sziget, mint két szomszédvár álltak egymással szemközt a tanyabokrok, örökös villámlással és gyanakodással. Ha a gácsérsori Kispéterné veteményébe goromba láb taposott, minden pipiháti bokát megátkozott az öregasszony; ha meg elveszett a pipiháti Kerekes Gáspár egyik galambja, a gácsérsoriak mohó bendőjét szidta-gyalázta. Mert ami rossz, ami kár kopogtatott egyik-egyik helyen, azt mindig a másiktól származtatták. Ezért aztán nem olyan csöndes harag volt ez, hanem valóságos permanens háborúság, amibe olykorolykor még a vékony pengéjű bicska is beleártotta magát. Megcibált kontyok, megsuhogtatott gyerekhad, lelegeltetett lucernás, betemetett csatorna, szétszórt búzakeresztek s effélék jelezték naponta mindkét részről: "Nem felejtünk és nem enyhülünk!* Egyetlen »közös lova* volt a két kiterjedt tanyabokornak: az öreg Tímár, a csósz. ö nem volt sem pipihátt, sem gácsérsori, ott lakott valahol középtájt, egy aprócska halmon, kit ellenség között a senki földjén, ö volt a határ és ő volt a kapocs. Határ volt pedig azért, mert a szülék így oktatták az unokákat: -A Tímár csősz tanyáján túl, ne menjetek! — kapocs volt pedig azért, mert a szüntelen fenyegetéseket, szitkokat mindígi a csősztől üzenték meg ánnak a bitang, pernahajder, ilyenamolyan gácsérsorinak vagy pipihátinak. De meg azért sem tartozott az öreg sehová, mert sose párioskodott, sose állt össze az egyik bokorral a másikat sinfelni és a paprikás-borsos üzeneteket is mind kihullajtotta a fejéből, mig egyik fertálytól a másikig éri a kerülésben. Nem volt szenvedélyes ember, csak nevetett az egészen, egyszer nekikeseredve, máskor nekividámodva. És szüretkor, vagy esztendős ünnepkor ivott itt is, ivott ott is. Ugyanazt a bort dicsérte, mert hát a gácsérsori szőlő sem termett jobbat, mint a pipiháti, s ugyanolyan szavakkal, meri hát ki az isten csudája tudna minden koccintásra új mondókát kitalálni. — Sose esett rosszul, de most nagyon jól esett... Minthogy azonban a százéves háború sem tartott százesztendeig, s egyszer mindennek vége szokott lenni, Pipihát és Gácsérsor gyűlölködésének is ütött a végórája. Egyik tanyabokor sem menesztett fehérzászlós követeket a másikhoz: egyik sem nyújtott kezet; lakodalomba, bankettbe sem tisztelték meg egymást — az idó és a véletlen simította te a felborzolt seriéket. Csakhogy előbb mig egy nagy viharvak kellett jönni, egy olyannak, amilyen még sose volt. z a vihar pedig azzal kezdődött, hogy a halóságok egyáltalán nem respektálták Pipihát és Gácsérsor apáról fiúra öröklődő háborúját és tulajdonképpen akarva, akaratlanul, zöld asztalhoz kényszeritették a -feleket*. Ugy is lehetne mondani, hogy »rászedték* őket, jóllehet ők maguk nem ls sejtették, milyen mélyre ereszkedtek a harag mérges bozótjának gyökerei a két tanyabokor között. Szövetkezetalakitő közgyűlésre voltak hivatalosak a csősz házán innen és túl lakó atyafiak mlndvaláhányan, akik a sűrűn kopogtató és nehezen tágító agitátoroknak aláírták a belépési nyilatkozatot. Nem tudták ók egymásról semmit, csak akkor ütköztek meg együttesen és külön-külön, amikor a falusi művelődési otthon nagytermében a haragos szemek újra összeakaszkodtak. Az ilyen hivatalos hely természetesen nem alkalmas arra, hogy -ugorj neki, tépd meg!*, így hát a gyűlölködés kifejezésének egyetlen módja e; maradt a hivatalos emberek előtt: feltűnően két csoportra oszlottak a pipihátiak meg a gácsérsoriak, s még csak véletlenül sem ültek egymás mellé a hosszú lócákon. Oszlopban telepedtek le, szigorúan elkülönülve, s közöttük, mint a Styx, ott hömpölygött a harag fekete folyója, kénköves szalagja, s természetesen leghátul, középen ott bóbiskolt az öreg Tímár, a csősz, mint határ és kapocs. Lehettek együttesen vagy kétszázan, vegyes indulatokkal és vegyes gondolatokkal. A legnagyobb gondot mégis az jelentette, hogy látták: őket most egy akolba akarják terelni, mintha virtus, becsület, büszkeség nem is volna a világon. De hát ki szóljon most ez ellen? Ott volt a tanácselnök, a járási titkár, meg egy sereg más, vasaltruhás ember. Nem tudják ezek, rrvírő! van szó. Nem tudják, hogy Pipihát meg Gácsérsor tűz és viz, és ha ezt a két hatalmas erejű óselemet összeeresztik, akkor ott minden semmivé válik, minden kifordul sarkaiból. Az indulatok zsilipjét azonban egyiküknek sem volt bátorsága fölszakítani. A "fejesek* már fölsorakoztak az emelvényre, krákogtak, helyezkedtek a recsegő székeken. Csak a tanácselnök maradt állva. — Fontos dologban gyülekeztünk itt össze, emberek... Az elnökség soraiban pisszegés, súgdolódzás fuottt végig. Az elnök is odafigyelt, s amint két üres székre mutogattak a többiek, mindjárt megértette, hogy miről van szó. — No, Igen — vakarta meg a tarkóját — hát üljön ide a két előkészítő bizottsági elnök is! Halálos csönd. — Varga gazda, Vikor gazda! Mit húzódoznak? A pipiháti meg a gácsérsori előkészítő bizottság elnöke összenézett saját oszlopával, s mivel sem biztatást, sem tiltakozást nem tapasztaltak, csak tanácstalan szájbigyesztés volt a válasz, hát elindultak, föl a dobogóra. Szerencsére nem egymás mellé kerültek, s ez mind a két csoportot megnyugtatta. Hátha mégsem akarják őket egy kalapba rázni... — Szóval fontos dologban gyülekeztünk itt össze, emberek... — folytatta az elnök emelt hangon. Azért, hogy megalakítsuk és megkereszteljük a rétoldaliak, a pipihátiak és gácsársoriak nagy és erős szövetkezetét. Halk morajlás hullámzott végig « termen. — Ezért első dolgunk, hogy megválasszuk a vezetőséget, aztán megszedjük sorra a legfontosabb dolgokat. Az idő sietős, kezdjük is. Javasoljanak jelölő bizottságot, aztán a bizottság majd elénk ad egy névsori ...Ha tetszik, rávoksolunk, ha nem, ellene ... M

indenki úgy tett, mint Bodóné, mikor a bor árát kérték. Izegtek, mozogtak, a pókhálót nézegették a sarkokban, meg egymás háta közepit. De fel senki se állt, szára senki se hajlott. Az emberek a dóznikkal matattak, meg a gyújtóval, az asszonyok pedig kendőjük rojtját csipegették. Belül azonban nem volt ilyen nyugalom. — Hogyisne! Majd a gácsérsoriakkal együtt! — Az kéne csak, pipiháti ember a vezetőségbe! — Még az is bökkenő, hogy összemegyünk-e velük... — Ki akar ezekkel közösködni7 ... Fortyogott a kalap meg a kendő alja, de az erjedő must még nem bírta kifeszíteni a dugót. — Hát elvtársak, ha nem megy, majd javallok én — állt fel újra a tanácselnök. De bár fel ne állt volna, mert erre aztán mind a két kaptár megmozdult, felbojdült, s mint a mérges darazsak, röpködtek a cíípós, fullánkos szavak. Mindenki egyszerre beszélt, ülve, meg allva, meg megindulva, kifelé. — Nem kell!... — Ne javasoljon, a pipthátiakkal nem megyünk egy tagba! — Az ördög közösködjön a gácsérsoriakkal! — Mind tolvaj! — Mind kapzsi! — Mind dologtalan! — Md» kaparja ki nekik a gesztenyét!? Hogy mit ki mondott, azt itt lehetetlen lett volna megállapítani. Az asszonyok visítoztak, az emberek morogtak, mígnem egy éles menyecskehang csattant középtájon. — Pipihdtiak, gyerünk Innen! Majd megcsináljuk a magunk szövetkezetét! Hogy az a... = Ugy van, gyerünk! Gyerünk!... *— Menjetek, tisztul a levegő, a fene se sír utánatok... S a tömeg, a pipiháti csoport, mint mikor túlkel a tészta, megmozdult, megindult a kijárat felé. Villámló, kivörösödött arcok, már-már ökölbe szoruló kezek, gépiesen mozgó iábak ... Minden megbomlott egy szempillantás alatt. Az elnökség ült mer redten, s nem volt hang, amelyik túllicitálta volna a megbomlott kiabálást. Nem volt ember, aki útját állja a hömpölygő emberfolyamnak, s egy mederbe térítse a két szilaj csoportot. Azaz, hogy mégis ... Az öreg Tímár, a csősz ugrott oda az ajtóhoz, mindenkit megelőzve. Egy lócát kapott magával, nem tudni, a felindulástól-e, vagy előre kigondolt céllal, s azzal, meg testével takarta el az ajtónyitást. Bal lábával hatalmasat dobbantott és elordította magát: — Senkise moccanjon! Mint a borotva, úgy hasított ketté minden zajt az öreg Tímár félelmetes üvöltése. Az előbb még gágározó asszonyi nyelvek megmeredtek; a tüntetőn dobogó csizmák földbe györ kereztek. Hallani lehetett az indulatosok ziháló lélegzetét. — Mindenki üljön le! — kiáltotta Tímár még erőteljesebben. Senki nem gondolt arra, hogy a vén csősszel disputába kezdjen. Tisztes, becsült ember. Es micsoda haragja van! Tán ebbe az egy emberbe több szufla szorult., mint a pipihátiakba, meg a gácsérsoriakba hetedíziglen. — De most már elég a nyelvelésből! K ' ezdtek visszaszállingózni. Egyik-másikuk morgott a bajusz alatt, vagy sunyítva suttogott a szomszédjának, de Tímár úgy állt ott az ajtóban, mint egy hadisten. mint az eleven parancsolat. Szeméből roppant szigorúság áradt, s most Valahogy csodálatos hatalmat adott neki az általános tanácstalanságban az ellentmondást nem tűrő fellépés. Mikor mindenki helyrefészkelődött, az öreg letette a lócát. Akkor vette észre, hogy a súlypont átfordult: az emberek az elnökségnek hátat vetve ültek, s őt méregették, Tőle várták a magyarázatot. Nem is habozott Tímár sokáig, noha még sose beszélt ennyi ember előtt. Mert ha beszélhetett volna, akkor most nem esett volna ez a nagy szégyen, ez az ordenáré háborúság. — Hát tudjátok ti azt. nagytndulatúak, hogy mér' haragszotok egymásra? Tudjátok, hogy miből van ez a nagyfene gyűlölködés? — tette fel a szónoki kérdést. ' Valójában senki sem tudta. Csak tyúkpereket, megpocskolt veteményt. leveri gyümölcsöt, befogott jószágot említhettek volna fel. — Na, ugye! Ugye, hogy egy se tudja! — diadalmaskodott a vén csősz. Csak h.ebrencseltek, gágároztok, mint a szajkó, mint a részeg lúd, hetet-havat összehordtak egymásra. De én most elmondom, mert én még eleven tanú vagyok. Előbbre lépett, előhúzta a kihűlt pipát és rápampogott. — Most megtudjátok ... — Az úgy volt, hogy az első háború előtt, még a ferenejóskás világban, nyolcban-e, vagy tizenkettőben, aratáskor, egy kútra jártak a pipihátiak meg a gácsérsoriak. Meri hogy csak egy volt, ott, a Szappanos-dűlő végin. Ott komáztak a legények, ott csipkedték a lányokat, a gyerekek ott hancúróztak. No csak, hogy el ne nyújtsam, mint Karkasné a laskát, mikor a suttyó legénykék magukra maradtak, kifundálták, hogy belepiszkítanak a kútba. Körülvették a kávátt oszt... szóval, értik kendtek. A pipihátlak erre azt mondták, hogy a gár csérsoriak rondították el a v'zet. azok meg, hogy a pipihdtiak ... Pedig hát akkor még a csintalanságot is közösen fundálták ki a bajkeverő gyerekek.... — De ti már azt se tudjátok, hogy abból a kútból ezerszer kimerigették a vizet! Aztán meg beföldelték ...Réges-rég odavan a harag kútfeje, csak a haragot nem tudtátok elföldelni... — No, ennyi az egész... prüszköljetek még érte egymásra, menjetek ölre, ha megéri. De most forduljatok meg, arra nl, oszt intézzétek a közös intéznivalót. M

eg is fordult mindenki, mintha madzagon húzták volna, de óiért a gyűlést nem lehetett mindjárt folytatni. Előtte öt percet hagyni kellett a nevetésre.