Délmagyarország, 1960. december (50. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-18 / 298. szám
Vasárnap, 1980. decemberit. Hagyományos vagy új parasztábrázolás? Gondolatok egy szegedi író munkásságáról A zt szokták mondani, hogy az írásművek nemcsak önmagukról vallanak, hanem arról is. aki mögöttük van: , az alkotóról. A kritikus és az olvasó nem mindig keresi azt a személyt. akinek a tevékenységéhez kapcsolódik a műalkotás Sokszor úgy gondolják; hogy más a kész munka ré megint más az író személye. Van ebben a felfogásban valami helyénvaló. Hiszen a kész mü önmagáról beszél. Felnevelt és felnőtt gyermeke az írónak. Ónálló élete és egyénisége van. S így önmagában is vitaképes De íróját soha meg nem tagadja, még abban az esetben sem, ha az megtagadta szellemi gyermekét. Tehát az alkotó gondolatai, érzelmei és indulatai az önálló, a kész műben is ott lüktetnek. A befejezett alkotás problémái az Író életéhez is hozzátartoznak. Ezért fontos az ő személye. Most én sem müvekről beszélek csupán, hanem az alkotóról, az emberről is. Tóth Bélát sokan ismerik. Olvasói szellemi arcával már rég megismerkedhettek. Most mégis elmondunk róla egyet-mást. A bemutatkozás általában ünnepélyes es udvarias aktus. A kritikus udvariassága az őszinte szó. Ha jó ember akar lenni, ha egyoldalú. szép megállapításokkal méltat: lényegében önmagát és hallgatóságát álltatja. A méltatás legértékesebb módja a jellemzés. Tóth Béla írói jellemzése nem könnyű feladat. Művészi pályájának még a kezdetén tart. Tehát lényegében kísérletező. Még ő maga sem tudja pontosan, hogy mire képes; érzi a szellemi energiák feszülését; mint a kezdő sportoló az Izmok parancsszavára cselekszik. Ha végigolvassuk müveit, első szavunk a7. lehet: ennek az embernek írnia kell, mert nemcsak sokat lát az életből, hanem amit meglát és megnevez, az mindig érdekes, eredeti, tehát költői. Igen, Tóth Béla látásmódja valóban érdekes. Ez már elsó bírálóinak ie feltűnt. A szemére is vetették. Ugy találták, hogy ez a realista ábrázolás tehertétele. Olyasvalami, ami eltéríti az írót az élet hitéles ábrázolásától. Azt tanácsolták, hogy ne az érdekességet keresse, hanem az igazat Mintha az érdekesség és az igaz a művészet egységében nem férne meg. Én úgy gondolom, hogy minden .fő művészet az életben, a valóságban mindig talál egyfajta érdekességet, anyagára mintegy eleve már igy tapint rá. a megtalált témában elsősorban a színeket keresi, hogy azt egyéniségének tükrébe öszszegyűjtse és rásugározza az egész írói életanyagra. Tóth Béla igazi színkereső. Művészként jár el, amikor az élet érdekes mozzanatait ragadja meg először. Tehát azoknak a bírálóinak, akik őt profán valóságlátásra akarták bírni, nincs igazuk. Az élet valójában nem hétköznapi, csak meg kell látni, ami több benne. De ez már művésziség kérdése. Maradjunk még mindig az elsó bírálóknál. Valami igazuk mégis volt. Egy részigazságot kimondták, de nem pontosan. Azt állították, hogy különös, extrém témákat hajszol. Figurái periférikus alakok. különcök, fehát nem tipikusak. Ha az első lépéseket próbálgató írót nézzük, sok igazat találunk e megállapításokban. De ebben az extrém témaválasztásban már ekkor fel kell ismernünk az élet eredeti szemléletét, a költői látást. Ezek a kritikusok rátapintottak valami Jellemzőre. de nem elemezték, hanem csak sommásan ítéltek, jó messzire elvetve a kalapács nyelét. r|'óth Béla a hétköznapi * élet minden jelenségében ' képes az érdekeset, a romantikusát. meglátni. Ez az érzéke rendkívül kifejlődött. Kezdetben — de még ma is — nagy vonzódást mutatott a különös témák, a különc figurák iránt. A veszély itt jelentkezett. Szinte exaltált rokonszenvvel kereste az élet torz figuráit. Első írásaiban a társadalom legalján élő, együgyű rögeszméeeknek szolgáltat művészi igazságot. A sintér, a kalahüttyös Bunkó, a gyöpmesterség regényes kitaszítottságából a tűzoltóság emberi -életformájába* emelkedik. Az elbeszélés tiszta eszmei szándékú. De mégis irónikus történelmi igazságszolgáltatásnak hat, ahogy a bevonuló szovjet csapatok egyik őrnagya a felszabadulás hajnalán, mintegy szimbolikusan tűzoltóvá és teljes jogú emberré avatja a voltaképpen mégiscsak együgyű Bunkót Vagy itt van aMiatyánk úristen- c. elbeszélésének öreg csősze. Életének fő tartalma és célja, hogy a rá penitenclaként kirótt egymillió miatyánkkal minél előbb elkészüljön. Mert az égiekkel és a földiekkel egyaránt egálba kell jönnie. Az öreg két embert ölt meg egy csapásra. A pap ezért rótta kl rá ezt a nagy büntetést. Ez a fantasztikus mennyiségű ima rögeszméjévé válik. Nem a gyilkosság reális ténye teszi különccé, hanem az egymillió miatyánk vállalása. Naiv és együgyű vállalása. Aki olyan valóságosan és hótköznapian él. hogy két embert egyhusztomra jobblétre szenderít, attól nem várja el az ember, hogy a bűnbánatban pedáns és aggályos imádkozóvá és imádkoztatóvá váljék. Gyilkossága — bizonyos szempontból — egészségesebb jelenség, mint penltenciája. Míg 07 első esetben csak az indulat volt egészségtelen, a bűnbánatban az egész lélek deformáltsága tükröződik. Bunkó is és az öreg csősz is elsősorban nem elesett társadalmi figurák, hanem együgyű, exaltált szellemek, félrebicsaklott lelkek. Természetesen az irodalomnak nem szabad lemondania az ilyen jelenségek ábrázolásáról sem. Dehát Tóth Béla első írásaiban ez általános típuslátási veszélyként jelentkezett. Az élet, a valóság gazdag jellemteremtő. Az író nem maradhat az együgyű elesettek világában, mert akkor csak az élet szegényházát ábrázolhatja csupán. De nem tévedhet a másik végletbe, a szellemi kiváltságosak birodalmába sem. Szabó Dezső ezt tette. Zsenikkel népesítette be írásait. Milyen unalmas és hazug a lángésznek ez az emberfeletti élete és milyen igaz és emberi például Móricz Zsigmond földközeli, hepehupás világa. A z író életlátása az utóbbi években alapvetően megváltozott. Az érdekesség iránti érzéke ma is megvan, de nem az extrém kitapintá tóhoz vezeti, hanem a költői megragadásához. Ez a különc tulajdonsága művészi tulajdonsággá nemesedett. Legújabb írásai egy igen erős tehetségű, újfajta mesélő realistát ígérnek. Mindkét lábával erősen a földön áll. Mint igazi realista, mindig lefele tekint, sőt gyakorlatias szemmel vizsgálja az emberek életét, azt is mondhatnám, az irodalom politechnikusa. És mégis művészi. ö ismét — Tömörkény példájára — a vaskos földi dolgok poézisét hajszolja. Nem emelkedik magasra. A szellemit nála az érdekes pótolja. De meg kell hagyni, kitűnően pótolja. Vagy még pontosabban: a tanya és a falu világában, ahol leg' több alakja él, a szellem annyira a valóságos dolgokba fonódik, hogy művész legyen a talpán, aki azt kihántja onnét Mennyi tartalom, mennyi nagyszerű hagyomány van ezeknek az egyszerű embereknek az életében. Az anyagi világban élnek, sokkal inkább, mint a városi polgárember, mintegy állandóan együtt vannak életük kellékeivel s humanizálják azokat. Anyag és szellem itt áthatják egymást Ezért lehet a hétköznapi életnek is gazdag poézise. Tóth Béla ezt jól látja. Csak le kell nyúlnia a porba s ilyen szavakat és kifejezéseket markol föl: a nagylány nem akárhogyan, hanem -tocsogóján* beszél; az öreg csősz "dligosan* lát; az Irigy ember -belecirmol a másik érzelmeibe*; a nagydobos kollegájának a verővel -odarebbent egy pirinyót nyomatékképpen«. Az ember úgy találja, hogy beteges bőséggel túlhalmozza ezeket a por- és szellemszagú szavakat T'óth Béla úgy érzi, hogy valóság és mese öszszetartoznak. A halálosan komoly és a humor. Az életben is együtt vannak, miért ne legyenek együtt az irodalomban. Van ebben a látásban valami vaskosan irónikus. Nem lehet semmi olyan komoly és valóságos, hogy egy kicsit ne anekdótázhatnánk el róla. No, meg amit már egyszer valóságosan megéltünk, ha az irodalomba emeljük, lazítsunk rajta, tehát meséljük el. A szürke dolgokat, ha kvaterkázol, már meg is nemesítetted. Van ennek a mesélő realizmusnak Mikszáth, Tömörkény és Móra után létjogosultsága? Feltétlenül. De csak úgy, ha az új tartalom küzdi ki ezt a formát. De van egy nagy veszélye is az efajta irodalomnak. Az anekdotikus formában, a novella-keretben tudja igazán kiélni magát. Eddig még Tóth Béla sem tudott felmutatni nagyobb kompozíciós teljesítményt. Mintha a szerkesztésben és az átfogó gondolati feladatban kifáradna. Pedig több regényre való életanyaga is van. Csak fel kellene építenie, meg kellene komponálnia. De ebben a munkában sokszor kifullad. Egyszer humorosan azt ajánlottam neki. hogy végezzen szellemi légzési gyakorlatokat. Ezen azt értettem, hogy meg kellene kísérelnie az anekdotikus helyzetek és figurák egy átfogó, egységes kompozícióban való összefogását. Ez sok mindent követelne tőle. Elsősorban bizonyos értelemben túl kellene lépnie az anekdotikus érdekességen. Figuráit nagyobb lélegzetű cselekményen kellene végigvezetnie. De már az intenzív belső és külső ábrázolás együttes szándékával. A -Rezesek* című nagyobb igényű elbeszélése azt mutatja, hogy egy bizonyos mértékig a jobb szerkesztés és kompozíció nála fegyelem kérdése is. Természetesen a regény és dráma összefüggő és átfogó cselekménye nem egyszerűen szerkesztés kérdése. Egy nagyobb művön végigvonuló típusoknak nemcsak a külső mozgásban, hanem belsó életükben is mélyeknek kell lenniök. A realista típus mozgó és fejlődő, mint maga az élet. Az a bizonyos tekintetben hagyományos parasztábrázolás, amelyet Tóth Béla követ, nagymértékben még ma is él a régi kialakult, konvencionális emberábrázolási formákkal, fordulatokkal. Sokszor a paraszti észjárásnak és magatartásnak s nyelvi kifejezőformáknak olyan hagyományaival jellemez, ami ma már nem kielégítő. A nagyzoló, bicskát vásárló tömörkényi paraszt akkurátussága a maga idejében mély és eleven pszichológiát tükröz a mai, termelőszövetkezet mellett agitáló paraszt kinőtt e konvencionális ábrázolási formákból. Egy új parasztregénynek, vagy drámának a paraszti tudat és lélek metamorfózisát is érzékeltetnie kell. A Kortárs legutóbbi száma közli Tóth Béla Rtizsajárás című irodalmi riportját. Több regényre és drámára való életanyagot ömleszt itt elénk az író. Ennyi nagyszerű figurát, ennyi kitűnő élethelyzetet, a magyar nyelvnek ilyen gazdag dzsungelét csak igazi író szívhatta magába. Csak nem tudta megszerkeszteni, nem tudta formába önteni. Lényegében a régi csuvá'rok módszerét követte: egyik dűlőről a másikra, egyik tanyából a másikba ődöng. Tulajdonképpen ez az Írásmű kompozíciós vonalvezetése is. Itt tehát valami baj van a kidolgozással. Mintha egy kis lustaság is lapulna a háttérben. A minden tekintetben ötletes és eredeti Köszörűs kádi is erről ta núskodik. Kisregénynek in dul, de széthullik lazán egybekapcsolódó novellákra. Pedig itt is mennyi kincset szorongat a markában Tóth Béla. Ha széttárja tenyerét, pazarul szórni tudja a szép szavak és ötletek igazgyöngyét. Hogy fonalra fűzze, ezt kell megtanulnia. Az írói gazdagság csak a fegyelem présében kaphat művészi formát. A kis következetlenségek és pongyolaságok még bosszantóbbak, mint a nagyok. Például nem tudjuk megbocsátani a rokonszenves kádinak, de még inkább az írónak, hogy amikor ez a kitűnő regényalak leborotváltatja a szakállát, nemsokkal azután szemrebbenés nélkül -csak huzigálta megrevedt szakállát*. Ezért az író fülét kell alaposan meghuzigálni. 'T'óth Béla stílusáról kü1 lön is beszélnünk kell. öröm tudnunk, hogy foglalkoztatja a nyelv, mesterségének eszköze, ö, aki valóságos munkaeszközöket is forgatott, tudja, hogy ez fontos. Emlékezetében milyen hűségesen őrzi a régi szavakat, a régi jelentéseket, nem fakultak meg. De tudományos könyvekben és folyóiratokban is állandóan kutatja és keresi a régi és új szavak lelkét és ízét. Azt hiszem, találó, ha azt mondom: nagy a szókultűrája. De már nem ilyen nagy a stíluskultúrája. Az írónak nemcsak a szavak bőségszarujára van szüksége. A nyelv szépsége és árnyaltsága riem valósítható meg a nyelv törvényeinek és szabályainak maradéktalan tisztelete nélkül. A nyelvi szárnyalás nem csak szógazdagság, hanem ökonómia is. A szép stílus nemcsak túlburjánzó gazdagság, hanem szabatosság is. Ez is hozzátartozik az Írói nyelvkultúrához. Ezzel is törődnie kell Tóth Bélának. A Rezesek parasztjai n már új emberek. De még egy kicsit ösztönösen, anekdotikusan téblábolnak. A trombita--csecs« után viszkető szájuk hajtja be őket a szövetkezetbe. Csak a felszín igazán mesterien megrajzolt mozgását látjuk. A lélek és a tudat örvényeibe nem enged betekinteni Tóth Béla. Pedig van hozzá szeme. És milyen ragyogóak kifejező eszközei. Kéthárom ösztövér írónak nyugodtan kölcsönözhetne, még így is maradna elegendő. Ezzel csak a szükséges gyomlálást végezné el. Ma, amikor köszöntjük, azt is meg kell mondanunk neki, hogy jól gazdálkodjék kincseivel, tehetségével, ami a legnagyobb írói hózomány. Kiss Lajos RAKOVSZKY JÖZSEF: TÉLI SZONETT Kerestelek s a szürkeségbe néztem, hogy merre libben szőke, len hajad. A nap kihunyt, mig mentem a sötétben a lombjavesztett téli fák alatt. Kiáltottam a hallgató hegyeknek: — Hahó, mondjátok, lánykám merre jár? De csak a visszhang úszta át a csendet, s vállamra szállt, mint elfáradt madár A hűtlenről balga száj te hallgass, hogy meg ne bántsd a múltnak álifwrtSzívetnben bár orozva dúl a farkas, s ha érzem is kegyetlen karmait tudom, a múlás százszor ily hatalmas, szerelmet s lányt feledni niegfanít! CSERZY és FADRUSZ Most harmincöt éve meghalt egy szegedi író, akinek nevét a századfordulón országosan is jól ismerték, s Tömörkényé mellett emlegették. Cserzy Mihály, a Homok írói néven népélet-képeket, tárcákat, novellákat írogató borbélymester már akkor sem tartozott ugyan irodalmunk első vonalába, de érdemét még a Tömörkénnyel is mostohán bánó Nyugat nekrológja is elismerte. Cserzy — írta róla Schöpflih Aladár a Nyugat 1926 január 1-i számában — kiegészítette Tömörkény életművét, s derék szolgálatot tett az irodalomnak egy olyan ágában, amelynek akkoriban már alig volt művelője. "Halálával — fejezte be megemlékezését — kiesik irodalmunk spektrumából a szegedi szín s ezt veszteségül érezzük.* Biz a hely nem alkalmas arra, hogy Cserzy sok tekintetben problematikus életművének korszerű értékelését adjuk; erre a helyi irodalomtörténeti kutatásnak más fórumra, nagyobb terjedelemre lesz szüksége. Ezúttal csak arra utalunk, hogy az olyan szegedi klaszsrikusoknak, mint Juhász Gyula, Cserzyről írott elismerő sorai már önmagukban is figyelmeztethetnek bennünket, hogy ebben az elfelejtett írói életműben is vannak olyan emberi és művészi értékek, amelyeknek elhanyagolása, mellőzése káros pazarlás, s helyi irodalmi tradícióink helytelen leszűkítését eredményezi. Meggyőződésem, hogy egy tanulságos és hozzáértő válogatás tucatnyi kötetéből, a fővárosi és a helyi lapok hasábjairól újból és méltán ismertethetné, meg nevét a mai szélesebb olvasóközönséggel is. Ezúttal egyik különös olvasójával, a magyar szobrászat nagyszerű mesterével, Fadrusz Jánossal való kapcsolatát idézzük föl az évforduló kínálta alkalommalFadrusz JáinOB 1999 nyaran jart Szegeden. Augusztus 20-án délelőtt a Közművelődési Palotában bemutatta a Tisza Lajos-szobor mintáját, s egyben modelleket keresett szobra mellékalakjaihoz. A Szegedi Híradó 1900 augusztus 22-i számában Homok írt -Fadrusz mester* címmel tárcát a jeles mesterrel való találkozásáról. S amikor Fadrusz még a Tisza-szóbor teljes elkészülte előtt meghalt, a Szegedi Híradó 1903 október 27-i számában szintén Cserzy búcsúztatta. Ebben elmondja, hogy annak idején az egyik Kossuth Lajos sugárüti vendéglő kerthelyiségében találkoztak. "A félórai beszélgetés, mely lefolyt közöttünk, untig elég volt, arra, hogy szívével, lelkével bemutatkozzon ez a nagy alkotótehetség*. Valószínűleg ez a találkozás késztette arra Cserzy t, hogy első novelláskötetét (Kint a pusztán, 1899) elküldje a rokonszenves nagy művésznek. Fadrusz ezzel a levéllel köszönte meg a küldeményt: Kedves drága öcsém! Bocsásd meg, hogy csak most köszönöm meg kedves ajándékodat. Kedves jó ismerőseim mind egytől-egyig, de újból olvastam örömmel és meghatottsággal. Mesteremberből lett művész, véremből való vér vagy te, kedves jó öcsém, mert mesterlegény vagyok én is annak rendje ét módja szerint, mert négy évig Vertem az üllőt. Bn sem hagytam abba mesterségemet úgy, mint te, mert oda tartozik a kovácsolás a szobrászathoz és van kis kovácsműhelyem, ahol élnek ifjúságom tradíciói és ugyancsak ütjük a vasat néhanapján. Azért áldja meg az Isten ihlettséged óráit, amiért oly kemény büszkeséggel óvod és folytatod mesterségedet. Ritka látvány és megható szép példa. Nemigen vannak Hans Sachs óta ilyen fajtából. Szívből ölel igaz barátod FADRUSZ JÁNOS . E levél nemcsak azért tanulságos, mert belőle kiderül, hogy Fadrusz régi olvasója Cserzy írásainak, s a lapok hasábjairól már ismerte a kötetben szereplő elbeszéléseket, hanem elsősorban azért, mert értékes vallomást tartalmaz az ipari munkáról, arról, hogy a nagy szobrász múltjára, egykori mesterségére most is büszke. Cserzy iránti rokonszenvének egy része annak az emberi erénynek szól, amely a szegedi íróban is tiszteletre méltó: irodalmi sikerei ellenére sem hagyott föl apja örökségével, a borbélymesterséggel. A levélnek érdékes sorsa volt. Fadrusz — furcsa módon — nem Cserzy Mihály szegedi címére küldte, hanem Homok úrnak Budapesten címzéssel látta el. Igy persze hiába adta föl a föladási bélyegző szerint 1900 szeptember 26-án ajánlottan, a posta nem találta meg a különös címzettet, ezért viszszaküldte a föladónak. Csak Fadrusz halála után jóval jutott el Cserzyhez: Fadrusz özvegye ekkor tudta meg véletlenül a szegedi író címét, s elküldte újból hozzá. Ekkor közölte is a Szeged és Vidéke 1906 április 28-i száma, s nyilván innen vette át Fadrusz-monográfiájába Lázár Béla is. A levélhez a Szeged és Vidéke hozzátette: -Kétségtelenül ez a levél Homok írói munkásságának egyik legbecsesebb — s legigazabb kritikája. Egyszersmind érdekes adalék Fadrusz János irodalmi és művészeti fölfogásához.* Ez így is van. Ezért tartottuk szükségesnek a feledés homályából kiemelni és közkinccsé tenni. Halmi János